ellentmondásait”
III. Amelyben César Fleury úr elmagyarázza a három- három-szoba-konyhás lakás és a férfi alsóruha hátrányait
Az ebédlőben, ahol az asztalt már megterítették, delet ütött a kan-dallón álló empire óra. Az ebédet a „Hársfá”-ban fél egykor tálal-ták. Bernard Bloch egy karosszékben a „Le petit Dauphinois”-t ol-vasta. A konyhából edénycsörgés és Hermelinné parancsoló hangja hallatszott.
Május vége óta a penzió majdnem megtelt. Hermelinné új élet-re kelt. Gondoktól barázdált homlokával – időnként kurta pa-rancsszavakat röpítve férje vagy új szolgálólánya felé – egy tengeri hajó kapitányához hasonlított, aki a parancsnoki hídon állva kor-mányozza járművét a viharos hullámokon. Megesett, hogy téve-désből időnként lakóival szemben is ugyanezt a parancsoló hangot használta, de hamarosan észbe kapott és negédes tréfával ütötte el szigorát.
Egy héttel Rosenfeld és a haiti család érkezte után az étkezé-sekkor, beleértve a háziasszonyt is, kilencen ültek az asztal körül.
Hermelin úr, aki bénasága miatt nem valami szívvidító látványt nyújtott, a konyhába száműzetett.
Bernard Bloch felnézve újságja mögül a penzió egy újabb ven-dégét pillantotta meg. A belépő hölgy magas volt, hajlott hátú és ijesztően sovány. Barnás arcában mélyen gödrébe süllyesztett szempár ült, állkapcsa előugrott, orrlyukai tágultan szimatoltak.
Ez volt Gloria Clips úrhölgy, a „Hindu síremlék”, ahogy Tibor Verès nevezte, akinek révén egyébként ez a figyelemre méltó szemé-lyiség a „Hársfa” vendégei közé került.
Verès a marseille-i kikötő egyik kávéházában ismerkedett meg az egykori filmszínésznővel, aki e pillanatban, mint annyian má-sok, kivándorlójelöltként töltötte napjait. De kilátásai jóval na-gyobbak és biztosabbak voltak, mint a konzulátuslátogatók több-ségének, s Verès megkülönböztetett tisztelettel kezelte abban a titkos reményben, hogy segítségére lesz, ha egyszer átkerül Ameri-kába. A „Hindu síremlék” értékes összeköttetésekkel rendelkezett az Egyesült Államokban, elsősorban egy férjjel, Clips úrral. A gaz-dag amerikai impresszárió valamikor még Prágában vette feleségül a némafilmek hajdani csillagát. Azóta a házaspár lemondott az együttélésről, és Clipsné magányosan járta a világot.
– Kínáljon meg egy cigarettával.
– Szerencséje van. – Bloch feléje nyújtotta a csomagot. – Éppen ma kaptam meg az adagomat.
A „Hindu síremlék” rágyújtott, nagy élvezettel fújta ki a füstöt orrlyukain, keleti bálványként kékes felhővel övezve fejét. A falusi öltözködés egyszerűségi követelményeinek eleget teendő, zöld tur-bánt viselt, zsinórövvel összefogott fehér zubbonyt, amelyet a kivá-gásnál egy pompás apró pávatoll ékesített. A pávatollat babonásan afféle szerencsét hozó fétisnek tekintette. Soha meg nem vált tőle s bámulatra méltó találékonysággal valamilyen módon minden ru-háján elhelyezte.
– Mikor indul Amerikába, asszonyom? – kérdezte udvariasan Bloch.
– Remélem… – a „Hindu síremlék” mélyet sóhajtott –, hogy há-rom hét múlva elhagyhatom Franciaországot. Már előre élvezem azt a pillanatot, amikor Lisszabonban, mielőtt repülőre szállnék, rágyújthatok az első Chesterfieldre.
– Bevallom – mondta Bloch –, nem is értem, hogy még mindig Európában van. Ezekkel a lehetőségekkel! Verès mondta, hogy már rég megvan a vízuma.
Valóban, Clips úr soron kívül megszerezte felesége számára – aki férje hazamenetelekor megőrizte cseh állampolgárságát – azt a különleges vízumot, amelyet az amerikai Bevándorlási Hivatal ama ismert személyiségeknek, íróknak s politikusoknak tartott fenn, akiket a Gestapo keresett. A hölgy ugyan soha nem foglalko-zott sem politikával, sem irodalommal s árja származású lévén leg-feljebb az a veszedelem fenyegette, hogy kifogy a cigarettából – Clips úr néhány befolyásos szenátort mozgósítva mégis keresztülvitte, hogy felvegyék a kivételezettek listájára.
