Az oktatási tevékenység szervezeti és felelősségi kérdései:

miért kell és lehet változtatni?

Sokan úgy gondolták, és gondolják talán ma is, hogy megfelelő ösztönzőkkel operá-ló állami finanszírozási rendszer mellett az ágazatirányítás prioritásait követő, ésszerű és felelős gazdálkodás vízesésszerűen egyre mélyebbre hatol majd a szervezeti hierarchi-ákban, s végül az felsőoktatási intézmények működésének egészét áthatja.

A tapasztalatok azonban nem igazolják vissza ezt az előfeltevést. Az USA-ban példá-ul empirikus vizsgálatok mutatták ki, hogy a teljesítményalapú finanszírozási sémák¹ szinte alig gyakorolnak hatást a belső forráselosztásra a felsőoktatási intézmények két legfelső vezetési szintjénél lejjebb (Burke és társai[2002] 271. o.).

Magyarországon, ahol az állam bár szakterületenként differenciáltan (mindenekelőtt a társadalmi igény várható mértékét és a képzések feltételezett költségigényességét figye-lembe véve), de továbbra is az inputokat (vagyis a beiratkozott hallgatókat, az alkalma-zott oktatókat, a meglévő infrastruktúrát) finanszírozza,²még kevésbé várható, hogy a központi forráselosztás kényszeríti majd ki a teljesítményelv konzekvens érvényesülé-sét az intézményekben. Igaz, hogy legújabban itthon is vannak kezdeményezések a

fel-1A teljesítményalapú finanszírozás alapja lehet folyamatindikátor (pl. kapacitáskihasználtság, fo-kozatszerzési arány, hallgatói elégedettség), outputindikátor (pl. odaítélt fokozatok száma, külső-leg szponzorált kutatás értéke, az intézményi rangsorokban elért pozíció), outcomeindikátor (pl.

elhelyezkedési és kezdő fizetés adatok, munkáltatói elégedettség, későbbi fokozatszerzési arány – pl. orvosi szakvizsga), vagy ezek kombinációja. Lásd: Burke és társai[2002] 229–233. o.

2Eltekintve az állami forrásokra épülő kutatási és intézményfejlesztési pályázatoktól, amelyeket ugyanakkor nem lehet a teljesítményfinanszírozás kategóriájába se sorolni, legalábbis az esetek je-lentős részében.

sőoktatási intézmények teljesítményének szorosabb figyelésére (pl. a vezetői informá-ciórendszerek és a diplomás pályakövetés intézményi és minisztériumi lábainak kiépí-tése EU-s programok keretében), de ezek összekapcsolása a finanszírozással ma még tá-volinak tűnik. És még egyszer: automatikus hatás egy esetleges teljesítményalapú finan-szírozás esetén sem várható.

Komolyabb elemzés nélkül ugyanígy leszámolhatunk azzal az illúzióval is, hogy az állami felsőoktatási intézmények néhány éve működő gazdasági tanácsai, és azoknak is főként a sikeres nagyvállalkozó, vállalatvezető tagjai lesznek majd a racionális gazdálko-dás, a tervezés és számonkérhetőség, az egyszemélyi felelősség stb. meghonosításának letéteményesei. Ehhez alapfeltételként mélyebb betekintésre és több hatáskörre³lenne szükségük, bár kétségtelen tény, hogy kezdeményezhetnek olyan változtatásokat, ame-lyek az ésszerűbb gazdálkodás irányába mutatnak, illetve katalizálhatják a menedzs-ment ez irányú törekvéseit.

Ha az előbbi, az ágazatirányítás felől érkező késztetések önmagukban nem elégsége-sek, akkor vajon mi ösztönözheti az egyes intézmények vezetőit arra, hogy az alaptevé-kenységi szervezetet és a kapcsolódó felelősségi köröket újragondolják? A kérdést a kör-nyezeti feltételrendszer és a belső adottságok felől közelítjük meg.

5.1.1. A felsőoktatásban folyó verseny erősödése

A hazai felsőoktatási szférában a bővülő kapacitások, a demográfiai lejtmenet, a föld-rajzi távolságok jelentőségének csökkenése, és nem utolsósorban a korábbinál korláto-zottabb felvevő képességű, ugyanakkor igényesebbé váló munkaerőpiac következtében erősödő verseny figyelhető meg. A felsőfokú intézménybe aspirálók, de végül sehova fel nem vettek aránya minimális. A szűkös erőforrást egyre inkább a hallgatói jelentkezé-sek, és nem a mögöttük álló állami pénzek képezik. Míg egyes helyeken az államilag tá-mogatott létszámot sem tudják feltölteni, másutt bőven jelentkeznek a programok költ-ségtérítéses helyeire is, és virágoznak a magánintézmények.

