ellentmondásait”
II. Amelyben Bernard Bloch levizsgázik mezőgazdasági művészettörténetből
Georges Duchêne úr – mióta feleségül vette a nemesi családból származó de Laborderie kisasszonyt, Duchêne-nek írta a nevét – a hozományul kapott ősi Rochefonteine kastély tulajdonosának mi-nőségében, saját meghatározása szerint afféle botcsinálta földesúr-rá lett. Egy lyoni polgári család sarja volt, egész életében csak afféle műkedvelő maradt ebben a szakemberektől nyüzsgő században.
Ifjúkorában sorjában hódolt valamennyi múzsának. Esztendő-kön keresztül, míg a dadaizmus divatja dúlt, George Duchêne csak a beavatottak számára élvezhető költeményeket közölt néhány, a nyilvánosság kizárásával megjelenő folyóiratban, amelyeket ötlet-szerűen, a napilapokból kivagdosott szavakból állított össze. Ké-sőbb bádogdarabokból, cipőzsinórból, gyufa- és hajszálakból ké-szített szobrokat állított ki, majd egy színdarabot rendezett, amelyben a drámai hatást felváltva hol egy autóduda, hol egy villa-moscsengő, hol egy szavalókórus jelezte. Később egy táncbemuta-tót tartott, amelyen karikával az orrában, kutyabőrbe burkolózva lépett fel, majd a maga nemében meglehetős sikert aratott egy
„Medve-tánccal”, amelyet Bartók zenéjére lejtett el. Végül, művészi pályafutása betetőzéseként, 1924 körül egy bábszínházat alapított, amelynek főszereplője „Kluak” apró szegeket viselt a fején haj he-lyett, míg szemét két kicsiny kihúzható fényképezőgép helyettesí-tette. Karrierjét azonban végképpen házassága döntötte el.
Georges Duchêne egy nagy lyoni kávéházban ismerkedett meg jövendőbeli nejével, ahová az ifjú lányt egy minden merészségre kapható unokahúga csábította el. A fiatalember, akit elragadott szomszédnője preraffaelita mosolya – a járt utakat a szerelemben csakúgy megvetette, mint a művészetben – szántszándékkal az is-meretlen világos nyári ruhájára döntötte likőröspohara tartalmát.
A tisztító ugyan eltüntette a foltot, de Georges ennek ellenére is ragaszkodott, hogy ügyetlenségét házassággal tegye jóvá, annál is inkább, mert mint kiderült, a fiatal lány tekintélyes hozománnyal rendelkezett.
Barátai azt várták, hogy Georges hírnevéhez méltó módon fog-ja kezelni a felesége birtokát. Vagyis hogy majd orrszarvúakkal szántatja földjeit és mandragóramagot vet el benne. Ám a botcsi-nálta földesúr hamarosan lemondott művészi becsvágyáról.
A Rochefontaine-i uradalommal kapcsolatban Georges Duchêne a leghatározottabban konzervatívnak mutatkozott. Folytatta a kö-zönséges gabonafajták és főzelékfélék termelését és a legkétségbe-ejtőbben szokványos állatfajták tenyésztésével foglalkozott. Egy, a különféle címerállatok pszichoanalitikai jelentését tárgyaló tanul-mány megírásához szükséges adatok gyűjtéséhez fogott. Az esz-tendő nagy részét tanulmányai érdekében Lyonban és Párizsban töltötte, a birtok vezetését egy intézővé előléptetett vén szolgára bízva. Ilyen körülmények között a két nemzedék óta amúgy is el-hanyagolt földnek egy része parlagon maradt, míg a bevetett rész édeskeveset hozott.
A fegyverszünet után, ez lévén az új jelszó, Duchêne úr elhatá-rozta, hogy komolyan visszatér a földhöz és végképpen a kastély-ban telepszik le. Figyelemre méltó erőfeszítést tett, hogy hasonlóvá váljék ahhoz a képhez, amit egy modern „gentleman farmer”-ről alkotott magának. Így fogamzott meg agyában a terv, amely sze-rint intellektuelekből egy települést szervez, összekötve a kelleme-set a hasznossal. Mert ha valaki intellektuel, attól még nem szük-ségképpen koldus. Ez a vállalkozás, amelynek segélyével az eddig parlagon heverő földek megművelődnének, anyagi előnyökön kí-vül még azzal az erkölcsi előnnyel is jár, hogy módja lesz ízlésének
megfelelő társaságban élni. Miután nem mehet többé a Montpar-nasse-ra, Montparnasse-t hívja el magához.
Így történt, hogy Bernard Bloch néhány nappal Saint-Boniface- ba érkezte után, felfedezte a „Petit Dauphinois”-ban a rocheforte-i földesúr hirdetését.
