Payer Gábor
(Kuny Domokos Múzeum, Tata)
Révhelyi Elemér (1889-1976) művészettörténész hagyatéki anyagának jelentős része 1983-ban került a tatai Kuny Domokos Múzeum birtokába.
Fő kutatási területe a magyarországi barokk építészet volt, ezen belül is a 18.
század első felének főúri építkezései (Eszterházyak, Grassalkovichok) álltak kutatásai középpontjában - különös tekintettel az építőmesterek tevékenységére.
Művészettörténeti munkásságát a hazai barokk művészet iránt felélénkülő korban, az 1920-as évek második felében kezdte. Annak a tudósnemzedéknek vált meghatározó tagjává (egyetemi társai voltak többek között Zádor Anna, Kapossy János, Pigler Andor) akiknek munkássága - a Heckler Antal által vezetett Művé
szettörténeti Intézet keretein túlnőve - nagymértékben hozzájárult a magyarországi barokk művészet újraértékeléséhez, formajegyeinek árnyaltabbá, teljesebbé tételéhez.
1932-ben nyer doktori címet „A régi Buda és Pest Mária Terézia korában"
témájú értekezésével. 1945-ig megtartott budapesti rajztanári állása mellett kiterjedt levéltári kutatásokat folytat. Eközben rendezi a tatai Eszterházy-család gyűjteményét. Ennek eredményeként jelenik meg 1938-ban - a tatai múzeum alapjait megvető piarista rendház gyűjteményéről írott -„A tatai piarista rendház és múzeuma", valamint 1941-ben „A tatai majolika története" c. munkája.
1951-1965-ig a Budapesti Műszaki Egyetem Építészettörténeti tanszékének oktatójaként, majd tanszékvezetőjeként tevékenykedik. Innen vonul nyugdíjba címzetes egyetemi tanárként.
Egyetemi oktatói időszakában kezdett el behatóan foglalkozni az Eszterházyak neves építőmesterének, Fellner Jakabnak életművével, amelyhez az indíttatást a család levéltárában folytatott több éves kutatómunka adta meg. E témában írta meg kandidátusi disszertációját 1957-ben, „Fellner Jakab működésének kezdeti évei"
címmel.
További szándéka Fellner teljes oeuvre-jének megrajzolása, a tervbe vett Fellner-monográfia megvalósítása volt. Bár tervezte megjelentetését, a - több évtized kutatásait összegző - monográfia végülis befejezetlen maradt. Tatához, annak muzeális gyűjteményeihez való kötődése folytán az Eszterházy-család, valamint a Fellnerrel kapcsolatos kutatási anyagát végrendeletileg a tatai múze
umra hagyományozta.
Révhelyi Elemér szellemi hagyatéka - noha témájában összetartozó - dokumen
tumtípusát tekintve három elkülönülő egységből áll.
Egyrészt levéltári kutatásainak (közel 10 000-es nagyságrendű) cédulaanyagára, másrészt a mintegy 2 500 tételnyi (fénykép negatív- és pozitívot tartalmazó) fotóanyagra, harmadrészt pedig az építészeti alkotások felmérési rajzaira (150 lap) tagolódik.
Miután Révhelyi kutatásai a 17-18. századi magyarországi barokk művészet területére koncentrálódtak, így a hagyatéki anyag fentebb említett egységei is elsősorban erre a korszakra vonatkozóan tartalmaznak jelentős értékeket, sok tekintetben ma már pótolhatatlan tudományos feljegyzéseket.
Levéltári kutatásait és kéziratait egészíti ki, pontosabban támasztja alá a fotógyűjtemény, amely úgyszintén jelentős kultúrtörténeti értéket képvisel. A közel 2 500 tételnyi fotóanyag mintegy 2/3-a (1423 felvétel) került a tatai Kuny Domokos Múzeum birtokába. Túlnyomó többségük 1948 előtti, de méginkabb 1944 előtti felvétel, koruknak megfelelően különböző méretű üveg, illetve újabbkori anya
gában 6x6-os sikfilmek.
Témakörét tekintve elsősorban a történeti Magyarország barokk építészetét, fontosabb szobrászati emlékeit dokumentálja. Nagyobb hányadát természetszerűen az Eszterházyak építtető tevékenységével, főként Fellner építészetével kapcsolatos felvételek képezik. Található ugyanakkor közöttük számtalan épületterv, kertterv s korabeli térkép is, amelyeket Révhelyi levéltári kutatásai során fedezett fel.
