Az örökzöld növények jelentősége

Örökzöldek ültetésével az a célunk, hogy a kertünk télen is díszítsen. Ez volt már gróf Ambrózy-Migazzi István álma is, létrehozni az örökké zöldellő „sempervirens” kertet. Ő egy széles látókörű, sokat utazó ember volt, aki látta a Riviérát és megismerkedett egy-egy mediterrán régió, illetve speciális mikroklímájú térség (például Anglia, Algéria, a Genfi-tó) gazdag növényvilágával is. Hazatérve nem tudott belenyugodni otthonának csaknem féléves korpárságába, ezért már 1892-ben Malonyán „délszaki növényekből” egy gyűjteményes parkot létesített, amely ma az örökzöld fás növények leggazdagabb genetikai állományforrása Közép-Európában (Internet 1.). Amikor az első világháború következményeként malonyai birtokát elvesztette és kénytelen volt az ősi tanai birtokára (Vas megye - Tanakajd ) költözni, elhatározta, hogy a malonyai főpróba után itt a megyében valósítja meg az igazi mesterművet.

Megvásárolta a Kám község határában lévő, akkor „Jelihálásnak” nevezett területet, mely akkor főleg legeltetéssel hasznosított akácos, csarabos, nyíres állapotában létezett. A munkát 1922-ben kezdte el. A változó domborzati viszonyok változatos éghajlatbeli kitettséget, fény-, hő- és páraviszonyokat, egyszóval, mikroklímát nyújtanak és nagyon sokféle növénytársulást hordoznak, illetve hozzájuk illő új növénytársulások kialakítását teszik lehetővé. Ambrózy a munkáknál mindenkor a változatos domborzatot, a talajt és mikroklímát vette figyelembe az odatelepíthető növényközösségek megtervezéséhez. Bőséges növényanyag állt rendelkezésre Tanán, emellett faiskolát és szaporító telepet létesített a behozatott mag és más növényanyag megnevelésére. Ilyen módon a fenyők, tuják, tiszafák, a magyal, a babérmeggy, a borbolyák, kecskerágók, madárbirsek, buxusok tömegeit ültette el, és az így kialakított párás-árnyas környezetbe a rododendronok több tucat fajtáját telepítette be. Emellett a nárciszok több mint 10 változatát, a páfrányok, a sáfrányok, liliomok, összefoglalóan a hagymás, hagymagumós és gyöktörzses növények sok-sok fajtáját ültette széjjel a kert különböző részeibe. Tíz év munkájával a háta mögött már szép, 5 hektárnyi betelepített kerttel, de még messze a megvalósítástól, 1933-ban elragadta a halál (Fábián és Sipos, 1999). Ma az arborétum és az

arborétumot kiszolgáló egységek 106,6 ha védett területet tesznek ki.

Hazánk flórája szegény mind tűlevelű, mind pedig lomblevelű örökzöldekben. Ormos (1967) szerint mivel a télen zöld lomblevelű növények a mi éghajlatunkon különlegességnek számítanak, ezért a felhasználásuk is ennek megfelelően történjen: a kertünk kiemelkedő pontjaira kerüljenek és olyan helyre, hogy az ablakokból télen is gyönyörködhessünk bennük.

Amíg a fenyőfélékből egy átlagos méretű kertbe csupán néhány példány helyezhető el a méretük és a hozzájuk kapcsolódó rossz hangulat (temető) miatt, addig a lomblevelűekből tetszés szerint válogathatunk és ültethetünk anélkül, hogy hátrányos túlzsúfoltság következne be vagy a környező tájtól idegenül hatna (Debreczy és Csapody, 1971).

A növény külső megjelenésében kifejezésre jut belső tulajdonsága, mert származási helyének ökológiai viszonyait tükrözi vissza. Ezért a kertbe olyan növénycsoportokat kell kialakítani, amelyek ökológiailag azonos értékűek és megfelelő társítással az esztétikai hatás fokozására alkalmasak (Lange, 1928).