– Igen – sóhajtott a hölgy –, már három hónapja mennem kel-lett volna. Sajnos egész vagyonom aranyrudakban feküdt, amit Marseille-be érve el kellett adnom, hogy átutalhassam Amerikába.
Egy részéből néhány ékszert vásároltam. Nem is képzeli, mennyi gond! Amikor végre mindezt lebonyolítottam, megszereztem a szükséges pesetát és escudót a Spanyolországon és Portugálián való átutazáshoz, lejárt az amerikai vízumom. A férjemnek meg kellett hosszabbítania Washingtonban. De néhány nap múlva vége a kálváriának… Elhatároztam, hogy itt várom be a formaságok el-intézését. A vidék gyönyörű, s el vagyok ragadtatva, hogy megfo-gadtam Verès barátom tanácsát. Igaz, a cigaretta olyan drága, hogy nem lehet megfizetni.
Bloch újságja mögé húzódott, de a „Hindu síremlék” nem hagyta nyugton:
– Mondja, mi érdekeset talál ebben az újságban? Én halálosan unom.
– Ó, valami érdekes azért mindennap akad – válaszolta Bloch.
– Amikor fiatal voltam, az iskolában megtanítottak a sorok között olvasni. Igaz, nem az újságban, hanem a Bibliában. De nem a
szö-veg számít, hanem a módszer. Most is ugyanazt a módszert alkal-mazom. S ma csakugyan találtam valamit, ami különösen érdekel.
Nézze ezt a hirdetést – mondta és egy ceruzával bekeretezett cik-kecskére mutatott.
Művészek, írók, festők, intellektuelek!
Térjetek vissza a földhöz! Saint-Boniface (Francheville) gyönyörű környezetben, baráti tanácsadó vezetése alatt.
Levélbeli megkeresésre azonnal válaszol, személyes látogatókat szíve-sen fogad
DUCHESNE, Rochefontaine kastély.
E pillanatban feltárult az ajtó, egy negyvenöt-ötven év körüli férfi lépett be rajta. Állát pompás, hegyesre vágott, koromfekete szakáll körítette. Üdvözölte a jelenlevőket, s leereszkedett egy ka-rosszékbe. Tagadhatatlanul hódító jelenség volt. Szemében sötét tűz égett, haja oroszlánsörényként borította koponyáját, vonásai szabályosak, mozdulatai kimértek. Szakálla még csak jobban ki-emelte a lényéből áradó férfiasságot. Fehér nyakkendője s bársony-mellénye művészre vallott. Lábán szíjakból font szandált viselt.
César Fleury úr, a Nemzeti Rádiónál dolgozott, s a Hermelin pen-zió legfőbb díszét képezte. Feleségét és lányát június második felé-re várta.
Kezébe vette az „Illustration” egy régi számát, s megvető fintor-ral forgatta a lapokat.
A „Hindu síremlék” egy szempillantás alatt megfeledkezett Blochról és egész figyelmével az újonnan jött felé fordult. De Fleu-ry úr, bár érezte, hogy figyelik, úgy tett, mintha nem venné észre, s folytatta a lapozgatást.
A folyosón az ebédet jelző gong pótlásaképpen Hermelinné merőkanalával egy ócska rézüstöt ütögetett.
Beszélgetés hallatszott s a vendégek egymás után érkeztek az ebédlőbe. Renée Blochon és fián, Jeannot-on kívül megérkezett Murger úr, egy körülbelül huszonöt éves, magas, szőke
fiatalem-ber, majd Rosenfeld úr is, aki a szomszédos pavilonból jött meny-asszonya, Théodora Sten kisasszony kíséretében.
– Mindenki itt van? – Hermelinné fürkészően nézett körül. – Fél egy múlt két perccel.
– Az én vendégem késik kicsit – mondta a „Hindu síremlék”
egy pillantást vetve ki az ablakon. – De úgy látom, mintha valaki közeledne az úton.
Valóban, alighogy a vendégek elfoglalták szokott helyüket az asztal körül, megjelent a küszöbön Tibor Verès magas, sovány alakja is.
