Amikor Frank Rosenfeld letért az országútról s befordult a „Hárs-fa” felé vezető, gesztenyefákkal szegélyezett mellékútra, a reá vára-kozó örömökre gondolva túláradó jókedvében fütyörészni kez-dett. Egészséges élet a szabad levegőn, nyugalom s biztonság, amik elfeledtetik a legutóbbi Lyonban töltött hónapok izgalmait.
Rosenfeld úr élete 1940 óta nem folydogált valami simán. Ál-landó rettegésben élt, néha éjszaka is felriadt, fülét hegyezte, ingét testéhez szorította a verejték. Attól félt, hogy internálótáborba ke-rül, sőt esetleg Németországba deportálják.
Kétségtelen: rendelkezik egy hatékony jogcímmel. Egykori frontharcos, kitüntetés tulajdonosa. Ez idáig, eltekintve néhány igazoltatástól, nem bántották. De mások, hasonló helyzetben nem úszták meg ilyen simán s ez a gondolat lidércnyomásként fojtogat-ta. A detektívek többször megállították az utcán, hogy megkérdez-zék a vallását és két ízben igazolványai hitelességének megállapítá-sa céljából bekísérték az őrszobára. Tekintettel lévén érdemeire,
rövidesen elbocsátották, de kérdés, mi lesz a következő alkalom-mal… Itt, Saint-Boniface-ban végre megnyugodhat.
Új életet, teljesen új életet szándékozik kezdeni. Frank Rosen-feld mozgalmas életében nem ez lesz az első újrakezdés. Szülőváro-sát, Rigát az előbbi háború után hagyta el – éppen, hogy betöltötte huszadik esztendejét –, s beállt a bolsevikok ellen küzdő hadsereg-be. Onnan Berlinbe került, ahol befejezte tanulmányait, állandó pénzhiányban szenvedvén különórák, különböző bonyolult műve-letek s egy középkorú özvegy odaadó barátságának segítségével, akivel a „Romanisches Cafe”-ban ismerkedett meg. Építészi okle-velével néhány esztendeig dolgozott Németországban, majd ami-kor szimatja révén arra a meggyőződésre jutott, hogy Berlin le-vegője nem lesz egészséges számára, Párizsba ment szerencsét próbálni. Hosszas nélkülözések után talált egy meglehetősen ál-landó helyet. Persze nem arról volt szó, hogy viaduktokat vagy sportpályákat építsen, hanem egyszerűen számításokat készített egy építkezési vállalkozó részére, aki ideális családi házacskákat ajánlott a közönségnek, három szoba-konyhás lakással, a külvá-rosban, elérhető áron. Elsőrendű anyag, „legnagyobb kényelem a legkisebb helyen”! Az évről évre tökéletesedő modell rendszeresen kiállításra került a párizsi árumintavásáron.
Most, Saint-Boniface-ban, új fejezet kezdődik. Egy fejezet, amelynek ezt a nevet adhatná: „Vissza a földhöz!” A vissza kifejezé-se ugyan nem teljekifejezé-sen szabatos, mert Rokifejezé-senfeld főleg a vonatabla-kon keresztül látott mezőt s szántóföldet. De ha nyugalmat akar, akkor nem szabad, hogy ez a békés kikötő gettóvá változzék. Két zsidó több kilométeres körzetben, a sok száz bennszülött tömegé-ben elvegyülve, esetleg még észrevétlenül elcsúszik. De a jövőtömegé-ben vigyáznia kell, s minden rendelkezésére álló eszközzel küzdeni egy esetleges invázió ellen. Emlékezetében felmerült a vasúti pénztár-nál látott ismeretlen zsidó arcéle. Egyik első útja a polgármester-hez fogja vezetni, akit igyekezik majd rábeszélni, hogy a jövőben utasítsa el a környéken letelepedni szándékozó zsidók kérvényeit.
Ami Hermelinnét illeti, meg kell fékeznie tapintatlanságát. Mi-csoda ötlet felemlegetni megtérési ígéretét! Kétségtelen,
kijelentet-te Hermelinné fia, a pap előtt, hogy új élekijelentet-te küszöbén elhatározta, hogy áttér Krisztus hitére, de azt nem szabta meg pontosan, hogy melyik, a katolikus vagy protestáns úton. Távozása előtt Lyonban egy katolikus pap ismerőse, Paroli abbé, behatóan lelkére beszélt, hogy megnyerje vallása számára; olyannyira, hogy még ajánlóleve-let is adott a saint-boniface-i plébánoshoz. Nem óhajtja lekötni magát semmilyen irányban, míg a plébánossal nem beszélt.
Vajon van-e egyáltalán értelme az egésznek, miután a hatósá-gok nem ismerik el ezeket az újabb keletű megkeresztelkedéseket?
