A szerződések szerint a Bizottság hivatali ideje öt évig tart, amely öt esztendő az időbeli ciklus terjedelmét illetően megegyezik az Európai Parlament mandátu-mával. A két testület tehát egy összefüggő folyamat részeként cserélődik ki. A par-lamenti választásokat követő időszakban indul el a biztosok személyének jelölési folyamata, amelynek joga a tagállamokat, leginkább is azok hivatalban lévő kor-mányait illeti meg. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy az egyes országok csak személyeket jelölhetnek, hogy belőlük közösségi biztosok váljanak, ám semmiféle kompetenciájuk nincs abban tekintetben, hogy a felhatalmazott biztosjelöltekből milyen funkciót betöltő bizottsági tagok váljanak.
A tagállami személyi jelölés lezárultával ugyanis teljes egészében az Euró-pai Unió intézményei veszik át a Bizottság megalakításának feladatát, az egymás közötti, a szerződésekben szigorúan szabályozott hatásköri megosztásnak meg-felelően. A tagállami jelölés lezárultának időpontjában még minden jelölt azonos pozícióban van, elvileg és jogilag bármelyikük bárki lehet a leendő Bizottságban.
Az első testület, amelynek ezután feladata van a bizottsági kompozíció folya-matában, az Európai Tanács. Fontos politikai döntést kell hozniuk a tagállami vezetőknek, amelynek tartalma fél évtizedre meghatározza a Bizottság működé-sének irányát. A tagállamok által nyújtott személyi kínálatból jelölniük kell elnö-köt a testület élére. Az elnökök karaktere általában mélyen rányomja a bélyegét
arra a fél vagy egész bizottsági évtizedre, amelynek során hivatalban vannak.
A történelem az elnökök nevével korszakolja a bizottsági múltat már az első, bő fél évszázad után is.
Az Európai Tanács ugyanakkor csak jelöl, nem dönt az elnök személyéről.
A döntés joga az Európai Parlamenté. Ezért még az EUSz is sugallja, hogy a veze-tői csúcstalálkozó előkészítésekor hosszú egyeztetéseket kell lefolytatni az érintet-tekkel, és ennek során kiemelt figyelmet kell szentelni a már lezajlott parlamenti választásokon született eredményeknek. Igyekezni kell olyan jelöltet találniuk, akinek a személyében ők is meg tudnak egyezni egymással, és aztán parlamenti többségnek is kell lennie mögötte. A szerződés aláírói sem ringatták magukat abba a naiv hitbe, hogy ebben a kérdésben nagyfokú egyetértés alakulhat ki a döntéshozatal két fázisában részt vevő felek között. Ezért az általában konszen-zussal döntést hozó Európai Tanácsban ebben az esetben elég a minősített több-ség, míg a jelöltről szavazó Parlamentben egyszerűen csak a képviselők bármilyen arányú többsége szükséges az elnöki poszt elnyeréséhez.
Ezeknek a szavazati eljárási követelményeknek elsősorban az az okuk, hogy eltérően a fontos közösségi döntések többségétől, ebben a két eljárási mozzanat-ban pártpolitikai motivációk is szerepet játszanak. A parlamenti döntéshozatal általában és alapvetően pártpolitikai motivációjú, hiszen – amint majd látni fog-juk – a testületben az európai politikai pártcsaládok szerint oszlanak el a képvi-selők. Az Európai Tanácsnak a jelölés során meg kell próbálnia olyan személy mellett döntenie, akinek esélye van a parlamenti szavazáson is. Ezért vagy a több-ségi frakcióból jelölnek, vagy olyan személyt favorizálnak, akiről az egyeztetések meggyőzték őket, hogy a többség tudja támogatni.
Az elnök személyére vonatkozó sikeres parlamenti szavazás teljesen új hely-zetet teremt a bizottsági tagságra jelöltek számára. Ezzel a döntéssel megszűnik közöttük az eddigi egyenlőségi pozíció, a megválasztott elnököt új státusza jelen-tősen kiemeli a többiek közül.
Az EUSz 17. cikkének (6) bekezdése négy döntési jogkört is az elnökhöz telepít:
– a Bizottságra háruló feladatok csoportosítását, – a feladatoknak a Bizottság tagjai közötti elosztását, – ennek a feladatelosztásnak a megváltoztatását, – a biztosok munkájának az irányítását.
Az első pontban megfogalmazott koncepcionális jogosultságot az objektív fel-tételek, követelmények és kihívások erősen meghatározzák és korlátok között tartják, de az elnök személyes preferenciái komoly fontossági sorrendeket hatá-rozhatnak meg időről időre. Emellett az első és a második ponttal kapcsolato-san a lisszaboni szerződések hatálybalépésétől kezdve egy újabb korlát is létezik.
Az EUSz 18. cikkének (4) bekezdése rendelkezik az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének új intézményéről, valamint a szerződési rendszerbe integrálásáról. A főképviselői poszt ilyen névvel és a számára meg-határozott hatáskörrel az alkotmányozó konvent előtti helyzet és az Alkotmány-szerződésben megfogalmazottak közötti kompromisszum terméke, jó néhány ellentmondásos szabályozási mozzanattal terhelten.
A feladatkör részleteivel később foglalkozunk, itt azt kell rögzítenünk, hogy bevezetése korlátokat épített be a Bizottság elnökének egyébként széles körű jogosultságai közé. Az első három pont nem vonatkozhat a főképviselőre, mivel a bennük foglalt elnöki jogok helyett ebben az esetben a szerződések rendelke-zései működnek. A negyedik pont pedig a főképviselő esetében korlátozottabb, mint a többieknél.