– Bocsánatot kérek a késésért – hajolt meg szertartásosan Hermelinné előtt. – Reggeli sétámon a kelleténél kissé távolabb ha-toltam a táj szépségében. Egészen a Barbarie-ig mentem. Még soha nem láttam annyi sétálót az úton, mint ezen a vasárnapon. Kétség-telenül városiak, akik élelmet keresnek. Fordított világot élünk.
Ezúttal az írástudók árasztják el a barbárokat.
Előre elkészített szellemességét élvezve foglalt helyet az asztalnál.
– Mi ez a finom eledel? – fordult Hermelinné felé, belekóstolva az előételbe.
– Ó – válaszolta elégedett mosollyal a háziasszony –, saját talál-mányom. Saláta, takarmánykáposztából. Ugyebár kitűnő? Az itte-niek nem becsülik értéke szerint. A vidéken, sajnos, nem értenek ahhoz, hogy kellőleg kiaknázzák a természet adományait.
Rosenfeld, akinek már a könyökén nőttek ki Hermelinné konyhaelméletei, tapintatlanul félbeszakította.
– Nem tudja véletlenül – fordult Bloch-hoz –, hogy mit játsza-nak ma a Francheville-i moziban? Sten kisasszonnyal elhatároz-tuk, hogy moziba megyünk délután.
– Sejtelmem sincs. Valószínűleg valami hülyeséget. Általában a legvacakabb filmeket adják.
– Azért – szólt közbe végigsimítva szakállát Fleury úr –, mert a filmeket manapság hülyék csinálják.
– Illetve hitetlenek, akik eltérítik az ifjúságot a helyes útról – adta le véleményét metsző hangon Hermelinné.
A közfigyelem a párolgó tál felé fordult, amelyet a mindenes-lány a háziasszony elé helyezett. A „Hindu síremlék” felvette a kesztyűt:
– A mai filmszínészek – mondta s végigsimított a lapos mellén csillogó pávatollon – a bokájukig sem érnek a némafilm hőseinek.
Sejtelmük sincs például, hogy mi az igazi szerelem. Hasonlítsák össze például azokat a szánalmas Don Juanokat, akiket manapság látni a moziban Rudolf Valentinóval, igenis a boldogult Rudolf Valentinóval! Vagy azzal a pompás hímmel, aki hajdanában Gun-nar Tolnaes volt, hogy ne is beszéljek Waldemar Paylanderről, ar-ról a felejthetetlen északi Rómeóar-ról, aki annak idején megdobog-tatta az összes női szíveket! Micsoda páratlan művészek merültek feledésbe! Milyen örökbecsű remekművek!
– Ami engem illet – mondta Fleury úr, beleszúrva villáját a „pá-rolt marhatüdő vadasan”-nak keresztelt fogásba –, én egészen mást szeretnék látni a filmen. Absztrakt képeket, színek és formák válta-kozó játékát, árnyékot és fényeket, egyszóval hogy úgy mondjam, az abszolút filmet. Annak idején történt néhány ez irányú kísérlet, de hamarosan abbahagyták a konzervba tett színház és music hall javára. Szörnyű!
– Én is gyűlölöm a konzervet! – helyeselt Hermelinné szórako-zottan. – El sem tudom képzelni, hogy vannak, akik jobban kedve-lik a konzervborsót, mint a frisset.
– Mint látom, ön újító, afféle forradalmár – fordult Fleury úr-hoz engesztelően a „Hindu síremlék”.
– Lehet – ismerte el César Fleury. – A mozi egyébként nem az egyetlen területe az életnek, ahol erélyes újításokra volna szükség.
Lakásunktól kezdve ruházatunkig mindent elposványosított a tu-nya megszokás. Az átlagos lakóhely s bútorzata valóságos megcsú-folása a józan észnek.
– Ami a lakást illeti – vágott közbe Rosenfeld –, az építészet je-lentős haladást ért el az utóbbi években. A társaság, ahol dolgoz-tam, a háború előtt kidolgozott egy modellt, amit kiválónak tar-tok. Egy modern külvárosi házat, háromszoba-konyhás, újfajta anyagból, legnagyobb kényelem legkisebb helyen. Megjegyzem
– tette hozzá szerény mosollyal –, jómagam is jelentős szerepet ját-szottam a tervek kidolgozásában.
– Három szoba, konyha – kacagott Fleury szembefordulva el-lenfelével. – A részletekre nem is vagyok kíváncsi, tudom, mi lehet.
