A műgyűjtés társadalmi bázisa az arisztokrácia mellett a barokk kortól kezdődően a vilá-gon mindenhol a polgárság volt. Nem csupán a birtoklási vággyal, hanem a szükséges gaz-dasági szakértelemmel is rendelkezett. „Adott társadalomban a műgyűjtés helyzete tulaj-donképpen a polgárosodásnak, mint folyamatnak bizonyos fajta jelzője is lehet” – állapítja meg Lakner. (Lakner: http://www.spanyolnatha.hu/print.php?id=668&menu=archivum) Magyarországon a millennium idejére világvárosi rangra emelkedő Budapest mint helyszín, minden szempontból kedvezett a magaskultúra koncentrált fejlődése számára. A nagy kulturális közintézmények jelentős részének erre az időre tehető megalakulása is tanúskodik arról, hogy: „Magyarországon a nemzeti összterméknek sem azelőtt, sem azután nem fordították olyan hatalmas részét kultúrára, mint az 1890-1910 közti idő-szakban.(…) A két világháború közti budapesti műgyűjtemények között, (…) több olyan is volt, amelyet a világon mindenütt számon tartottak a hozzáértők. Budapesten a műkincsek sűrűsége hasonló volt, mint a Nyugat metropoliszaiban, mert a magyar fővárosban a tör-ténelmi arisztokrácia már halványuló, a különféle polgári rétegek felizzó csillaga egyszerre világított. (…) A magyar főváros burzsoáziájának legbefolyásosabb rétege a zsidóság köréből került ki; (…) A műgyűjtés világában ezek a családok éppúgy óriási szerepet játszottak, mint ahogy a századforduló és az azt követő időszak magyar művészetének és művészeti életének támogatásában is.”
(Mravik: archivportal.hu/id-433-mravik_laszlo_budapest_mugyujtemenyei. html )
Mivel a tehetős magyar zsidóság a magánpaloták és műgyűjtemények követendő példáit leginkább Budapesten találta meg, a 2 világháború közti magyar műgyűjtés szinte teljes egészében Budapestre koncentrálódott. A nemesi családból származó belügyminiszterként is ténykedő ifj. Andrássy Gyula az elsők közt alakított ki példaértékű, nagyon jelentős modern kori műgyűjteményt az országban. Érdeklődésének középpontjában a 19. századi francia festészet, mindenekelőtt az impresszionisták álltak. A gróf több művésszel, legfő-képp Rippl-Rónaival ápolt jó barátságot és a Nemzeti Szalon elnökeként sokat tett a kultu-rális és művészeti élet fellendítéséért. A gyűjtők a műveket külföldről, elsősorban bécsi, müncheni és párizsi kereskedőktől szerezték be, természetesen a magyar művészek alkotásait kivéve. Előfordultak természetesen negatív momentumok is, mint például a Nemes Marcell gyűjtemény kedvező áron való megvásárlásának elutasítása Budapest
47
főváros részéről – ami azóta is a magyar műgyűjtés legfájóbb veszteségei közé tartozik. Az 1913-as párizsi aukción néhány művet magyar gyűjtők visszavásároltak ugyan, de ezek csekély száma 1944 és 1945 veszteségében tovább fogyatkozott és mára csak néhány darab található határainkon belül. A szénkereskedőből lett kalandor gyűjtőnek is aposztrofált Nemes műgyűjtői tevékenysége 1919 után külföldön folytatódott, mely nem esett nehezére, hiszen palotája Budapesten, Párizsban, Münchenben egyaránt volt. A Nemes gyűjtemény horderejének érzékeltetése végett megemlítünk néhány alkotást, valamennyit az 1913 előtti időkből, melyek hosszabb-rövidebb ideig a gyűjtő tulajdonát képezték. Van Goghnak, kinek művészettörténeti rangját az elsők között ismerte fel, Csendélet rajztáblával és hagymákkal (értéke mai árfolyamon megközelítőleg 6,580 milliárd forint) című festményét birtokolta. Cezanne: Csendélet gyümölcsöstállal című festménye (mely egykor Gaugin tulajdona volt, mai áron értéke mai árfolyamon megközelítőleg 11,8 milliárd forint) illetve Picassó – kinek zsenijére szintén az elsők között figyelt fel –, Nő mandolinnal (értéke mai árfolyamon megközelítőleg 9,5 milliárd forint) című munkája szintén kollekciójának részét képezte. Cezanne Feketeórás csendélete (értéke mai áron óvatos becsléssel 5,8 milliárd forint) valamint Van Gogh Olajfaerdője (értéke mai áron hozzávetőlegesen 4,7 milliárd forint) illetve Gaugin egyik főműve a Hívás (értéke mai árfolyamon számolva 9,4 milliárd forint) azonban már nem az ő, hanem a kor másik kimagasló műgyűjtőjének, báró Kohner Adolfnak szalonját ékesítette.
