ellentmondásait”
III. Amelyben Frank Rosenfeld vén trotlinak nevezi néhai nagyapját
A mezőgazdaság rejtelmeibe való behatolás sok keserűséget oko-zott Frank Rosenfeldnek, amit részben gyakorlatlanságának, rész-ben képességeinek egyetemességébe vetett korlátlan bizalmának köszönhetett.
Fejébe vette, hogy vállalkozásából már az első évben hasznot húz. Amit az a sok begyepesedett agyú földtúró meg tud tenni, miért ne tudná ő is? A tervét már elkészítette. Nem elégszik meg azzal, hogy egy kevés főzeléket termeljen személyes használatára, hanem jelentős hasznot szándékozik húzni földjéből a városba szállítva munkája gyümölcsének fölöslegét. A nyári évad alatt dol-gozni fog és elraktározza a készletet, mint a hangya. Télen a keres-kedelmi résszel foglalkozik majd. A szárazfőzelék, sajt, vaj, a sózott hús kevés helyet foglal el és könnyen szállítható. Ez a vezérelve: a lehető legnagyobb értékű áru a lehető legkisebb helyen. Menyasz-szonya, aki a vállalkozás pénzügyi szükségletét fedezte, helyeselte ezt az elgondolást.
Ez volt a gazdálkodóvá vedlett építész terve. Nagy tömegben vetett babot, borsót, lencsét. Ugyanakkor baromfiudvart rendezett be, amelynek lakói majd aranyakat tojnak neki. Szomszédja, Chazelas ugyan azt tanácsolta neki, hogy előbb kerítse körül udva-rát, de Rosenfeld mégis a legújabb, saját találmányú nyúlketrece-ken kezdte. Tárgyalásokat indított néhány kecske megvétele ügyé-ben, és bejárta az egész vidéket a saját és Hermelinné vágyálmainak tárgyát képező ifjú és erőteljes tehén után.
De Rosenfeld úr derűs égboltja hamarosan elborult, rájött, hogy még maradt egy és más tanulnivalója. Szabadságukban nem korlátozott tyúkjai vidáman kapirgálták a kertben a borsót és a babot és néhány nap alatt az egész vetést megették. Dühében
ha-marosan levágta a legszebb állatot s el is fogyasztotta, sülve, cse-resznyekompóttal – Hermelinné őszinte elképedésére –, hazájának szokása szerint.
A kecskék is sok gondot okoznak ennek a lelkes úttörőnek.
Elsősorban jó étvággyal elfogyasztották egy világosszürke öltö-nyét, amit Sten kisasszony szellőztetés céljából vett ki a naftalin-ból. Az erősen fűszeres eledel a legcsekélyebb mértékben sem ártott meg egészségüknek. Ami azonban ennél is bosszantóbb volt, kecs-kéi a fejés időpontjában határozottan vonakodtak alávetni magu-kat Rosenfeld úr gyakorlatlan kezeinek, szarvaikkal megdöfködték és addig rugdosták, míg végül penzióba küldte őket Chazelas-hoz, addig is míg néhány gyakorlati leckét nem vesz a fejés tudományá-ból. Ami pedig a nyulakat illeti, a Rosenfeld-rendszerű ketrecek lakói, akiket mesterséges élelemmel táplált, hogy gyorsabban híz-zanak, hirtelen és minden megfogható ok nélkül, vészes sebesség-gel pusztulni kezdtek.
Amikor Auzance a „Hársfa” közelébe ért, Rosenfeld égboltján a vihar előjelei gomolyogtak. A mennykő két egyformán villamos-sággal telített egyén, az egykori építész s az egykori adószedő nejé-nek összecsapásából pattant ki. Mégpedig a csalán miatt.
Hogy maradék nyúlállományát megmentse, Rosenfeld elhatá-rozta, hogy csalánkúrára fogja állatait. De amikor Hermelinné megtudta, hogy lakója a nyulaknak szedi az értékes növényt a
„Hársfa” közvetlen közelében, haragja, amely már jó ideje lappan-gott, fellobbant. Ellenállhatatlan zuhatagként ömlő szóáradatban szemére vetette pazarlását, csakúgy mint egyéb bűneit. Így azt a gyanús huzavonát is, amellyel házasságát halogatja, s ezáltal kény-szeríti őt, egy pap lányát és szülő anyját, hogy egy házassági kötelé-ken kívüli viszonyban élő párt tűrjön meg fedele alatt. Azonkívül szemére vetette a fesztelenséget, amellyel az ő személyes mellékhe-lyiségét használja, a hanyagságot, amit az áttérés kérdésében tanú-sít, s legfőképpen a csalódást, amit a tehén vételének elmulasztásá-val okozott, amikor pedig neki, Hermelinnének, múlhatatlanul szüksége volna tejre. Mire Rosenfeld izzadó homlokkal – nála min-dig ez a legnagyobb izgalom jele – elszánt ellentámadásra indult.