A frissensült haiti nem éppen ahhoz az emberfajtához tarto-zott, akit a kastély ura falanszterében – melynek alapszabályait a legnagyobb gonddal dolgozta ki olyan stílusban, amely valahol a középúton állt az első szürrealista versek s a 18. századbeli címer-tani művek nyelvezete között – maga köré akar csoportosícímer-tani. Az alapszabályok többek között egy felvételi vizsgát is előírtak, amely-nek minden jelentkező alá kellett hogy vesse magát. A vizsga ilyen-fajta kérdésekből állt: „Milyen időszakban vetik a sárgarépát?” „So-roljon fel néhány ismert kubista csendéletet, amelyen ez az ernyősvirágú növény szerepel.” „Határozza meg pontosan a követ-kező kifejezéseket: pázsitfélék, szimultaneizmus, keveréktrágya, pointillizmus, ojtás, plasztikus montázs…” „Mutassa be a fejés há-rom mozdulatát s vonjon párhuzamot a tehén és a kecske fejése között.” „Szavalja el André Breton egy szabadon választott költe-ményét.” „Beszéljen a bárányok libidójának periódusairól…”
Bernard Bloch megbocsáthatatlan tájékozatlanságot tanúsí-tott valamennyi művészeti vonatkozású kérdésben, ezzel szem-ben derekasan megállta a helyét a mezőgazdaságiakban. A jóaka-ratú fogadtatást annak köszönhette, hogy az első három jelentkező pénztelen városiakból állt, akik valami jótékony mű-barátnak vélték a Rochefontaine kastély gazdáját, s azt remélték, hogy ingyenlakásban s ellátásban részesülhetnek. Bernard Bloch ugyan közönséges autószerelő s ráadásul még zsidó is, de leg-alább nem ingyen élőként jelentkezik. Duchêne úr tehát hajlan-dónak mutatkozott bérbe adni neki a Ripailles tanyán épült kis házat, néhány a padlásról lehozott bútorral berendezve, egy da-rab földet, négy vagy öt gazdasági szerszámot. Néhány hasznos tanáccsal is ellátta, majd sok szerencsét kívánt vállalkozásához és ahelyett, hogy falanszter alapítási tervének kezdeti
sikertelenségé-től elkedvtelenedett volna, elhatározta, hogy újabb hirdetéssel próbálkozik, ezúttal egy másik újságban.
***
Amikor Auzance káplárnak hosszas kutatás után sikerült a Ripailles tanyát felfedeznie, egy meglehetősen rozzant kunyhó előtt találta magát. Erélyesen kopogott az ajtón, majd választ nem kapván, kö-rülnézett. Egy férfit látott a szántóföldön, aki háttal feléje dolgozott.
Valószínűleg ez a kérdéses zsidó. Auzance, mielőtt megszólította volna, szemügyre vette a terepet.
A ház előtt kis kert terült el, amelyet nemrégen kapáltak és ve-tettek be. A csendőr lehajolt s egy alig látható növénykén megálla-pította, hogy az előtte levő veteményeságyban bab terem. Távolabb néhány káposzta- és salátafejet fedezett fel, továbbá egy sor paradicsomtövet.
Előhúzta zsebkönyvét, ahová kutatásainak eredményét rend-szerint feljegyezte. Ezeknek a jegyzeteknek segítségével fogalmazta meg később, arca verejtékével, hivatalos jelentéseit.
„Bernard Bloch, zsidó” – írta. –„Mérsékelt terjedelmű konyha-kert. Bab, saláta, káposzta, paradicsom.”
Robert Auzance nyomozásai során a legkisebb részletet sem hanyagolta el. Ki tudja, később talán éppen ezek bizonyulnak dön-tő fontosságúnak?
Mikor feljegyzésével elkészült, a szántóföldön dolgozó férfi felé tartott, aki közeledtére felegyenesedett és elébe jött.
– Néhány felvilágosítást akarok kérni – mondta Auzance. – Maga ugye Bernard Bloch? Itt vannak az igazolványai?
– Természetesen – válaszolta a kérdezett, aki egy kukoricasze-mekkel teli edényt tartott a kezében. Elővette zsebéből tárcáját s kihúzott néhány okmányt: a személyazonossági igazolványt, útle-velét, utazási és tartózkodási engedélyét. Ez a Bloch nevű egyén úgy látszik, pontosan tudta, mi az, ami látogatóját érdekli.
Auzance lelkiismeretesen feljegyezte az igazolványokon feltün-tetett adatokat. Egy dolog azonban sehogy sem ment a fejébe. Az
okmányok szerint a szóban forgó zsidó Siedlicében (Lengyelor-szágban) született, de ugyanezen igazolványok tanúsága szerint haiti állampolgár. Lehetséges, gondolta, hogy Haiti szigete lengyel gyarmat… Mindenesetre így jegyezte fel: Állampolgársága:
haiti-lengyel.
