3.1. A kép fogalmáról
A kép általános értelemben, mint ahogy a magyar értelmező szótár is írja, valakinek vagy valaminek a síkban ábrázolt mása. Ám mit kezdjünk akkor az olyan mondattal, amelyet Paul Klee a festő fogalmazott meg: „A művészet nem a láthatót ábrázolja, hanem láthatóvá tesz.” Matthias Bunge művészettörténész úgy véli, a képek egyrészt képeznek, vagyis alakítanak, másrészt leképeznek, de ez a leképezés a műalkotás esetében nem merül ki a szolgai képmás fogalmában. Kandinszkijt idézve írja : „olyan képet alkotni,(…) amely lénnyé válik” és a nézőben ezáltal olyan „lelki gazdagodást” idéz elő, „amely semmilyen más eszközzel nem érhető el, csak a művészettel”.
(Bunge: http://www.balkon.hu/balkon03_10/01bunge.html) Nyelvünkben a kép szóval valamely jelenség vagy dolog teljességét is igyekszünk kifejezni. (pl.: látkép). Ahogy a mondás tartja: egy kép többet ér ezer szónál. Mediális értelemben véve a képek messze túl-nőnek a vizualitás birodalmán. „A nyelv szóképeket közvetít, mikor a szavakat saját belső képeinkké változtatjuk” – írja Hans Belting. (Belting: http://apertura.hu/2008/osz/belting) Lehetnek emlék vagy álomképeink. De a hagyományos úton létrehozott kép is lehet festett imádság miként azt például ikonfestők állítják és lehet csupán „faragott kép” mint ahogy vélték a képrombolók.
3.2. A festett kép
A kép már a történelem előtti időkben megjelenik az emberiség életében, megelőzve a szavakat, vélelmezhetően nem csak írott, hanem kimondott alakjaikban is. Az akkori ember barlangfestményein vélelmezhetően a képpel próbálta befolyása alá vonni a valóságot, meghatározni a jövendőt. Az egyiptomi művészet, melynek képi ábrázolása a legnagyobb felületek, legjellemzőbb nézőpontok mentén szerveződik adósunk marad a testek és tárgyak látszati, látvány elvű bemutatásával. Aligha valószínű, hogy az egyiptomiak, kiknek piramisépítészete évezredek óta csodálat és ámulat tárgya ne vették volna észre képi világuknak e látszólagos fogyatékosságát. Szinte biztosan kijelenthető, ábrázolásuknak a célja volt más: a teljességre törekedett. A görög művészet az, mely ezt a teljességet feladta az illúzió kedvéért. (Gombrich,1972). Mást is köszönhetünk a görögöknek, nevezetesen a másolóipar elterjedését. A másolóipar az – mint erre Gombrich
23
felhívja a figyelmet – amely kiszakítja az ábrázolást eredeti kereteiből és teszi műalkotássá. Hozzátehetjük, ezzel megnyitva az utat a műkereskedelem felé.
Az említett illúzió a műalkotásban a reneszánsz és barokk művészet közvetítésével kerül át mai tudatunkba. Ez időtől várjuk el, tesszük a műalkotás mértékévé a hasonlóság követelményét. Valójában a látszati hasonlóság a művészetnek csak egyik, talán nem is legfontosabb fokmérője. A nagyság a látszatelvű ábrázolásban a tér, a távolság kifejezésének módja. A gyermekrajzok világában például a nagyságnak legtöbbször semmi köze sincs a fizikai térhez. Rajzolhatja a gyermek nagynak például a valóságban meglehetősen kicsi, ám kedvenc macskáját is, mely érzelmileg közel áll hozzá. Amit oly szépen és világosan fogalmaz meg pontos magyar nyelvünkön a költő: „Az igazat mondd, ne csak a valódit.” A távolság gyermek és macska közt nem vész el, csupán más síkon ábrázoltatik, a tér illúziója helyett a lélek valóságában. Földrajzi távolság helyett a szív távolságát illetve közelségét írja képi nyelvre. Nem egy kortárs képzőmévész hivatkozott festményeivel a gyermekrajzokra.
Hogy a kép nem csupán illúzió, hanem szorosan kapcsolódik a tudathoz talán a történelemben időről időre és nem is oly ritkán felbukkanó képromboló igyekezetek és tettek szolgálhatnak példaként. A képrombolók valójában a kollektív tudatból szeretnék a képeket eltávolítani és ez az indulat az, amely a fizikális képek elleni tevékenységben, jelesül eltávolításukban ölt testet. Képeknek és jelképeknek megjelenítésére, illetve eltávolítására való törekvések napjainkra is jellemzőek. Mélyi József hívja fel például a figyelmet a hatalom félelmére a képekkel kapcsolatban, hiszen a rendszerváltás előtt a Művészet c. folyóiratban írni majd’ mindenkiről lehetett, de reprodukció csak a kiválasztottaknak járt. (Mélyi: http://www.szikm.hu) A képeknek a marketingben, üzleti és politikai világban betöltött szerepéről szinte szólni is felesleges. Esetünkben azonban a művészi képről, annak is jobbára a festészeti technikával, kisebb hányadban pedig fotografikus úton létrehozott darabjairól lesz szó.
