Az 1. hadsereg mozgósítása és Magyarország német megszállása

A sztálingrádi német csatavesztést követően a hadászati kezdeményezés a szovjetek kezébe került. Az 1943-as év folyamán már jelentős kudarcokat kellett a merev hadvezetésnek köszönhetően a németeknek elkönyvelniük, és emiatt az arcvonal folyamatosan közeledett Magyarország északkeleti határai felé. Éppen ezért a magyar vezetés a Kárpátokban elkezdte az úgynevezett Árpád-állás ⁸⁰ kiépítését, amely a már korábban kiépített völgyzárak megerősítését jelentette. A folyamatos német kudarcok hatására, attól tartva, hogy az ország

78 HL. Seregtestek – II. 1471. – 67. doboz, 58/10. gy. ho. I. b – 6/III. zlj. 43. XII. 15. szám. – Helyzetjelentés

79 HL. Seregtestek – II. 1471. – 65. doboz, 371./8. gy. e. pk. 43. XII. 17. szám.

80„Ez lényegében földerősítés jellegű volt, és kisebb csoportok, szakasztámpontok, óvóhelyek, megfigyelőállások, barakkok stb. építésére szorítkozott, vagyis a meglévő betonerődök (völgyzárak) közeit tábori erődítések beszúrásával védőállássá fejlesztették ki. Még ez sem volt teljesen összefüggő vonal, de az egész védőállás tűzzel mindenütt lezárható volt.” – In. TGY 3480/I. – Jolsvai Győző, 3. o.

26 védelme nem kellően biztosított, a legfelsőbb vezetés 1944. január 6-án elrendelte az 1. magyar hadsereg mozgósítását, amelynek feladatául tűzték ki az Északkeleti-Kárpátok Uzsoki-szoros és Tatárhágó közötti részének biztosítását. Az intézkedés mögött meghúzódott egy olyan szándék is, amely szerint a magyarság katonai erejét minél ütőképesebben a háború utáni újjárendezési időkre átmentse a visszaszerzett területek megtartása érdekében. A hadsereg kötelékébe került a szolnoki 16. és az ungvári 24. gyaloghadosztály, a besztercei 1. és a munkácsi 2. hegyi dandár, a kecskeméti 2. páncéloshadosztály, illetve további hadseregközvetlen alakulatok is. Az eredeti tervek szerint az 1. hadsereg teljesen önálló, a magyar Fővezérségnek alárendelt lett volna, azonban az 1944. márciusi események ezt az elképzelést alaposan felülírták.

A Magyarország megszállására vonatkozó elképzelés – az úgynevezett „Margarethe-terv” – már 1943 szeptemberében, az olasz átálláskor megszületett. Maga a terv rövid időn belül többször is átdolgozásra került, abba eredetileg román és szlovák csapatokat is be akartak vonni, ezt az elképzelést azonban később elvetették. Hitler a terv elkészülését követően nem hajtatta azt azonnal végre, csak akkor adott parancsot rá, amikor a szovjet csapatok már a Kárpátok előtt álltak.⁸¹ Ezt támasztják alá Koszorús Ferenc⁸² vezérkari ezredes sorai is: „1943 őszén még nem érett meg a helyzet a Hitlerrel való erőszakos szakításra. Ekkor még a sok balsiker ellenére is volt neki annyi ereje, hogy Magyarországot könnyen megszállhatta volna. E megfontolás helytállósága azonban az önálló Magyarország szempontjából semmi esetre sem jelenthette azt, hogy a magyar katonai vezetés fel ne készüljön a rohamosan közeledő kitűnő alkalomra. A magyar katonai vezetés azonban e felkészülés érdekében semmit sem tett.”⁸³ Ezt az állítást indirekt módon, de alátámasztja maga Szombathelyi is, aki szerint „úgy a magyar belpolitikai élet, mint a kormány és a kormányzó úr állandó és folyamatosan erősödő németellenes magatartása, továbbá, hogy harcoló csapataink nem vettek részt a háborúban, nem utolsósorban az általános hadi helyzet következtében sor került Magyarország megszállására.”⁸⁴

81 UNGVÁRY KRISZTIÁN 2005, 229. o.

82 Koszorús Ferenc vezérkari ezredes (Debrecen, 1899. február 3. – Arlington (USA), 1974. március 8.) a jelzett időszakban (1942. október 1. – 1944. augusztus 1. között) az 1. páncélos hadtest vezérkari főnöke, majd 1944.

november 15-ig az 1. páncélos hadosztály parancsnoka.

