A 20. század utolsó harmadában lejátszódó szemléletváltás fontos eleme egy új, nagyrészt túrantropológiai ihletésű, társadalomtörténeti folyamatokat több oldalról, de elsősorban kul-túrtörténeti perspektívából vizsgáló irányzat megjelenése a nemzetközi tudományosságban.207 Ennek az átrendeződésnek egyik szempontja az ornamentikakutatás nemzetközi felívelése,208 amelyben az ornamentikát már a társadalmak vagy a társadalom csoportjainak vizuális önki-fejezési eszközeként vizsgálták.209
Ha csak a késő avar kori ornamentika kutatásának nézőpontjából nézzük, vitathatatlan, hogy a 20. század második fele mély hullámvölgyet jelent az 1945 előtti, illetve az 1985 után is-mét felívelő, sőt, a díszítőművészet jelenségeit kiemelten vizsgáló időszak között. Az ekkoriban a közép-európai kutatásba is megérkező, kulturális kérdésekre összpontosító irányzat itt azon-ban jelentősen más tartalommal bírt, mint az angolszász elméleti iskolák esetében. A belőle szinte teljesen hiányzó210 kultúrantropológiai-módszertani, a kutató forradalmian új kérdése-iben megnyilvánuló „mentális reformáció” helyett csupán tartalmi változást hozott, amennyi-ben hozzá egy Bizánc előzményszerepét következetesen, a tárgyi kultúra szinte minden szeg-mensében deklaráló kutatási fókusz kapcsolódott. A mentális struktúrák tehát maradtak, csupán az azokat feltöltő tartalom cserélődött ki a keleti fókusz helyett nyugatira. A Falko Daim által megteremtett iskola nem egyszerűen a késő avar kori kultúrát ért bizánci befolyás tételének
204 Strzygowski nyomán ld. megelőzően pl. Fettich 1965, 96–97.
205 Werner 1986, 62–65.
206 Bálint 1989.
207 Az angolszász környezetből induló elméleti irányzatok a Kárpát-medencei régészetben máig legin-kább az őskori kutatásban adaptálódtak; egy ritka korai kivétel Daim 1996 – e rövid összefoglalás-ban egyértelműen azonosítható az angolszász elméleti iskolák hatása.
208 A jelenség egy jele Riegl könyvének jegyzetekkel ellátott, angol nyelvű kiadása (Riegl 1992); ld.
még Grabar 1992; Trilling 1985, Trilling 1989, Trilling 2003, illetve a stílus problémája kap-csán alább idézett műveket.
209 Ld. a bevezető szakaszban.
210 Egyetlen kivételként ld. Daim 1996 rövid, irodalmi hivatkozások nélküli problémafelvető esszéjét.
újrafogalmazását, hanem a sztyeppei világtól való elszakadást, totális szemléletváltást jelen-tett. E téren mindenesetre jelentősége csak a 20. század elejének paradigmaváltásához mérhető, amelynek nyomán Hampel műve egy rövid évtized leforgása alatt idejétmúlt, csupán anyagköz-lésként használt munkává vált.