A potenciális hallgatók – az őket ért számos kritika ellenére – elődeikhez képest tu-datosabban választanak, tehetősebbjeik nemzetközi alternatívákat is mérlegelnek. Mi-közben kívülről nézve átláthatatlan a kínálat, a nemrég végzettek véleménye, a szülők és ismerősök munkaerőpiaci visszajelzései, illetve egyes tudományterületen a szaklapok – gyakran persze objektivitás és módszertan szempontjából nem mindig kifogástalan – rangsorai elég egyértelmű orientációt jelentenek számukra.

Fontos észrevenni, hogy miközben vitathatatlanul léteznek „sikerintézmények” és sajnos „sikertelen intézmények” is a lista két végén, ez a verseny már alapvetően nem in-tézmények, hanem konkrét kompetenciamixet és elhelyezkedési potenciált ígérő okta-tási programok között zajlik. Ezt mutatja legalábbis, hogy a legtöbb intézménynek egy-aránt van piacilag sikeres és kevésbé sikeres programja. A rugalmasságot, átjárhatóságot célzó oktatási reformok is versenynövelő hatással bírnak: pl. a kétfokozatú rendszer

ré-3Ezt az állítást még azután is érvényesnek tartom, hogy a gazdasági tanácsok hatásköre bővült a Felsőoktatási Törvény 2008 végi változtatásával.

vén a hallgatók kevésbé vannak „megkötve”, mint korábban; így ha nem tetszik az ere-detileg választott intézményük és/vagy szakjuk, válthatnak.

Itt kell említést tenni arról a paradox helyzetről, hogy számos, programjai szem-pontjából sikeres intézmény évek óta komoly pénzügyi nehézségekkel küzd. Mindez az intézményvezetők felé azt az üzenetet közvetíti, hogy a programszintű felelősség megerősítését (helyenként megteremtését) szakmai és gazdasági szempontból egy-aránt el kell végezni.

5.1.2. A programportfóliók komplexitásának növekedése

Felsőoktatási intézményeink programkínálata az elmúlt évtizedben meglehetősen színessé vált. Ez részben magyarázható a verseny hatásával: ennek tudható be egyes di-vatszakok (gazdálkodás, kommunikáció stb.) és képzési formák (pl. távoktatás, part-time képzés) indítása, illetve az új piacok felé való nyitás (pl. felnőttképzés, külföldi hall-gatók fogadása). Más esetekben inkább adminisztratív alkalmazkodás történt: idesorol-ható az intézmények „kvázi kötelező” integrációjából fakadó programszaporulat, a dok-tori programok bevezetése, az alap- és mesterprogramok különválasztása stb.

Kevés olyan intézményvezető van ma a hazai felsőoktatásban, aki pontosan meg tud-ja mondani, hogy intézménye hányféle képzésben, szakon és tagozaton ad ki diplomát vagy valamilyen oklevelet. Nyilván, ha számba venni nehéz, akkor felelősen gazdálkod-ni velük gyakorlatilag lehetetlen, hacsak gazdálkod-nincsenek világosan leosztott, magukhoz a programokhoz kapcsolódó hatáskörök és felelősségek az intézményben.

Ráadásul ezek a programok nemcsak számosságuk miatt érdemelnek megkülönböz-tetett figyelmet, hanem differenciáltságuk következtében is. Még ha egy tudományterü-leten belül maradunk is, könnyen belátható, hogy alap-, mester- és doktori képzések egészen más célközönségnek szólnak, illetve más kompetencia-kimenetet ígérnek, így más oktatói gárdával és más módszertan alkalmazásával szolgálhatók ki megfelelően.

Azokban a nemrég integrált, nagy intézményekben, ahol a befogadott tudományte-rületek túlságosan eltérőek, ezek a problémák többszörös súllyal jelentkeznek.

5.1.3. Az oktatás csökkenő presztízse a kutatási és szakértői tevékenység-hez képest

A felsőoktatásban résztvevők (hallgatói és oktatói oldalon egyaránt) évek óta ta-pasztalják az oktatás jelentőségének leértékelődését az egyes intézményekben. Miköz-ben az ágazatirányítás és az egyetemi szövetségek nemzetközi és hazai szinten egyaránt elszánt utóvédharcokat folytatnak a minőségi oktatás fenntartása, sőt javítása érdeké-ben (akkreditációs kötelezettségek, minőségirányítási rendszerek, minőségi díjak stb.), az egyes oktatók, de gyakran tanszékeik és intézeteik is egyre inkább tartózkodnak az oktatásban való markáns, szakmai és módszertani innovációkat is tartalmazó részvé-teltől. A cél gyakran a kötelező minimum-óraszám teljesítése, és ez nyilván az oktatás minőségére is visszahat.

Bár az oktatók szeretik a tömegoktatás hatásának beállítani, más tényezők is közre-játszanak e szemlélet terjedésében. Mindenekelőtt a kutatóegyetemeken kialakult, de

ma már szinte mindenütt érzékelhető publish or perishkultúra, amely a személyes kuta-tói outputoknak (és az ahhoz szükséges forrásszerzésnek, pályázásnak) rendel alá min-den más intézményi feladatot.