Három szoba? Nem, három börtöncella, IV. Henrik stílusban, ál-modernnel vegyítve. Csaknem kizökkent a kerékvágásból! Én, lát-ja, terveztem egy vidéki házat, egy igazit, amit a háború végeztével tüstént megvalósítok. Elsősorban: nem kell merev tető. Milyen nyakatekert elgondolás alapján zárnak be minket az igen tisztelt építész urak egy nyúlketrecbe, szép időben, rossz időben egyaránt?
És ha nekem kedvem kerekedik olvasni, zenélni, énekelni megszo-kott környezetemben, de szabad ég alatt? Az én tetőm tehát moz-gatható lesz; megnyomok egy gombot és eltűnik. Felettem semmi, csak a csillagos ég kategorikus imperatívusza…
– Az Egyesült Államokban – mondta Sten kisasszony – láttam ilyen eltüntethető tetőket. S ha jól emlékszem, Dél-Oroszország-ban is.
– Ön járt Oroszországban? – kérdezte hirtelen ébredt érdeklő-déssel Murger úr.
– Igen. Valamikor tornatanárnő voltam és tanfolyamokat ren-deztem fiatal lányok számára. Ezen a réven sokat utaztam.
Bloch elképedve bámult a beszélőre. Néhány nappal ezelőtt kö-zölte vele, hogy titkárnői minőségben, egy közismert nagyiparos kíséretében járta be a világot. Úgy látszik, Sten kisasszony nagyon sokoldalú hölgy.
Théodore Sten körülbelül negyven év körül járhatott, nem volt se szőke, se barna, se szép, se csúnya, elég keresett választékosság-gal viselkedett. Kissé súlyos vonású arcán állandóan megfejthetet-len kifejezés ült, a szavait valami homályos titokzatosság megfejthetet-lengte körül.
Hermelinné felemelkedett, a pohárszékhez lépett, egy kristály utánzatú tálcát vett elő, amelyen vagy egy maroknyi cseresznye dí-szelgett s ünnepélyesen az asztal közepére tette. Miután csak né-hány szem volt, senki sem mert hozzányúlni.
– Vegyenek csak, vegyenek – kínálta Hermelinné bátorítóan.
– A cseresznyefám még nem túlságosan bőkezű ebben az évadban, de az első cseresznyéket úgyis csak mértékletesen lehet fogyaszta-ni. Fő az egészség, nemde? Négy szem jut mindenkinek.
– Azt mondta, Rosenfeld úr… – Fleury újabb rohamra indult –, hogy három szoba, konyha. És ha egy napon vendégül látva bará-tomat rájövök, hogy még egy negyedik szobára is szükségem vol-na? Ezt a részletet is figyelmen kívül hagyta. Nos, az én házamban a falak eltolhatók, s így annyi szobám lesz, amennyit akarok.
– Láttam valami hasonlót Japánban – mondta odavetőleg Sten kisasszony.
– A kettő között nincs semmi hasonlatosság – válaszolta Fleu-ry úr a „Hindu síremlék” elismerő pillantásától kísérve. – Nálam nincsen semmi abból a keleti összevisszaságból. Az én falaim el-mozdíthatóak, de szilárdak s hangfogók. Az ön padlója, Rosenfeld úr, természetesen teljesen sík?
Rosenfeld elképedve meredt rá.
– Az én házamban a padló enyhén domború, és apró csatornák vezetnek a falakig a gazdaságosabb tisztántartás lehetővé tétele céljából. Naponta felmosható, s a víz magától lefolyik egy ügyesen elrejtett csatornázási rendszer segítségével.
– Mindez – válaszolta némi gúnnyal Rosenfeld – felettébb érde-kes. – De a domború padló, ha jól sejtem, veszélyeztetné a bútorzat egyensúlyát.
– Tévedés! Egy igazán modern házban, ahol minden a célszerű-ségnek van alárendelve, a bútorok előre megszabott helyükön áll-nak s nem mozdíthatók. Úgy van, csavarokkal oda vanáll-nak erősítve a padlóhoz. De minden szónál meggyőzőbb a kép.
Egy kicsinyített modell fényképét húzta elő zsebéből és átnyúj-totta Rosenfeldnek, aki bíráló szemmel nézegette. De tartózkodott minden megjegyzéstől. Felesleges ok nélkül ellentmondani egy árjának, aki ráadásul még közhivatalnok is. Miután biztosította Fleury urat, hogy ötlete felettébb érdekes, továbbadta a fényképe-ket az asztal körül ülőknek.