Ugyancsak ő hívja fel a figyelmet azokra a franciás szellemben fogant kastély-és kerttervekre, amelyeket Fellner Jakab 1762-63 folyamán a romos állapotú tatai vár helyére tervezett.
A tervbe vett Fellner-monográfia dokumentációjaként Révhelyi külön köte
tekbe rendezte Felmernek az Eszterházy fivérek (Miklós, Ferenc, Károly) uradal
mában (tata-gesztesi, pápa-ugod-devecseri ill. egri egyházmegye) teljesített megbízásait. Szinte minden fellelhető adatnak utána járt, minden dokumentációt beszerzett, azonosított és gondosan rendszerezett.
Tata barokk arculatának jellegzetes formajegyeit vizsgálva Révhelyi felvételein minden olyan részlet hangsúlyt kap, amelyekkel Fellner sajátos építészeti felfogása megragadható. Fellner művészetének jelentőségét ugyanis éppen az adta, hogy az általa képviselt franciás racionalizmus (Révhelyi megfogalmazásában „klasszi
cizáló barokk") túllép az érett barokk stílusjegyein, s - a világi és egyházi építé
szetben egyaránt teret nyerve - nagymértékben meghatározta a 18. század második felének hazai építészetét. Mindez műveinek nyugodt és súlyos tömegességében, belső tereinek tágas képzésében, s a környezethez való stílusos illeszkedésben vált a korszak jellegzetességévé.
Révhelyi felvételein éppen ezért kap nagyobb hangsúlyt számos kastély illetve templom belső felvétele, amely a fotóanyag tudománytörténeti értékét ugyancsak növeli, (lásd fotó 3-4.)
Ilymódon vált a fotó-dokumentációs anyag - Révhelyi stíluskritikai mód
szerének eszközeként - tudománytörténeti jelentőségűvé. Felvételei ugyanis nem megrendelésre készültek, hanem topográfiakutatási koncepciójának lényegi elemét alkották. Az 1928 óta szisztematikusan fényképezett illetve gyűjtött és topografíkus 179
rendbe sorolt anyag az építészeti objektumok korabeli állapotát rögzítvén -műemlékvédelmi szempontból ugyancsak pótolhatatlan értékekkel bír. (lást fotó 5-6.)
Révhelyi művészettörténeti munkássága során a Gerevich-iskola topográfia
kutatási módszeréhez mindvégig hű maradt. Vallotta, hogy az építészeti alkotások korabeli állapotát, külső és belső formajegyeit híven megörökítő fényképfelvételek legalább olyan forrásértékkel bírnak, mint a levéltári dokumentumok. Hagyatéki anyagának sajátos jellegét és jelentőségét éppen ez a kettősség határozza meg.
Levéltári kutatásait ugyanis a fényképészeti anyaggal nem kiegészítette, hanem éppen azzal együtt tartotta fontosnak értelmezni.
Révhelyi Elemér fotó-gyűjteményi hagyatéka tudománytörténeti vonatkozá
saiban éppen ezért túlmutat a két világháború közötti nevesebb műszaki fény
képészek (Seidner Zoltán, Kozelka Tivadar) anyagán, s a művészettörténeti kutatás számára mindmáig pótolhatatlan értékeket őriz.
Irodalom:
Hajnóczi Gy.: Dr. Révhelyi Elemér (1889-1976) = Magyar Építőművészet, 1976. 6. sz. 64. p.
Révhelyi Elemér munkássága = Tudományos Füzetek, 4. Sz. (szerk. Payer G.) Tata, 1988.
Fellner Jakab élete és munkássága = Kiállítási katalógus (Bev. Payer G.) Tata, 1993.
181
MELLÉKLET
„ÉRTÉK A FOTÓBAN"
ORSZÁGOS FOTÓTÖRTÉNETI KIÁLLÍTÁS TATA, 1993. SZEPTEMBER 26-DECEMBER17.
Salamon Sándor
(Kuny Domokos Múzeum, Tata)
1992-ben Fűrészné Molnár Anikó, Virág Jenő és Kincses Károly úgy gondolták, kell egy országos hírű, jó kiállítást létrehozni. A Tatán nyíló kiállítás anyagát 39 magyarországi múzeum gyűjteményéből válogatták szakemberek, melyből közel 370 db fotográfia került a falra, illetve a tárlókba.
Mindezt egy egyéves előkészítő munka előzte meg, hiszen ennyi közintéz
ményből - határidőre - viszonylag válogatottan, szakszerűen csomagoltan és szállítva hozzájutni ekkora tömegű műtárgyhoz nem egyszerű feladat. Hozzájárult mindehhez, hogy egy felbecsülhetetlen értékű nemzeti vagyonról van szó.