Magyarországon ehhez jön még hozzá a személyes egzisztenciális szükségletek ki-elégítése (külső szakértés, tanácsadás, közéleti szerep), ami szintén az oktatástól von el erőforrásokat, vagy épp ellenkező módon, minőségi oktatással már nem teljesíthető túl-vállalásokhoz vezet (párhuzamos óravállalás több állami és magánintézményben).

Ebből a helyzetből kiutat csak egy olyan rendszer jelenthet, amely komoly vezetői fe-lelősséget és érdekeltséget társít a felsőoktatási intézmények elsődleges alaptevékenysé-géhez, az oktatáshoz, a közreműködő oktatók teljesítményét folyamatosan értékeli, anya-gi és erkölcsi szempontból is elismeri, szervezeti egységeiket pedig pontosan az oktatás-hoz való oktatás-hozzájárulásuk mértékében finanszírozza.

5.1.4. A belső tartalékok feltárásának szükségessége és lehetősége

A hazai felsőoktatási intézményeknek soha nem volt ennyire szükségük tartalékaik mozgósítására. A jó hír az, hogy soha nem volt ennyi lehetőségük sem. Az első állítás eléggé triviális, feltehetően nem igényel a jelen tanulmány bevezetőjében megfogalma-zott gondolatokon túl további magyarázatot. Azt, hogy a második is igaz, az elmúlt idő-szak következő fejleményei támasztják alá:

• Az 1993-ban megalkotott, majd 2005-ben jelentősen módosított Felsőoktatási Tör-vény deklarálta a felsőoktatási intézmények gazdálkodási, képzési, tudományos-módszertani, szervezeti és személyügyi autonómiáját.

• A felsőoktatási integráció révén olyan méretű intézmények alakultak ki, amelyeken belül valódi gazdálkodásra nyílik lehetőség. Mindenekelőtt arányaiban kisebb, de professzionális irányítási apparátusok építhetők ki, illetve egységes központi szolgál-tatások működtethetőek. Lehetőség van a karok közötti kooperáció növelésére, a tanszéki és a programstruktúra egyszerűsítésére, az egyes oktatási és kutatási profi-lok, regionális egységek szelektív fejlesztésére és visszafogására. A legtöbb intéz-mény a mai napig csak töredékét használta ki ennek a potenciálnak.

• Egy 2008 végi törvénymódosítás tovább növeli az intézmények gazdasági önállósá-gát azzal, hogy a használatukba adott állami ingatlanvagyonnal bizonyos feltételek mellett önállóan rendelkezhetnek, illetve gazdasági vállalkozásokban is szabadab-ban vehetnek részt.

• Szintén a gazdálkodási önállóság irányába hat az ugyancsak tavaly év végén elfoga-dott ún. „státusztörvény” (a 2008. évi CV. Törvény a költségvetési szervek jogállásá-ról és gazdálkodásájogállásá-ról), amely a gazdasági társaságok működését leginkább szimu-láló ún. vállalkozó közintézet formát javasolja a felsőoktatási intézményeknek. A vál-lalkozó közintézmény többek között jogosult előirányzatai évközben történő szabad átcsoportosítására, bizonyos korlátok mellett hitelfelvételre, szabad pénzeszközei-nek jövedelmező lekötésére, a költségvetési számvitel megtartása mellett gazdasági eseményeinek üzemgazdasági (eredményszemléletű) nyilvántartására, az év végi maradványával és a vállalkozási eredményével való önálló gazdálkodásra. A nagyobb gazdálkodási önállóság „ára”, hogy az irányító szerv nem tartozik jótállni a

vállalko-zó közintézetek felhalmozott tartozásaiért, azt az intézményeknek saját vagyonukból kell fedezniük.

• Az elmúlt években számos intézmény komoly informatikai fejlesztést hajtott végre mindenekelőtt gazdaság- és oktatásadminisztrációs területen, illetve további kapcso-lódó fejlesztések vannak napirenden. Ezzel párhuzamosan az egyetemek és főisko-lák gazdasági szervezetei megerősödtek, megjelent a controlling funkció. E fejlemé-nyek jó alapot szolgáltatnak ahhoz, hogy az intézméfejlemé-nyek működése transzparenssé váljon, és egyúttal a gazdasági felelősség gyakorlásához, a felelős döntések meghoza-talához is naprakész információk álljanak rendelkezésre.

A feltételek tehát egyre inkább adottak, hogy az intézmények élni tudjanak önállósá-gukkal. Az intézményvezetők felelőssége, hogy ennek során ne a könnyebbik utat, a meglévő vagyon felélését válasszák, hanem a belső szervezet és működés átalakításával használják ki tartalékaikat.