Időközben Hermelinné kényeskedő mozdulatokkal töltögette a csészékbe az árpakávét.
– Megfigyelte a székeimet? Pontosan alkalmazkodnak a test formáihoz. A bútor az ember szolgálatára készült, s éppen úgy hoz-zá kell simulnia a testhez, mint a ruhának. S mit eszünk mi? Éppen az ellenkezőjét. Vallják be őszintén, hölgyeim, kényelmesnek talál-ják, amikor felhúznak egy új cipőt?
De még mielőtt a „Hindu síremlék” helyeselhetett volna, folytatta:
– Valóságos csavarszorítóba préselik lábukat, hogy hozzáido-mítsák a mai cipőkhöz. Azonkívül merényletet követnek el saját egészségükkel szemben, amikor teljesen beburkolják, megfosztva bőrüket a kozmikus sugarak jótékony behatásától. Már pedig an-nak az embernek, aki törődik testi és lelki lénye egyensúlyával, nem szabad befednie a lábát – ezért is hordok jómagam állandóan szan-dált – s mi több, ahányszor az időjárás megengedi, tanácsos egy kis sétát tenni mezítláb, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljünk a föld-del, az egészség és életerő kútforrásával. Utazóink megfigyelték a Szunda-szigetek bizonyos bennszülött törzseinek életét s megálla-pították, hogy a hímek férfiereje valósággal elképesztő…
– Bámulatos – vetette közbe a „Hindu síremlék”.
– S ami áll a cipőre – folytatta Fleury –, még inkább áll bizo-nyos egyéb ruhadarabokra. Például a férfiak ingére és alsónadrágjára.
A beszélgetés eme sikamlós pontján – lehetséges, hogy azért, mert az ebédet befejezettnek tekintette – Hermelinné felemelke-dett és kivonult a konyhába.
– Mert mi is az ingnek nevezett ruhadarab, amit az állítólag civilizált ember visel? Egy formátlan zsák. Ha kurta, kicsúszik a nadrágból, ha hosszú, begyömöszölődik a combok közé.
– Valóban? – A „Hindu síremlék” megremegtette orrcimpáit.
– Ami pedig az alsónadrágot illeti – folytatta zavartalanul Fleu-ry úr –, a helyzet még rosszabb. A hátrányok – az urak bizonyára megértik, mire gondolok – még számosabbak.
– Tehát – érdeklődött élénken a „Hindu síremlék” – mi a megoldás?
– Át kell térni az általam feltalált ingre. Ing, amely egyben nad-rág is. A comb közepe táján gombolódik és minden helyzetben – hangsúlyozom, minden helyzetben – alkalmazkodik a test formái-hoz, meghagyva ugyanakkor a szabad mozgási lehetőséget.
– Zseniális! – kiáltota a „Hindu síremlék”. – Szeretném látni ezt a pompás ruhadarabot.
Jeannot Bloch illetlen közbeszólása megzavarta a hangulatot.
Fleury sértődötten elhallgatott. Rosenfeld úr és menyasszonya fel-keltek, hogy lesétáljanak Francheville-be, Blochék is elvonultak, hogy lefektessék a gyereket. Murger, aki szenvedélyes gyalogló volt, hóna alatt a „Háború és béké”-vel, nekivágott a réteknek. A „Hindu síremlék” sajnálta, hogy nem folytathatja négyszemközt Fleuryvel az érdekfeszítő eszmecserét, de már előzőleg megbeszélték, hogy meglátogatja Ellen Verèst.
– A feleségem a Barbarie feletti dombon várja – monda az új-ságíró. – Újból elővette ecseteit, s egy tájképtanulmányba kezdett.
Előhúzta cigarettatárcáját. A „Hindu síremlék”, aki már jó ide-je nehezen várta ezt a mozdulatot, megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Verès előzékenyen elébe tartotta. Kivett egyet és meg-elégedett élvezettel rágyújtott.
A vendégek közül egyedül Fleury úr maradt a „Hársfá”-ban.
Elhatározta, hogy muzsikálni fog egy kicsit. Mert ennek a sokol-dalú férfiúnak, aki egy személyben egészségügyi apostol, divatújí-tó, filmszakértő, építész és feltaláló volt, ez volt a legfőbb szenvedé-lye: a zene.