A Kárpát-medencei környezetben és kutatási témákban a paradigmaváltás kezdete a ma-gyarországi rendszerváltás időszakának folyamataival párhuzamos. A szovjet keretek felbom-lásával magyar viszonylatban ez először a 20. századi tudományos gondolkodás ellen irányuló intenzív kritikával párosult. A paradigmaváltás előfeltétele a dekonstrukció, amely magától ér-tetődően jár együtt a korszerűtlenné vált kérdésfelvetéseket és narratívákat képviselő karakte-res kutatószemélyiségek elleni kritika megerősödésével. A korai középkor viszonylatában ez a trend – természetes módon – leginkább László Gyula, részben Bóna István munkássága ellen irányult. A magyar kutatók és a Kárpát-medencei régészeti hagyaték ekkortól kerültek vissza a nemzetközi kutatás vérkeringésébe, amely döntően egy közép-európai, német kapcsolatrend-szer gyors kiépülését jelentette. A nyugati könyvtárakba nagyobb számban kiszabaduló ma-gyaroknak ekkortól kezdve volt hozzáférhető a nemzetközi szakirodalom, valamint az elméleti iskolák ekkorra hallatlan tömegűvé duzzadó korpusza. A sajnos keveseknek elérhető lehetőség azonban kiegyenlítődést nem, legfeljebb csak egy újabb függést okozott.211 Szembeszökő, hogy a korábbi elszigeteltség helyére lépő periférikus helyzetben a magyar kutatás helye a nyugat-eu-rópai (főleg német) centrumhoz képest körülbelül ugyanaz, mint a leginkább előnyben részesí-tett tematikában az avar kori Kárpát-medencéé volt Bizánc perifériáján. Az „Orient oder Rom”
szembeállítás újabb kiéleződése212 nem véletlenül ennek az időszaknak, illetve a 20. század vé-gének terméke, amikor az egyoldalúan hangsúlyozott keleti kapcsolatrendszer ellenhatásaként a Strzygowski féle fogalompár először jelent meg egymást kizáró ellentétpárként a Hampel B csoport díszítőművészetének jelenségeihez analógiákkal szolgáló művészetek eredetéről, kap-csolatrendszereiről, bizonyos formák keletkezésének helyéről és diffúzió módjáról, irányáról zajló vitában. Bizánc felfedezésének és a táguló perspektíva lázában a „periferiális” tárgyi kul-túra szinte minden jelenségét a centrum felől magyarázni akaró kultúrtörténeti iskola nem hibáztatható: az inga ezúttal éppen az ellenkező irányba lendült ki, mint Strzygowski esetében, aki egy, az antikvitás bűvöletében élő miliővel szembeállva fedezte fel – és hangsúlyozta túl – a „Kelet” hatásainak jelentőségét. Ekkor, a 90’es évek elején a diktatúra bukása és a kultúrtörté-neti irányultságú kutatások majd fél évszázados peremre szorulása egyszerre magyarázza az új eszmék – nagyrészt kultúrtörténeti megközelítések – gátszakadásszerű beözönlését az avarku-tatásba, amelyek viharos sebességgel bontották le a 80-as évekig élő tudományos gondolkodás kereteit. Sajnos, ez a népvándorlás-, valamint a korai középkor kutatásában nem járt együtt az őskori régészetéhez213 hasonló szellemi forradalommal. A közép-európai, illetve
gyakorla-211 Jelen munka szerzője a szinte határtalan, követhetetlen modern szakirodalom-dömpinget jelentő internetes világ létrejöttének határán még rengeteget köszönhetett főleg a mainzi Römisch-Ger-manisches Zentralmuseum könyvtárának. 2012-ig (!), a disszertáció leadásáig magyar könyvtárak alapján egy hasonló munka megírása nem egyszerűen nehéz, hanem lehetetlen lett volna, ahogyan ma is az lenne, hiszen a társadalom- és történettudományokban fontos, gyakran több évtizede meg-jelent munkák meg-jelentős része máig sem érhető el az interneten.
212 Bálint 2007.
213 Ld. például csak egy kiragadott példaként a nyugati régészet, ókortudomány és kultúrantropológia
tilag német narratíváktól való szinte teljes függés esetünkben az utóbbi témáinak, megközelí-tési módjainak importálásához vezetett. A főleg a germán népekkel és a hagyományos európai történelemszemlélet szerint a kora középkorba vetített nemzeti etnogenezisekkel foglalkozó, problémáikat elemző,214 német vezetéssel tevékenykedő közép-európai régészet kollektív fela-data, hogy segítse a 20. századi történeti események társadalmi feldolgozását, szükségképpen vezetett a kutatási témák egyoldalúvá válásához. Eközben a magyar régészetben ezek alapve-tően „tájidegenek” maradtak, pozitív, önreflexiót segítő hatásuk sem lehetett, lévén, hogy a két világháború közötti magyar régészetben a német nyelvterületen ekkoriban meghatározó szélsőséges narratívák soha nem gyökeresedtek meg.
