A Műtárgybefektetéseket szokás a tőzsdei részvényekhez hasonlítani, azzal a kényeges különbséggel, hogy itt nincs osztalék, kamat. Sokkal inkább hasonlítható a pénz nemesfémekbe történő befektetéséhez, igaz, az érték a műtárgy esetében szemben a nemesfémekkel több fikcióval bír. Egy cashflow-t be lehet árazni a hozamkörnyezet, a növekedések alapján, egy festmény esetében ez sokkal nehezebb (Jankó 2013). Biztosíték nem sok mindenre akad. A klasszikus művészek alkotásai persze tabuk. De mi van akkor, ha nemrégiben vásárolt kortárs művünk szerzője és irányzata kikerül a mainstreamből? A klasszikusokra visszatérve pedig, honnan tudható nem akad-e valami akadékoskodó szakértő, aki megkapargatja a festmény hitelességét, épp, mikor áruba szeretnénk bocsájtani? Néha elég csak a kétely…
2005 óta a nemzetközi – és kisebb mértékben a hazai – műtárgypiacon mindeddig elképzelhetetlen áttörés következett be. Nem pusztán az árverési rekordok szempontjából, hanem azért is, mert a művészeti piac sztárjai hirtelen a kortárs művészek lettek. A szédítő árak létrejöttének mechanizmusát azonban senki sem érti. Sokan trükköket, gerjesztett felfordulást gyanítanak mögöttük nem is ok nélkül (Dossi, 2007, p. 7.) – „az árak ámulatot keltenek – pedig ez tulajdonképpen a művészet feladata lenne” – írja Belting (Martos, 2013.18.). Csakugyan, a külföldi aukciók leütéseinek némelyike, vagy az aukciósházak private sale-jei szinte sokkolták és sokkolják a közönséget. Például Paul Cezanne Kártyázók (2011 – 250 millió dollár), Jackson Pollock No. 5. (2006 – 140 millió dollár) vagy éppen Willem de Koonig Woman III. c. munkája (2006 – 137,5 millió dollár).
Amennyiben ezek a csillagászati összegek valóságosak – márpedig valóságosak – ez esetben a műtárgy anyagi befektetésnek sem lehet utolsó.
Valóban így van? Gerard Reitlinger (1900-1978) brit művészetközgazdász már régebben elvégezte az 1760-1960 közti évek árveréseinek vizsgálatát. Kutatásában azokra a művekre fókuszált, melyek többször kerültek kalapács alá ily módon sikerült egy olyan adatbázist összeállítania, mely tükrözte azt, hogy mennyire változtatták meg az egyes művek piaci értéküket az idők folyamán. Az adatokat 1986-ban William Baumol amerikai közgazdász további vizsgálatoknak vetette alá, és az egyes leütési árak viszonyából megállapította
„hogy ezek a kétszáz év alatt kétszer (vagy többször) árverésre került műtárgyak a mindenkori vételek és a későbbi eladásaik dátumai között eltelt időben átlagosan mindössze 0,55-0,6 százalékos nyereséget hoztak tulajdonosaiknak – miközben ugyanezen
32
kétszáz év alatt a tőzsdei kötvények piacán a mindenkori átlagosan elérhető nyereség 2,5 százalékos volt.” (Martos 2013, p. 142.) Mint arra könyvében Martos Gábor is rávilágít, esetünkben az átlagoson van a hangsúly. Wendell Cherry (1936-1991) azonban az előbbi 2,5 százaléknál jóval többet kasszírozott, mikor Pabló Picasso: Yo Picasso (1901) c.
önarcképét 1981-ben a Sotheby’s árverésén 5,3 millió dollárért megvásárolta, majd alig 8 év múltán, 1989-ben, szintén a Sotheby’s-nél már 47,85 millió dollárért sikerült továbbadnia. (Martos 2013, Bellet 2003.). Hasonlóra hazánkban is akad példa. Munkácsy Mihály Alvó nagyapó című képét például 1994-ben a BÁV akcióján 4,6 millió forintért ütötték le, míg 2007-ben a Virág Judit Galériában már 180 millió forintért kelt el. (Martos, 2013, p. 208.) Úgy tűnik tehát az igazi nagy haszon a „biztos „sztárok” a „blue chipek”
alkotásai kapcsán realizálható.
Természetesen ellenpéldák is akadnak. Van Gogh Dr Gachet arcképe című festményének 1990-es 82,5 millió dolláros rekordárától hangos volt az akkori sajtó, az információ még nálunk is vezető hírnek számított. Persze a számításokkal még tovább lehet zsonglőrködni.
Különösen vonatkozik ez a hazai médiára, ahol a forintra váltás szintén jócskán tartalmaz trükközésre csábító lehetőségeket. „A kép 1990-ben 82,5 millió dollárért cserélt gazdát. Ha abból indulunk ki, hogy ez az ár a jutalékokat már tartalmazza és a dollárösszeget akkori árfolyamon számoljuk át forintra (1 dollár kb. 70 forint), akkor mondhatjuk, hogy a képet közel 5,7 milliárd forintért adták el. Ez a forintban kihozható legkisebb összeg. A másik véglet: a kép árát mai értéken számoljuk, úgy 148,6 millió dollár (lásd Wikipédia). Abból indulunk ki, hogy ez a leütési ár, jutalékkal együtt ez kb. 170 millió dollár és ezt mai árfolyamon számítjuk át forintra, az kb. 37 milliárd forint, a különbség tehát közel hétszeres. A két szélsőérték között természetesen számtalan további változat képzelhető el
” (Emőd, írásbeli közlés, 2013). De az is az igazsághoz tartozik, hogy a festmény néhány év múlva mindenfajta hírverés nélkül csendben váltott tulajdonost az eredetileg fizetett 82,5 millió dollárnak nyolcadáért. ( Dossi, 2007.) Pedig a szóban forgó mű Van Gogh alkotása volt, akinek képei a legbiztosabb „ A” típusú befektetések közé tartoznak a műtárgypiacon, s akinek a sors kegyetlensége folytán egyetlen képéért adtak pénzt csupán életében.