A tagállamok és a biztosok számára is a négy fenti elnöki jogosultság közül a második a legfontosabb. Ennek hatálya alatt dől el, hogy az egyes országok jelöltjei milyen biztosi helyekhez jutnak a következő fél évtizedre. Nagy jelentő-ségű döntésről, egy erős hatalmi jogosítványról van szó, amellyel az elnök elvileg korlátlanul rendelkezik. Döntését sok minden befolyásolja, többek között majd később tárgyalandó testületek meghallgatásai is, de a testületi munka jövőbeli alapszerkezetét ő határozza meg, a nemzeti jelöltek sorsával egyetemben.
Az első két feladatpont a megválasztás utántól azonnali, nagy erőfeszítést igénylő, határidőkhöz kötött munkát jelent az elnöknek, a harmadik egy esetle-ges és nem jellemző, de erős jogosultságot adó lehetőség, míg a negyedik a cik-lus egészére érvényes felhatalmazás. A belső működési szervezet meghatározása is a negyedik ponthoz tartozik, az EUSz megfogalmazásában annak biztosítása érdekében, hogy a Bizottság „koherens módon, hatékonyan és testületi szellem-ben tevékenykedjen”.
Még egy jogosultság belefoglaltatik a fentiekbe, nevezetesen az alelnökök kine-vezésének a joga, amelyet szintén a szerződés biztosít az elnök számára. Itt is van annyi korlát, hogy – amint majd látni fogjuk – az Unió külügyi és biztonságpo-litikai főképviselője megválasztásától kezdve automatikusan a Bizottság alelnöke is. Az elnök nem csupán az alelnökök személyéről, hanem számukról is dönthet.
Láthatjuk tehát, hogy az elnöki jogkörhöz a demokratikus intézményrendsze-rekben ritkán tapasztalható széles személyzeti és szervezeti döntéshozatali moz-gástér tartozik. A testületek működését általában a zárt struktúrák, a részlete-ikben szabályozott eljárások jellemzik, a funkcionális szerkezet többnyire eleve adott, nem is beszélve a belső hierarchiáról. A Bizottság esetében ez részben más-képp van, hiszen az elnök rugalmasan dönthet a biztosi posztok szerkezetéről, a biztosok személyéről és az alelnökökről is.
Az elnöki funkció kiemelkedő fontosságát az is mutatja, hogy a nagy hord-erejű döntésekben lassú eljárási rendekhez szokott közösségi döntéshozatalban
is kiemelkedő gyorsasággal kell reagálni egy olyan feltételezett szituációra, mint amilyen a parlamenti szavazás sikertelensége esetén állhat elő, amennyiben az Európai Tanács elnökjelöltje nem kapja meg a szükséges többségi támogatást.
Ebben a helyzetben az Európai Tanács egy hónapon belül minősített többséggel új jelöltet javasol, akinek személyéről az Európai Parlament ugyanolyan módon szavaz, mint az első jelölt esetében, és tagjainak többségével választhatja meg az elnököt.
A biztosok személyére és funkciójára vonatkozó elnöki döntés a Bizottság lét-rehozásához szükséges eljárás egyik lépése csak. Az általa elkészített biztosi lis-tát a Tanács (a miniszterek testülete) elé kell terjesztenie, ahol a miniszteri gré-mium és az elnök a szerződés megfogalmazása szerint „közös megegyezésben elfogadja” a névsort. Ezzel létrejön a teljes testület kompozíciójára vonatkozó javaslat. Immár van elnök az Európai Parlament választása nyomán, van az Euró-pai Tanács által megválasztott külügyi és biztonságpolitikai főképviselő bizottsági alelnökként, és van a Tanács által elfogadott névsor a bizottsági tagokra. Ebből a felsorolásból is láthatjuk, hogy bonyolult és kiegyensúlyozott, demokratikus döntéshozatali eljárásnak járunk egy fázisában, már eddig is több testületet érintő folyamat részeredményeként.
Innentől már nem személyekre, hanem a testületre vonatkoznak a döntési lépések. Először egy jóváhagyási eljárás következik, amely az Európai Parla-mentben játszódik le. Ennek során a fenti három tényezőből (elnök, főképviselő, tagok) összeállt bizottsági javaslatról szavaz a Parlament, és többségi támogatás esetén, a szerződés megfogalmazásával élve, jóváhagyja a következő ciklus Euró-pai Bizottságát mint testületet. Egy döntési lépcső azonban még hátravan. A még csupán jóváhagyott testületet ki is kell nevezni. Ezt az Európai Tanács teheti meg minősített többséggel.
Sokféle kompetenciát keletkeztetnek a szerződések az Európai Bizottság létre-hozásának folyamatában. Listázzuk ezek közül a legfontosabbakat:
– a tagállamok az állampolgáraik közül jelölnek az előírásoknak megfelelő személyeket az Európai Bizottság tagjainak,
– az Európai Tanács javaslatot tesz az Európai Parlamentnek az elnök szemé-lyére,
– az Európai Parlament megválasztja az elnököt,
– a megválasztott elnök szétosztja a biztosi helyeket a tagállamok jelöltjei között,
– az elnök által a Tanács elé terjesztett biztosi névsort a miniszterek és az elnök közös megegyezésben elfogadják,
– az Európai Parlament szavazással jóváhagyja az ekkor már komplett tes-tületet,
– az Európai Tanács kinevezi az Európai Bizottságot.