Chilébe Magyarországról a XX. század folyamán több hullámban érkeztek bevándorlók a háborúk, az üldöztetés és az egymást váltó rezsimek elől menekülve. Legtöbbjük gyorsan megtalálta helyét az Újvilágban, és nagy sikerre tett szert. „A chilei nem nagy számú magyar kolónia a dél-amerikai magyarság között mondhatnám kiváltságos helyzetben van, mert tagjainak zöme olyan elhelyezkedést tudott elérni az új hazában, amely nem csak létérdekeit, de haladását és ezenfelül a bennszülöttek előtti növekvő megbecsülését is biztosíthatja” – írta Haydin Albert követ 1936-os beszámolójában.268 Magyar orvosok és mérnökök (Braun József, Gross Dezső, Koref Oszkár, Selényi Sándor, Gerő Zoltán, Bakóczy István – csak hogy néhányat megemlítsek) magas szakmai elismerésre tettek szert Chilében az 1930–40-es években. A kedvező bevándorlási feltételek következtében a chilei magyar kolónia egyre gyarapodott.
Nagy törést jelentett azonban Salvador Allende három évig tartó kommunista rezsimje, valamint az annak véget vető 1973-as katonai puccs, Augusto Pinochet tábornok hatalomra kerülése. Sokan elhagyták az országot, köztük magyar családok is. A ma Chilében élő magyarok nagy része azoknak a leszármazottai, akik ott maradtak. Harmad,- negyedgenerációs magyarok, akik elszórtan élnek a világ leghosszabb államában. Nehéz lenne megmondani, hányan vannak pontosan. Annyi bizonyos, hogy a chilei magyar kolónia méreteiben és szervezettségében össze sem hasonlítható a térség más országaiban, főként Argentínában és Brazíliában élő magyar közösségekkel. Itt a magyarok nem rendelkeznek saját kultúrházzal, cserkészegylettel, tánc- és sportegyesülettel.269 Ez az alapállás meghatározta a kiküldetésem milyenségét.
Magyarnak maradni Észak-Chilében270
A Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasaiként Dobri Balázs kollégámmal együtt 2014 áprilisában érkeztünk Santiagóba, a Chilei–Magyar Kulturális Egyesület munkáját segíteni.
Legfőbb tevékenységeink közé tartozott a táncház, a történelmi és irodalmi beszélgető estek, a filmklub és a magyar gasztronómiát ismertető főzőkurzus megszervezése és kivitelezése.
268 Torbágyi Péter: Magyarok Latin-Amerikában. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága: Budapest, 2004. 184.
269 A 2014 óta eltelt évek alatt Chilében létrejött egy magyar néptáncegyüttes. A Kőrösi Csoma Sándor Program későbbi ösztöndíjasa, Tar Krisztina szervezésében 2016 augusztusában alakult meg a Chilei–Magyar Duna Táncegyüttes, amely 2018 júliusában elsőként képviselte a chilei magyarokat a Dél-Amerikai Magyar Néptánctalálkozón, Buenos Aires városában.
270 Jelen alfejezet a Nemzeti Regiszter weboldalán 2014. július 15-én publikált beszámolóm alapján készült.
Letöltés helye: www.nemzetiregiszter.hu; letöltés ideje: 2018. 12. 12.
144 Programjainkat – melyeknek a 2014. év elején újra megnyitott magyar nagykövetség nyújtott helyszínt –, többnyire spanyol nyelven tartottuk. Kevesen beszéltek magyarul a kolóniában.
Mindemellett igyekeztünk eleget tenni a fogadószervezet azon kérésének, hogy minél több magyart felkeressünk Chile más régióiban, és ismertessük velük az egyesület működését, santiagói rendezvényeit. Az első utunk során, a perui határ közelében volt szerencsénk megismerkedni két magyar származású családdal: a Szabó és a Gerzanits családdal. Az ő történeteik, valamint ez a találkozás jól tükrözik, mit jelent magyarnak maradni Észak-Chilében.
Szabó Antonio tiszteletbeli magyar konzul Arica városában. Édesapja 1900-ban született Kaposváron. 1938-ban emigrált két lánytestvérével együtt Chilébe. Antonio egyik szívfájdalma, hogy nem tud magyarul. Szüleivel édesanyja anyanyelvén, spanyolul beszélt, apai nagyanyával – aki később jött ki gyermekei után Chilébe – pedig angolul, mert a szülők és a nagymama is úgy gondolták, több hasznát veszi majd az angol nyelvnek, mint a magyarnak.