A híres művészek műveibe történő pénzbefektetés buktatóival kapcsolatban Magyarországon Martos Gábor végzett számításokat. Csontváry Kosztka Tivadar (hazai jelenlegi 2. árverési rekorder) Szerelmesek találkozása (1902) c. képét Budapesten a Kiselbach Galéria árverésén 2006-ban 230 millió forinton ütötték le. Ezzel az összeggel
33
jelenleg a második hazai rekordernek számít. (a kikiáltási ár 85 millió forint volt). A 230 millió forintos leütési ár mellett a nyertesnek ki kellett fizetnie az aukciós ház 20 százalékos jutalékát, a jogvédőknek járó 5 százalékos követési díjat, valamint egyéb járulékokat, minek eredményeképp, mint azt a szerző megállapítja, a boldog győztesnek 289,8 millió forintot kellett fizetnie az aukció végén. Ám, ha ezt a pénzt műtárgyvásárlás helyett állampapírokba fektette volna, az akkori hozamok és nyereségek függvényében, ahogy azt a szerző megállapítja, tíz év alatt 570 millió forintja lenne, vagyis ennyiért kéne a tíz évvel későbbi feltételezett aukción ugyanezt a Csontváry képet leütni. De sajnos még ez is kevés, hiszen, hogy ennyi pénzt kapjon a képnek 627 millió forintos leütést kéne elérnie, hiszen a beadótól az árverező 10 százalékos jutalékot és egyéb költségeket is levesz, ami ez esetben meglehetősen nagy summa. A soron következő vevő – ha lenne ilyen – azonban még ezen túlmenően, a jelenlegi szabályok szerint 26 százalékkal megemelt összeget volna kénytelen fizetni a már említett jutalékok okán, vagyis mindösszesen 790,02 millió forintot…
De vannak más számítások is, például a hivatkozásokban gyakorta szereplő „Mei – Moses –Art – Index, mely örömmel töltheti el a műtárgyakba befektetni vágyók szívét. A New York University Stern Business School professzorainak, Jianping Meinek és Michel Mosesnek a munkája azt bizonyítja be, „hogy a műalkotások az elmúlt ötven évben átlagosan 10,5 százalékos értéknövekedést értek el” a szerzők két lényeges tényezőről nem vettek tudomást, egyrészt munkájuk „csak azoknak a műalkotásoknak az aukciós eredményeit mutatja, amelyek ténylegesen szerepeltek árverésen” másrészt „azok a művek amelyek nem találtak vevőre és amelyeknek realizált értéke nulla volt kimaradtak a statisztikából.” (Dossi, 2007) A professzorok számításaikkor a bevételeknek olykor 25 százalékát kitevő tranzakciós költségeket sem vették figyelembe.
A remény az óriási haszonra való szert tevésre a műtárgypiacon úgy néz ki örök. Emőd Péter művészeti író az elmúlt 12 évet vizsgálva megállapította, hogy a 12 évből 6-ban a festmények átlagos hozama magasabb volt az átlagos részvényhozamnál. A hangsúly azonban e vizsgálatnál is az átlagoson van, hiszen – mint azt a szerző is leszögezi – nagy különbségek, nagy ráfizetetések, nagy bukások külföldön és itthon még a nagy nevek árnyékában is akadtak. (Emőd, személyes közlés, 2013). A műtárgypiacon és ez fokozottan igaz a kortárs művek piacára – verseny folyik. A művek legnagyobb része – mivel jelentős számban élő művészekről van szó – nem hamisítvány, az árak mondhatni egészen barátiak.
A kortárs művészek közül nemzetközi és magyarországi léptékben egyaránt sokan vannak
34
az indulók, de csak kevesen a befutók. „A legfiatalabb művészgeneráció munkái az esetek döntő többségében megfizethetőek. Rizikó ugyan mindig van, ez hasonlít a tőzsdére abban is, hogy a legnagyobb hasznot a legnagyobb kockázat vállalásával lehet elérni.” (Ledényi, személyes közlés, 2013). És itt érkeztünk el a minden műalkotásban rejlő sorsjegy kérdéséhez. „A berlini Galerie Nothelfer negyven év alatt kétszáz, közülük 120 újonnan felfedezett művész munkáit állította ki. E művészek közül mindössze nyolc tudott tartósan megkapaszkodni a piacon.” (Dossi, 2007, p.74.) Perneczky Géza Jeffrey Deitsc New Yorki galeristát idézi, „aki úgy véli, hogy a nyolcvanas években legalább ezer olyan művész volt, akinek a kiállításait komolyan kellett vennie, de közülük legfeljebb tizenötnek sikerült elérnie azt, hogy még ma is ott szerepeljen az árveréseken.” (Martos, 2013, p. 139.)
35