ellentmondásait”
VI. A nyúlháború újabb fejezete
Noémi Sobrevin a faluba készült, hogy a polgármesteri hivatalban megújítsa élelmiszerjegyeit. Ezúttal negyedszer szánta rá magát erre az útra, de sohasem sikerült a helyszínre érkeznie, mielőtt Longeaud becsukta a hivatalt, és átment Tournier-hoz egy pohárra.
Most sem volt éppen korán, bár a fésülködéssel elkészült, s bele is bújt vasárnapi ruhájába, ami meglehetős nehézségekkel járt, miután csináltatásakor nem számított terhességére. Sietnie kell,
ha idejében be akar jutni. Legfeljebb annyi ideje marad, hogy uzsonnát készítsen az iskolából hazatérő gyerekeknek.
Néhány karéj kenyeret szelt, megkente lekvárral. Már az utol-sónál tartott, amikor észrevette, hogy nyitva hagyta a szekrény ajtaját.
– Az ördög vigye a fejemet! Az az aljas Griffon bizonyára kilop-ta a sajtot.
Otthagyva a kenyereket a szekrényhez szaladt. A macska ugyan nem élt az alkalommal, de a szekrényben ott találta a délről ma-radt krumplit, amit elfelejtett a tyúkoknak adni. Felkapta a tálat és kirohant.
– Ti…ti…ti….ti! – kiáltotta hívogatóan.
Az ismerős hangra a tyúkok összecsődültek. Jó utolsónak jött a tyúkmama csibéivel. Noémi, mint mindig, ha megetette őket, számbavette a csirkéket.
– Egy… kettő… három… négy… tizenegy!
És a tizenkettedik? Letéve a tálat keresésére indult s végül csak-ugyan fel is fedezte egy bokor tövében. Szánalomra méltó állapot-ban volt, valószínűleg a kakas vagy a kutya tépázta meg.
– Szörnyűség! – sopánkodott Noémi.
Felkapta a csirkét és miután megállapította, hogy még piheg, sietve visszavitte anyjához.
De a kút előtt elmenve, szemébe ötlött a vályú peremén egy mocskos gyereknadrág.
– No nézd csak – ütött a fejére –, erről megfeledkeztem. Ha otthagyom, Lion megint kirágja a fenekét.
A fűbe tette a beteg csibét és letérdelt, hogy befejezze a nadrág mosását. Még nem készült el vele, amikor a két legkisebb, akik még nem kapták meg az uzsonnájukat, megjelent és panaszosan köve-telni kezdte járandóságát.
A félig mosott nadrág ott maradt a csipogó csirke mellett és Noémi visszatért a konyhába, hogy megkenje a két utolsó karéjt.
De még csak az egyikkel készült el, amikor odakint felhangzott Lion vad ugatása. Ez az átkozott dög megint hazasompolygott ahelyett, hogy segítene Elie-nek a teheneket őrizni. Kivénült ez a
kutya és nem alkalmas a munkára. De vajon miért ugat ilyen dü-hösen? Faképnél hagyva a nyitott lekváros bödönt, kirohant, hogy megnézze, mi történik az úton. Úgy volt, ahogy gondolta. Megint ezek a sétafikáló idegenek!
Ezt a hölgyet már ismerte látásból, Francheville-ben találko-zott vele. Az orosz nő a Panorama Szállóból, aki, mint mesélte, va-jat vásárol a tanyákon… De ki ez a fekete szakállas férfi? Szép sza-káll, tagadhatatlanul szép. Most látja először. Valószínűleg turista.
Vagy ez is egy vajkereskedő?
Noémi megnyugodva tért vissza a konyhába, ahol a gyerekek, felhasználva távollétét, kinyalták a lekváros üveg tartalmának a fe-lét. Éppen nekigyürkőzött, hogy szétosszon néhány jól megérde-melt pofont, amikor a legkisebb, Dávid, köhögni kezdett székében.
– Szegény drágám! – kiáltotta Noémi. – Persze megint elfelejtettem beadni a szirupodat.