Viszont a papok igen jó néven veszik. Amikor Paroli abbéval vagy Jérémie Hermelin tisztelendővel beszél, nem győzik eléggé dicsérni elhatározását. S a bárányka boldogan betérne az akolba, ha a pász-torok biztosítanák, hogy megvédik a gonosz farkas ellen. Ha néhai nagyapja rászánta volna magát, akkor ő, az unoka sohasem került volna abba a kellemetlen helyzetbe. Ott tartana, mint Montaigne, akinek még a legszélsőségesebb antiszemiták sem vetik szemére zsidó származását. Hirtelen valami homályos düh gerjedt fel benne a makacs ős iránt, aki elvakultságában nem volt hajlandó lemon-dani a hagyományos kaftánról, a hajtincsről. Vén hülye… minden-áron különbözni akart a többiektől, míg neki leghőbb vágya, hogy eltűnjön. Ó, micsoda boldogság beleolvadni a többiek tömegébe, névtelenné válni, nem eltérni semmiben, várni egy új korszak elér-keztét, amikor az a kérdés elenyészik ismét. Ezzel a szándékkal jött Saint-Boniface-ba. Idejét földje művelésének szenteli, feleségül vesz egy árja nőt, s megvárja, míg a vihar elvonul.
A „Hársfa” épülete váratlanul felbukkant egy dombhajlat mö-gött. Milyen kedves, hívogató hely! Zöldellő környezetében még barátságosabbnak tűnt, mint azon a szeles áprilisi napon, amikor először pillantotta meg. Úgy van, ez a menedék, a megálmodott kikötő…
A ház elé érkezett, amikor egy torokhangú kiáltás megdermesztette:
– Hol vagy, Rebekka? Jössz már?
Frank Rosenfeld lába földbe gyökeredzett. A jellegzetes hang megismételte:
– No jössz, vagy nem jössz?
Völgyek, gesztenyefák, a bokrok között kanyargó ösvény össze-folyt Rosenfeld előtt, s míg a hívás visszhangja elhalt, a ködből fel-merült az egykori Riga, a szürke falak, a hazai gettó sötét utcács-kái, a kaftános talmudisták, akik pontosan ugyanezekkel a szavakkal, ugyanezzel az éneklő hangsúllyal hívták a lépcsőházban pletykázó feleségüket.
A látomás szertefoszlott. A ragyogó napsugár ismét tündöklő fénnyel árasztotta el a dombokat, az erdőket. De Rosenfeld tudta, hogy nem a füle csengett. Egy jiddisül beszélő férfihang egy nőt hívott, aki a bibliai Rebekka nevet viseli.
Mérhetetlen düh árasztotta el. Csapdába esett! Ez volna a me-nedék? A biztonságos kikötő?
Illúziói romjai előtt Rosenfeld ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy sarkon forduljon, visszatérjen Francheville-be s onnan az első vonattal Lyonba.
Miért is ütköznek az effajta hősi elhatározások mindig a gya-korlati élet kicsinyes akadályaiba? A holmiját már előreküldte a
„Hársfá”-ba, lyoni szobáját feladta, s ami a legfontosabb, nincs uta-zási engedélye visszafelé. Nem marad más hátra: szembe kell néz-nie a vésszel.
Elszánt léptekkel tartott a bejárat felé. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, s egy ismeretlen lépett ki. Nem hitt a szemének. A vas-úti pénztár előtt látott férfi, jellegzetes ábrázatával.
Heves vágyat érzett, hogy rávesse magát és megfojtsa. A bíróság bizonyára felmentené jogos önvédelem címén. De hamarosan le-gyűrte ösztönét, s megelégedett egy megvető pillantással.
– Hermelinnét keresi? – kérdezte az ismeretlen előzékenyen. – Nincs idehaza. Maga ugyebár az új lakó? Azt üzeni, hogy tüstént visszajön.
– Helyes, megvárom – válaszolta ajkát harapdálva Rosenfeld.
Belépett a szalonba s lerogyott a legelső karosszékbe. Meg-próbálta rendezni kavargó gondolatait, de a vörös hajú idegen utánajött.
– Ki akartam nyitni a bőröndjeimet – mondta –, de a feleségem bevásárolni ment és magával vitte a kulcsokat.
Egy pillanatra elnémult és szemügyre vette Rosenfeldet. Tekin-tete hirtelen felderült. Arcán szemtelen bizalmaskodás vegyült az-zal a titokzatos cinkossággal, amivel az összeesküvők súgják egy-más fülébe a jelszót:
– Zsidó?
Frank Rosenfeld visszautasítón mérte végig a tolakodót.
– Mi köze hozzá? Egyébként mit keres itt?
– És maga? – adta vissza cseppet sem sértődötten a vörös.
– Egy házat béreltem.
– Úgy? Egy házat? Értem. De egyébként mi a foglalkozása?
– És a magáé? – vágott vissza Rosenfeld barátságtalanul.
– Én – mondta a vörös – autókat szedek széjjel. A még ép alkat-részeket azután igyekszem értékesíteni.
– Mintha magára szabták volna – morogta Rosenfeld. – E pilla-natban persze munkanélküli. Maga lengyel?
– Nem találta ki – mosolygott ravaszul a másik.
– Nem lengyel? Hihetetlen… A kiejtése…
– Pedig mégse. Haiti vagyok.
– Mi?
– Jól hallotta. Haiti – s büszkeségtől ragyogva tartott a másik elé egy szabályos fényképpel ellátott útlevelet.
Rosenfeld egy pillantást vetett rá s rémülten hőkölt hátra. Még csak ez hiányzik! Ez az útlevél perceken belül nyakukra csődíti a rendőrséget.
– Hamis? – kérdezte fojtottan.
– Szó nincs róla. Tökéletesen valódi.
– Ugyan, ne mondja!
– Biztosíthatom. Hát nem érti? Úgy tesz, mintha a holdból cseppent volna ide. Valódi-hamis, ez az igazság.