9. A KORTÁRS MAGÁNGALÉRIÁK PROBLÉMÁI
9.3. Az ár meghatározása
Akár belföldi, akár külföldi árról, akár a kettő egymáshoz való viszonyáról van szó, az ár megállapítása elkerülhetetlen. Mivel ez esetben az áru művészi termék, természetétől fogva eredendően őrzi a szubjektum lenyomatát, mely nyilván az árképzésben is helyt követel magának. Míg a műtermi vásárlásokat sokszor erősen meghatározták az elsősorban a művésztől függő hangulati elemek, vagy a vevő megjelenéséből levonható kézenfekvő financiális következtetések, addig a galériák a kezdetektől jobbára az objektivitásra törekedtek. Létezik egy eljárás, mely az adott kép nagyságából, hosszúság, szélesség, valamint egy, a művészre jellemző szám szorzatából határozza meg az árat. Deák Erika Galériájában például Szűcs Attila kisméretű munkája 700 ezer, míg egy nagyméretű alkotása 4,2 millió forintot kóstál. (Gíró Szász Krisztina: Kortárs M1 2013. 05. 27.) Míg az objektív elemek, a kép méretei egyszerűen nyomon követhetők, a művészre jellemző szorzószám már nagyobb elmélyülést kíván. Függ a művész életkorától, éltesebb művész
67
mögött természetesen jelentősebb életművet feltételezve. Befolyásolja a művész műveinek múzeumokban való előfordulása, a szakirodalomban való szereplése, fontosabb kiállításainak száma, részvétele nemzetközi vásárokon, jelentős hazai és külföldi művészi seregszemléken stb. Ezt a módszert alkalmazza többek közt például a Várfok Galéria (Kortárs c. tv műsor, ill. Szalóky, személyes közlés, 2013). Mivel e megoldás az objektív és szubjektív elemeket egyaránt magába olvasztja, számos követője akad a külföldi galériák között is. Hátránya, hogy a kortárs művészetben gyakorta megjelenő instal-lációkra, illetve konceptuális, environmentekre nem alkalmazható, nem is beszélve a szobrokról. Az acb Galéria vezetője, és egyben az egyik legnagyobb hazai konceptuális műalkotás gyűjtő Pados Gábor szerint az utóbbi esetekben általában az alkotó és a galériás közösen határozza meg az árat. (Kocsis http://prae.hu/prae/articles.php?aid=6203) A hazai kortárs művészet egyik emblematikus alakja Bak Imre hiányolja a „szorzószám”
vagyis a művészi reputáció tényleges megnyilvánulását a honi műkereskedelmi árakban:
„Azt is nyugodtan mondhatjuk, hogy a kezdő kollégák árai és az én áraim közötti különb-ség messze kisebb, mint ami Németországban, Franciaországban megfigyelhető, ahol az életművel és referenciával rendelkező művészek árai léptékekkel magasabbak, mint a kezdőké. Nálunk nem létezik hasonló különbség, a többszintű referenciák érdektelenek a gyűjtők számára.”
