CSODÁK A VÍZEN

Heyerdahl-lal biztos izgalmas volt élni. A norvég tengerbiológus fogta magát, és feleségével együtt egy elhagyatott szigeten rendezkedett be, hogy közvetlenül megtapasztalhassa és kipróbálhassa a „paradicsomi életet”.

De nemcsak ez volt a tudós egyetlen megdöbbentő vállalkozása. Kitalálta, hogy át lehet kelni az Atlanti-óceánon, anélkül, hogy a modern hajózási eszközök bármelyikét is igénybe vennék. Kifejezetten az ókori egyiptomi hajók mintájára építtetett egy hajót, aminek első ránézésre érthető okokból nem jósoltak hosszú életet.

A RA II-ben nem voltak szegecsek, csavarok és nem hajtotta motor. Rövid és lapos teste papirusznádból készült. Fedélzetén egy kicsiny, rozoga kabin állt.

Navigációs rendszer helyett a csillagok irányították. A legényeknek olyan élelemmel kellett beérniük, mint amit hajdani egyiptomi elődeik fogyasztottak: szárított és sózott húsok, datolya, füge, olaj.

Az óceánon való merész és elképesztő vállalkozást mindezek ellenére siker koronázta. Senki sem hitt benne, mégis sikerült. Kezdetleges technikával és elavult életfeltételek mellett is megbirkóztak a tenger kihívásaival.

Hasonló ötleten alapult Alain Bombard francia orvos akciója is. Hajmeresztő terve onnan fakadt, hogy munkája révén gyakran kellett hajótörést szenvedett betegeket ápolnia. Sokakon viszont már segíteni sem tudott. A kudarcok gondolkodásra késztették. Úgy

okoskodott, hogy ha az emberek többet tudnának az óceánról és a benne rejlő lehetőségekről, akkor a hajótöröttek életben maradásának az esélye nagymértékben megnövekedne.

Elhatározta, hogy teljesen egyedül, egy egyszerű gumicsónakban kel át az óceánon, úgy, hogy csakis magára és a víz adta lehetőségekre apellál. Saját készítésű szigonnyal fogott halat, majd a csontokból eszkábált horgokat. Apró planktonokkal gazdagította étrendjét, az édesvízpótláshoz pedig a kifogott halak oldalát felhasítva szívta ki a nedveket.

Próbált egy nagyon szabályozott életrendet követni, amelyben óramű pontossággal evett, de a napi tornagyakorlatok, és naplóírások vagy könyvolvasások sem hiányoztak. Rengeteg problémával kellett megküzdenie, de sikeresen ért véget próbálkozása.

Bebizonyította, hogy az óceán életben tartja azokat, akik tudják, hogyan használják bőséges készleteit.

Ehhez persze nagyon tájékozottnak kell lenni, hisz köztudottan vannak olyan tengeri élőlények is, amiket jobb nagy ívben elkerülni. Ilyen többek között az ún.

nyelvhal is, aminek körülbelül 240 méregmirigye van. Ha bekerül az emberi szervezetbe, visszafordíthatatlan roncsolást végez: szétzúzza a vörös vérsejteteket, görcsöt és belső vérzést idéz elő. Ugyanakkor kiváló szer a cápák kivédésére is. Egyetlen kanálnyi elég belőle ahhoz, legalább tizennyolc órán keresztül távol tartsa legvérszomjasabb (és legéhesebb) cápát is.

Az azért le lehet szögezni, hogy a kísérletezők, felfedezők mind megszállott emberek. De igaz az is, hogy nélkülük nem menne előrébb a tudomány.

Ilyen volt Lethbridge is, aki 1715-ben a vízbe merülést akarta tökéllyé fejleszteni. Ha a tökélytől messze is volt, forradalmian újnak azért lehet nevezni tákolmányát.

Leginkább egy fahordóra emlékeztetett „búvárruhája”.

Kúp alakú tölgyfa-kapszulát kell elképzelni, a tetején egy hajóablakkal. A fakoporsóban csak feküdni lehetett, megmoccanni aligha. Viszont a karjait kidughatta egy lyukon, a maga szolgálatára (vagy a cápák örömére).

Kezdetleges formai megoldásai ellenére nem lebecsülendőek teljesítményei. Harminc percig lehetett vele a víz alá, akár 18 méteres mélységig is ereszkedni.

Erre azelőtt még csak megközelítő példa sem volt!