(Molnos: http://www.kieselbach.hu/magazin/mugyujtes/top-10)
A korabeli sajtó így ír e kollekcióról: „Ezt a gyűjteményt bátran nevezhetjük a magyar főváros Szépművészeti Múzeumának magánkézben lévő külső osztályának, mert aki a francia impresszionizmust tanulmányozni akarja, az teljesebb és értékesebb anyagot nem talál – Párizsig.” (szerk. Ledényi 2012.) A Kohner gyűjtemény magyar anyaga is rendkívül jelentős volt, melynek jelentős részét a báró maguktól a művészektől szerezte be, mecénási tevékenysége részeként. Tulajdonát képezte többek közt Ferenczy Károly egyik főműve az Október, valamint az ő adománya volt a Szépművészeti Múzeum számára Szinyei Merse Pál Pacsirta c. képe. A Ferenc Józseftől bárói címet kapott gyűjtő kiváló zenész és a fizika-kémia tudományok doktora is volt. Gyűjteménye, a jelentős magángyűjtemények közül nem egyedüliként, az 1929-33-as nagy gazdasági világválságnak esett áldozatul. „Ő – és Nemes Marcell – erősen hatottak a velük egy társadalmi réteghez tartozókra, ami annál is érthetőbb, mert a magyar nagyburzsoáziát éppúgy átszőtték a családi kapcsolatok, ahogyan a kor Európájában mindenütt. Ilyenformán báró Herzog Mór Lipót, báró Hatvany
48
Ferenc, báró Kornfeld Zsigmond és Mór, Chorin Ferenc, Baumgarten Nándor, Weiss Fülöp, báró Harkányi Frigyes és más nagypolgár-gyűjtők ízlésének hasonlósága nem meglepő.”
(Mravik: archivportal.hu/id-433-mravik_laszlo_budapest_mugyujtemenyei.html).
A felvilágosult gyűjtők által az 1900-as évek elején beszerzett posztimpresszionista művek még meglepték a főváros közönségét, de a század húszas éveire már teljes mértékben a konszolidált ízlés gerincét képezték. A két világháború közti időszak műgyűjtői közül a magyar modernizmus iránt kevesen érdeklődtek, és ha igen, akkor is inkább annak hagyományosabb irányzatait favorizálták, míg a kortárs nyugati avantgard művészetet szinte teljes egészében elutasították.