A társadalomtörténeti megközelítések helyére az 1990-es évektől lépő új kultúrtörténeti hullám központi eleme a határokon átívelő, azokat mintegy lebontó kulturális kapcsolatok ku-tatása lett. Különös súlyt kapott a kultúrák közötti (Bizánc és az avarok), majd ezt a kérdésfelve-tést tovább bontva a regionális, távolsági, illetve elitek közötti kommunikáció problematikája.
Melléjük a 2000-es évek elejétől felzárkózott az etnikum, majd egy évtizeddel később migráns személyek és csoportok és legújabban az identitások215 azonosíthatóságának kérdésköre is.
A 20. századi kép dekonstrukciójához vezető, emiatt alapvetően kritikai elemek közül munkám szempontjából legfontosabb a korábban magától értetődő tárgy-etnikum azonosítás elvetése,216 a migráció mint a tárgyi kultúra stílusváltásainak, egy új díszítőművészeti csoport feltűnése egyetlen eszközének,217 valamint a történeti dátumok régészeti adaptálhatóságának218 megkérdőjeleződése. A lászlói és bónai világképben a késő avar művészet kialakulása egy új népesség betelepülésének az eredménye volt, a folyamat a 670 körüli, bolgár-török bevándorlás eredményként indult be és zajlott le.219 E modellen az első repedések a „közép avar kori”
folya-kulcsműveinek magyar fordításainak megjelenését: Asmann 1999, Renfrew 1995, Renfrew – Bahn 2001, Van Gennep 2007, amelyek néhány kivételtől eltekintve máig gyakorlatilag csak az őskor régészeti kutatásában nyertek Magyarországon polgárjogot.
214 Ld. összegzően a fent idézett Steuer 2001 és Brather 2004 tanulmányait.
215 Az irodalom egy részét az egyéni identitásokra fókuszálva áttekinti Koncz – Szilágyi 2017; összetet-tebb, a csoportidentitás, illetve az identitást mint történeti létezőt vizsgáló képet adnak Pierce et al.
2016 tanulmányai.
216 Ld. például Brather 2004.
217 Kritikus áttekintést ld. Burmeister 2000.
218 Ld. bővebben alább, az időrendnél is.
219 A reminiszcenciaként, vulgarizált formában máig továbbélő modell mai megnyilvánulási formája:
a Bónát már nem is említő Madaras László jól mutatja, hogy a bónai modellben született elméleti struktúra hogyan épült be afféle alapigazságként a magyar tudományos köztudatba. A karcolt díszű maroslelei tűtartót közlő Pópity Dániel az avar leletanyag kiváló ismeretében – aranyozott tárgya-kon, illetve a nagyszentmiklósi edényeken látható párhuzamok alapján – helyesen határozta meg a kapcsolatot a tűtartó díszítése és az elittárgyak egy szűk csoportja között (Pópity 2012, a maroslelei tűtartóhoz ld. később), azonban az elméleti bázis ez esetben is reflektálatlanul maradt. A „griffes-in-dás stílus” létrejöttének összekötése az onogur-bolgárok 670-re tett bevándorlásával azonban nem helytálló, illetve etnikai egységekre, sőt egy próbálkozás szerint személyes kapcsolatokra való visz-szavezetése (Madaras 2006, 315; hasonló formában, még közvetlenebb személyes kapcsolatot fel-tételezve a tárgyak és a díszítőművészet között Madaras 2007, különösen 35–38) ellen is számos érv szól. A díszítőművészeti stílus létrejötte sincs összefüggésben e jelenségekkel (A tézis kritikáját
matok beindulásának mára széles körben elfogadott korai keltezése220 nyomán jelentek meg, amelynek nyomán világossá vált, hogy az átalakulás nem köthető egyértelműen nagy tömegű, új népesség beköltözéséhez. A döntő szemléletbeli változást azonban annak az elméleti régésze-ti, szakirodalomban közkeletű megállapításnak a begyűrűzése hozta, hogy a tárgyi kultúrában megfigyelhető drasztikus váltás – mint a késő avar kori tárgyi kultúra létrejötte – belső folya-matokra visszavezethető esemény.221 (A belső fejlődés mint a késő avar kori díszítőművészet képét meghatározó folyamat lehetősége Kiss Gábor222 és Nagy Margit223 munkáin keresztül az ornamentikakutatásban Horváth Tibor és Csallány Dezső óta először ugyan a 20. század végén ismét megjelent, sajnos azonban alig224 került be a szakmai diskurzusba.)