(Gréczi:http://www.artmagazin.hu/artmagazin_hirek/rettegek_minden_kortars_aukciotol.2 016.html?pageid=86)
Az árak alakulásában azonban az alkudozás is nagy szerepet játszik: „Egy gyűjtő például kap kedvezményt. De ő pontosan tudja, hogy mennyit kaphat. Hogy mennyi jár neki, mint gyűjtőnek. De ez csak neki jár, más hiába próbálja ezt megkapni, mert neki ez nem jár”
(Szalóky, személyes közlés, 2013). Az átlagos kedvezmény 10 százalék, de a nevesebb nemzetközi gyűjtők 25 százalékos kedvezményre tartanak igényt. Nem ritka, hogy a művészek ajándékba is felkínálják egy-egy művüket múzeumoknak, hiszen ez nemcsak egy későbbi vásárlás lehetőségét, hanem presztízst is jelent a nemzetközi léptékű gyűjtemények esetében, és jótékony hatással van a már említett szorzószámra. A múzeumok befogadási hajlandósága azonban nem automatikus, hiszen ha az lenne, súlyukat vesztenék. Igaz – mint arra Piroschka Dossi Hype című könyve is rávilágít –, nyugaton és az Egyesült Államokban ahol az alapítványi rendszer jóval nagyobb szerepet játszik a múzeumok fenntartásában, mint nálunk, a múzeumi befogadás tág teret nyit a műalkotások áraival való manipulációra. A szerényebb furfangok közé sorolható az
68
információval történő visszatartása. Mindig biztos tippnek számít például a műkereskedelem piacán egy kevéssé ismert festő műveinek jelentős számban történő felvásárlása, valamely neves múzeumban rendezendő gyűjteményes kiállítását megelőzően, lehetőleg másokat megelőzve. Az olyan kivételes városokban, mint New York, valamely frekventált helyen megrendezett kiállítás pedig hosszú évekre biztosítja a jövőt művésznek, műalkotásnak egyaránt. (Dossi, 2007) Múzeum és gyűjtemény kapcsolatára magyarországi példaként említhetnénk Pados Gábor és Pajor Zsolt által összeállított Irokéz gyűjteményt, melynek legnagyszerűbb darabjai 2008-ban a Magyar Nemzeti Galériában szerepeltek kiállításon. Ez az esemény minden bizonnyal növelte az acb Galéria hírnevét és rangját.. Hozzátehetjük, a honi kortárs művészet egészére is pozitív hatással volt. Visszatérve a hazai és a nemzetközi műtárgypiac közti ellentmondásokra, tény, hogy míg a fiatal magyar művészek árai a jeles bemutatókon való részvételeket követően emelkednek, az idősebb alkotókra ez a tendencia kevésbé jellemző, hiszen náluk történelmi okokra visszavezethetően (valódi műtárgypiac és marketing hiánya, nemzetközi elzártság, hogy csak a legfontosabbakat említsük) hiányoznak az ármozgást pozitívan gerjesztő folyamatok, ők már „készen” kapcsolódtak a jelenlegi rendszerbe. (Kocsis) Létezik ugyanakkor egyszerűbb árképzés is, erre találunk példát a képkereskedelemhez közel álló Horváth és Lukács Galériában, ahol a keretezés is a galéria szűken vett profiljába tartozik. Az 50 ezer forintért bevett kép ára, mire megjelenik a galéria falán vagy a bemutatásra szolgáló festőállványon, kerettel együtt 250 ezer forintra kerekedik.
Horváth László így indokol: „El kell tartanom azokat a műveket is, melyeket hiába vettem évekkel ezelőtt, hiszen nem tudtam mindezidáig eladni őket” (Horváth, személyes közlés, 2013). Tartozunk az igazságnak annyival, hogy a jelzett galériában a képkeretezés rendkívül igényes, ám távolról sem olcsó mulatság. A jelzett 50 ezer forintos kép minden valószínűség szerint körülbelül 30 ezer forintos keretben díszlik, az egy mű, egy műtárgy, egy gondolat jegyében. Látható, hogy az árak meghatározása távolról sem olyan egyszerű, mint az az első pillanatban látszik.
Orosz Ilona szerint 2 és fél ezer dollártól 5 ezer dollárig tartó sávban nem kell az eladáshoz nemzetközi ismertség, csak jó mű és tehetség. Az ezt meghaladó árakhoz viszont komoly művész CV, múzeumi kiállítások és nagy gyűjteményekben való jelenlét kívántatik.
(Jankó, írásbeli közlés 2013.). A hazai kortárs műkereskedelem felpezsdüléséhez szükséges árszint, mely külföldihez képest vélelmezhetően alacsony, itthon mégis jóval a jelenlegi szint alatt lenne kívánatos. Mert lehet, hogy Szűcs Attila kisméretű munkája 700
69
ezerért (kb.3 ezer dollár) a nyugati piacon best buynak tűnik, itthon azonban kvalitásának kétségbevonhatatlansága mellett, kevesen engedhetik meg maguknak gondtalanul.
Kérdőíves kutatásunk azon kérdésére, hogy „Ön szerint drágák a képzőművészeti alkotások? ” az adatok feldolgozásakor azt az eredményt kaptuk, hogy a képzőművészeti alkotásokat a hazai közönség bizony drágának találja, legalábbis az általunk kérdezett felsőoktatásbeli hallgatók körében.