(Mravik archivportal.hu/id-433-mravik_laszlo_budapest_mugyujtemenyei. html )
A nevezett időszak legnagyobb magángyűjteményei közt meg kell említenünk még a gyapjú és dohányügyletekből hatalmas vagyont létrehozó báró Herzog Mór Lipótét. A báró tulajdonképpen a világpolgár és a gyűjtőszenvedélyét féken tartani nem tudó Nemes Marcellnek folyósított kölcsönöket festmények fejében, melyek aztán sok estben végleg nála maradtak. Idővel nem tudta kivonni magát a műtárgyak mágikus hatása alól, és szenvedélyévé vált a gyűjtés. Gyűjteményének volumenét jelzi, hogy nem kevesebb, mint 11 El Greco kép fordult meg kollekciójában, Courbet, Manet, Monet, Degas, Sisley, Renoir, Cezanne vagy Gaugin művei mellett. Gyűjteménye 1934-ig, haláláig egyben maradt, hogy aztán a II. világháborúban fölaprózódjon, szétszóródjon. E műveknek, mondhatni elenyésző hányada maradt magyarországi közgyűjteményekben. A kortárs műgyűjtés is kínál példát gyűjtővé válásra a művészeken történő segítés útján. Pados Gábor néhai papíripari vállalkozásából szerzett jövedelméből gyakran segítette kölcsönökkel az anyagilag megszorult művészeket, akik e kölcsönökért műalkotásokkal fizettek. A szenvedély Padost (és társát, Pajor Zsoltot) előbb az Írókéz Gyűjtemény létre-hozására, majd az acb Galéria megalapítására sarkallta. Herczog Mór Lipót gyűjteményétől kevéssel maradt el báró Hatvany Ferenc kollekciója, aki maga is kiváló festőművész volt.
A család a malom és cukor, valamint hitelügyletekben volt érdekelt, melyekből óriási va-gyont halmozott fel. A báró gyűjteményében egyaránt súlyt kapott a nemzetközi és a ma-gyar anyag. Az elsők egyikeként ismerte fel Csontváry nagyságát. Érdeklődésének közép-pontjában az impresszionizmus és posztimpresszionizmus alkotásai álltak. Gyűjteménye része volt Manet egyik fő műve a Folies Beregeres bárja (mai értéken kb. 11,750 milliárd
49
forint) vagy Cezanne Csendélet almákkal (mai értéken számolva kb.5,875 milliárd forint) című festménye. (Molnos: http://www.kieselbach.hu/magazin/mugyujtes/top-10)) „A két háború közti időszak módos (… ) magyar középpolgársága: orvosok, ügyvédek, mérnökök, a gyárak és bankok vezető alkalmazottai, laptulajdonosok, sikeres kiadók, gazdag, de nem multimilliomos vállalkozók és mások – jelentették azt a viszonylag széles réteget, amely a műgyűjtés e kései fénykorát igazán sikeressé tette. Több gyűjtemény akadt, amely rangját, értékét tekintve megközelítette a leghatalmasabb nagypolgári tulajdonban lévőket”
(Mravik: archivportal.hu/id-433-mravik_laszlo_budapest_mugyujtemenyei.html) E réteg jövedelmének jóval nagyobb arányát áldozta műgyűjtésre, mint a nagypolgárság, vagyis sokkalta elkötelezettebb volt a kérdésben. „Ilyen gyűjtő volt például Perlmutter Alfréd jo-gász, Glück Frigyes, a magyar vendéglátás egyik vezető alakja, Faragó Ödön belsőépítész, Csetényi József lapkiadó és közgazdász, Bedő Rudolf festékgyáros, Delmár Emil építő-anyag-vállalkozó, (gyűjteményének súlya Herczogéval és Hatvanyéval vetekedett), illetve Majovszky Pál egykori kisbirtokos és minisztériumi osztálytanácsos és még sokan mások.
1920 és 1945 között mintegy 2000 hasonló fővárosi gyűjteményről tudunk, (…) gazdagsá-guk ma már meglepőnek tűnik, s ez arra mutat, hogy a kitűnően képzett magyar értelmiség egy részének jövedelmi viszonyai korántsem maradtak el a Nyugaton szokásostól.”
(Mravik: archivportal.hu/id-433-mravik_laszlo_budapest_mugyujtemenyei.html )
A már említett réteghez tartozott az aukciósházat és magánmúzeumot tulajdonló Ernst Lajos is. A korabeli jövedelmi viszonyok az értelmiség kiemelkedő alakjainak, színészeknek (pl.: Gombaszögi Frida, Nádor Henrik) egyetemi tanároknak (Beöthy Zsolt), vagy ügyvédeknek, íróknak is lehetővé tették jelentős magángyűjtemények létrehozását.