A régi lebontásának, valamint a formálódó új, saját világ elemei kidolgozásának hálát-lan, a kutatás konzervatív része által sokszor, azonban leginkább csak szóban, élesen kritizált munkája összességében akkor is pozitív, szellemi és kutatási polaritást, gondolati szabadságot eredményező folyamat volt, ha jelen munka szerzője is kritikusan tekint bizonyos jelenségire.
A 21. század első évtizedének mindenképpen nagy eredménye egy már nem adekvát tudomá-nyos elméleti rendszer kritikája. Eközben, ha egy új, saját rendszert, a kora középkori folyama-tok koherens képét még nem is sikerült megalkotni, annak egyes építőelemeinek kidolgozása mégis nagy előrelépést jelentett. Ebben kiemelt jelentőséggel bír az, hogy mára a Kárpát-me-dencei tárgyi kultúra egyes jelenségeit a kutatás máig érvényes módon elhelyezte a térség kör-nyezetének összefüggései között, akkor is, ha a „peremkultúra” ekkoriban megalkotott fogalma valójában értelmezhetetlen kultúrtörténeti szempontból.225
Falko Daim a bizánci eredet tézisét először a korábban kizárólag a „keleti” kapcsolatrend-szerben értelmezett griffek226 esetében fogalmazta meg, majd az új irányzatot átfogó elmélet-be illesztő nagy munkájában227 és későbbi tanulmányaiban228 számos tárgyra, illetve típusra kiterjesztette azt. Egyes tárgyak, tárgytípusok, valamint bizonyos formai jellemzők esetében
ld. Bálint 2004a, 54–57, illetve Bálint 2008, 56–57). A magyar kutatásban elterjedt, ám viszonylag ritkán leírt nézet valójában irodalmi hivatkozások hiányában is Bóna István szigetkultúra-tézisé-re támaszkodik („Sajátos, zárt régészeti anyag” /Bóna 1984, 327/ a „békés tétlenség korszakában”
/Bóna 1984, 336/; ezután a tételt összegzi, szigetkultúra-elméletté fejleszti Bóna 1988).
220 Összefoglalóan ld. Szenthe 2014, 115–117.
221 Bálint 2004b.
222 Kiss 2001b.
223 Nagy 1998b, 384–385: részben Kiss Gáborra hivatkozva a geometrikus ornamentika késő római korszak óta folyamatos Kárpát-medencei jelenlétének hipotézisét fogalmazza meg. Feltételezése, hogy a „késő antik” fémöntő műhelyek a Dunántúlon a „germán és az avar foglalás korában sem szűntek meg működni”, egyelőre nem igazolható.
224 Vitatkozik a belső folyamatosság jelentőségével egyes tárgytípusok kapcsán: Szenthe 2013c; eköz-ben más motívumtípusok kapcsán a belső átörökítést elfogadja: Szenthe 2013a.
225 A peremterületi jelleg társadalomtörténeti szempontból, társadalmi rendszerek felől természetesen értelmezhető (ld. Giesler 1997, 236): éppen ez az azonban, amely nem áll meg a bizáncitól füg-getlen, sajátos társadalmi és kulturális rendszert Európába „importáló” avarok esetében (ld. ehhez például Cociş et al. 2016, 65–67).