Igaz, hogy az esküvőt még nem tartották meg, viszont már kihir-dették a polgármesteri hivatalban, az áttérés saját legbensőbb lelki-ismereti ügye, ha Hermelinné személyes mellékhelyiségét használ-ja, annak legfőbb oka, hogy a közös mellékhelyiséget szinte állandóan Hermelin úr tartja megszállva (aki, lévén ez az egyetlen hely, ahol megszabadulhatott a hitestársi zsarnokságtól, órákig időzött benne bezárkózva). Ami végül a tehenet illeti…
Amikor ehhez a fejezethez ért, Rosenfeld hirtelen visszanyelte, ami már a nyelve hegyén volt. Megpillantotta Auzance-ot, aki bi-ciklijéről leszállva a ház felé közeledett. Rosenfeld mormogott va-lamit és cserben hagyva csalánnal teli kosarát, sietve visszavonult.
Inkább feladta – ideiglenesen – álláspontját, semhogy szemtől szemben kerüljön a csendőrrel.
De ez a stratégiai visszavonulás csak rövid időre biztosította nyugalmát. Egy perccel később erélyes kopogtatás adta tudtára, hogy a zsandár látogatása neki szól. Összeszedve hidegvérét – az orrát még jobban ellepte a veríték – az ajtóhoz ment és kinyitotta.
– Frank Rosenfeld? – kérdezte Auzance hivatalos hangon. – Néhány felvilágosítást akarok kérni.
– Állok rendelkezésére – mondta Rosenfeld előzékeny, de kissé remegő hangon –, parancsoljon helyet foglalni, biztos úr.
Elébe tolt egy széket, zsebkendőjével leporolva ülését.
– Az igazolványai ellenőrzése miatt jöttem – mondta Auzance mogorván, a székre ereszkedve.
Rosenfeld szívéről nagy kő esett le. Ha csak erről van szó! Az előző pillanatokban a legképtelenebb feltevések villantak át agyán.
Már látta magát hajszoltan, fogolyként, keresztre feszítve. Mind-ezen lehetőségek után az egyszerű igazoltatás valóságos gyerekjáték.
– Természetesen – buzgólkodott s arca felderült – a legnagyobb készséggel, biztos úr. Rendkívül sajnálom, hogy ilyen messzire elfá-radt miattam ebben a hőségben. Ha tudtam volna, hogy szüksége van rám, kész örömmel felkerestem volna a csendőrőrs épületében.
– Az ember teljesíti a kötelességét – morogta lényegesen meg-enyhülve Auzance.
– Persze, az magától értetődik. Mégis rendkívül fájlalom, hogy eme kényelmetlenség akaratlan oka vagyok. Ezen a lejtőn felka-paszkodni nem valami élvezet, tapasztalatból tudom. Bizonyára megszomjazott, biztos úr. Megbocsáthatatlan feledékenység, hogy nem kínáltam meg tüstént valami frissítővel… De igen, igen… Ön idefárad miattam és én nem teszek eleget az udvariasság legele-mibb követelményének. Íme az igazolványaim, tanulmányozza át őket kényelemben, s engedje meg, hogy addig valami italt keressek.
Már el is tűnt. Auzance, aki bár szolgálatban mindig betartotta a szesztilalmat, most igazán nem utasíthatta vissza ezt a szívélyes ajánlatot. Míg szokásos lelkiismeretességével megvizsgálta az ira-tokat, Rosenfeld egy üveg fehérborral a hóna alatt visszatért a pin-céből. Tournier-nál szerzett be néhány palackot, különleges alkal-makra. Egy csendőr látogatása kétségkívül az utóbbiak közé tartozik.
– Bocsánatot kérek, hogy csak így, minden formaság nélkül szolgálom ki – mondta és a pohárszékből két kristály utánzatú po-harat vette elő. – Sajnos a menyasszonyom, Sten kisasszony éppen most ment le Francheville-be. Rendkívüli módon sajnálja majd, hogy nem találkozott a biztos úrral. Ő bizonyára megfelelőbben fogadta volna.