A szervezést a Komárom-Esztergomn Megyei Múzeumok Igazgatósága és a Legújabbkori Történeti Múzeum vállalta magára. Előbbinél Fűrészné Molnár Anikó hívta fel a közel 40 közintézményt a részvételre, utóbbinál gyűjtötték a beérkező anyagot, majd ugyanitt történt a válogatás. Szakemberként ezt a munkát Stemmlerné Balog Ilona az - LTM Fotótárának vezetője - és Kincses Károly - a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója - végezte.
A tatai múzeum munkatársai rendkívül precízen, kellő szakértelemmel és alázattal installálták a fényképeket. Ezzel is megkönnyítették a kiállítás rende
zőinek a dolgát, ami még így sem volt könnyű feladat.
A legnagyobb kihívás a fotográfiák száz százalékos védelme volt, hiszen óvni kellett fénytől, hőtől mindegyiket. A fokozott védelemre azért volt szükség, mert igen sok száz év körüli fénykép olyan kémiai eljárással készült, ami a nem megfelelő fényhatásokra megállíthatatlanul rongálódik, sérül.
Sikerült valamennyi fénykép elé 98 %-os szűrőhatású UV fóliát tennünk, valamint olyan mesterséges fényeket alkalmazni, mely lehetővé tette, hogy három hónapig látogatható volt a kiállítás.
Magyarországon eddig így együtt, ilyen hosszú ideig még soha nem lehetett látni a 100 éves hazai fotótörténet legbecsesebb értékeit.
Ezt igazolta a kiállítással egyidőben rendezett fotótörténeti konferencia meghívott szakembereinek egybehangzó véleménye is.
Közel 160 évvel ezelőtt született meg a fotográfia, magyar néven - amely ugyanannyi idős - a fénykép. A világ bizonyára nem juthatott volna előbbre, bármi 185
mást találtak is fel a fotográfia előtt és után, mivel a múló idő, a pillanat hiteles, pontos megörökítése egyedül álló technikai vívmány.
1830 körül az emberiség birtokába jutott egy olyan eszköznek két francia kísérletező -Niépce és Daguerre - jóvoltából, ami az időt ugyan nem állított meg, de a pillanatot megőrizhetővé tette. Az a viszonylag kevés töredéke ennek a hihetetlenül fontos találmánynak, ami a 160 év alatt megmaradt, mégis érezteti velünk: ezekből a piszkos, karcos, néha elmozdult, esetleges egyáltalán nem jellemző pillanatokból áll össze múltunk képe.
A fénykép tárgya valamikor, valahol, valóságosan látható volt, s eddig ez a megcáfolhatatlan tény a fotográfia feltalálásáig nem létezett. Bár volt festészet, grafika, mégis a nézőt a valós világot és a valamikori történelmi pillanatot nem lehetett ezidáig így összekötni.
Ezért is kell az ilyen kiállítás - bizonyítandó - mikoris minden egyes először látott kép összeköt az akkori világ adott pillanatában készült dokumentum által, beleívódik emlékezetünkbe, miként egy vers vagy dallam egyes sora, mely talán segít látásmódunk alakulásában, vizuális fantáziánk fejlődésében. Naponta számláihatatlan képpel, fényképpel találkozunk, emlékezetünkbe mégis vissza
köszönnek a fotó„közhellyé" vált példái: Petőfi dagerrotíp arcképe, Székely Aladár Ady-portréja, ismerősen tekint vissza Jókai, Kosztolányi vagy József Attila.
Az is rendkívül ritka esemény, hogy sok híres fotókincsünket most szemtől
szembe eredeti - a művész által elképzelt - méretben és kivitelben láthattuk. A dokumentum érték páratlan, hiszen sokszor már eltűnt, rommá vált vagy egy
szerűen egy teljesen átalakult világot láthatunk, amely emberi, tárgyi és kulturális környezetével együtt megszűnt. De ugyanígy szemtanúi lehetünk jelentős, az elmúlt százegynéhány év alatt épült, létrehozott alkotás születésének, mint vasúti pályák, pályaudvarok, hidak, épületek, emlékművek, megannyi másnak.
Bravúros sorozatok tárják elénk a nagy utazások, expedíciók „élményeit".
