Amelyben Longeaud úr egy üveg P-vitamint halász ki a Szargasszó-tengerből

Egy régi-régi tengerészmonda szerint az Atlanti-óceán északi részé-ben elterülő Szargasszó-tenger valóságos hajótemető. Itt verődnek össze tengeri moszatok és indák szövevényében a legénységüktől elhagyott s az áramlatoktól sodort hajók roncsai. A „Tengerészek találkozója” nevű kávéház Francheville piacterén az Úrnak eme 1942-ik esztendejében efféle Szargasszó-tengerhez hasonló hajótemető.

A roncsok legtiszteletreméltóbbika egy csatahajó, George Ri-chard Fentimore, a vén harcos, nyugalmazott tábornok, aki üstö-kösszerű rövid és ragyogó pályafutása után hirtelen elhagyta

a szolgálatot, hogy első feleségétől elválva elvegyen egy fiatal szí-nésznőt. Visszavonult a Côte d’Azurre, ahol is egy csinos kis birto-kocskán gazdálkodott. Hetven esztendejével ez a magas termetű, kemény katona ötvennek látszott. De a magabiztos, tiszteletet kel-tő férfiú menten szerencsétlen gyermekké vedlett, amint a felesége, csinos, törékeny szőke és rózsaszín nőcske, egy pillanatig magára hagyta.

Mikor a többi angol állampolgárral együtt kiutasították a Côte d’Azurről, a tábornok a francheville-i Farémido Szállóban ütötte fel főhadiszállását. De gyakran tartózkodott a „Tengerészek talál-kozója” nevű kávéházban, amelynek tulajdonosa még jókora való-di ceyloni teakészlettel rendelkezett. A francheville-i bennszülöttek csak súlyos betegség esetén éltek ezzel az itallal, amely Albion hű-séges fia számára éppen olyan nélkülözhetetlen táplálékot jelen-tett, mint a mindennapi kenyér. Azon kívül a kávéház az egyetlen hely Francheville-ben, ahol vén katona s ifjú felesége magukhoz való bridzspartnereket találhattak.

A játszótársak egyike szintén tiszteletre méltó hajóroncs. Ez az óceánjáró éppen azért vetődött ebbe a hajótemetőbe, mert rendel-tetését megtagadva, nem volt hajlandó átkelni az óceánon, amíg még lehetett. Vincente Benedetti, az olasz szocialista párt egyik ve-zérférfija, honfitársai sürgetése ellenére két okból vonakodott Amerikába menni. Először is azért, mert az olasz fegyverszüneti bizottság ellenezte s nem volt hajlandó titokban, álnév alatt beha-józni, tekintettel arra, hogy ez esetben fel kellett volna áldoznia gyönyörű, őszülő patriarchaszakállát, mely messziről elárulta.

A másik ok pedig az volt, hogy mint rendíthetetlen pacifista azt az álláspontot képviselte, hogy a diktatúrák igazán csak belülről buk-tathatók meg s ezért nem volt hajlandó részt venni a New Yorkban, Amerika hadba lépését követelő népgyűléseken, amelyek alól az Egyesült Államokban nem állt volna módjában kibújni. Ilyen kö-rülmények között célszerűbbnek vélte Franciaországban bevárni a fasizmus elkerülhetetlen összeomlását, vállalva minden kockáza-tot. Így történt, hogy ez az óceánjáró ide-oda űzve Marseille és Valence, Valence és Francheville között, végül a „Tengerészek

talál-kozója” kávéházban kötött ki. Benedetti néha hajba kapott Fenti-more tábornokkal politikai kérdésekben, de a bridzsasztal mellett pompásan megértették egymást.

A negyedik partner Safranek, a cseh esztéta és filozófus, akit a háború a párizsi Nemzeti Könyvtárban lepett meg. Ez a szikrázó szellemű, nagy tudású férfi volt a világítóhajó a hajótemetőben.

A korán megőszült, kevés szavú emberkének, aki főként száraz ke-nyérrel táplálkozott, amelyet a nap bármely időszakában zsebéből halászott elő, két szenvedélye volt: a költészet és a sakk. Ezenkívül kitűnően bridzselt és szükség esetén beállt negyediknek, ha csak fél szívvel is.