„Nem tudok magyarul, a magyar történelmet sem nagyon ismerem, de azt tudom, hogy Magyarország több mint ezer éves, és hogy István király alapította. Apámat is Istvánnak hívták, a fiamat és az unokámat is Istvánnak hívják” – mesélte Antonio, aki nagy vendégszeretettel fogadott minket otthonában. Háza tele volt Magyarországról származó féltve őrzött kincsekkel:
kisterítőkkel, fali díszekkel, szobrocskákkal, festett porcelánnal. Arra a kérdésre, hogy ismer-e Aricában más magyart is, azt a lehangoló választ adta, hogy már mind elköltöztek innen. Erre Antonio chilei feleségének, Aliciának felcsillantak a szemei és azt mondta: „édesanyám barátnője, Laura magyar volt. Ha jól tudom, az ő unokája, Pyroska itt él, Aricában.” Hamar rátaláltunk, és másnap együtt vacsoráztunk.
Von Gerzanits Pyroska (akinek a nevét elírták az anyakönyvvezetők, így lett az „i”-ből „y”) nagymamája valóban magyar volt csakúgy, mint a nagypapája. Mindketten Budapesten születtek. 1946-ban érkeztek a valparaísói kikötőbe a General Black hajón. „Apám, aki már itt született Chilében sokat mesélt róluk. Nagyapám orvos volt, de mivel nem tudott spanyolul, ezért eleinte bárzongoristaként dolgozott. Később átköltöztek Valparaísoból Santiagóba, majd onnan Valdiviába. Az 1960-as nagy valdiviai földrengés [a Richter-skálán mért legnagyobb erejű földmozgás] annyira megrázta őket, hogy hetekre elfelejtettek spanyolul, csak magyarul beszéltek, annyira megijedtek. Apám fordított a péknél, ha kenyeret kellett venni. Valdiviában a nagypapa sok beteget meggyógyított. Ott figyeltek fel rá, és fedezték fel, hogy orvos.” Pyroska sem beszélt magyarul, a család történetét spanyolul mondta el nekem. „Csak néhány szóra emlékszem és az esti imára, amit ugyanúgy elmondok a gyerekeimnek lefekvés előtt, mint
145 ahogyan apám is elmondta nekem: »Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a tiéd nyitva Atyám, amíg alszom, vigyázz reám!«”
Antonio kertjében spanyol szavak úsztak a levegőben, de valahogy mégis otthon éreztem magam. Ahogyan Antonio és Pyroska beszélgettek egymással a múltról, egy kis magyar sziget alakult ki körülöttük. Nem csak a nyelvében él a nemzet! A nyelv azonban fontos ahhoz, hogy az ember közelebb kerüljön a kulturális gyökereihez. Pyroska egyik álma, hogy ha nem is örökre, de legalább annyi időre, hogy a két kislánya (lásd 28. ábra) megtanuljanak magyarul, elköltözzön családjával Magyarországra, nagyszülei hazájába.
28. ábra: Dél-Amerikába vándorolt magyarok negyedgenerációs leszármazottaival az észak-chilei Cerro Sombrero domboldalán 2014 júniusában271
Magyarnak maradni Dél-Chilében272
A kis herceg alkotója, Antoine de Saint-Exupéry Az ember földje című művében így számolt be Dél-Chile régiójának (Región de Magallanes y Antártica Chilena) fővárosáról: „És íme, lávaömlések, délsarki gleccserek között, egy maroknyi véletlen földön feltűnik a világ legdélibb városa. A fekete lávafolyamok közvetlen közelében mily jól érezni az ember csodáját! Különös találkozás! Nem tudni, hogyan, nem tudni, miért, ez az átutazó utas meglátogatja az előre elkészített kerteket, pedig oly rövid időre, épp csak egy földtani korszakra lakhatók, egy áldott napra a napok közt. Szelíd este volt, amikor leszálltam. Punta Arenas!” 2014. július 17-én mi is földet értünk Punta Arenas városában Dobri Balázs kollégámmal. Észak-chilei utunkat követően délnek vettük az irányt. Punta Arenas városában már várt minket a helyi tiszteletbeli magyar konzul, Luis Godoy, aki chilei származása ellenére szinte tökéletesen beszélt magyarul.
