ellentmondásait”
VI. Amelyben a csendőr gyanút fog, hogy a Márkiz gyilkosa azonos Hannibál cinkosával egy feketepiaci
bűnügyben
A „Hársfá”-tól La Grange-ig húsz perc az út, amelynek nagy része csak gyalogosan járható. Így tehát Auzance jóérzésének ideje volt elpárologni, míg délután öt óra tájban bekopogott a villa ajtaján.
Senki sem nyitotta ki. Neszt hallott maga mögött, s amikor vissza-fordult, Philibert Vautier-t pillantotta meg, aki kapával a vállán közeledett a ház felé.
– Hé, gazda! – kiáltotta. – Nincs itthon senki ebben a házban?
Vautier vontatott léptekkel jött közelebb:
– Az az úr nincs messze – mondotta. – Láttam az elébb, most jött meg Saint-Boniface-ból. Bizonyára bevásárolni volt.
Tovább akart menni, de a káplár visszatartotta:
– Mondja csak – kérdezte bizalmasan –, ki és mi ez az ember voltaképpen? Mivel foglalkozik?
– Írással dolgozik – vonta a vállát kelletlen Vautier. – Valamit nyomtat a gépén. De magam se tudom pontosan – tette hozzá óvatosan.
– Azt az értesítést kaptuk – Auzance hivatalos arcot öltött –, hogy a tanyákat járja, és a feketepiacon üzérkedik. – Auzance ez egyszer elszólta magát. Az ember nem beszél kötélről akasztott em-ber házában. Vautier zavartan vakarta a fejét.
– Feketepiacon? – kérdezte kétkedve. – Nem tudok róla.
– Pedig maga a legközelebbi szomszédja – szorongatta Auzance.
– Én? Dehogyis! A Bardette lakik itt mellette. Itt a háza, ni!
Úgy hallom, nemigen kedvelik egymást. Ma reggel is veszekedtek.
Auzance mosolygott. Jól ismerte Bardette-et, nemrégen vett fel jegyzőkönyvet, mert a vénlány a törvény megszegésével hat kiló korpát szállított az úton, nyulai számára.
– Talán valami feketepiaci ügy miatt?
– Nem feketepiac, fekete macska. – Verès úr megmérgezte a Márkizt, Bardette macskáját. Mérget szórt a patkányoknak, mert van a padlásán kettő-három. De a macska ette meg és beledöglött.
– Úgy? – legyintett csalódottan Auzance. – De azért magának is tudnia kell, hogy ide a helyébe hozzák-e az árut, vagy maga jár el érte a tanyákra. Látja, hogy jön-megy…
– Én…?. – válaszolta kitérően Vautier. – Ritkán látom. Amikor vízért megy, arra a másik irányba jár, Bardette kertjén keresztül.
Minden egyes alkalommal összetűznek a vénasszonnyal.
– Azt mondta az előbb – folytatta gondolatmenetét a káplár –, hogy bevásárolni volt a faluban. Gyakran jár bevásárolni?
– Tegnap bement Francheville-be, a gyógyszertárba, méregért.
Okosabban tette volna, ha otthon marad. Jó munkát végzett ezzel a patkányméreggel, az már igaz! Mert a Bardette ezután leszedi róla a keresztvizet, annyi szent.
E pillanatban bukkant fel Verès a La Grange-ot a villával össze-kötő ösvényen. Vautier vette észre elsőnek, figyelmeztette a káplárt és óvatosan elpárolgott. Tibor gondolataiba mélyedve nem vette észre a két embert. Bevásárlószatyrát lóbálva közeledett.
– Maga Tibor Verès, ugye? – Auzance előbukkant a ház mögül.
– Az igazolványai miatt jöttem.
Verès kinyitotta az ajtót, betessékelte a zsandárt és elébe tette papírjait.
Verès (Tibor), magyar állampolgár, harmincöt éves, valamint neje, született Myran (Ellen) norvég állampolgár, huszonnyolc éves, továbbá a két gyerek adatai hamarosan egy teljes oldalt meg-töltöttek Auzance jegyzőkönyvében. Az első nehézség az igazolta-tott egyén foglalkozásának megállapításával kapcsolatban merült fel. A személyazonossági rovatban újságíró, író állt.
Ez az adat megerősítette Brandouille állítását, mármint azt, hogy a kérdezett nagy mennyiségű újságot kap és sok levelet ír. De Auzance felfogása szerint a meghatározás nem eléggé világos.
– Helyes – morogta –, de tudni szeretném pontosabban, hogy mit csinál.
– Hát – válaszolta széles mosollyal kísérve magyarázatát Verès – normális időkben cikkeket írok az újságok számára. Természetesen mostanában…
– De mit ír és milyen újságoknak? – firtatta tovább Auzance. – Ez az, ami bennünket érdekel.