A szíve másutt volt. Másutt, vagyis sakkpartnerénél, egy kis fe-kete szőrzetű, kócos, rosszul borotvált lengyel zsidónál, akinek még a füléből is szőrcsomók lógtak s aki bár egyetlen nyelvet sem beszélt hibátlanul, valóságos lángésznek bizonyult a sakktábla előtt. A valaha kötőüzemgazda, ma gazdátlan csónak, mintegy va-kon kóválygott a világítóhajó körül… És Safranek hiába fogadta meg százszor is, hogy nem játszik többé Moise Kleinhandlerrel, mert szaglik a szája, köpköd, szitkozódik, őt magát nyakatekert franciaságával csalással vádolja és röviden poloskának nevezi. Mint ahogy némely kiváló férfiú beleszeret egy közönséges nőbe s nem tud szabadulni többé szégyenletes szenvedélyétől, úgy Safranek sem tudott menekülni Kleinhandler bűvköréből s menthetetlenül visszazuhant karmaiba.

De míg egyrészt Kleinhandler könyörtelenül kihasználta Saf-ranekre gyakorolt vonzerejét, jómaga feltétel nélkül behódolt Jéro-boam Pinkas-nak. Ez, bár a sakkjátékhoz alig konyított, valóságos rabszolgaságban tartotta a kócost, küldözgette a gyógyszertárba, postára, a szomszédos községekbe, hogy átvegye az általa rendelt árut. Pinkas, a hajótemető halászbárkája, legszívesebben a zavaros-ban halászott s kerülte a parti őrhajókkal, a csendőrökkel való találkozást.

Azokon a napokon, amikor Safranek megpróbálta lerázni Klein handler jármát, Ernst Müllert, egy asztmás, beteges osztrák politikai menekültet választott partneréül. Müller zsebe állandóan

teli volt üvegcsékkel, porokkal, pirulákkal rohamai csökkentésére.

Az osztrák képviselte itt a kórházhajót. Sovány és fölöttébb szeszé-lyesen érkező segélyekből tengetve életét, lehetőleg menekült nyo-morult padlásszobájából s napjait a „Tengerészek találkozójá”-ban töltötte, amelynek megértő gazdája elnézte, hogy semmit sem fogyaszt.

A kávéház hajóroncsai között gyakorta feltűnt egy sűrű füst-fellegeket eregető vontatóhajó, maga után húzva egy lomha dereg-lyét. Ez a vontatóhajó körülbelül harmincesztendős, mozgékony ifjú nő, egy balkáni miniszter lánya, hajdan jobb napokat látott.

Párizsi tartózkodásainak idejéből némi szabászati tudással rendel-kezett s hamarosan meghódította Francheville hölgyeinek ama ré-szét, akik súlyt helyeztek az eleganciára. Egy kis kézitáskával érke-zett a kávéházba s a következő pillanatban a márványasztalkát, amelynél helyet foglalt, elborították a szövetdarabkák, szalagok, cérnagombolyagok, tűk, gyűszűk, ollók és egyéb varróholmi. Mel-lette egy ifjú szőke, vállas óriás telepedett le, egykori tornatanár és masszőr, a lány hűséges lovagja. A hölgy szenvedélyes dohányos lévén, a dohányjegy bevezetése óta a legravaszabb módokon kény-szerült szükségletét kielégíteni. Egy napon, amikor a dohányzási vágya tetőfokát érte el, megtette a döntő lépést a lejtőn. Megérkez-ve a kávéházba egy alig elkezdett cigarettát pillantott meg Fenti-more tábornok hamutartójában. A tábornok már eltávozott s a ci-garettamaradvány egyre ellenállhatatlanabbul vonzotta a hölgy pillantását. A dohánymennyiség éppen elegendő volna egy véko-nyan sodort cigarettához. A csábítás végül is legyőzte ellenkezését.

Ettől a naptól kezdve a miniszter lánya vadászatot indított az egyre rövidebbé váló, egyre kevésbé étvágygerjesztő cigarettacsuta-kokra, amelyeket egy bádogdobozba gyűjtött. Csak az első lépés nehéz. Ahányszor a kávéházban, moziban vagy valamelyik üzlet-ben egy dohányzó férfival találkozott, apja hajdani fogadásain megszokott nagyvilági hangon megszólította:

– Volna olyan szíves nem túlságosan messzire dobni, ha elszívta?