5. ábra: Ön szerint drágák a képzőművészeti alkotások?5
Forrás: saját szerkesztés
Mint a táblázatban és a grafikonon is látható, 54,7 %-ban viszonylagosan, 34,1 %-ban nagyon, illetve 9,7 %-ban pedig rendkívül drágának találták. Úgy is fogalmazhatunk ezen adatok összegzéseként, hogy kérdezettjeink 98,5 %-ban drágának tartják a műalkotásokat.
A jövendő hazai vásárlóközönségnek e véleménye a hazai árakról – talán mondani sem kell- kedvezőtlen a magángalériák számára. Költségeik és egyéb presztizs szempontjaik miatt nem vehetik figyelembe a műtermi alacsonyabb árakat ugyanakkor fokozza a
5
6. Ön szerint drágák a képzőművészeti alkotások?
(Kérem, karikázza be a véleményét leginkább tükröző számot!) 1. rendkívül drágák
Frequency Percent Valid Percent Cumulative Percent
Valid 1 38 9.7 9.7 9.7
70
problémát, hogy a külföldi, magasabb árakra is figyelniük kell így, mondhatni kettős szorításba kerülnek egy olyan piacon, ahol valójában csak egy ár létezhet, és ahol az ár képlékenysége a mű értékének bizonytalanságához vezet vagy vezethet.
Van azonban a műkereskedelemnek egy oly formája, mely a piac automatikája okán képes meghatározni az árakat és döntő sőt, sokszor meglepő módon egyik pillanatról a másikra változtatni azokat. Ez a forma az aukció, mely nem csupán műkereskedelmi forma, hanem jelentős áralakító tényező a műtárgypiacon.
Olav Velthuis gazdaságszociológus a galériák és aukciósházak összehasonlításakor (Magyarországon, mint azt többször említettük, nem ritka a kettő összekapcsolása) arra az eredményre jutott, hogy míg az előbbi a művészet, az utóbbi a piac értékrendje szerint igyekszik működni. Míg a galériák művészeket képviselnek, és művészettörténeti jelentőségüket igyekeznek kialakítani, addig az aukciósházak az aukciók során műveket árusítanak, ahol a kereslet és kínálat piaci mechanizmusa alakítja azok értékét (Velthuis 2005). A nyugati műtárgypiacon az aukciósházak egyre inkább igyekeznek a galériák, illetőleg a műkereskedők területére hatolni. Az aukciósházak részéről a kortárs művészetet érintő első ilyen kísérlet 1996-os baseli vásáron történt. Andre Emmerich new yorki műkereskedő és a Sotheby’s szerződése eredményeképpen. A Sotheby’s megvásárolta Emmerich adattárát – mely nagy kincset rejtett, részletezte ugyanis az általa felkarolt művészek és a vásárlásra hajlandóságot mutató lehetséges vásárlók adatait. Az e fajta akciók célja – írja Bellet – kettős, egyrészt a lelőhely (hiszen nem könnyű jó árura bukkanni sem) másrészt a vevőkör. (Kik azok, akik dollármilliókat engedhetnek meg maguknak festményekre?) Mindez az alapjait veti meg annak, amit private sale-nek, azaz magánüzletnek hívnak, s amelynek talán több köze van a galériákban történő eladáshoz, mint az aukciókhoz (Bellet, 2003). A private sale vagy magánüzlet lényegében arról szól, hogy az aukciósházak megjelennek azon a területen is, amely eddig a galériák kizárólagosságát képezte. A hazai aukciósházak két legnagyobbja a Kieselbach és a Virág Judit galériák és aukciósházak szintén foglalkoznak magánüzletekkel. Árveréseiken ugyanakkor a szigorú értelemben vett kortárs művészet (contemporary) a tételeknek csak a töredékét teszi ki, a klasszikus modernek, illetve a klasszikus kortárs művészet alkotásai adják a kínálat gerincét. Az ő népszerűsítésüket, művészettörténeti étékelésüket viszont kiadványaikkal is komolyan támogatják. E téren különösen a Kieselbach Galéria könyvkiadói tevékenységét szükséges hangsúlyozni.
71