A mediterrán tájat lomblevelű örökzöldek és az aromás illatú örökzöld félcserjék tömeges előfordulása jellemzi. A fenyőfák koronája lazán szétálló (atlaszcédrus) vagy ernyőszerűen ellapuló (pínea fenyő, libanoni cédrus). Itt nem kell tartani a hótöréstől, hónyomástól. E fenyők nagy része (pl. a píneafenyő) nálunk már nem télálló. Helyette az idős korban ugyancsak ellapuló feketefenyőt vagy más merev, hosszú tűjű fajokat (sárgafenyő, Jeffrey fenyő) ültethetjük. Jellemző még a határozott függőleges tagolást adó oszlopciprus (Cupressus sempervirens ’Stricta’, ősi kultúrforma!). Nálunk, ha nem elég meleg a kertünk, a nyugati tuja hasonló megjelenésű oszlopváltozataival (Thuja occidentalis ’Columna’,

’Malonyana’, ’Smaragd’) vagy magasra növő pikkelylevelű oszlopborókákkal (Juniperus virginiana ’Pseudocupressus’ ) érhetünk el hasonló hatást (Schmidt 2003).

A lombos fák közül jól érvényesülnek az ernyős koronájúak (júdásfa, papíreperfa, mézesfa), a régi kultúrvidéket jelző gömbkoronák (pl. a csillogó lombú gömbmeggy), valamint a velük szép kontrasztot adó oszlopkoronák. Nagyobb kertben jó hátteret adnak a nagy levelű, vagy fénylő lombú fák (platán, császárfa, csertölgy). A hatást illatos félcserjékkel (levendula), nyáron virágzó cserjékkel (barátcserje, nyári orgona), télálló pálmaliliomokkal, valamint néhány különleges igényű, déli származású díszfa, díszcserjével (gránátalma, füge) tehetjük teljesebbé. A mediterrán kert a száraz, forró táj illúzióját kelti (Schmidt 2003).

A botanikai terminológia szerint örökzöld az a növény, amelyik egy évnél tovább (tehát az új levelek kihajtása után is) megtartja a lombját. Az új hajtásokkal a régi lombot leváltó növényeknek a hivatalos neve a télizöld, azok pedig, amelyeknek a puha levelei a tél közepére többnyire elfagynak a félig örökzöld növények. A gyakorlat viszont örökzöldnek

nevez minden olyan növényt, aminek a levele zölden telel át (Schmidt, 2003).

4.2.1 A lomblevelű örökzöldek származása

Hazánk flórája szegény lomblevelű örökzöldekben. Ennek csak részben oka az éghajlati adottság. A jégkorszak előtt Közép-Európa növényzete a jelenlegihez hasonló éghajlati viszonyok között sokkal fajgazdagabb volt, amiben lomblevelű örökzöldek is jócskán előfordultak. A több hullámban bekövetkező eljegesedés azonban megtizedelte a gazdag jégkorszak előtti flórát. Pusztító hatását fokozta, hogy a lehűlések elől délre

„menekülő”, majd az eljegesedési hullámot követő felmelegedés miatt ismét északra húzódó növények vándorlását akadályozták a kelet-nyugati irányú hegyláncok, az Alpok, a Kárpátok, a Balkán és a Pireneusok (Schmidt, 2003). A hideg elsősorban a fás szárú növényeket pusztította, mivel azok jobban ki voltak téve a fagyhatásnak, mint az évelők és az egynyáriak (Józsa, 1993).

A Földnek vannak részei, amelyek nagyon gazdagok örökzöldekben. Legtöbbjük a trópusokon, a szubtrópusi területeken és a mediterránban él. Az első két terület számunkra érdektelen, mivel az ott élő növények nem viselik el a hazai teleket. A mediterrán területen a nyár száraz és meleg, télen sok a csapadék, de nagy hidegek nem fordulnak elő. Ilyen típusú terület a Földközi-tenger térsége, valamint Kalifornia nagy része. Ezeken a területeken nagyon sok ún. keménylombú örökzöld növény él. A mediterrán terület északi részén, ahol nagy hidegek is előfordulnak, számtalan örökzöld él, amelyeket eredményesen nevelhetünk a mérsékelt égövben is (pl. Pyracantha, Cistus). Számunkra a legfontosabbak a mérsékelt égövben előforduló örökzöldek (Józsa, 1993). Észak-Amerikában a Sziklás-hegység észak-déli vonulatának köszönhetően a jégkorszak előtti flóra jórészt fennmaradt. A hegység vonulata melletti hatalmas prérin a növényzet akadálytalanul vándorolhatott délre, majd ismét északra a több évezredenként váltakozó hideg és meleg elől. Kelet-Ázsiában pedig, a Himalájától délre gyakorlatilag nem volt jégkorszak, a lehűlést fékezték a Csendes-óceán meleg áramlatai, a jégárakat és a fagyos szeleket pedig felfogták az irdatlan hegylánc égbe nyúló csúcsai. Észak-Amerika és Kelet-Ázsia növényzete hasonló éghajlat mellett ma sokkal több fajból áll, mint az európai növényzet. Éppen ezért nem csoda, hogy a kertjeinkben meghonosodott exota fák és cserjék többsége ebből a két géncentrum valamelyikéből származik. Ez egyaránt vonatkozik a lombhullatókra, valamint a tű- és lomblevelű örökzöldekre. A lomblevelű örökzöldek közül a közönséges mahónia (Mahonia aquifolium) észak-amerikai, az örökzöld madárbirsek (Cotoneaster) és az örökzöld borbolyák (Berberis)

