A korabeli kritikákat olvasva úgy tűnik, hogy a magyar kritikusok számára a deklamáció lehetett a Wagner-stílus egyik legfontosabb ismérve. Időnként meglepően részletes beszámolókat kaphatunk egy-egy énekes deklamációjáról vagy annak hiányáról. Ez esetben sem térhetünk ki az elől a kérdés elől, vajon mit értettek a korabeli kritikusok deklamáción. A Schöpflin-féle színművészeti lexikonban nincsen deklamáció szócikk, azonban a Tóth Aladár és Szabolcsi Bence által szerkesztett Zenei Lexikonban a következőket olvashatjuk erről:
Deklamáció zenei szempontból: valamely szöveg énekes vagy zenével kisért előadása, melynél természetesen mindig előtérben áll a szöveg értelmi és formai (verses) tagozódásának a zenei strukturához való viszonya. A D[eklamáció]
problémája tehát lényegében két külön principium törvényeinek egyeztetéséből áll.135
Talán még inkább segíti megérteni a korszak deklamációról alkotott képét ugyanezen lexikon Wagner-szócikkének egyik részlete: „az éneklés W[agner]i iskolája a helyes szavallatból indul ki […]”.136 Tehát még Burian halála után is – feltehetőleg Cosima bayreuthi működésének hatására – elsősorban a szavalatszerűség
135 N. N.: „Deklamáció”. In: Szabolcsi Bence, Tóth Aladár (szerk.): Zenei Lexikon. A zenetörténet és zenetudomány enciklopédiája. Második, pótlással bővített kiadás. Első kötet. (Budapest: Győző Andor kiadása, 1935): 213. Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy mind a Schöpflin-féle Színművészeti lexikon, mint pedig az itt idézett Zenei Lexikon Burian halála után, a következő operaházi énekes-generáció idejében jelent meg.
136 Molnár Antal: „Wagner, Richard”. In: Szabolcsi Bence, Tóth Aladár (szerk.): i. m., Második kötet, 687.
jellemezte a Wagner-stílusról alkotott képet Budapesten. Így feltételezhető, hogy ha a stílus kulcsszava a deklamáció, akkor azt elsősorban a szavalathoz kellett mérni, mintsem a dallamhoz. Burian esetében többször is azt a megállapítást teszik a kritikusok, hogy az előadásában nem viszi túlzásba a wagneri deklamációt, sőt inkább dallamos, lírai a felfogása.137 Mikor 1907-ben először visszatér Budapestre, az ünneplő hangokból egy apró célzást emelhetünk ki:
Mint Wagner énekes valóban a legnagyobb. Tristánja csodálatos alakitás, nemcsak zenei, de szinészi tekintetben is. Wagner nagyszerü szerelmi hősét, minden deklamatonikus [sic] tulzás nélkül, természetesen és már ennél fogva is, megkapóan állitja elénk, szinte átéli ezt a szép és bánatos történelmi regényt.138
Nem tudhatjuk, mihez képest értette a kritikus a „minden deklamatonikus tulzás nélküli”, „természetes” előadásmódot. Talán arra, amire a hangfelvételek is rámutatnak: a dallamosabb, énekszerűbb Wagner-felfogás tetszhetett meg az újságírónak annyira, hogy egy külön megjegyzést szenteljen neki. Burian 1901–
1902-es szezonbeli egyetlen Mesterdalnokok-előadása után Gergely István hasonlóképpen „pompás szavalat”-ról ír, amely azonban „sohase veszti el az énekjelleget.”139
Nem mindig aratott azonban ezzel osztatlan sikert. 1914-ben egy Walkür-előadás után a következőket olvashatjuk: „Siegmund énekrészében a deklamálás dominál és Burrián szövegmondásából hiányzik az igazi páthosz. Ő inkább: énekes. Siegmundja énekbeli finomságokban gazdag volt.”140 Anthes nem sokkal ezelőtt távozott az Operaház tagjai közül, így természetes, Burian Siegmundját Antheséhez hasonlították.141
137 Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy a korabeli budapesti operai gyakorlatnak megfelelően az énekesek magyar nyelven énekelték a Wagner-operákat is, és – mivel németül nem volt szabad – Burian 1915-ig olaszul énekelte a Wagner-szerepeket. A korabeli hallgatót ez is befolyásolhatta értékítéletében.
