A Westfalen-altábor orvosai

A Bortól mintegy 45 kilométerre lévô Westfalen-táborba kerülôket az Organisation Todt teherautói szállították. Román György azt írta visz-szaemlékezésében, hogy „Az utolsó kocsik egyikére kapaszkodtam fel, ahol Dr. Rácz László budapesti fogorvos vezényelte diszkréten a be-rakodást és felénk, a jövevények felé gyorsan odasúgta: »szerencsések vagytok, jó helyetek lesz!« […] Rácz Laci kollégánk, késôbb jó bará-tunk nem csapott be.”¹⁷⁴

A táborba érkezett 450 munkaszolgálatos két egymás mellett, de külön álló hatalmas barakkba került.¹⁷⁵ A fehér és a sárga karszalagos munkaszolgálatosok alkották a két barakk lakóit. A már itt tartózko-dó 150-200 olasz hadifogoly külön épületekben lakott. A „négy orvost egy külön barakkba, a konyha és a gyengélkedô mellett egy szobába”

helyezték el.¹⁷⁶ „Az elképzelés az volt, hogy járvány esetén ne kelljen az orvosokat is mind karanténba zárni, hiszen a 15-20 tagú keretnek sem volt orvosa, csak Borban volt katonaorvos.”¹⁷⁷

Békés György a feleségének küldött, ellenôrzött tábori levelezôlap- ján azt írta, hogy „Magamról ismét csak azt írhatom, hogy jól vagyok, sôt módomban van tanulni is. Az idôsebb kollégák foglalkoznak ve-lem, természetesen önállóan is dolgozom. Fôképpen Dr. Engel László […] sebészi vezénylése alatt.”¹⁷⁸ A közel egy hónap múlva küldött tá-bori levelezôlapján pedig ez állt: „Továbbra is csak azt tudom írni, hogy a szó szoros értelemben véve jól vagyok és megelégedett és a hivatáso-mat teljesíthetem itt is.”¹⁷⁹

Az orvosok munkarendje itt úgy alakult, hogy „naponta este volt két rendelés (általános bevonulás után 5-6 óra körül), ezen kívül két orvos naponta a munkahelyeket járta, hogy balesetnél elsôsegélynyúj- tást adjon”.¹⁸⁰ Román György felváltva vonult ki „Erdélyi kollégával és a negyedik orvosként beszervezett Békés Györggyel, akinek már csak néhány vizsgája hiányzott a diplomájához. Rácz dr. pedig szerzett jogainál, no meg tapasztalatainál fogva is választott vezetônk volt.

Ô állandó belsô ügyeletet tartott egyikünkkel.”¹⁸¹ Dr. Román György említést tesz még „…az ötödik, legkisebb, legfiatalabb, de sajátos funk-ciójánál [fogva] igen fontos tagunkról, Lelkes Ivánról, a »dialektikus-

ról«, a »Morzsáról«, a közszeretetnek örvendô összekötônkrôl. Intel- ligenciája, fürgesége, ügyessége és agitációs tehetsége szerencsésen egészítette ki az egészségügyi brigádunkat. Ô volt az állandó élô kap- csolat közöttünk és a munkaszolgálatos társaink között. »Morzsáról«

azonban nem csak az orvosok, hanem a munkaszolgálatosok is ugyan-olyan véleménnyel voltak. A »Wesfalen« tábor egyik munkaszolgála-tosa, a budapesti Vágó László azt mondta el nekem, hogy »Volt egy Lieberman nevû fiatal muszos, aki éppen a kora miatt kapott az orvo- sok mellett beosztást. Késôbb vele is találkoztam Pesten. Közgazdász lett, nevét magyarosította Lelkes Ivánra, magas beosztásba került és a VIII. kerületi Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetségnek lett a vezetôje.¹⁸² Livinek vagy az apró alakja miatt Morzsának hívtuk. Hi-hetetlenül lelkiismeretes volt: számon tartotta a sérülteket, éjszaka fel-kereste a lázasakat. Mindenki, még a keret megbecsülését is kivívta!

A gyógyszer mennyiség be volt határolva, voltak, akiknek folyamato- san kellett valamilyen gyógyszert szedni, de Morzsa mindenkinek szer-zett gyógyszert.«¹⁸³ Így valószínûleg sokak nevében fogalmazta meg Román György azt, hogy „Szerettük ôt és szívesen emlékezünk rá, a tragikus sorsú, volt VIII. kerületi ifjúkommunistára.”¹⁸⁴ Békés György özvegyének, Roboz Ágnesnek közlése szerint Lelkes Iván 1956 augusz-tusa utáni idôszakban egy pozsonyi útja során a Duna vízébe esett és

„a víz egy stég alá sodorta és nem tudott onnan feljönni. Tudom, hogy a férjemet nagyon megviselte a hír.”¹⁸⁵

Vágó László elmondása szerint „volt munkabaleset, de nem volt súlyosabb eset”.¹⁸⁶ Ezt erôsíti meg Román György is, aki azt írta, hogy

„feladatunk nem volt nehéz. Sem mi, sem a dolgozók nem voltak erôn felüli feladatokra kényszerítve.”¹⁸⁷

A Westfalen-tábor orvosainak közremûködésével került sor – a ma-gyar bori táborok vonatkozásában – a feltehetôleg legtöbb embert érintô szökésre. A munkaszolgálatosok a szovjet csapatok elôretörésé- nek idôszakában kezdtek el egyre többet gondolkodni a szökésrôl.