226 Daim 1990.
227 Daim 2000.
228 Kiskundorozsma: Daim et al. 2010; Daim – Prohászka 2014; Dunapataj: Bühler 2010.
megállapításai kétségkívül érvényesek, emiatt modelljének máig nagy hatása van, számos kö-vetővel bír: a Daim féle kultúrtörténeti modellt Bálint Csanád,229 Garam Éva,230 Kiss Gábor,231 Vida Tivadar,232 Bollók Ádám,233 továbbá jelen munka szerzőjének234 tanulmányai az avar tárgyi kultúra, valamint ornamentika számos elemével erősítették.
A kezdetben szélsőséges formában megfogalmazódó bizánci irányzat nem volt mentes mód-szertani ellentmondásoktól. Az irányzat programalkotó munkája, Falko Daim 2000-ben megje-lent, monográfiaméretű tanulmánya235 voltaképpen egyes tárgytípusokra alapított esettanulmá-nyok laza sorozata. A „Dreisäulenmodell” alkalmazásával az általa elemzett tárgyak, tárgytípusok bizánci eredetét a szerző vitán felül bebizonyította, azonban a bizánci származás nem a késő avar ornamentika egésze, hanem csak az elemzett tárgytípusok esetében vehető igazoltnak. Annál is inkább, mert legtöbbjük kis esetszámával,236 alaki és ornamentikai jellegzetességeivel,237 továbbá legtöbbször elterjedési területével238 is periférikus jelenség a késő avar kori tárgyi kultúra irányából szemlélve. A tárgyalt irányzat tehát nemcsak maga is diffuzionista,239 hanem korábban ismeretlen módon centralizált, „heliocentrikus diffuzionizmusa”240 egyetlen, kizárólagos centrum mindent felülíró hatásával számolt, e centrum többé-kevésbé – bár a legtöbb esetben viszonylag jól – bi-zonyítható befolyása felől magyarázza egy „periferiálisnak” nyilvánított tárgyi kultúra jelenségeit.
E második diffuzionista modell fő problémáját, vagyis azt, hogy figyelmen kívül hagyja a lokális kulturális és társadalmi folyamatokat, maga a kidolgozója, Falko Daim ismerte fel.
Az avar adaptáció hatásmechanizmusainak elemzését bevezető, ugyancsak kiemelkedő jelentő-ségű tanulmányát (2001)241 követően tovább cizellálva a kérdésfelvetést (2010)242 megállapította,
229 Bálint 2000, Bálint 2010.
230 Garam 1997, Garam 2000a, Garam 2000b, Garam 2001.
231 Kiss 1999, Kiss 2001a, Kiss 2001b, Kiss 2005, Kiss 2011.
232 Vida 2000.
233 Bollók 2015.
234 Szenthe 2013a, Szenthe 2013c.
235 Daim 2000.
236 Ld. a Micheldorf-Skalistoe típusú csatok (Daim 2000, 107–109) egyetlen, vagy a rácsmintás tárgyak (Daim 2000, 93) két-három esetét a Kárpát-medencében.
237 A gombos végű és geometrikus díszű tárgyakhoz legutóbb Szenthe 2015b.
238 Ld. Daim 2000, Karte 3, elterjedési térképét: az avar tárgyi kultúra előzményeinek tartott bizánci típusok közül egyetlenegy sem fordult elő a Kárpát-medence belsejében.
239 Jellemző azonban, hogy analitikus megközelítésük ellenére is jellemző a másik szélsőségbe való átcsúszás, ahonnan minden olyan elmélet, amely nem Bizánc közvetlen hatása segítségével magya-ráz egy elemet, magától értetődően hiteltelen. Falko Daim megállapítása szerint a két világháború közötti kutatásban uralkodó diffuzionista szemléletnek köszönhető az a „nagy kerülő”, (Daim 1990, 274) amellyel Fettich és kortársai egészen Közép-Ázsiáig vándoroltatták az antik kultúrát, hogy azután az avarokkal visszahozassák a Kárpát-medencébe. Eközben a bizánci eredet tézise ugyanúgy diffuzionista, mint a kritizált felfogás, csupán a kiindulási centrumot helyezi át.