Nekilátott, hogy megkeresse a szirupos üveget. Ugyan hová te-hette? Talán a pohárszékbe, az edények közé? Kinyitotta és belené-zett. A szirupos üveget nem találta, viszont megpillantotta a kér-dőívet, amelyet néhány nappal ezelőtt kapott Longeaud úr által megfogalmazott kérvénye elintézéseképpen a terhes asszonyokat megillető segélyre vonatkozóan. Három sajtot vitt érte a tanító-nak. Miután úgyis a polgármesteri hivatalba készül, egyidejűleg beadhatja a kitöltött ívet. Ehhez azonban szüksége volna a házas-sági bizonyítványára. Hol van az az átkozott papiros?
Éppen azon volt, hogy fenekestől felforgassa a fiókot, amikor Lion újból csaholni kezdett. Az ajtó… bár tárva-nyitva állt, két kop-pantás hallatszott, s egy pillanattal később Tibor Verès magas alak-ja jelent meg a küszöbön.
– Bocsánat a zavarásért, asszonyom – mondta a jövevény szer-tartásosan –, remélem, nem tartom fel. Csak végezze tovább nyu-godtan háziasszonyi teendőit.
– Jó napot, uram! – válaszolta széles mosollyal. – Dehogyis za-var. Foglaljon helyet!
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam, mielőtt rátérnék látoga-tásom tulajdonképpeni céljára. – Verès nagyobb zavarban volt, mint hajdan, amikor minisztereket kellett meginterjúvolnia.
– De ugyan kérem – válaszolta Noémi, akinek rendkívül tet-szett az idegen választékos modora. – Hiszen nagyon jól ismerem magát. Mindenki ismeri errefelé.
– Csakugyan? – kérdezte Verès, akinek hízelgett ez a népszerűség.
– Hát persze, maga a Vautier-ék lakója. Éppen a napokban ta-lálkoztam az úton a feleségével és a gyerekekkel. Nagyon kedves gyerekek. Már a nevüket is tudtam, de elfelejtettem. Azt is mond-ták, hogy könyvelő az úr…
Verès elismeréssel hajolt meg a falu kitűnő hírszervezete előtt.
Könyvírás és könyvelés tulajdonképpen ugyanaz. Párizsban a vele egy emeleten lakók se ismerték ilyen behatóan életkörülményeit.
– Látom, hogy életem nyitott könyv Saint-Boniface lakói szá-mára. De ha ilyen pontosan tud mindent, úgy valószínűleg az sem titok ön előtt, hogy sajnos erősen szűkölködünk tejben.
– Tudom, hogy a Legras fiú hoz maguknak naponta jegyre Francheville-ből – bólogatott Noémi –, de mi az, ha az embernek kicsi gyerekei vannak.
– Így van – sóhajtott Verès. – S az a kevés, ami van, fájdalmas válaszút elé állít bennünket. Kinek adjuk, az anyának, aki szoptatja a csecsemőt, avagy közvetlenül a csecsemőnek, akinek a szopáson kívül is szüksége van tejre? Netán Zette lányomnak, aki növésben van? Magamról – tette hozzá lemondó mosollyal – nem is beszélek, annak ellenére, hogy szintén szeretem ezt az italt, s az orvos tejkú-rát írt elő számomra.
– Valószínűleg azért jöttek ide Marseille-ből, drága lelkeim – buzgólkodott Noémi.
Egyre növekvő bámulattal hallgatta Verès magyarázatát. Íme egy úriember, aki úgy beszél, mintha könyvből olvasná. Márpedig Noémi imádta a könyveket, főként azokat, ahol a grófok és a márkinők vá-lasztékos eszmecseréket folytatnak. Sajnos eme szenvedélye kielégíté-sére csakis akkor maradt ideje, amikor gyermekágyban feküdt.
– Persze nem hagyhatom magukat a bajban – tette hozzá.
– Szívesen segítenék minden nap, de sajnos ezekkel a gyerekekkel a nyakamon én se tehetem. Hozott magával valami edényt, amit megtölthetnék? És mit adhatnék még? Várjon csak, szereti a to-jást? A tyúkok éppen az imént tojtak.
Verès nem hitt a fülének. Tojás? Az emberi összetartás tehát mégsem üres szó csupán!
– Természetesen – dadogta – rajongunk a tojásért. – Ez a legsű-rítettebb táplálékok egyike, amely kalóriákban különösen gazdag.
Fogadja legőszintébb köszönetem kifejezését.