83 DÁLNOKI VERESS LAJOS 1973, II. kötet, 35. o.

84 SZOMBATHELYI FERENC 1980, 30. o.

27 A VKF 2. osztályának⁸⁵ már 1943 októberében értesülései voltak⁸⁶ a pozsonyi katonai attasén keresztül arról, hogy a németek 1944. február végén, vagy március elején meg fogják szállni az országot. Amikor február 28-án a Führer, az Antonescu marsallal folytatott megbeszélés után megparancsolta, hogy a „Margarethe-terv” előkészületeit mielőbb zárják le, addigra már bizonyos, időközben kiadott parancsok és rendelkezések érvényüket vesztették,⁸⁷ és azokat újra kellett fogalmazni, illetve tervezni. 1944. március elejére már a magyar fél részére is körvonalazódott, hogy a németek készülnek valamire, azonban akkor még nem lehetett egyértelműen látni a pontos céljukat. A bécsi magyar főkonzul a nyugati határ közelében történő német csapatösszevonásokról tájékoztatta Kállayt. Ugyanakkor egyéb határ menti villongások miatt maga Kállay is említi:⁸⁸ utasította Ghyczy külügyminisztert, hogy hívassa be von Jagow német birodalmi követet a Külügyminisztériumba – illetve hasonlóképpen a Honvéd Vezérkar Főnökét, hogy hasonlóan járjon el⁸⁹ a német katonai attaséval –, és kérjen hivatalos magyarázatot a határ menti csapatösszevonásokkal kapcsolatban. Ekkor még a német fél értetlenségét fejezte ki, és letagadta az erről szóló híreket.

Ezzel párhuzamosan azonban március 15-ig megtörténtek a szükséges német csapatösszevonások. Ugyanezen a napon von Jagow követ útján Hitler Klessheimbe kérette Horthyt, aki némi hezitálás után eleget tett a kérésnek. ⁹⁰ A március 18-i megérkezést követően azonnal megkezdődtek a tárgyalások. Ezen Hitler Horthy tudomására hozta, hogy teljesen tisztában van a magyar fél kettős politikájával, és tudomása van Kállay „áruló” szerepéről. Nem tűrheti továbbá, hogy ez így maradjon, ezért úgy döntött, megszállja az országot. Horthy ezen felháborodva azonnal el akarta hagyni Klessheimet, de Szombathelyi, Ghyczy és Csatay rábírták a maradásra. Este a tárgyalások tovább folytatódtak, amelyen Hitler kitartott a megszállás szükségessége mellett, de kijelentette, hogy bizonyos engedményeket hajlandó tenni, így ha a kormányzó a helyén marad, és olyan kormányt nevez ki, amely a németeknek is elnyeri a bizalmát, akkor a megszállás csak ideiglenes lesz. Így Horthy – a helyzetből jobb

85 A II. világháború alatt a magyar katonai hírszerzést kezdetben a Honvéd Vezérkar főnöke és a honvédelmi miniszter közvetlen alárendeltségébe tartozó VKF 2. kémelhárító osztályának hírszerző alosztálya, hivatalos nevén „központi offenzív alosztály”, korabeli szakzsargonban „koffa” irányította. – Lásd: LEXIKON, 159. o.

86 KÁDÁR GYULA, 1974, 81. o.

87 Kriegstagebuch des OKW, 104. o.

88 KÁLLAY MIKLÓS, II. kötet, 176. o.

89 SZOMBATHELYI FERENC 1980, 32. o.

90 RÁNKI – PAMLÉNYI – TILKOVSZKY – JUHÁSZ 1968, 781–782. o.

28 kiutat nem látva – elfogadta az ajánlatot, és kíséretével együtt hazautazott.⁹¹ Már a vonaton bemutatták neki a Birodalom új, teljhatalmú megbízottját, Veesenmayert, aki először Imrédy Béla, majd Ruszkay Jenő miniszterelnökké történő kinevezésére próbálta rávenni a kormányzót. Horthy azonban csak március 20-án, hazaérkezését követő második napon nevezte ki az egykori berlini nagykövetet, Sztójay Dömét, akit aztán Veesenmayer is elfogadott.⁹²

1944. március 18-ról 19-re virradóan nyugati és déli irányból nyolc német hadosztály lépte át a magyar határt, és céljukat sokáig leplezve gyakorlatilag megszállták az országot. A Magyarországot megszálló német csapatok parancsnoka von Weichsvezértábornagy volt, aki naplójában így emlékezik meg március 19-ről: „Reggel: a bevonulás tervszerűen folyik.

Magyar csapatok lefegyverzésére csak egy helyen került sor. Ez is csak azért, mert a parancsom nem érkezett el időben. (…) Budapesten minden csöndes. Sehol sincs ellenállás. Este: napi céljainkat általában mindenhol elértük. A Honvédség részben ünnepélyesen fogadott bennünket.”⁹³

Az eseményt magyar oldalról Major Jenő vezérezredes a visszaemlékezéseiben⁹⁴ így írja le: „Csak a beavatottak tudtak róla, hogy a kormányzó, a miniszterelnök, a vezérkar főnöke Hitlernél van megbeszélésen. Éppen ezért a tömegek számára megmagyarázhatatlan volt a kora reggeli hír: német csapatok jönnek be az országba, megszállják az egyes városokat, a laktanyák őrségeit lefegyverzik. Szombathelyen véres összeütközésre került sor. A páncéloshadtestnek – melynek parancsnoka voltam – csak Esztergomban voltak a Dunántúlon csapatai, innen ilyen jelentés még nem érkezett. A minisztériumban nem tudott senki felvilágosítást adni sem az eseményekkel, sem pedig a követendő magatartással kapcsolatban. Csak dél felé jött az utasítás a budapesti I. hadtestparancsnokság útján, hogy a német csapatok átvonulnak hazánkon.