240 Hann 2013, 3.
241 Daim 2001, főleg 168–188, az aleppoi szíjvég és avar rokonsága kapcsán megállapította, hogy a Medi-terráneumban feltűnően gyakori madáralakok a Kárpát-medencében szórványos esetek kivételével hiányoznak. A jelenség okát az avar adaptációban, a madárábrázolás tabu voltában állapította meg.
242 Daim 2010, 61–62.
hogy a bizánci és lokális (ez esetben avar) tárgyak közötti különbségtétel elvileg lehetetlen, pontosabban csak szélsőséges esetekben lehetséges, köszönhetően a két világ között zajló in-tenzív kommunikációnak.
A kutatásban mindazonáltal máig leginkább Daim 2000-ben megjelent tanulmányának ha-tásai érezhetők. Sajátos jelenség, hogy míg az avar régészeti hagyaték szempontjából periférikus helyzetben lévő, az avar anyagot mindig annak északnyugati peremvidéke felől vizsgáló szlo-vák243 és osztrák244 kutatás azonnal adoptálta a bizánci „peremkultúra”- tézist, addig a leletanyag belső rendszerével technikai okokból is jobban tisztában lévő és Kárpát-medencei perspektívá-ban gondolkodó magyar szakmáperspektívá-ban mindig voltak kételkedő vagy éppen kritikus hangok. A bizánci hatás fel- és elismerése, a Bónai szigetkultúra-tézis és a „keleti hagyomány” hangsúlyo-zásának sajátos keveréke az egyes kutatók munkásságában igen eltérő módon nyilvánul meg. A Bizáncból a Kárpát-medencébe irányuló kulturális diffúzió, valamint a „bizánci peremkultú-ra” tézisét kritizáló magyar kutatók azonban nem léptek túl az egyes tárgyak vagy tárgytípusok elemzésének szintjén, ahol éppen a tárgyak kulturális környezetéből való kiszakítása nem ad lehetőséget valós, a bizánci eredet cáfolatára alkalmas érvek felsorakoztatására. Így alapvetően hibás az alkalmazott fő érv, amely szerint a bizánci eredet bizonyíthatatlan (tehát hamis), mivel a Kárpát-medenceiekkel azonos tárgytípusok nem kerültek elő bizánci területen.245 A tárgyak for-mai és ikonográfiai jellemzői valójában jól ismertek Bizáncból, általánosabban a Földközi-tenger medencéjéből: a kora-bizánci – még inkább egy általános, mediterrán – kistárgy-kultúra tech-nikai és technológiai jellemzői, ikonográfiája, elsődleges és másodlagos alaki jegyei246 anyaföld-jükön olyan rendszer részei,247 amelyik nem, vagy csak összefüggéseiből kiemelt egyes tárgyak szintjén jelenik meg a Mediterráneumon kívül, jelen esetben a Kárpát-medencében. Miközben tehát egyes kutatók azt akarták cáfolni, hogy egy adott tárgy bizánci, e kérdés ebben a formában irreleváns voltára éppen a kritika célpontja, Falko Daim mutatott rá.248
Csak újabban jelentek meg olyan kezdeményezések, amelyek az avar díszítőművészetet, illetve ornamentikát az ontológiai szemléletnek megfelelően valóban önálló jelenségként vizs-gálják, miközben figyelembe veszik az avar kultúra szelektáló tevékenységét, valamint belső folyamatainak vagy akár az avar környezet aktív alakító hatásának összefüggéseit is. Az első és egyik legfontosabb ilyen irányú kísérlet Szőke Béla Miklós tanulmánya,249 amelyben – bár a bizánci eredet cáfolatára hozott negatív bizonyítékai a fentiek fényében nem meggyőzők – kérdésfelvetéseivel, illetve az avar kultúra belső folyamatainak vizsgálatával máig iránymutató.