Azon tehetősek, kiknek családi hagyományai némiképp nélkülözték a kultúra mindennapi átélését, szívesebben és gyakrabban fordultak a „kortársak” felé és ilyenformán a kor mecénási rétegét alkották, megteremtve ezzel a kor művészeinek egzisztenciális biztonságát. E történésben szerepet játszott az, hogy részint ily módon nem tehettek szert hamisítványokra, hiszen a művésztől eredetit vásároltak, de ennél sokkalta fontosabb volt számukra a művészekkel való személyes, mondhatni, baráti viszony kialakítása. Ilyen mecénásnak tekinthető a bankvilágban meggazdagodott Fruchter Lajos, aki a már rangot elért mesterek mellett (pl.: Rippl-Rónai) jelentős kollekciót vásárolt a húszas évektől kezdve Czóbel Bélától, Szőnyi Istvántól, Berény Róberttől, Derkovits Gyulától, majd később Bernáth Auréltól és a Gresham kör más tagjaitól is. A kor jelentős mecénásainak sorát gyarapította még: Jakobovits Jenő, Cseh-Szombathy László, Oltványi Imre és Radnai
50
Béla, Bíró Henrik(alföldi festészet), Wolfner József könyvkiadó (Egry József, Nagy István, Medgyesi Ferenc munkái). „A világgazdasági válság éveihez mérhető veszteségeket okozott (…) az a műtárgykiáramlási hullám, amelyet a magyar történelem legnagyobb szégyenének, a magyar holocaustnak az első előjele, az úgynevezett első zsidótörvény (1938) váltott ki. (…) jó néhányan sejtették, hogy ez csak az első lépés a teljes jogfosztás felé, s úgy döntöttek, hogy elhagyják Magyarországot. S miután a polgári-nagypolgári gyűjtemények mintegy 70-80 százaléka zsidó származásúnak minősített műbarátoké volt, az első zsidótörvény hatása nem lehet meglepő.” (Mravik: archivportal.hu/id-433-mravik_laszlo_budapest_ mugyujtemenyei.html). Az ország 1944-ben történt német megszállásával a műkincsek eltulajdonítása tovább folytatódott. Az év végén a Szálasi kormány rendelkezésére is történt kiszállítás Németországba. Budapest ostroma, mely számtalan emberáldozattal járt a műkincsek oly mértékű veszteségét is okozta, melynek léptéke legfeljebb a török hódítás alattihoz fogható. Az 1945. január végétől kezdődő szovjet megszállás során a Vörös Hadseregnek a bankok kiürítésére alakított gazdasági tiszti bizottságai végigjárták járták azokat a bankokat (Magyar Általános Hitelbank, Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, Magyar Leszámító és Pénzváltó Bank, Hazai Első Takarékpénztár Részvény Társaság), ahol a műgyűjtők legértékesebb műtárgyaikat elhelyezték, biztonságban tudva azokat. E műtárgyak sorsa a Szovjetunióba szállításuk után megpecsételődött. Az akció természetesen a jogot úgy részben, mint teljes egészében nélkülözte, de a magyar kormány tiltakozása mindenhol eredménytelen volt. „Az 1960-as és 1970-es években nyugatra csempészett műtárgyak már csupán kisebb érvágást jelentettek. A magyar műgyűjtés új utakat volt kénytelen keresni, mert a minőség és a mennyiség tekintetében egyaránt iszonyú zuhanás után merőben provinciális adottságok közepette találta magát; sikerült is meglelnie ezeket az utakat. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a két világháború köztihez hasonló műgyűjtési fénykor mérhetetlen, szinte felfoghatatlan távolságra került mai világunktól.” (Mravik:
archivportal.hu/id-433-mravik_laszlo_budapest_ mugyujtemenyei.html)
A tény, hogy Magyarország felbecsülhetetlen értékű műalkotásokkal lett szegényebb a két világháború közti időszak és a második világháború befejezése után, napjainkig meghatározza helyünket a világ műkincstérképén. E művek elvesztése az orszáimázson és az idegenforgalmon kívül, vélhetően a hazai kortárs művészet számára sem közömbös.
51