– Várjon egy pillanatig – sürgött Noémi –, megnézem a fészkü-ket. Ne köhögj, Dávid, mindjárt megkapod a szirupodat.
Eltűnt az istállóban. A nyitott ajtón Brandouille lépett a kony-hába minden kopogás nélkül. Verès arca felderült.
Örömének, amely a látvány megjelenésére elfogta, mélyebb oka volt. Verès általában rajongva tisztelte mindazon személyeket s in-tézményeket, amelyek széles e világban hivatva vannak kiosztani a halandók között a leveleket, táviratokat s csomagokat. Amióta az eszét bírta, állandóan valami titokzatos postaküldemény érkeztére várakozott, amely hívatva lett volna meghozni ama csodás elemet, amely életéből olyannyira hiányzott. Ez a várakozás teljesen indo-kolatlan volt – mint minden hit egyébként, gyermekek és tiszta lelkek kiváltsága –, egybekapcsolva egy majdnem messiásvárási op-timizmussal. Mit várt tulajdonképpen? Mindent és semmit. A leg-merészebb feltevést sem találta volna túl valószínűtlennek.
– Jó napot, postás úr! – kiáltotta reménységtől fűtött hangon.
– Van valamije számomra? Felteszem, hogy még nem járt nálunk.
– Maguknál? Hol? – kérdezte Brandouille mogorván.
– Abban a kis házban, a La Grange mellett – erősködött Verès.
– Hiszen ismeri.
– Vagy úgy? Maga az? – Brandouille bortól bűzlő hullámot le-helt a kérdezősködő arcába. Azután minden átmenet nélkül hoz-zátette: – Ha éppen tudni akarja, fütyülök magára.
– Bocsánat… hogy érti ezt? – dadogta Verès elfulladtan.
– Miért nem maradt ott, ahol volt? – folytatta Brandouille aka-dozó nyelvvel. – Persze nincs nyugta, mint a többi magafajtájának se. Éppen elég dolgom van maguk nélkül is. Főként, mert magának tömegével jön a levél meg az újság. Még a polgármester maga se kap annyit. Meg azután az ember ne legyen szomjas, ha magukhoz jön; soha egy pohárka borral meg nem kínálnak! Arra nem is gon-dol, hogy harmincöt kilométert teszek meg naponta, csakhogy ki-hordjam a maga postáját. Hát ezért mondom!
Verès alázattal fogadta a haragvó hatalmasság villámait. Meg volt győződve, hogy mindent elkövetett kegyei elnyeréséért; időn-ként tisztességes borravalót nyomva a markába. És íme a postásból kitör a titkolt ellenszenv, ami rácáfol a csalfa mosolyokra. Hiába:
borban az igazság!
– Hát igen – morogta Brandouille nyáladzva –, van nálam egy levele, tudja meg. Ajánlott levél.
Verès elsápadt az izgalomtól. Végre, végre megérkezett a csodá-latos, a rég várt hír, amely új irányt ad életének. Kitől jött? A vene-zuelai közoktatásügyi minisztertől? Az Egyesült Államok marseil-le-i konzulátusától? Úgy van, ez a legvalószínűbb. Az oly nehezen várt vízum!
– Adja ide… – rebegte a csodaosztogató felé nyújtva kezét.
– Lassan a testtel! – mondta Brandouille gúnyosan. – Az aján-lott levelet csak a lakáson lehet leadni.
– Rendben van, elkísérem – ajánlotta Verès félénken.
– Hát még mit nem? Már jártam maguknál, és miután a házat zárva találtam, ráírtam a borítékra: „Címzett nem tartózkodott otthon.” Legközelebb várjon meg.
Bölcs szavak! Egyébként ez az, amit Verès rendszerint meg is tett, látván a postás érkezte a nap legünnepélyesebb pillanata szá-mára. Az esemény közeledtekor magába szállt s arccal az ajtó felé fordulva várakozott, mint ahogy a hithű muzulmánok Mekka felé fordulnak imájuk közben. Ezen a napon sem mulasztotta el a szertartást, de persze nem sejthette, hogy az epedve várt isteni küldönc két órát késlekedik Tournier boltjában néhány liter vö-rösborrá varázsolva egy gyermekkötényt.
A küszöbön megjelent Noémi, kezében néhány tojással. Bran-douille összerezzent, letette az asztal sarkára a „Relèvement” című vallásos lapocska legutolsó számát s enyhén tántorogva előkészü-leteket tett a visszavonulásra.