pedig csaknem kivétel nélkül Kelet-Ázsiában, főleg Kínában és Japánban honosak (Schmidt, 2003).

4.2.2 A lomblevelű örökzöldek igényei

A lomblevelű örökzöldek általában a magyarországinál valamivel melegebb és főképp enyhébb telű térségek növényei. Míg a valódi mediterrán éghajlatot a hosszú, száraz és forró nyár, rövid és csapadékos tél jellemzi, amikor a hőmérséklet többnyire nem süllyed fagypont alá (Turcsányi és Siller, 2005), addig a forró, csapadékszegény nyár, a rövid tél, a tavaszi és őszi esőzések a szubmediterrán éghajlat jellemzői (Borhidi, 2007). Az ilyen helyekről származó növényeknek az egyik legfontosabb életfeltétele a szabályos periódusosság, azaz hátrányos számukra a „túl hideg” vagy a „túl száraz”, esetleg „túl hideg és túl száraz” tél, vagy a „túl nedves” és a „túl hűvös” nyár (Illés, 1981).

Az asszimilálásra mindig kész lombozat a hosszú vegetációs időszak és a télen is gyakori fagymentes időszakok kihasználásához alkalmazkodott. Nagy részük a lombhullató erdők cserjeszintében él, ahol a fák télen is védik őket az éghajlat szeszélyeitől, a talajt borító avartakaró pedig megakadályozza a gyökérzóna átfagyását.

Nyáron a lomblevelű örökzöldek a lombhullató cserjékhez nagyjából hasonló igényeket támasztanak. A tüskés és tövises fajok általában közepesen szárazságtűrők, a nagylevelű és tövistelen fajok viszont pára- és vízigényesek. Nagy részük félárnyékban érzi jól magát, de napra is telepíthetőek (Schmidt, 2003).

A téli időszak nehezebb a lomblevelű örökzöldek számára. Egy részük a nagy hidegre is érzékeny, de ennél is veszélyesebb számukra a téli napsütés és az ezzel járó nagy hőingadozás, ami élettani szárazságot okoz. A széles, örökzöld levelek, ha rájuk süt a nap, még fagyos időben is „kiengednek”, asszimilálni kezdenek, majd a rákövetkező derült éjszakán annál könnyebben elfagynak. Még nagyobb baj, hogy a napsütés párologtatásra kényszeríti a növényt egy olyan időszakban, amikor a gyökérzet vízutánpótlását a fagyos talaj korlátozza. Gyakoribb ezért, hogy télen az örökzöldek lombja nem lefagy, hanem szabályszerűen leszárad, „leég”. Ha a talajt fehér hó borítja, az erős fényvisszaverődés tovább fokozza a kárt (Schmidt, 2003).

4.2.3 A lomblevelű örökzöldek felhasználási lehetőségei

A nálunk jelenleg telepített lomblevelű örökzöldek kivétel nélkül cserjetermetűek.

Felhasználási területeik ezért általában azonosak a többi díszcserjéével. Van azonban az örökzöldek alkalmazásának néhány ökológiai és esztétikai sajátossága, ami elsősorban az említett növénycsoport természetes előfordulási körülményeiből fakad.