Láthattuk Déchy Mór által megörökítve a Himalája-expedíciót 1879-ből, a Wosinszky Mór által fényképezett kisázsiai utazást. Xantus János Jáva szigetén készült képét vagy Festetich grófot a Salamon-szigeteken. Csak a fényképező megszállottságával magyarázhatóak ezek a képek, hiszen akkoriban 70-80 kg-ot is nyomott egy fotográfus felszerelése.
Voltak fényképészmesterek, akik a tájkép megörökítését vitték tökélyre, mint Divald Károly és Tátra és a Felvidék tájainak, városainak képeivel és Klösz György a főváros épületeinek, építkezéseinek megörökítésével. Divald nyáron a Tátra üdülőhelyeiről mászta meg a csúcsokat, Klösz egy echós szekéren rendezte be sötétkamráját s úgy fotografálta Pest tereit, utcáit. (Képzeljük mindehhez a többórás expozíciós időt!)
Folyamatos kísérletezéssel teltek ezek az évek, ennek egyik különleges értékes példája is látható volt Tatán, egy 1911-ben készült heliochrómia Veress Ferenctől.
A folyamatos újat kereső mester Kolozsvárt 1881-ben hozzákezd a színes fény
képezés megvalósításához. Fáradozását siker koronázza és találmányával 1889-ben Párizsban lép a nyilvánosság elé. Egy igen szép, színes fotó-kísérlete volt kiállítva.
A képeket figyelve látható volt a tudatos, a mesterség szeretetével és a velejáró alázattal készült felvételek mellett az un. „amatőr" fényképész számos alkotása is. Miszerint az „így" készített fényképeknek is jelentős helyük van a magyar
„fotóközkincsben". Ezeket a képeket csak úgy jelzik, hogy ismeretlen fényképező, ezek a fotográfiák mégis nélkülözhetetlenek, bár alkotóinak többsége csoportképet, zsánerképet készített, ritkábban tájképet, ám fototechnikailag, kultúrtörténetileg gondosan megőrzendők.
A huszadik századra már „tömegek" fényképeztek, a harmincas évek elején Magyarországon 210 000 fényképező gép volt magántulajdonban. Ez magával hozta a további nagyarányú technikai fejlődést. A tizes-húszas években a magyar fényképezést a festőiesség uralja. „A háború után a nemeseljárások (a gumi- és olajmásolás, a brómolaj átnyomás) gyakorlás (fokozatosan) megszűnt (Fotósélet 1937).
A fotókémia bevezette a brómezüstöt mind a negatív, mind a pozitív eljárásokba egyaránt. Eközben már stílusok is kialakultak, így a harmincas évek elején először és utoljára világhírt szerzett fotográfiánknak a magyar vagy a magyaros stílus, egyúttal megjelent a szociofotó.
Míg az egyik a mesterség művészi megfogalmazására tört, a másik a szociális érzékenységet mutatta meg.
Igen szép példái voltak láthatóak e kornak híres magyar fényképészeitől:
Aszmann Ferenctől, Escher Károlytól, Bárány Nándortól, André Kertésztől valamint egy montázs erejéig Moholy-Nagy Lászlótól. A tatai kiállítás a magyar fotográfiát kb. az 1840 és 1940 közötti időszakban mutatta be. A fotografálás világhódító fejlődése során a magyar fényképezés egy pillanatra sem volt hátrány
ban, sőt olykor hazai találmányokkal segítette azt.
A tatai kiállítás bemutatta, hogy jó nevű alkotóinknak és a fotóművészet világhírű képviselőinek milyen örökséggel szolgál a magyar fotográfia fejlődése.
Azok a jeles fényképészek, akik itthon nem lelték vagy nem lelhették meg a helyüket, a világ fotóművészetét életműveikkel azonban elég döntően meg
határozták, ezért az egyetemes fotótörténet számontartja a magyar fényképezést.
Ahogy az anekdota mondja: amikor egy külföldi kiadó elutasít egy magyar fotóalbumot azzal, hogy „Mi az hogy magyar fotó?" - a válasz az: „Akkor sorolja el a világ legnagyobb tíz fotóművészét!" - s akkor kiderül, hogy a tízből, hét magyar: Brassai, Kertész, a két Cápa, Munkácsi, Moholy-Nagy, Almásy.
Sajnálatos, hogy nem kapott kellő reklámot ez a páratlan kiállítás, sajnálhatják akik nem látták. Bizonyos, hogy a látogatókat megerősítette abban: a magyar fotográfia eddig is ott volt a világ fotófejlődésének élvonalában és amit láttak igazi, valós nemzeti kincs.
187