Ez a szokás természetesen sok szóbeszédre adott alkalmat Francheville-ben. De a miniszter lánya már jó ideje fütyült a közvéleményre.

A kávéház tengeralattjárója egy Pedro Gonzalez nevű spanyol.

Igazolványai hiányosak lévén, az első riasztó jelre óvatosan eltűnt a hullámokban. Mesterségére nézve szobrász, a koncentrációs tábor-ból a francheville-i kőfaragó jóvoltátábor-ból szabadult ki, aki színleg alkalmazta műhelyében. Súlyosbító körülményként a kőfaragó kénytelen volt naponta hét frankot fizetni a közigazgatási hatósá-goknak állítólagos alkalmazottjáért, az olcsó idegen munkaerőre fennálló rendelkezések értelmében. Ezt az adót természetesen Gonzaleznek kellett megfizetnie s az egykori művész a legkülön-félébb munkákat vállalta csak azért, hogy ne kelljen visszatérnie a táborba. A szabadság mindennél többet ér.

Megjelentek még időnként átmenő vízi járművek is. Így pél-dául Verès, a postahajó, aki ahányszor lejött Francheville-be, állan-dóan Brandouille-t leste a postahivatal bejáratában. A postás saját leveleivel egyidejűleg rásózta az egész környék postáját is, hogy szétossza. Itt volt, leszerelt kereskedelmi hajóként Daniel Cahen, az egykori textilutazó, akit cége harminc esztendő szolgálat után zsidó származása miatt az utcára tett. A fegyverszünet megkötése-kor menekült Francheville-be, azóta hidegvérű méltósággal viselte felesége piszkálódásait s várta a háború végét. Az asszony – szüle-tett Forgeron – 1940 óta egy újabb szemrehányást csatolt a házas-élet egyéb bajainak amúgy is hosszú listájához: a férje zsidóságát.

Huszonnyolc esztendő után hirtelen felfedezte, hogy ez a minded-dig elhanyagolt tény egy egész sor kellemetlenség forrása. Ahány-szor vitáik során – amelyek inkább magánbeszélgetések voltak – harmadszor ejtette ki a „zsidó” szót, Cahen a legnagyobb lelki nyugalommal fogta kalapját és kiment a szobából. A vihar elől a

„Tengerészek találkozója” nyugalmának kikötőjébe menekült.

A kávéházban időnként felmerült Longeaud úr is, ez a mindig lehorgonyzott iskolahajó, legalább egy időre nyílt tengeren érezte magát a nemzetközi társaságban. Jöttek-mentek szerény parti ha-jócskák is, a papírgyár és fűrésztelep munkásai. Sápadt arccal,

fá-radtan betértek, hogy felhajtsanak egy csésze szacharinos kávét vagy egy pohár vörösbort. Nagyrészt idegenek voltak ők is a kör-nyéken, akik számára sok hányattatás után Francheville szintén csak ideiglenes kikötőt jelentett.

A „Tengerészek találkozója” volt talán 1942 nyarán az egyetlen hely Francheville-ben, ahol a nap eseményét nem a bor vagy a ká-véadag megérkezése képviselte. A kávéház látogatói, okkal vagy ok nélkül, úgy képzelték, hogy sorsuk az orosz és afrikai harctereken dől el. Éppen ezért valamennyien szenvedélyesen érdeklődtek a po-litika s a stratégia iránt. A katonai kérdések főszakértője, egykori vezérkari tiszt létére, természetesen Fentimore tábornok volt. Les-ték érkeztét, hogy meghallgassák véleményét ennek vagy annak az ütközetnek kihatásairól, egyik vagy másik ostromolt erőd ellenál-lásának kilátásairól. A tábornok hatalmas füstfellegeket eregetve pipájából, leadta szakvéleményét, mégpedig tekintettel angol és vezérkari tiszt minőségére, megfelelő óvatossággal. Véleményét egyébként az események sorra megcáfolták.