Szoliter cserjének azok a taxonok a legalkalmasabbak, amelyek szép színük mellett különleges formájukkal, levelükkel vagy egyedi virágaikkal is kitűnnek, sajnos azonban a lomblevelű örökzöldek érzékenyek a nagy hidegre és a téli napsütésre, ami széllel párosulva végzetes is lehet számukra. Éppen ezért a kert félárnyékos-árnyékos részeire telepítsük, lehetőség szerint nagy fák alá. Így nem süt rájuk télen a nap, a fák alatt a lehulló lomb is védelmet nyújt. A megoldás hátránya, hogy így az örökzöldeket elrejtjük, holott nagy díszértékük miatt a kert szembetűnő (és többnyire napsütötte) részeire kívánkoznának.

Ha szoliter örökzöld bokrok közé örökzöld talajtakaró cserjéket ültetünk, akkor a talaj téli védelmét élő növényzettel oldjuk meg ahelyett, hogy szalmával, avarral, tőzeggel vagy lombbal takarnánk. Még hatásosabb, ha a szoliter növények helyett kisebb-nagyobb örökzöld foltot telepítünk, ekkor már állományklímáról beszélhetünk (Schmidt, 2003).

4.2.4 A lomblevelű örökzöldek választékának alakulása a Prenornál

Közép-Európa egyik legmeghatározóbb faiskolájának kínálatát elemezve közelebb kerülhetünk a lomblevelű örökzöld taxonok fajtaválasztékának alakulásához hazánkban.

Szombathelyen lévő kertészetek, faiskolák egy részéből alapította Szombathely Város Tanácsa 1949-ben Szombathelyi Kertészeti Vállalatot, ahol csak a későbbi bővítésekkel alakul ki a faiskolai termesztés. 1994-ben a cég felveszi a Prenor Kft nevet.

A lomblevelű örökzöldek választékának alakulását a cég fellelhető árjegyzékei alapján állította össze a szerző. Ezek az árjegyzékek A/5 méretben készültek. Eleinte külön fejezetben szerepeltek az egyes növénycsoportok, így a lomblevelű örökzöldek is. 1980-tól a növények mellett rövidebb-hosszabb leírás van, 1985-től a lomblevelű növények abc sorrendben követik egymást. Az 1975/76-os árjegyzékben vannak színes képek, majd 1990-től minden árjegyzék tartalmaz színes mellékletet.

Az eltelt 90 évben a faiskolában 135 lomblevelű örökzöld taxont forgalmaztak. A kínálat változását tükröző fajokat az 1. mellékletben mutatjuk be.

1953-ban a Vállalathoz csatolják az Ungváry faiskolát, amely már 1924-ben 17 féle örökzöldet (5 Buxust, 2-2 Cotoneastert, Euonymust, az azóta sem előforduló Sarcococca ruscifolia és a Yucca filamentosa) kínált. A faiskola a kezdeti időszakban nagyrész magcsemetéről nevelt kész növényeket. Az első nyomtatott árjegyzék 1967 ősz/68 tavaszra jelenik meg, 18 örökzölddel. Az örökzöldek nagy része magról szaporított, csak néhány könnyen gyökeresedő örökzöld (Buxus sempervirens) van a kínálatban.

A fajtaválaszték folyamatosan változik. Az új fajták megjelenése kiszorította a régi fajokat. A Lonicera nitida-t (1980/81-ben utoljára), a Pyracantha coccinea-t (1980/81), a Prunus laurocerasus-t (1990/91). Rövid ideig szerepelt a kínálatban a Buxus sempervirens

’Fertődi’ és a Cotoneaster salicifolius ’Piros fűzér’.

Folytonos változás figyelhető meg a Prunus laurocerasusnál. Ahogy a divat változott, úgy kerültek be új fajták, és kerültek ki a régiek. Jelenleg a vörösesen fakadó fajták a keresettek, mint például a ’Cippora’, ’Etna’ és a ’Kleopátra’.

Berberis julianae és a Viburnum rhytidophyllum az állandóságot képviseli, folytonosan kínálják ezeket 1966-tól. Vannak jó fajták, amelyeket a bekerülésüktől folyamatosan árusítanak, pl. a Buxus sempervirens ’Suffruticosa’, a Cotoneaster dammeri

’Skogholm’, vagy a Pyracantha ’Orange Glow’.