271 Fotó: Dobri Balázs
272 Jelen alfejezet a Nemzeti Regiszter weboldalán 2014. augusztus 24-én publikált beszámolóm alapján készült.
Letöltés helye: www.nemzetiregiszter.hu; letöltés ideje: 2018. 12. 12.
146 Szüleivel és testvérével együtt Pinochet rezsimje alatt disszidált, és majd tíz évig Magyarországon élt. A budapesti I. számú Belgyógyászati Klinikán dolgozott orvosként.
Szabadidejében zenélt, a Los Gallos együttes tagja volt. Felesége, az alföldi származású Szilágyi Julianna, büszkén mutatta a Füles magazin 1987-ben megjelent számának hátoldalát, melyen az említett zenekar reklámfotója szerepelt, rajta Luis Godoy, amint épp fújja furulyáját, pontosabban quena-ját (lásd 29. ábra). Magyarországi koncertjeiket többnyire testvére, Emilio Godoy szervezte. Julianna és Luis 1984-ben házasodtak össze. A következő évben, Budapesten jött világra elsőszülött fiuk, ifj. Luis Godoy. „A kis Luchitónak a magyar volt az első nyelv, amit megtanult. Miután 1988-ban ideköltöztünk Chilébe, átállt a spanyolra. Ma már nem beszél magyarul, de sok mindent megért” – mondta Julianna a Punta Arenas-i házuk ebédlőjében, melyet a Magyarországról és Erdélyből hozott dísztárgyak varázsoltak otthonossá.
29. ábra: A Magyarországon zenélő Los Gallos együttes a Füles magazinban 1987-ben
A beszélgetés során kiderült, hogy Luis Godoy jól ismerte az Észak-Chilében megismert Pyroska nagypapáját, von Gerzanits Pált (Pablo-t), aki a második világháború után feleségével, Laurával, anyósával, Elvirával és sógorával, von Liftner Ivánnal együtt érkezett Chilébe.
„Pablo mindkét nagymamámat gyógyította. Mikor visszajöttem Chilébe, hoztam neki egy üveg tokajit. Az öreg sírva fakadt, azt mondta, negyven éve nem ivott ilyen bort! Sokat találkoztunk, szeretett velem magyarul beszélgetni. Sajnos egy évvel később [1989-ben] meghalt.
Szabadkőművesek mentek el a házába, hogy megőrizzék a dolgait. Találtak néhány orvosi szakkönyvet nála. Felhívtak engem, hogy nincs-e rá szükségem. Elmentem megnézni, de mivel többnyire német nyelvű könyvek voltak, ezért otthagytam azokat. Ellenben más kincsekre leltem: régi magyar irodalmi művekre, szakácskönyvekre és egy kis fehér lepelbe csomagolt
147 földdarabra, mely Magyarországról származott. Ezeket elhoztam” – emlékezett vissza Luis Godoy. Az említett magyar könyvekben olyan bejegyzéseket találtam, melyeket Pablo és Laura saját kezűleg írtak. Tudván, hogy Pyroskának a gyerekkorából megmaradt családi emlékein kívül alig van más öröksége nagyszüleitől, lefényképeztem ezeket a bejegyzéseket, és elküldtem neki e-mailen. Nagyon meghatódott. Épp Luisékkal vacsoráztunk, amikor felhívott, és szipogó hangon kérdezte, honnan kerültek elő ezek a könyvek. Válasz helyett átadtam a telefont Luisnak: itt volt az ideje, hogy megismerjék egymást!
A Gerzanits–Liftner család izgalmas története, múltja és jelene nyomon kísért minket dél-chilei utunk későbbi állomásán, Valdiviában is. Mint megtudtuk, az 1960-as földrengést követően csak Pablo, Laura és Elvira költöztek le még délebbre, Punta Arenas-ba. Laura testvére, Iván Valdiviában maradt. Az ő lánya, Csiburka ma is ott él chilei férjével és lányával, akit szintén Piroskának hívnak, bár az ő nevét sem a szokott módon írják, hanem spanyol kiejtés szerint, de magyar írásmódban: „Pirocska, cs-vel, mint a csárdás” – világosított fel Csiburka spanyolul.