A remény éltet, s ami a háború végső kimenetelét illeti, a kávé-ház valamennyi vendége egyaránt derűlátó volt. Éppen így saját sorsukra vonatkozólag is. De ugyanakkor valamennyiüket egy-azon rémkép kísértette: a koncentrációs tábor. Ettől a félelemtől még maga a tábornok sem mentesült, amióta egy ízben Marseille- ben, a Saint Charles pályaudvar kijáratánál elcsípték s bekísérték becsületrendje s rendben levő igazolványai ellenére. Adta a maga-biztosat, de bensőleg reszketett.

A fenyegető sors jóindulatának megnyerésére a kávéház törzs-vendégei időnként engesztelő áldozatot mutattak be: gyűjtést indí-tottak az internáló táborok lakói javára. Mindegyiküknek voltak pártfogoltjai, Beneventinek a szocialistái, Müllernek a kommunis-tái, Blochnak a zsidói. Mindenki jó szívvel adott bármely csoport-nak és hála a tábornokné ügyességének, bőséges élelmiszercsoma-gok mentek a táborokba.

Az utolsó hasonló gyűjtést Jeroboam Pinkas indította, aki mind ez ideig meglehetősen tartózkodónak mutatkozott s rend-szerint egy szerény tízfrankossal bújt ki kötelezettségei alól.

Ezút-tal azonban, mondotta, a helyzet rendkívüli komolyságára való tekintettel, valamennyiüknek áldozatot kell hozniuk. Párizs mel-lett a Drancy-i táborban vérhasjárvány dühöng, amely annyira ki-meríti a foglyokat, hogy utána képtelenek eleget tenni természetes emésztési szükségleteiknek. A megszállt zónában azonban teljesen kifogyott az igazi, glicerinnel készített végbélkúp, amely egyedül enyhíthetné a szerencsétlenek szenvedéseit. Pinkas egy segítő egye-sülettől kapta ezt a megrázó értesülést. Felajánlotta tehát, hogy természetesen az egyesület költségére, felhajszol egy bizonyos mennyiséget ebből az értékes orvosságból. For shame! Felháborító, kiáltotta a tábornok s tüstént írt Côte d’Azur-i ismerőseiknek, hogy küldjenek annyi végbélkúpot, amennyit csak tudnak. A töb-biek is ugyanígy cselekedtek s hamarosan jelentős mennyiségű vég-bélkúp érkezett Francheville-be. Pinkas megtérítette a költségeket, meghatottan köszönetet mondott a segélyegyesület nevében s visz-szavonult a Panorama Szálló kertjébe, hogy dobozait rendezze.

***

A polgármesteri hivatal órája hetet ütött, amikor Longeaud úr kis-sé ingadozó léptekkel beállított a „Tengerészek találkozójá”-ba. Az iskolahajó, mint minden csütörtökön, ez idő tájban már felvette alkoholrakományát és tartályhajóvá változott át. Letelepedett az egyik asztalhoz s megnézte az órát: 7 óra 4 perc. Négy perc késés.

Enyhe nyugtalansággal pillantgatott a bejárat felé, míg lábával hal-kan topogott az asztal alatt. Magatartása olyan emberre vallott, aki szerelmesét várja találkozóra.

– Marius! Egy konyakot – kiáltotta rekedt hangon.

Hét óra hét perckor nyílt az ajtó. Philippe Chameix, a Fehér Kereszt gyógyszertár segédje lépett be, hóna alatt újságpapírba csa-vart csomaggal. Mikor megpillantotta Longeaud-t, feléje tartott.

A tanító szíve riadót vert. Kitalálta, hogy az újságpapír szíve vágyát takarja, egy üveg Pernod-t, amelyet a gyógyszerészsegéd egy héttel ezelőtt tett ígérete értelmében, s tiltó rendeletek áthágásával,

egyenesen az ő számára készített, saját receptje szerint, de a Lon-geaud által szállított pálinkából.

A tanító titokzatos arccal csúsztatta át az asztal alatt az ital el-lenértékét, két csomag cigarettát, majd visszavonult a mellékhelyi-ségbe, megkóstolta a keveréket s elismerően csettintett. Egy ideig szemlélte az üvegre ragasztott üres címkét, majd hirtelen elhatáro-zással elővette töltőtollát és nyomtatott nagybetűkkel ráírta: