A hAjók temetője
I. Amelyben Delphine Fleury urat előbb Landruhöz, a kékszakállhoz, majd Latière-ék kutyájához hasonlítja
Fleury levette bajuszkötőjét, amelyet a délutáni pihenő alatt hor-dott, és gondosan kefélni kezdte szakállát.
Egy pillanatig habozott a nyitott szekrény előtt, majd alapos megfontolás után mégis a római szandál mellett döntött. Igaz, zi-vatar ígérkezik és Fleury úr elvei ellenére nem szerette, ha lába át-nedvesedett. De ráér még felvenni közönséges barna cipőjét, mi-előtt lesétál Francheville-be.
Ezen a napon egyébként is részesült már a lába a nap jóté-kony sugaraiban. Kora reggel, amikor köztudomás szerint a har-mat radioaktivitása még fokozza a kozmikus sugarak hatását, Fleury fél órát sétált mezítláb a fűben. A kúrát egyórás pihenő fejezte be a fekvőszéken, talppal a nap felé. Kellőképp átsugároz-va tért vissza a „Hársfa” ebédlőjébe, ahol felhörpintett két – ter-mészetesen külön felszámított – tojást.
César remélte, hogy még az est folyamán alkalom nyílik próbá-ra tenni férfiúi erejét és méltónak akart mutatkozni a feladatpróbá-ra.
Semmit el nem hanyagolandó, ebédnél bőségesen megborsoz-ta levesét, hogy kihasználja ennek a fűszernek izgató hatását is.
Ebéd után felment szobájába, teljesen levetkőzött, még saját talál-mányú ingnadrágjától is megvált, hogy minden akadályt eltávolít-son bőre s a föld éltető deleje között. Ezután nyugovóra tért. Feléb-redtekor elégedetten állapította meg, hogy valóban erejének teljes birtokában van. Joggal számíthatott arra, hogy ez az erő este sem hagyja cserben.
César néhány nap óta valóságos lámpalázzal küzdött. Élénken élt emlékezetében egy hónapokkal ezelőtt elszenvedett kudarc, amely még mindig nem hegedt be. A hibát természetesen az az
ügyetlen, fiatal tisztviselőnő követte el, aki hosszú húzódozás után végül is éppen egy alkalmatlan pillanatban engedett rábeszélésé-nek, egy olyan pillanatban, amely nem esett egybe Fleury úr e célra rendeltetett perceivel. Ez a váratlan megadás megbénította lendü-letét, s a balsiker megbocsáthatatlan szavakra késztette a fiatal lányt, amelyeket egy férfi nehezen felejt el.
De ama délután óta, amikor a „Hársfa” szalonjában eljátszotta Géniának az „Apassionata”-t, a mindennapi találkozások ezzel az izgató fiatal nővel valóságos csodát műveltek Fleury úrral. Túlzott óvatosságból mindmostanáig halogatta a végső próbatételt, meg-elégedve kellemesen felületi játékokkal, amelyek húszesztendős korára emlékeztették. A fiatal hölgy készséges társnak bizonyult.
„Ezúttal”, gondolta a muzsikus, „összehangoljuk kettőnk idő-pontjait”. Ezt az időpontot öt nappal ezelőtt ő maga állapította meg: csütörtök 20 óra 30 perc. Az önfegyelem mindenekfelett. Mi-után azonban még csak 15 óra 20 perc volt, rengeteg ideje maradt, hogy előkészületeit befejezze a döntő próbatétel előtt. Rövid sport-nadrágot húzott, amely meztelenül hagyta combjait, az esernyő-tartóból kölcsönvette a „Hindu síremlék” ottfelejtett lovaglókor-bácsát s elindult egy egészségügyi sétára.
Rimbaud „Évszakok, kastélyok…” kezdetű versére komponált új dalát fütyörészve vágott neki a Barbarie felé vezető útnak. Húsz-percnyi ütemes gyaloglás után megérkezett a tanya első házához s bekopogott a konyhaajtón abban a reményben, hogy kaphat még egy-két erőgyarapító friss tojást.
Egy kócos, verejtékes női fej jelent meg az ajtónyílásban, és ki-kerekedett szemmel bámult az idegenre. Delphine éppen teheneit készült kihajtani a legelőre. A látogató érkezte határtalan rémület-tel töltötte el.
– Bocsásson meg a zavarásért, asszonyom – mondta udvaria-san Fleury, maga is elképedve a személye által keltett hatáson.
– Nem volna néhány eladó tojása?
– Tojás…? – dadogta Delphine. – Tojás…?
Mit akarnak tőle ezek a furcsa emberek? Múltkoriban az a hosszú nadrágos kísértet, most ez a rövid nadrágos, szőrös férfi.
Nincs ezekben a városiakban egy csepp szemérem!
Elállta a bejáratot, nem mozdult a küszöbről.
– Ami a tojást illeti… e pillanatban bizony… Meg azután a tehenek…
Bezzeg Crouzet apóhoz, aki az első szóra a vasvilla után nyúl, nem merik bedugni az orrukat… Hirtelen megpillantotta a korbá-csot az idegen kezében. Egyszóval ez is… mindjárt az állványos nő után fog kérdezni… De legjobban megrendítette Delphine-t a sza-káll. Egész Saint-Boniface-ban egyetlen férfi se hord szőrzetet az állán. Ez a jelenség legalább tíz vasárnapja nem borotválkozott.
Szakáll… a kékszakállú Landru bűnpere óta, amelyet Delphine an-nak idején a tanítónő által kölcsönzött újságból híven követett, képzeletében a szakáll jelentette az erkölcstelenséget és a bűnt.
– Nincs szükségem nagyobb mennyiségre – nyugtatta Fleury úr a parasztasszonyt –, legfeljebb kettőt vagy hármat kérnék.
– Kettőt vagy hármat? – szörnyülködött Delphine. – Mi jut eszébe! Ilyenkor nyáron.
De miközben tiltakozott, az járt a fejében, hogy okosabb lesz, ha nem ingerli a szakállast.
– Annyit nem adhatok – mondta félénken. – De ha megelég-szik néggyel… Egészen frissek.
– Rendben van – bólintott meglepetten Fleury, aki persze nem sejtette, hogy a vidék nyelvjárásában „kettő vagy három” egyszerű-en „sokat” jelegyszerű-ent és nem értette a parasztasszony válaszát.
– Mindjárt hozom – mondta Delphine, s húzódozva utat enge-dett a szakállasnak.
De már egy perc múlva visszatért, kötényében a tojásokkal.
– Csakhogy miben viszi el? – kérdezte újabb kétségektől gyö-törve. – Nincs egy darab papír a házban, ilyen szegények vagyunk, bizony.
– Ó, nem fontos – mondta Fleury, akit a tojások látványa azon-nal felderített. Mindjárt felhörpintem itt helyben.
– Felhörpinti? – Delphine azt hitte, rosszul hal. – Hogyan?
– Így nyersen. Hiszen azt mondta, friss.
– Hát azt igen, még melegek. Szóval forralok egy kis vizet és megfőzöm.
– Nem szükséges – nevetett Fleury. – Így szeretem, nyersen.
Lyon közelében egy gazda mindennap félretett részemre néhány friss tojást, hogy kedvemben járjon.
– Én is szívesen a kedvébe járok – buzgólkodott Delphine, aki elhatározta, hogy meglágyítja Landruje szívét. – Tüstént felteszek a tűzre egy darabka szalonnát és belekeverem a tojást…
– Ne fáradjon! – Delphine ajánlata határozott visszautasításra talált. A főzés tudvalevőleg nagymértékben csökkenti a friss tojás-ban rejlő anyagok hatóerejét, a férfierő éltető forrását. Mielőtt te-hát Dephine-nek ideje lett volna egy rántottát csinálnia, vette az egyik tojást s ünnepélyes arccal felhörpintette tartalmát.
– Szent Isten… elcsapja a hasát…! – hebegte a parasztasszony.
Ezek a városiak! Akár a vadak. A múltkori hosszú nadrágos kí-sértet hideg tejet szörpölt, ez az alsónadrágos meg nyers tojásokat hörpintget. Szörnyű!
– Nyugodjon meg, anyó – csillapította Fleury kedélyesen. – Ne-kem nem árt, megszoktam.
Majd látva, hogy ezen a téren úgysem értik meg egymást, más tárgyra tért.
– Micsoda idők! Csak el ne romoljon. A kis felhőcske az erdő felett esőt ígér, attól tartok…
– Dehogyis – sóhajtott Delphine. – Az még nem hoz esőt. Bár-csak esne! Mi lesz velünk?
De Fleury újból a tojásokkal foglalkozva, már oda se figyelt.
– Nekünk városiaknak az ilyen friss tojás manapság szinte is-meretlen élvezet. Ha megengedi, időnként benézek egy-kettőért…
– Tojás? – mondta kitérően Delphine. – Hát igen, aki szereti, annak jó. A lányom írta minap Saint-Étienne-ből, hogy náluk sincs egy se. Nemsokára meglátogat és hoz szeget az apjának, mert az ember mégis szégyell szeget kérni a rendelőktől a koporsójukhoz.
Tournier-nek ugyan van, de egy kiló szegért két kiló vajat kér. Hát nem szörnyűség?
– Vasárnap ismét benézek – mondta türelmetlenül Fleury. – Legyen szíves tegyen félre számomra néhányat.
– Ha legalább az istállóajtó rendesen záródnék – sóhajtozott Delphine. – De a tyúkok miatt azt se lehet bezárni. Ha nem tudnak bejutni, hogyan tojjanak a fészkükbe, nem igaz? És a Latière-ék kutyája úgy jár ki-be…
– Nincsen baromfiudvara? – kérdezte Fleury.
– Udvar? – Delphine szeme kerekre meredt. – A mi baromfink az istállóban tanyázik. És a Latière-ék kutyája a minap is kilopta az összes tojást a fészekből. Minek tart kutyát az olyan, aki nem ad neki eleget enni?
Fleury vállat vont és előhúzta pénztárcáját. Az ember megful-lad ebben a bűzben s a parasztasszony egyébként is kezdte untatni.
Amikor bőkezűen kiegyenlítve tartozását távozott, Delphine megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ki hallott már ilyet? Nyersen habzsolni a tojást, akár Latière-ék kutyája! Persze egy ilyentől, aki alsónadrágban, szőrös lábakkal meg állal sétál, minden kitelik.
Amellett sejtelme sincs semmiről. Azt se tudta, hogy a tyúkok az istállóban tojnak és szemérmetlenül kijelenti, hogy örül ennek az időnek. A csatornákban nincs egy kanálnyi víz, a legelő kiég, az ál-latoknak a nyelve lóg, a fehér féreg megeszi a káposztát és ez a naplopó még azt kívánja, hogy bár így maradna. Úgy hasonlít arra a kékszakáll Landrure, mint az ikertestvére… Isten tudja, talán csakugyan…
Delphine felháborodva és riadtan szaladt a műhelybe, hogy megossza Legras apóval izgalmait. De az öreg rá se hederített. A vi-lágért ott nem hagyta volna gyaluját, fűrészét, szekrényeit és ko-porsóit, legfeljebb, amikor ebédhez ült. Tőle ott pusztulhatott vol-na valamennyi tehén. Harmincnyolc esztendős házasságuk alatt Delphine-nek sohasem sikerült csak egy hajszálnyira is eltéríteni attól, amit a fejébe vett. Se jó szóval, se veszekedéssel, se siránkozással.
„Furcsa népség ez a parasztfajta” – gondolta Fleury, miközben a „Hársfa” felé igyekezett. – „Az itteniek a baromfiudvart se
isme-rik, annyira el vannak maradva. S ráadásul ez a furcsa gondolko-zásmód! Ha az ember tojásról beszél nekik, ők szeggel, koporsóval, kutyával válaszolnak.
Azt állítják, hogy nem adhatnak kettő-hármat, mert maguk-nak sincs, azután négyet is felajánlamaguk-nak. Hogy gondolkozmaguk-nak ezek?
És mivel? Az ördög ismeri ki magát. Franciák volnának, mint ő, hiszen egy országban születtek, és úgy mondják, egy nyelvet beszél-nek. De ez már nem egészen biztos, és különben is milyen nyelven érthetik meg egymást a medvék meg a sáskák?”