Kihúzta a dugót, előbb néhány cseppet saját poharába öntött, majd Auzance poharába töltött.
– Egészségére, biztos úr! És Franciaország talpraállására!
Egy ilyen felköszöntővel kínált poharat természetesen nem le-het visszautasítani. Auzance köszönetképpen bólintott egyet s mi-után a bor kellemesen hűsítette, egy hajtásra kiürítette poharát.
– Látogatása – mondta lekötelező mosollyal Rosenfeld – való-ban örömet okoz. A mai viszonyok között az effajta igazolások rendkívül hasznosak. Persze hogy el kell választani a tiszta magot az ocsútól.
Rosenfeld nem részletezte, de nem is lehetett kétséges, hogy melyik csoportba sorolja magát.
Míg beszélt, Auzance lelkiismeretesen feljegyezte az igazolvány adatait, amelyeket Rosenfeld, a legkisebb felesleges fáradságot megtakarítandó előzékenységgel teregetett elébe. Megállapította, hogy minden tökéletesen rendben van: időpontok, aláírások, pe-csétek. Eközben Rosenfeld megint telitöltötte a poharát. Auzance feltétlenül visszautasítja, ha idejekorán észreveszi, de ha már egy-szer betöltötte…
– Ön ugyebár… izraelita? – kérdezte, igyekezve megőrizni a hi-vatalos hangot.
– Hát bizony, igen – sóhajdott Rosenfeld. – Egyébként a kellő időben jelentkeztem.
E szavaknál egy újabb papirost húzott elő.
– Azonban – folytatta – közölnöm kell, hogy a közeljövőben egy árja nőt veszek feleségül, s ezenkívül frontharcos vagyok. Két-szeresen is.
– Csakugyan? – csodálkozott Auzance. – Már a tizennégyes há-borúban is részt vett?
– Hogy pontos legyek, csak a vége felé. A lett nemzeti hadse-regben harcoltam a bolsevikok ellen. Egyébként íme az igazolvá-nyom. Volna szíves feljegyezni ezt a részletet – tette hozzá tiszte-letteljes hangon. – Talán érdekli, habozás nélkül eleget tettem a vendégszerető Franciaország iránti kötelességemnek. Íme a katonakönyvem.
Míg Auzance feljegyezte Rosenfeld katonai pályafutásának egyes állomásait, a házigazda újból töltött. Majd kihúzta cigaretta-tárcáját s megkínálta vendégét. A csendőr ismét habozott egy pilla-natig. De miután csak az első lépés nehéz, végül is kivett egy cigarettát.
Rosenfeld udvariasan gyufával is szolgált.
– Mint irataimból látja, biztos úr, a háború előtt építészi mes-terséget űztem. A jelen helyzetben azonban Franciaországnak na-gyobb szüksége van kenyérre, mint új házakra. Éppen ezért elhatá-roztam, hogy a mezőgazdaságnak szentelem erőimet. Ha a részletek
érdeklik, közölhetem, hogy miután az ország főképpen zsír- és olajneműben szenved hiányt, jövőre az olajos magvak termelését óhajtom megkezdeni, továbbá két disznót hizlalok, amelyek közül egyet az Élelmezési Hivatalnak ajánlok fel… a városnak égetően szüksége van zsírra s a falu sajnos túlságosan szűkbelű… míg a má-sikat megtartom saját használatomra. Természetesen úgy, hogy a barátaim is részesüljenek belőle. Szereti a kolbászt, biztos úr? Re-mek kolbászt készítek, hazámbeli recept szerint. Megtisztelve érez-ném magam, ha annak idején hajlandó volna megkóstolni. Ne til-takozzon, biztos úr, tudom, hogy önök épp úgy szenvednek a korlátozásoktól, mint bármely városi. Igazságtalanság volna, ha mi őstermelők nem siethetnénk néha azok segítségére, akiknek fela-data személy- és vagyonbiztonságunk megőrzése. Parancsoljon még egy cigarettát!
Ezúttal Auzance habozás nélkül eleget tett a felszólításnak.
Ahhoz képest, hogy zsidó, igazán jól nevelt úriember ez a Frank Rosenfeld. És Auzance zsandár létére sem vetette meg a finom kolbászt.
– Még egy kortyot! – Rosenfeld teli töltötte Auzance poharát.