138 N. N.: „Tristán és Isolde”. Budapest XXXI/228 (1907. szeptember 25.): 11.
139 „Pompás szavalata, amely sohase veszti el az énekjelleget, stilszerü énekmódja, kitünő mondattagolása éppen olyan elismerésre kényszerit, mint virágzó organuma, amely elragadó melegségével és fényével leginkább a versenydalokban aratta diadalát.” G[ergely István].:
„Operaház.” Budapesti Napló VII/135 (1902. május 18.): 13.
140 N. N.: „Burrián: Siegmund”. Független Magyarország XIV/10 (1914. január 11.): 12.
141 A cikk kezdete: „Ma, végre, váratlanul elénekelte Burrián a tragikus Wälsungot, akinek farkasprémje Anthes távozása óta gazdátlanul hevert a ruhatárban.” N. N.: „Burrián: Siegmund”.
Független Magyarország XIV/10, i.h. Anthes 1913. május 28-án énekelte utoljára operaházi tagként Siegmund szerepét, ezután már csak vendégként lépett fel ebben a szerepben, négy alkalommal. 1913.
május 28. és 1914. január 10. között egy alkalommal játszotta az Operaház a Walkürt, ekkor Peter Cornelius énekelte Siegmund szerepét. Lásd.: Jónás (OSZK).
Szintén Anthesszel veti össze Buriant Fodor Gyula, az Esti Kurirban megjelent Burian-nekrológjában. Megállapításai számunkra – jó minőségű, összehasonlításra alkalmas Anthes-hangfelvételek híján – nem elsősorban a két énekes közti különbséget, hanem inkább a kritika hőstenori stílusfelfogásának és Burian előadói stílusának különbségét mutatják be:
Nem volt „hőstenor”. Éppen az hiányzott belőle, ami ennek az emberműfajnak a legfőbb ismertető jele: a páthosz. Az, ami – például – a művészetben testvérét:
Anthest, betöltötte egészen. Az ő érzései nem kikristályosodott formák között, nem felfokozottan és ünnepiesen, nem szertartásosan nyilatkoztak meg. Anthes ugy ágált a szinpadon, mint a misét celebráló pap az oltár előtt. Anthes mithikus hőssé fokozta fel a szinpad emberi alakjait is. Burián csodálatos közvetlenségével a mithikus hősökből is embereket formált. Tristánjából a mi vágyunk, a mi szerelmünk, a mi szomoruságunk szólt, ez a Tristán: élt.142
Ha azt mondhatjuk, hogy Burian a korszakban elfogadotthoz képest olaszosan énekelte a Wagner-szerepeket, elképzelhető, hogy Wagner korábban bemutatott, olasz alapokon nyugvó énekesideáljához jutunk, ahol a zene, az ének az első, és a Cosima által hangoztatott elvekkel szemben fontosabb eszköz a legato és a portamento.143 Burian hangfelvételei közül leginkább Siegfried Az istenek alkonya 3.
felvonásában hallható elbeszélése ad módot arra, hogy deklamációját tanulmányozhassuk (CD, track 27). Feltűnik, hogy több helyen is változtat a kottán.144 Azonban témánk szempontjából még fontosabb megfigyelni, hogy az alapjában véve beszédszerű szakaszban is több portamentót énekel, deklamációja – Gergely István fent idézett szavaival élve – nem veszíti el az énekjelleget. 145
Burian azonban a deklamációnak ezt a bel cantón alapuló módját nem csak Wagner műveiben használta. Gergely István Fedora-kritikájában a következőket olvashatjuk Burian a tulajdonképpen modernnek számító olasz operában tapasztalt előadói stílusáról: „Énekben és játékban egyaránt kitünően ábrázolta Ipanovot és nemcsak kifogástalan magyar szöveg-kiejtéseivel, de müvészileg tagolt szavalatával is, amely mindvégig ének maradt, valósággal elragadta a közönséget.”146 Ez az
142 Fodor Gyula: „Burián Károly”. Esti Kurír II/202 (1924. szeptember 27.): 5.
143 Kesting (2008), I/135.
144 Például rögtön a részlet elején, ahol a ritmust és a dallamhangokat is a kottától eltérően énekli.
145 G[ergely István].: „Operaház.” Budapesti Napló VII/135, i. h. (139. lábjegyzet)
146 Gergely István: „Fedora”. Budapesti Napló VII/144 (1902. május 28.): 11.
énekszerű szavalat lehetett az a deklamáció, amely Burian énekét megkülönböztette a korszak bayreuthi Wagner-felfogásától.