– De siet! – szólt rá élesen Noémi. – Egy idő óta ritkán látom!
Nem meri idedugni a képét, mi?
Brandouille, akinek dühe mintegy varázsütésre lelohadt, né-hány összefüggéstelen szót mormolt s kezét tapogatódzva nyújtot-ta az ajtó kilincse felé.
– Mondtam, hogy várjon – állta el az útját Noémi. – Nekünk még valami elszámolnivalónk van. Nyolc napja várom Abel köté-nyét, amit három napja Tournier-ék Angèle-jén látok. Most, hogy a postamester elfogyasztotta a nyulat és a pénzesutalvány ügye fe-ledésbe merült, nem nagyon siet megfizetni a tartozását.
Brandouille valami olyasfélét mormolt, hogy a húga elutazott és nem tudta elintézni a megbízást.
– Tatata…! Mindenki tudja, hogy igenis meglátogatta a húgát múlt vasárnap Saint-Paulban és kapott tőle egy kötényt. De ott-hagyta a kocsmában. Minek hazudik összevissza?
Verès elképedve szemlélte a kínos jelenetet. Hogyan merészeli Noémi hazugsággal vádolni a postást? Amiért időnkét ez a jelentős személyiség Bacchus oltárán áldoz? Ebben nincsen semmi csodála-tos: az istenek is szomjasak.
– Úgy van! – kiáltotta Noémi. – Telhetetlen bortömlő. És rá-adásul még csak nem is elég ravasz. Nem maga volt az, aki a múlt héten, amikor megint egyszer tök részeg volt, elhagyta valahol a biciklitáskáját? Egy vadonatúj pumpával? Igen? Nohát csak keres-se. Megtalálja aznap, amikor én megkapom a kötényt. Most pedig hordja el magát! Eleget láttam az ábrázatát.
Brandouille leforrázottan sompolygott ki a konyhából. Útköz-ben határozatlan fenyegetéseket mormolt. Lehetséges, hogy csak-ugyan Mottes-ban hagyta a pumpáját a múlt szombaton. A csűr falához támasztotta a biciklijét, mielőtt felment Barbarie-ba… De ezért még megfizet a Noémi. Meg ez a zsidó is, aki szüntelenül a fülét rágja a postájával.
– Mondja, igen tisztelt asszonyom – kérdezte Verès, amikor fel-indultsága némileg lecsillapodott –, nem fél, hogy megbántja Brandouille urat? És ha megtorlással élve elmulasztaná átadni egyik-másik levelét?
– Hát aztán! – vonta a vállát Noémi, aki sokkal kevésbé volt postásimádó, mint Verès. – A családi államsegély-utalványt úgyis el kell hoznia az aláírás miatt. A többi pedig… Egy adófelszólítással több vagy kevesebb… Várjon, becsomagolom a tojásokat ebbe a régi újságba. Majd megfizeti legközelebb. Sietek a polgármesteri hivatalba. Mi az, már fél hét? Az ördögbe is… megint elkéstem. Ez az átkozott Brandouille nem ment le a nyakamról.
Míg Verès kiegyenlítette tartozását, a kis Dina rohant be a konyhába.
– Mama, mama! Egy urat láttam itt a bokrok között, ekkora fekete szakállal, aki megcsókolta egy hölgy kezét. Hogy Samuel meg én mennyit röhögtünk rajtuk!
– Fogd be a szád, te pletykafészek – mondta Noémi rosszul lep-lezett mosollyal. – Ismerem azt a hölgyet – fordult Verès felé.
– Az az orosz nő, aki Francheville-ben lakik. De ki lehet az a nagyszakállas úr? Láttam őket előbb az úton.
Verès csak egyetlen szakállt ismert Saint-Boniface-ban, Fleury úrét. Felettébb valószínű, hogy a kérdéses udvarló azonos a lyoni muzsikussal. De semmi köze hozzá! Egyetlen gondolat foglalkoz-tatta, az ajánlott levél. Egy sértett isten szeszélye megakadályozta, hogy tüstént tudomást szerezhessen tartalmáról, de ami késik, nem múlik. A levél holnap kétségtelenül a kezében lesz, s új irányt szab életének.