Nagy vendégszeretettel fogadtak bennünket, már az első találkozás után meghívtak a házukba.
Csiburka rengeteg családi történetet, régi fényképet és emléktárgyat őrzött. Az egyik legszembetűnőbb öröksége egy fél méter magas, több kilós, fából faragott antik Mária szobor volt. „Pipikém [a családon belül így hívták Elvirát, Csiburka nagymamáját] semmi mást nem hozott magával Magyarországról Chilébe, csak ezt a szobrot, melyet mindig a legidősebb nő örököl a családunkban. Miután Pipikém meghalt, Babuskám [Laura] vigyázott rá, ő utána került hozzám. Mi nem járunk templomba, hanem ehhez a szoborhoz imádkozunk.” Egy másik, még ennél a piros-fehér-zöld szalaggal díszített Mária szobornál is többet mondó hagyaték, Csiburka apjának spanyol nyelven írt naplója volt: egy emigráns magyar üzenete a múltból.
Ebből többek között kiderült, hogy miért lett a Piroska keresztnév ilyen közkedvelt a családban:
„Életem első szerelme egy színésznő volt, Lészay Kató, akit a Piroska és a farkas főszerepében láttam először” – írta Iván naplójában. „Apám imádta Magyarországot! Minden nap mondott róla valami szépet. Valdiviában is azért maradt, mert itt sok minden emlékeztette Budapestre.
A folyó és a Pedro de Valdivia híd látványa a történelmi múzeum kertjéből mindig eszébe juttatta a Dunát és szülővárosa hídjait. Annyit mesélt róla, hogy szinte magam előtt látom. Én más vagyok, mint a többi chilei, mert magyarnak érzem magam” – mondta Csiburka. Arra a kérdésre, hogy számára mit jelent magyarnak lenni úgy, hogy még sosem járt Magyarországon és nem tud magyarul, azt felelte: „Fáj. Olyan érzés, mintha mindig távol lennék a hazámtól.
Nem szoktam erről beszélni, csak férjemnek, Hectornak és Pirocska lányomnak mondom néha, hogy engem Magyarország felé húz a szívem.”
148 Dél-chilei utunkról 2014. augusztus 5-én értünk vissza Balázzsal Santiagóba. Ott folytattuk az általunk kezdeményezett programokat: a táncházat, a történelmi és irodalmi beszélgető esteket, a filmklubot és a főzőkurzust. Közben izgatottan készültünk a szeptember 26-án megrendezésre kerülő magyar bálra. Az Észak- és Dél-Chilében megismert barátaink, a Szabó család, Pyroskáék, a Godoy család, Csiburkáék és még sokan mások előre jelezték, hogy eljönnek rá.
Magyar Bál Santiago de Chilében273
Kirúgott a hámból a chilei magyar kolónia 2014. szeptember 26-án! A szép tavaszi napon, a santiagói Francia Golfklub nagytermében megrendezett Magyar Bálra száznegyvenen jöttek el az ország különböző részeiről. Ilyen kaliberű magyar rendezvény már évtizedek óta nem volt Chilében. Az evés, ivás és mulatozás közben új ismeretségek szövődtek, régi kapcsolatok frissültek fel. Az eseményt több hónapig tartó szervezés és készülődés előzte meg, melyből mi, a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasai is kivettük részünket. Legfőbb feladatunk a meghívók kiküldése volt, valamint a menü összeállítása és egyeztetése a chilei szakácsokkal.
A vendégek 20:30-tól érkeztek a helyszínre. Dobri Balázs kollégámmal izgatottan vártuk őket a bejáratnál. Különösen nagy öröm volt számunkra újra találkozni és együtt látni azokat a barátainkat, akikkel észak- és dél-chilei útjaink során ismerkedtünk meg. Az aricai tiszteletbeli magyar konzul, Szabó Antonio miután megérkezett feleségével, megölelt és spanyolul fülembe súgta: „ne menj messzire öcskös, mert én itt rajtatok kívül szinte senkit nem ismerek!”