E bevezetés után Auzance elhatározta, hogy részletesebben foglalkozik a Bloch nevű egyén körülményeivel.
– Ez mind a magáé, ez a sok föld? – kérdezte tettetett kedélyes-séggel. – Hogyan tudta megművelni, hiszen nincsenek állatai…?
– A szomszédaim kölcsönöztek egy pár ökröt – válaszolta Bloch.
Megérkezése utáni napon Bernard megismerkedett a szom-szédjával, egy Nelchet nevű fiatal gazdával, akinek a földje az övé-vel határos. A paraszt felajánlotta, hogy felszántja szomszédja föld-jét. Bloch meg akarta fizetni, de a másik nem fogadta el. Ama néhány óra alatt, amit együtt töltöttek az eke mögött, nagyon összebarátkoztak.
– Hát a vetőmagot – firtatta gyanakvóan Auzance – azt honnét szerezte? Talán csak nem Haitiból hozta magával?
Köztudomás szerint verebet nem lehet dobbal fogni. Bernard Bloch tüstént kitalálta, hogy a csendőr valami feketepiac-ügyet szi-matol és nem esett a csapdába. A magot természetesen a feketepia-con szerezte be, ha nem is pénzért, de cserealapon. Hosszas és fá-radságos tárgyalások után egy pár vadonatúj cipővel szegényebben, de vagy száz kiló vetőburgonyával, néhány kiló babbal és kukoricá-val gazdagabban távozott Tournier boltjából. Persze felesleges ezt Auzance orrára kötni.
– Duchêne úrtól kaptam egy keveset – válaszolta szemrebbenés nélkül. – A többit a szomszédok kölcsönözték. Majd visszaadom a termésből.
Hirtelen a legelővel fedett domb túlsó hajlatáról felhangzó fül-hasogató kiáltozás keltette fel Auzance figyelmét. Arra pillantott és egy kecskét látott meg, amint leszegett fejjel száguld a káposzta-föld felé. A kecskét lobogó hajú, barna és kövérkés nő követte,
aki-nek a nyomában egy körülbelül négyesztendős fiúcska rohant, ha-talmas botot lóbálva.
– Ide, ide – kiáltotta a fiatal nő –, ne menj arra! – S amikor a kecske nem hallgatott a szóra, legkedvesebb hangján, mint egy kí-gyóbűvölő, tiszta jiddis nyelven hízelegni kezdett:
– Kim, kozé, kim… kim…!
De a kecske se franciául, se jiddisül nem értett. Legfeljebb a helyi tájszólást értette volna meg, de azt is, csak ha kedve volt rá.
De Renée Blochnak sejtelme sem volt a tájszólásról. Csak a kis Jeannot igyekezett utánozni azokat a különös szavakat, amiket ha-sonló esetekben a szomszédoktól hallott, de a kecske már jó mesz-szi járt, s a vékony gyerekhangot elvitte a szél.
Bernard néhány bocsánatkérő szóval faképnél hagyta a csend-őrt, felszaladt a dombra, s éppen idejében érkezett, hogy megaka-dályozza a Nelchet káposztását fenyegető katasztrófát. A kecskét feleségére és fiára bízva visszatért Auzance-hoz, aki közben, fel-használva az alkalmat ismét teleírt egy lapot.
– És ez a kecske – firtatta tovább –, ez a magáé? Hol vette és mennyiért?
– Chazelas úrtól vettem – kerülte el óvatosan az újabb csapdát Bloch. – Vettem tőle néhány tyúkot meg nyulat is. Még nem fizet-tem meg, mert előbb megérdeklődi az árát a csütörtöki piacon.
Jámbor hazugság volt ez is. A szerény állatállomány egy kifo-gástalan állapotban levő öltönyt és három inget képviselt. De per-sze ehhez sincsen Auzance-nak semmi köze.
A káplár elhúzta a száját. Ebből a zsidóból, úgy látszik, nem szed ki semmi érdemlegeset. Megelégedett tehát azzal, hogy meg-vizsgálta az asszony iratait is; feljegyzett minden adatot, nem feled-kezve meg a kis Jeannot-ról sem, aki ezt a jellemzést kapta:
– Bloch, Jean, négyéves, zsidó. Állampolgársága: első ízben francia, másodízben haiti. (Visszahonosítás.)
Ismerjék ki magukat a rendőrségi urak!
Majd a jól végzett munka öntudatával, bár némileg csalódot-tan – a nyúl túlságosan fürgének bizonyulván, a vadászat
ered-ménytelen maradt – a „Hársfa” irányában távozott, hogy megke-resse azt a Rosenfeld nevű zsidót.