Nem határozta meg pontosabban, hogy ez a fejedelmi többes-szám a Francheville-i csendőrőrsöt, a megyei hatóságokat vagy ne-tán a Vichyben székelő kormányt jelenti-e.
– Ó – mondta Verès –, főképpen külföldi újságoknak írtam ri-portokat a francia életről általában és cikkeket az érdekesebb eseményekről.
– Tehát – bólintott Auzance – ezt írom: a külföldnek jelenti, ami itt történik.
– Nem, dehogyis – tiltakozott Verès hevesen. – Ez a kémek dol-ga, én pedig újságíró vagyok. Írja inkább, kérem: cikkeket ír.
Auzance mogorván néhány szót jegyzett zsebkönyvébe.
– E pillanatban, útnak indulásunk előtt, mert már megkaptam az amerikai vízumot… – Verès felélénkült – főként egy történelmi munkán dolgozom. Címe: „A történelem ellenmondásai” lesz. Fel-sorolok egy csomó eseményt, amelyeket részben rosszul ismernek, részben hamisnak magyaráznak, s amelyeket igyekszem teljesen
újszerű szempontból megvilágítani. Így például Nagy Frigyes po-rosz királyt általában egészen helytelenül…
Magyarázatát hirtelen távoli rekedt kiáltás szakította félbe:
– Gyilkos! Gyilkos!
Auzance felpattant. Kit gyilkolnak? Hol? Miért? Verès elpirult:
– Ne zavartassa magát, kérem. Nem fontos. Valami ostoba macskahistória. A szomszédnőm kissé ideges.
– Hu! Hu! Gyilkos…! – süvöltötte Bardette, akit Verès hangja előcsalt rejtekéből. Konyhájából, ajtó mögé lapulva nem vette észre a csendőr érkezését.
– Vagy úgy – mondta nagyképűen Auzance. – Már értesültünk az esetről. Megmérgezte a Márkizt, a szomszéd macskáját.
Verès eltátotta a száját. A Francheville-i csendőrség valóban nem marad el a Scotland Yard mögött.
Hirtelen egy maréknyi kavics repült a konyhába a Bardette kertjére nyíló ablak felől.
– Főzze bele a levesébe, maga gyilkos! – kiabált a vénlány. – Maga mihaszna égimeszelő!
– Kérem, asszonyom, maradjon nyugton! – kiáltotta vissza az újságíró. – Dolgom van.
De a felbőszült fúria teljesen kikelve magából, tájszólásba csa-pott át:
– Landzo braio! Voleur d’aigo! Achachin! – folytatta tajtékozva.
– Úgyse értem – kiáltotta vissza Verès. – És különben is, ideje hogy elhallgasson. Favete linguis! Igen, asszonyom, favete linguis!
– Tolvaj! – folytatta Bardette rendületlenül, de visszatérve a franciára. – Zsebmetsző! Gyilkos! Víztolvaj! Ha legközelebb meg-látom a kertemben, szétverem a vödröt a fején. Hívom a csendőrö-ket! Legalább lesz valami dolguk azoknak a naplopóknak.
Ezekre a szavakra Auzance úgy pattant fel, mintha rugóra járt volna. A konyha szellőztető nyílásában megjelent a félelmetes csendőrsapka. Eme földöntúli látomásra a vénlány elnémult, bero-hant a házba és remegve eltorlaszolta maga mögött az ajtót.
– Nem az én hibám – dadogta Verès zavartan. – A padláson nyüzsögnek a patkányok. Minden módon próbálkoztam már sza-badulni tőlük. Sejtelmem sem volt, hogy szomszédnőm macskája is átlátogat időnként a padlásra. Nem is tudom magyarázatát adni miként lehetséges, hogy egy macskák által látogatott helyen ilyen nagyszámú patkány tanyázik.
Auzance visszaült. Végre is a Márkiz meggyilkolása nem tarto-zik hatáskörébe.
– Átérzem eme szegény nő fájdalmát – bólogatott Verès –, gyengéd érzelmek fűzték az állathoz. De azért az ügy mégsem túl-ságosan tragikus. Tájszólásban szidalmaz, mire én latinul válaszo-lok és egyikünk sem érti, amit a másik mond. Lényegesen érthetet-lenebb számomra a gyűlölet, amivel azért árasztja el személyemet, mert kénytelen vagyok a vízért…
– Tudjuk, tudjuk – legyintett Auzance. – Keresztüljár a kertjén a vízért és ezen mindannyiszor összevesznek.
Verès nem akart hinni a fülének. Ez a csendőr valóságos Sher-lock Holmes. Mindenesetre szükségesnek vélte leszögezni:
– Bocsánat, ez ügyben szomszédnőmnek nincs igaza. A víz nem képezi tulajdonát.
De a saint-boniface-i Sherlock Holmes elengedve füle mellett a magyarázatot, már feljegyezte: „veszekedő természetű”.