Az érkező vendégeknek ráksalátát és pisco sour chilei koktélt szolgáltak fel a golfklub halljában. Innen a népes társaságot a nagyterembe invitáltuk, ahol piros és fehér rózsákkal díszített, ünnepélyesen megterített asztalok fogadták őket (lásd 30. ábra). Az előétel padlizsánkrém és körözött; a főétel marhapörkölt nokedlivel és tejfölös uborkasalátával; a desszert Gundel palacsinta volt. A Chilei–Magyar Kulturális Egyesület vendégeként fellépett és élő népzenével fokozta az est hangulatát egy magyarországi zenekar. Az előadásba bevonták Karakay Katalint, a helyi kolónia mindig mosolygós tagját, aki annak ellenére, hogy nem beszélt magyarul, népdalainkat akcentus nélkül énekelte. A vacsora után kezdetét vette a tánc.
Balázs dunántúli ugrós és széki csárdás táncokat tanított. Én az asztalok között járva bíztattam a jelenlévőket arra, hogy vegyenek részt a mulatságban. Nem kellett sok hozzá, pár perc alatt szinte az egész társaság táncra perdült.
273 Jelen alfejezet a Nemzeti Regiszter weboldalán 2014. október 1-jén publikált beszámolóm alapján készült.
Letöltés helye: www.nemzetiregiszter.hu; letöltés ideje: 2018. 12. 12.
149
30. ábra: Magyar Bál Santiago de Chilében 2014. szeptember 26-án
Másnap az egyik résztvevőtől kaptunk egy e-mailt: „Kedves Dániel és Balázs! Csak azt kívánom, hogy Chile úgy hasson magukra, mint énrám hatott Magyarország: örökre maradjon a szívükben! Ha így lesz, akkor mindig ott lebeg majd szemük előtt a vágy, hogy visszajöjjenek ide. Mély nyomot hagytak itt egy közösségben, melynek nagy szüksége volt a maguktól kapott impulzusra. Remélem, találkozunk még. Jó utat kívánok! A viszontlátásra!”
150
KÖVETKEZTETÉSEK
A diaszpórakutatás első részben tárgyalt fogalmi kereti adják értekezésem további részeinek struktúráját. A magyar diaszpóraközösségek fejlődéstörténetét a migráció, a társadalmi integráció és az etnikai határmegtartás elméleteire alapozva tanulmányoztam, míg Magyarország diaszpórapolitikai gyakorlatait az anyaország-orientáció és a diaszpórapolitikák meglévő értelmezési kereteiből kiindulva vettem górcső alá. Az elméletek mellett értekezésem megírásához jelentősen hozzájárultak azok a tapasztalati ismeretek, melyekre a chilei kiküldetésem, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet kutatási referenseként a magyar kormány és a diaszpóraszervezetek egyeztető fórumain való részvételem, valamint az egyes szervezeti vezetőkkel és magyarországi politikusokkal készített mélyinterjúk során tettem szert.
Antropológiai megközelítésemnél fogva a személyes találkozásoknak, valamint az émikus és étikus perspektívák együttes alkalmazásának kiemelt jelentőséget tulajdonítottam. Kutatásom során éppen ezért az emigrációtörténeti és politikaelméleti ismeretek élményközeli meglátásokkal való kiegészítésére törekedtem. Az így született értekezést az annak egyes részeiből, valamint az azokhoz szorosan kötődő, mellékletben közölt interjúszövegekből levont legfőbb következtetéseimmel zárom.