„Mert a kép egyszerre a fizikai kéz és a gondolkodó, kritikai szellem munkájának eredménye. (…) Rembrandt óta jobban tudjuk, hogy mit is csinálunk, amikor nézünk valamit.” – fogalmaz Rényi András. (Rényi: http://mindentudas.hu/elodasok-
cikkek/item/128-eredeti-vagy-hamis?-a-m%C5%B1%C3%A9rt%C3%A9s-tudom%C3%A1nyos-alapjair%C3%B3l.html )
24
Mint arra Vilém Flusser is figyelmeztet, helytelen a képekben csupán „megfagyott ese-ményeket” látni. Hiszen miközben a képfelületet pásztázó tekintet az egyik elemet a másik után ragadja meg, időbeli kapcsolatokat létesít közöttük. Tetszőlegesen cserélhet azelőttöt azutánra és viszont. Ugyanakkor a tekintet jelentésbeli kapcsolatokat is létesíthet a képele-mek között. A szemlélődésnek nincsenek objektív időkorlátai. „A képnek ez a saját téride-je, nem más, mint, a mágia világa, egy olyan világ, amelyben minden ismétlődik, és min-den részt vesz egy jelentésteli kontextusban. Az ilyen világ szerkezetileg különbözik a tör-téneti linearitástól, amelyben semmi sem ismétlődik, és mindennek oka van és követ-kezményei lesznek.” – írja. (Flusser: http://www.artpool.hu/Flusser/Fotografia/01.html)
„Bármely művészi alkotásra áll, (tehát a képre is – G.T.), hogy nem dolog, hanem esemény; nem tárgy, hanem folyamat; nem halott objektum, hanem eleven szubjektum, s éppoly elevenen is reagál mindenre, ami történik vele, és mindenkire, aki kapcsolatba, dialógusba lép vele, akár egy eleven személy. A műalkotás (…..) az értelem minden érintésére mássá válik. Megfoghatatlan, és éppen ezzel fog meg, ezzel ejt csodálatba minket. – vallja Szilágyi Ákos.
(Szilágyi:http://www.kieselbach.hu/muveszek-alkotasok/korszakok 2003.03.11.)
Azzal, hogy a fotográfia feltalálásával megszűnt a látható valóság mimetikus leképezésének külső kényszere, a kép előtt hallatlan szabadság tárul fel a képen kívül láthatatlan láthatóvá tételére. Az ekképp felszabadított kép az absztrakt művészet szellemi dimenziójába terjeszti ki formai és tartalmi potenciálját. (Bunge http://www.balkon.hu/
balkon03_10/01bunge.html) A kortárs művészet számára oly lehetőségek nyíltak, mely a reneszánsz művészetéhez fogható, mikor a centrális perspektíva feltalálása gyökeresen változtatta meg az ábrázolás nézőpontját, nem csupán a képzőművészetben, hanem az irodalomban is. Az expresszionizmustól, vagyis a 20. századtól kezdve az ember már nem csupán más nézőpontból szemléli a világot, hanem legalább annyira saját belső titkaiból építi azt a világot, amit művészete ábrázol.
3.3. A technikai kép
Történetét tekintve a kép, mely kezdetben túlnyomórészt a kiváltságosoké volt, idővel mind szélesebb rétegekhez, majd a technika segítségével tömegekhez jutott el. Igaz, kulturális terének tágulása, legalábbis részben, színvonalának csökkenéséhez is vezetett. A technikai kép, a fotográfia, kisvártatva megmozdult, filmen, videoszalagon, majd digitális jelek formájában terjedt. Hosszú utat tett meg a kép a barlangok falaitól, a nagyméretű
25
falfelületektől és az üvegablakoktól, a táblaképtől a monitor képernyőkig vagy éppenséggel az okos telefonok kijelzőéig. De a képek felett másként múlik az idő. Szó szerint értett történelmük leginkább a vizuális technológiákra vonatkoztatható. (és nem a vizuális törvényszerűségekre) (Belting: http://apertura.hu/2008/osz/belting). Az idő dacára a kép úgy tűnik, kép marad, akár falra, akár vászonra vagy papírra van festve, akár képernyőn jelenik meg. Sőt, Lev Manovich médiakutató szerint a digitális képeknek például a pixelek révén (lásd pointilizmus) több közük van a festészethez, mint a fotográfiához. A kép napjainkra nem csupán üzenetté, hanem attól el nem választható vizuális környezetté vált, ha nem is kizárólagosan, de jórészt a televíziónak köszönhetően.
Noha a képeknek térképeknek kellene lenniük, tapétává lesznek. – írja Fussler, és mint arra a Fotográfia filozófiája című művében rámutat, a hagyományos festészeti vagy grafikai értelemben létrehozott képpel szemben, a technikai képek azt a látszatot keltik, hogy nem szimbólumok miként a tradicionális képek, nem képesek hazudni, tehát objektívek. Aki a világot általuk ismeri meg az a világot mágikusan ismeri meg és ez programozott viselkedésmódhoz vezet vagy vezethet.
(Flusser: http://www.artpool.hu/Flusser/Fotografia/01.html).
Gondolhatunk pédául a televízióra mely az otthonokba költözött és elfoglalta a néhai házioltárok vagy éppen táblaképek szabadon maradt helyét. Az esetek többségében azonban e készülékek ernyői maguk is mágikus négyszögek, melyek képeket közvetítenek sűrű egymásutánban. A mozgóképet, a videót, azonban a képzőművészet is hamar felfedezte önmaga számára, mint a kortárs művészet eszközét, mintegy visszahódítva birodalmából egy részét annak, ami elveszett.
26