Mégis: hol van ez a kétszázötven évvel későbbi járműhez képest, ami becsületes keresztségben a Trieste nevet kapta? Ezzel a tartállyal elérték az ún. Challenger-árok alját, a Föld legmélyebb pontját. A tengerfenéken landolt a Trieste 1960. január 23-án. Csodák csodájára itt, ahol a napfénynek még az írmagja sem lelhető fel, a teljes sötétségben (1000 méter alatt már az ún. afotikus mélység található, a fény teljes hiánya), 12 kilométerre a felszíntől is volt élet. Vörös rákok, lepényhalak, és apró egyéb halak garmadája úszott a térségben.

Ilyen mélységben elképesztő nyomás nehezedik az emberi testre. Tízszeres mélységben az ember tüdőkapacitása a felére csökken. A Trieste-re nehezedő nyomást 180 000 tonnára becsülték.

Pár évvel később (1977-ben) aztán, az Alvin elnevezésű tengeralattjáró tudósai is érdekes dolgokat figyelhettek meg. A lávakürtők közelében rákokat, és narancssárga, pitypang formájú halakat találtak. Aztán még egy különleges, kígyószerű lényt is, amit addig senki sem

ismert. Nem volt szemük, nem volt szájuk, nem rendelkeztek mozgásszervekkel, mégis éltek. Mint kiderült a sziklák repedésein kiszivárgó meleg vizeknek a lakói voltak azok a kénen élő baktériumok, amik a különös kígyóféléket életben tartották.

Ez az expedíció hatalmas felfedezést tett:

bebizonyosodott, hogy nem minden létforma ugyanazokat a szabályokat követi. Vagyis lehet élet azok nélkül a feltételek nélkül is, amit eddig egyébként a lét alapvető és nélkülözhetetlen feltételeinek véltünk!

A tenger kutatásai közül is kiemelkedik egy, a Challenger, ami 1872 és 1876 között megkerülte a Földet, azzal a szándékkal, hogy a világ óceánjait áttanulmányozza. Az extrém méretű kutatásokat jellemezzék csak a számok: a hajó három és fél évig bolyongott a világ vizein. Összesen 110 000 kilométert tett meg. 500 méter mélységről is hozott fel mintákat.

4717 új fajt fedezett fel. Átfogó jelentése, ami a kalandos felfedező útjáról számolt be, 50 kötetben fért el (29 500 oldal). Ez hetvenhat szerző tizenkilenc éven át tartó munkáját dicséri.

Egy híres kapitány

Ha tenger és ha misztika, nem lehet szó nélkül elmenni Cousteau kapitány mellett. A híres hajós esetében nemcsak azok a mitológiai nevek a különlegességek, amik életéhez hozzátartoztak (hajói nevét a mitológiából vette: Calypso, Diogenész, őt magát a tenger Odüsszeuszának nevezték), hanem különféle történések is.

Misztikusnak tekinthető leghíresebb hajójának, a Calyp-sonak élete is. Ahogy elfeledett aknaszedő hajóból lett a világ egyik leghíresebb és közkedveltebb hajója, szimbólummá vált, antropomorfizálódott, hogy aztán, mint a lazacok, visszatérjen „ívási helyére”, és rozsdásodással válaszoljon az őt ért méltatlanságra.

Cousteau kutatásai is számos érdekességgel szolgáltak.

Egyik alkalommal Észak-Afrika partjainál merültek alá, a sokat mondó „démonok gödrébe”, egy víz alatti barlangban. Egy tevét zártak ketrecbe, hogy a cápákat odacsalogatván közeli fotókat készítsenek róluk.

Állítólag egy olyan titokzatos lény szedte miszlikre a ketrecet, amiről a történteket követően nem akartak nyilatkozni. Féltek, hogy túlzott riadalmat keltenek ezzel az emberekben.

Másszor a Bermuda háromszög legmélyebb üregébe merültek le. Amit ott hallottak, arról nem akart senki sem beszélni. A kiszivárgott információk szerint „emberek fájdalommal átitatott sikolyai” váltottak ki sokkos állapotot a szemtanúkká lett búvárokból. Hogy ebből mi az igazság, és mi nem, az nem eldönthető.

De azért mégis meglepő, amit Cousteau mondogatott ismerősei körében: az emberiség nincs felkészülve arra, ami következik, ezért ő semmilyen intézkedést nem tesz ezzel kapcsolatban, pár ezer év múlva úgyis eltűnik az emberiség a föld színéről. Társszerzője, akivel számtalan könyvet alkottak, nem éppen címszerű, viszont roppant talányos címet adott egyik könyvének: „Az emberiség el fog tűnni, annál jobb lesz.”