Szőke ekkor végleg lezárta az avar veretes öv egészének és ornamentikájának korábban újra és újra tulajdonított jelentés kérdését, amikor a leletanyag belső összefüggéseire rávilágítva
243 Zábojník 2000.
244 Breuer 2005.
245 Pl. Szőke 2001, 106–107; Szalontai et al. 2014, 188–189.
246 Ld. bővebben alább.
247 Elemzéséhez ld. pl. Baldini-Lippolis 1999, Bühler 1999, Bühler 2012, Tóth 2010, a felismerést kamatoztatja módszertani szinten Daim 2000, ezen kívül pl. Daim et al. 2010, Bühler 2010.
248 Daim 2010, 61.
249 Szőke 2001.
cáfolja ennek lehetőségét.250 Jelen munka szempontjából igen fontos a szerző által indavirágnak elnevezett egyszerű palmettaszerkesztés avar kori megjelenési formáinak övdísz típusonként történő elemzése, amely az ornamentika és a tárgyi kultúra belső összefüggéseinek elemzését lehetővé tevő módszertani újításnak bizonyult.
Hasonlóan minuciózus, főleg a tárgyformákra fókuszáló, de az ikonográfia és az ornamenti-ka elemeit is beemelő részletelemzések eredményeképpen jutott Bálint Csanád oda, hogy a nagy-szentmiklósi kincs edényeit kizárólag az avar környezetben elhelyezhető, sajátosan Kárpát-me-dencei produktumnak tartsa:251 Bálint végkövetkeztetését ugyancsak a kulturális összefüggések messzemenő figyelembevétele tette lehetővé. Végül a szintén a nagyszentmiklósi kincs egyes alakos ábrázolásait vizsgáló Bollók Ádám252 mellett jelen munka szerzője tett kísérletet az orna-mentika, illetve díszítőművészet társadalmi környezetben való elhelyezésére a késő avar kor ese-tében.253 A felmutatható eredmények sora azonban rövid, társadalomtörténeti elemzésnek még önmagában kevés, legfeljebb reflexiót jelent arra a problémára, hogy a díszítőművészet nem értel-mezhető a használó, illetve az azt aktívan, saját céljainak megfelelően alakító társadalmi csoportok hátterének elemzése nélkül. A Kárpát-medencei avar kaganátus a bizáncitól gazdasági, társadalmi és kulturális rendszerében gyökeresen eltérő, attól idegen rendszer volt.254 Emiatt a centrum-pe-riféria modellben255 legfeljebb egy alternatív centrumként lenne értelmezhető,256 amelynek – logikus módon – aktív alakító szerepe volt a vonzáskörzetében használt formákra, főleg pedig
Hasonlóan minuciózus, főleg a tárgyformákra fókuszáló, de az ikonográfia és az ornamenti-ka elemeit is beemelő részletelemzések eredményeképpen jutott Bálint Csanád oda, hogy a nagy-szentmiklósi kincs edényeit kizárólag az avar környezetben elhelyezhető, sajátosan Kárpát-me-dencei produktumnak tartsa:251 Bálint végkövetkeztetését ugyancsak a kulturális összefüggések messzemenő figyelembevétele tette lehetővé. Végül a szintén a nagyszentmiklósi kincs egyes alakos ábrázolásait vizsgáló Bollók Ádám252 mellett jelen munka szerzője tett kísérletet az orna-mentika, illetve díszítőművészet társadalmi környezetben való elhelyezésére a késő avar kor ese-tében.253 A felmutatható eredmények sora azonban rövid, társadalomtörténeti elemzésnek még önmagában kevés, legfeljebb reflexiót jelent arra a problémára, hogy a díszítőművészet nem értel-mezhető a használó, illetve az azt aktívan, saját céljainak megfelelően alakító társadalmi csoportok hátterének elemzése nélkül. A Kárpát-medencei avar kaganátus a bizáncitól gazdasági, társadalmi és kulturális rendszerében gyökeresen eltérő, attól idegen rendszer volt.254 Emiatt a centrum-pe-riféria modellben255 legfeljebb egy alternatív centrumként lenne értelmezhető,256 amelynek – logikus módon – aktív alakító szerepe volt a vonzáskörzetében használt formákra, főleg pedig