– Szóval, ha jól értem – folytatta a kihallgatást –, maga afféle iskolakönyvet ír. Kinek a megbízásából?
Ennyi értetlenség elvette Verès kedvét a további magyarázko-dástól. A zseniális detektívek nem szükségszerűen tudósok.
– Egy svájci könyvkiadó megbízásából – válaszolta lemondóan –, akivel Ferrero professzor, a neves olasz történész közölte művem tervezetét.
Mindez másodrangú érdekességű volt az adatgyűjtés szem-pontjából. Auzance türelmetlenül leste az alkalmat, hogy a tulaj-donképpeni tárgyra térhessen. A tárgyra, vagyis a feketepiac ügyé-re. A szatyorra mutatott, amit Verès beléptekor egy székre tett:
– Addig is, mint látom, üzleteket köt. Persze valamiből élni kell – tette hozzá kedélyesen. – Mi van ebben a szatyorban?
– Hát bizony nem sok – válaszolta Verès, aki nem vette észre a kérdésben rejlő veszedelmet. – Egy csomag jegy nélküli mosópor a feleségem részére, egy zsákbamacskát csomagocska a kislányom-nak, egy ceruza és egy kis üveg mixed pickles az egész család számára.
– Mixed mi? – kérdezte gyanakodva Auzance.
– Mixed pickles. Ez egy pompás, angol módra készült savanyú-ságfajta, amit őszinte örömmel láttam viszont a saint-boniface-i vegyeskereskedésben.
– Hm… – mondta kiábrándultan Auzance, miután egy pillan-tást vetett a szatyorba. – És mi van a csomagokkal? – kérdezte szi-gorúvá vált hangon. – Értesültünk, hogy gyakran kap csomagot.
Éppen ma is hozott egyet a postás. Mi volt benne?
– A tűzhelyünk meglehetősen hiányosan működik – válaszolta készségesen Verès –, s így rendeltem Marseille-ből egy úgynevezett
„norvég fazekat”, amely melegen tartja, sőt tovább főzi a beléje he-lyezett ételneműt. Igen célszerű találmány.
Auzance egy pillantást vetett a félig kicsomagolt tárgyra, össze-ráncolta a szemöldökét s hirtelen ihlettől sugallva jegyezni kezdett:
„Gyanús külföldi. Magyar származású, svájci kiadója, olasz professzora, amerikai vízuma van, a porosz királyról ír, angol sava-nyúságot fogyaszt, latinul vitatkozik s egy norvég fazékban főzet…”
Pillanatnyi habozás után hozzátette: „…hason nemzetiségű feleségével”.
A Verès egyén szénája határozottan rosszul áll. Ennek ellenére sem ártana persze tisztázni a feketepiaci tevékenységét is.
– Tudomásunkra jutott az is – mondta ravaszul –, hogy írógé-pet használ. Mit ír a gépen? Számlákat? Elszámolásokat? Hirdeté-seket? Milyen árucikkeknek?
– De uram – kiáltotta az önérzetében megbántott történész – hiszen az imént említettem, hogy egy nagyszabású históriai mű-vön dolgozom! Természetesen ezt gépelem.
Felkapott az asztalról egy terjedelmes iratcsomót és a csendőr elé tartotta. Auzance felnyitotta s belenézett. Pillantása véletlenül e sorokra esett:
„Tekintettel a téli évadra nagy mennyiségű élelmiszerrel meg-rakodva, úgymint 550 zsák liszt, 80 olajostömlő, 90 tonna füstölt hús…”
Végre megcsípte! A feketepiac! Ez az ostoba zsidó tévedésből üzleti levelezését mutatta meg a híres iskoláskönyv kézirata he-lyett, amellyel csak törvénytelen üzelmeit leplezi. Auzance sebesen lapozott és mohón olvasta a folytatást:
„…a carthagói hadsereg az Alpesek felé tartott. A történészek még ma is tanakodnak, hogy melyik hágón lépte át Hannibál a hegyláncot. E sorok írója az Argentières-i hágó mellett foglal állást.
Bárhogyan is van, amikor Publius Scipio konzul, Afrikai Scipio fia megérkezett Galliába hadseregével…”
Auzance becsapta a kéziratot. Katonaság élelmezéséről lévén szó, az ügy nem a csendőrség, hanem a hadbiztonság hatáskörébe tartozik. De az addig gyűjtött terhelő adatok is éppen elegendőek, hogy megszorítsa ennek a fickónak a nyakát.
Hűvösen tisztelgett, zsebébe süllyesztette jegyzőkönyvét s az ajtó felé tartott. A tanyákon tett látogatásokról nem is tett emlí-tést. Felkelthetné gyanúját. A káplár remélte, hogy előbb-utóbb alkalma lesz egy jó zsíros jegyzőkönyvet fogalmaznia az ügyről, an-nál is inkább, mert hála Brandouille éberségének, máris ismeri a főszállító személyét. A csapda készen várja a vadat.