– Mint az előbb említettem, tudom, hogy az önök munkája csep-pet sem könnyű. De hála istennek, nem én vagyok az egyedüli, aki méltányolja önzetlen buzgalmukat. Jómagam vagyok az első, aki elismeri, hogy vannak izraeliták, akik sok gondot okoznak önök-nek. Ami engem illet, egyébként rövidesen megszakítom az utolsó kapcsolatot is azokkal, akiket általában hitsorsosaimnak tekinte-nek. Elárulhatom, hogy a kitérés gondolatával foglalkozom és szándékomat rövidesen meg is valósítom. Ezt persze csak bizalma-san, a magánemberrel és nem a rendfenntartó hatalom képviselő-jével közlöm.
Az üvegben alig fél pohárra való maradt s Auzance jóérzése az ital csökkenésével egyenes arányban növekedett. Ennek a Rosen-feldnek igaza van, a zsidók neki sok gondot okoztak. De eme jó-kedvű pillanatában csak az ügy mulatságos oldalát látta. Eszébe jutott néhány kacagtató kalandja abból az időből, amikor a demar-kációs vonalon teljesített szolgálatot:
– Bizony – mosolygott – láttam én sokfélét a zsidók között.
A múlt télen a határon elcsíptem egy fickót, aki az erdőben bujkált és aki látva, hogy észrevettem, elbújt egy kőrakás mögé. A hülye nem gondolt arra, hogy a lábnyomai elárulják! Ahogy ott guggolt, lecsaptam rá. Úgy begyulladt, hogy menten kólikát kapott. S köz-ben szünet nélkül prüszkölt! Hol egy hasmenési roham, hol egy tüsszentés! Mindezt guggolva, hahaha! Majd megszakadtam ne-vettemben. Még most is rám jön, ha eszembe jut.
Kigombolta zubbonyát, hátradőlt a székén és a jóérzés tetőfo-kán hahotázott.
– Hahaha! Micsoda kólikát kapott…! Csak úgy folyt belőle, el-hiheti, ha mondom! Ott guggolt a kőrakás mögött az a fránya zsidó!
Rosenfeld udvarias érdeklődéssel hallgatta a vidám történetet.
Együtt nevetett a zsandárral, aki véknyára szorította két kezét, és feltartóztathatatlanul kacagott. De Rosenfeld nevetése hamisan csengett. Lehunyt szempillái mögött hirtelen megjelent nagyapja képe, akire egyébként csak a legritkább esetben gondolt.
Ezt a pajeszos öreget izzó hit fűtötte. Mélységesen megvetette azokat a zsidókat, akik a keresztényekkel való érintkezésük közben megfeledkeztek méltóságukról. Ezeket majufezeknek nevezte. Az öreg elmagyarázta unokájának a szó értelmét. Elmesélte, hogy haj-danában egyes zsidók azzal mulattatták a lengyel földesurakat, hogy komikus taglejtésekkel utánozták hittársaikat, amint a zsi-nagógában hajbókolva zsoltárokat és liturgiai dalokat énekelnek.
Ezeket az önkéntes bohócokat nevezték majufezeknek, az Énekek énekének kifigurázott első szavai után, amely költeményt a lengyel földesurak különösen kedvelték.
Ennek a jámbor és szigorú férfiúnak a képe merült fel most Rosenfeld előtt, míg a zsandárnak helyeselt és szinte hallani vélte nagyapja hangját, amint halkan mormolja: majufez. Sietve elhesse-gette a látomást. Az öreg trotli is okosabban tette volna, ha er-kölcsprédikációk helyett levágja tincseit és áttér a keresztény hitre.
Az üveg kiürült, s Auzance megszerezte a jelentéséhez szüksé-ges adatokat. Kezet szorított vendéglátó gazdájával, aki melegen megköszönte a kellemes látogatást, s még egy utolsó cigarettát tukmált rá az útra.
Ez a mai, gondolta az úton Auzance, nem volt mindennapi va-dászat. Először történt meg vele, hogy nyulat hajszolva hízott disz-nóra bukkant. A Rosenfeld nevű zsidó fél óra leforgása alatt Frank Rosenfeld úrrá változott a csendőr képzeletében.
Zsidó, hát zsidó, mi van abban? S a borgőztől enyhén elhomá-lyosuló aggyal megállapította, hogy végeredményben ő, Robert Auzance dönti el, hogy a saint-boniface-i zsidók közül ki a tiszte-letre méltó úriember, akinek minden irata rendben van, s ki a nem-kívánatos idegen.