A diaszpóra csoportkohéziós összetevőinek – a migrációs eredet, a társadalmi integráció, az etnikai határmegtartás és az anyaország-orientáció – elemzéséből két fontos következtetés vonható le. Egyrészt az, hogy a diaszpóra alapjában véve egy közösségi létforma és nem egyénileg választott életstílus. A migrációs eredet – mint e közösségtípus legáltalánosabban elfogadott kritériuma – elsősorban az elvándorlás eseményének kollektív tudatban való megjelenését, szimbolikus, közösségformáló erejét jelenti. Ebben az értelemben a migrációs eredet még a „másság”, tehát a kulturális, etnikai, nyelvi vagy vallási megkülönböztető jegyek jelentőségét is felülmúlja, hiszen egy diaszpóraközösség éppen azért „más” az őt körülvevő társadalmi és kulturális környezettől, mert máshonnan származtatja magát még akkor is, ha az adott közösség egyes tagjai nem élték át személyesen az elvándorlás folyamatát. A kulturális asszimiláció elkerülésénél szintén a közösségi léten van a hangsúly: az etnikai határok intézményesülésén, a diaszpóra szervezeti életének kialakításán. Másrészt, a csoportkohéziós összetevők vizsgálatánál fény derült arra is, hogy a diaszpóralét szempontjából mennyire meghatározó tényező az idő. A befogadó ország társadalmába való integráció és az etnikai határmegtartás ugyanis nem egyik napról a másikra történik. Hosszabb időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy migrációs eredetű közösségről kiderüljön, vajon képes-e az őt körülvevő
151 társadalomba beilleszkedni, valamint a megkülönböztetett etnikumként való létezés vágyát egyik generációról a másikra továbbadni. Következésképpen a diaszpóra mint közösségi létforma lényegében egy hosszú távú, longue durée jelenség.
A pozitivizmus hagyatékaként ránk maradt kvantitatív megközelítés dominanciája a diaszpórakutatás területén is érezhető. Amikor egy konkrét diaszpóra tanulmányozásába kezdünk, szinte elvárják tőlünk, hogy megadjuk a vizsgált közösségek létszámát. A világban szétszórtan élő magyar diaszpóraközösségek számszerű meghatározását azonban több tényező is megnehezíti: egyrészt a befogadó országok népszámlálási adatainak etnikai, nemzeti hovatartozásra vonatkozó hiányossága; másrészt a többes kötődésből fakadó etnikai rejtőzködés jelenségének gyakorisága; harmadrészt a magyar emigrációs hullámok méretéről és etnikai összetételéről meglévő adatok kétessége. Az első világháborút megelőző paraszti exodus idején a befogadó országok a magyar nemzetiségű bevándorlókat egy kategóriába sorolták az Osztrák–Magyar Monarchiából érkező más nemzetiségűekkel. A két világháború között kivándorló magyarok többsége pedig nem Magyarországról, hanem a szomszédos utódállamokból származott, így más ország állampolgáraként lett regisztrálva.
Következésképpen bármelyik úton is próbálunk kísérletet tenni a világban élő magyarok számának megállapítására, tudományosan elfogadható és igazolható eredményt nem kapunk. E tekintetben csak szakmai becslésekre hagyatkozhatunk, melyek a módszertan sokrétűségéből adódóan igen eltérőek lehetnek. A különböző forrásokat összevetve, nagy általánosságban elmondható, hogy a külhoni magyarok közül megközelítőleg annyian élnek diaszpórában, mint ahányan a határváltoztatások következtében kialakult kisebbségi közösségekben, tehát 2–2,5 millió fő. A diaszpóra szervezeti aktivitásában azonban ennél jóval kevesebben vesznek részt, a becsült összlétszámnak csupán 5–15%-a.
A magyar diaszpóraközösségek XX. századi fejlődéstörténetében nagy törést jelentett a második világháborút követő időszakban kialakult politikai szegregáció. A háború alatt külföldre került és hazatérni nem kívánó, főleg fiatal katonákból és menekültekből álló ún.
negyvenötösök, az államszocializmus előtti évek demokratikus törekvéseiben résztvevő ún.
negyvenhetesek, valamint az 1956-os forradalom következtében elvándorolt ún. ötvenhatosok a magyar diaszpóraközösségek lélekszámát jelentősen megnövelték ugyan, de ezzel együtt belső, társadalompolitikai megosztottságát is fokozták. Otthonról hozott sérelmeik, politikai hitvallásuk és nézeteltéréseik a külföldön működő magyar szervezetek szétválásához és egymással ellentétben álló új szervezetek alapításához vezettek. Az ebben az időszakban kialakult megosztottság jelei ugyan még ma is fellelhetők, az abból fakadó konfliktusok
152 napjainkra konszolidálódtak. A politikai érdekek mentén létrehozott, egymással viaskodó szervezetek legtöbbje néhány évtized leforgása alatt idejétmúlttá vált vagy megszűnt. A
152 napjainkra konszolidálódtak. A politikai érdekek mentén létrehozott, egymással viaskodó szervezetek legtöbbje néhány évtized leforgása alatt idejétmúlttá vált vagy megszűnt. A