Ellenállást nem szabad kifejteni. (…) Eközben a német csapatok megszállták a rendőr-főkapitányságot, a hidakat, a rádiót, repülőtereket, és megkezdődött a német páncéloscsapatok bevonulása és átvonulása a városon. Ezek a csapatok mind harckész, részint tüzelésre kész

91 HORTHY MIKLÓS 1990, 283–284. o.

92 UNGVÁRY KRISZTIÁN 2005, 231–232. o.

93 GOSZTONYI PÉTER 1984/3, 97. o.

94 Jelen esetben a korrektúrázás nélküli eredeti változatot vettem figyelembe, amelyet a Hadtörténelmi Levéltárban őriznek (TGY – 3496), és amely könyv formátumban is megjelent. Ez az írás megjelent a dálnoki Veress Lajos által szerkesztett kiadvány III. kötetében is, azonban azt az anyagot átdolgozták.

29 állapotban voltak. Vidékről is érkeztek a bejelentések. Laktanyáinkba mindenütt német csapatok is beköltöztek, és őrséget állítottak.”⁹⁵

Amint az mind a német, mind a magyar visszaemlékezésekből is kitűnik, a megszállás különösebb esemény nélkül, a Honvédség Budapesten tartózkodó legfelsőbb vezetőinek⁹⁶ passzivitásával zajlott le. Szombathelyi a kormányzó vonatáról utasítást adott ki, amely szerint

„a mi katonáink ellenállást ne fejtsenek ki.”⁹⁷ Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy ebben a helyzetben egy elő nem készített katonai ellenállás erősen korlátozott lett volna, ugyanis a német haderő „ha meg is volt tépázva, de küzdeni és harcolni még mindig tudott és ereje még mindig kegyetlen csapást tudott volna mérni Magyarországra.” ⁹⁸ Kádár Gyula is hasonlóképpen nyilatkozik: „Ma is állítom, március 19-én történő elhatározás alapján már nem lehetett ellenállni. A magyar hadsereg honi része gyengén volt felfegyverezve, tüzéralakulatok voltak használható löveganyag nélkül, a gyalogságnak alig voltak nehéz fegyverei. Az egyes csapattestek nem voltak összevonva, az ország területén egy-két zászlóalj, üteg erőben szétszórva a békehelyőrségeikben békésen aludtak. (…) Sajnos nem mondhatom, hogy Budapesten általánosíthatóan megbotránkozást, vagy még csak megrökönyödést is tapasztaltam volna. Inkább a meghunyászkodás lett úrrá.”⁹⁹

A megszállásnak azonnali belpolitikai következményei lettek: Kállaynak le kellett mondania, egyben ő a török követségre menekült, Keresztes-Fischer belügyminisztert a németek letartóztatták, megkezdődött a gondosan előkészített letartóztatás-hullám – többek között az előbb említett Kádár Gyulát is letartóztatták. A megszállókkal együtt az országba érkezett az Einsatzgruppe G, és az ennek alárendelt Sonderkommando Eichmann¹⁰⁰ is. A közigazgatási apparátus legfelsőbb szintjén számos elbocsájtás¹⁰¹ történt (41 főispánból 29-et leváltottak). Március 22-én megalakul a németeknek tetsző, új koalíciós kormány. Öt nappal a megszállás után Horthynak egy közös német–magyar nyilatkozatba is bele kellett volna

95 MAJOR JENŐ é. n., 12. o.

96 v. Náday István, Ruszkiczay-Rüdiger Imre, Beregfy Károly vezérezredesek, Vörös János altábornagy és Magyarosy Sándor altábornagy.

97 SZOMBATHELYI FERENC 1980, 33. o.

98 ADONYI FERENC 1954, 60. o.

99 KÁDÁR GYULA 1974/1, 88–89. o.

100 Adolf Eichmann SS – Obersturmbannführer és az általa vezetett osztag tervezte és szervezte meg Magyarország területén – a hatóságokkal szorosan együttműködve – a magyarországi zsidók gettókba zárását, majd deportálását. – LEXIKON, 90. o.

101 UNGVÁRY KRISZTIÁN 2005, 232. o.

30 egyeznie, amely szerint a Wehrmacht közös megegyezés alapján vonult be az országba, erre azonban a kormányzó ellenállása miatt nem került sor.

Azt a reális veszélyt, hogy a románok Magyarország megszállását területi követeléseikre – Székelyföldre és Észak-Erdélyre – vonatkozóan kihasználják, a németek azzal akadályozták meg, hogy a kelet-magyarországi és erdélyi területeket a Tisza vonaláig hadműveleti területnek nyilvánították, és a magyar csapatokat Székelyföldtől egy vonallal hátrébb vonták,¹⁰² ami nagyjából Kolozsvártól a román–magyar–szovjet hármas határig terjedt.

102 Kriegstagebuch des OKW, 828. o.

31