A táborból történt egyik elsô, több munkaszolgálatost érintô szökésrôl Vágó László elmondásából tudunk. Ehhez Morzsa is segítséget nyúj-tott, mivel „impregnált, bierott vásznat szerzett, ami sebet betakaró vászon volt. Mi az anyagainkat csavartuk bele, azért, hogy a szökésig jól el tudjuk azokat ásni. Mind a négyünknek szerzett egy ilyen cso-magot!”¹⁸⁸ (A szökés 1944. augusztus 8-án történt és mind a négyük-nek sikerült.)

A szovjet csapatok elôretörése miatt az altáborokat fel kellett szá-molni, és elérkezett a visszavonulás ideje. Erdélyi László leírta, hogy összeszerveztek huszonkét munkaszolgálatost, elsôsorban azokat, akik

A W E S T FA L EN-A LTÁ BOR OR VO S A I

már „megjárták Szovjetuniót”, illetve két szerbül és két románul tudó muszost. Vezetônek Goldschmid Sándort választották.¹⁸⁹ A Bor-ba történô visszavonulást a munkaszolgálatosoknak augusztus 30-án kellett megkezdeniük. Az elsô napig a már kiürített, körülbelül hét kilométerre lévô, nyomaiban ma is fellehetô Heidenau-táborig jutot-tak. Itt „éjjeleztek éberen, mert az állandó tanácskozás miatt, no meg a hihetetlen poloska tömegektôl aludni úgy sem lehetett. Reggelre készen állt a terv…”.¹⁹⁰ Erdélyi azt is leírta, hogy „A szökést szeptem-ber 1-jére tûzték, mert volt egy súlyosan operált fiunk, ôt nem akartuk ápolás nélkül hagyni, de Borban több jól képzett orvos állt rendelke- zésre. A szökés tulajdonképpen simán ment. Az országút két oldalán sûrû erdôség volt, keretünk nagyon félt a partizán támadásoktól és együtt ment elöl. Így aztán mint orvos, aki végigjárkált a sorok kö- zött, megadtam a jelt a fiúknak, hogy: »balra az erdôbe«! Mikor összeszedtük magunkat, kiderült, hogy kb. ötvenen vagyunk! So-kan csatlakoztak hozzánk, mert akik látták, hogy az orvosok szöknek, úgy gondolták, hogy az biztosan jó »buli«.”¹⁹¹ A kollektív szökésben tehát fôszerepet vállaló orvoscsoport Békés Györgybôl, Erdélyi László-ból, Rácz LászlóLászló-ból, Román Györgybôl és az ismeretlen sorsú Váradi fogorvosból állt.¹⁹² Minden bizonnyal velük tartott Morzsa is. Az or-voscsoport bori munkaszolgálata itt ért véget, de a háborús területen végzendô orvosi feladataik azonban korántsem fejezôdtek be.

Az orvoscsoport szökésével megmenekült mintegy ötven mun- kaszolgálatos. Ez azonban egyben azt is jelentette, hogy az el nem me-nekült munkaszolgálatos bajtársaik orvos nélkül maradtak. Az ekkor 23 éves „westfaleni” tábortárs, a késôbbi híres szegedi belgyógyász, Varró Vince könyvében azt írta, hogy a nagy melegben rendületle- nül továbbmenetelôk este 11 órára értek Borba, ahol a fáradtságtól

„félholtan rogytunk le a Brünn-láger udvarára aludni”.¹⁹³ A belgrádi orvosi egyetemen három szemesztert hallgatott Varró Vince mindeh- hez azt is hozzátette, hogy „Közben kisült, hogy a Heidenaunál az orvosaink megunták a dicsôséget, megszöktek, s itt állunk kb. száz fel- tört lábú fekélyes beteggel, minden gyógyszer és orvosi segítség nél-kül. Elhatároztam, hogy kezembe veszem a dolgot, jelentkeztem a fô- hadnagynál, aki maga is megrémült az emberek kinézésétôl. A Láger-führer rendelkezésünkre bocsátott egy szobát, ott parancsnokságom alatt megkezdtük a rendelést. Az elsô nap kb. 60 embert kötöztünk be. […] Késôbb még két láger érkezett meg, azoknak az orvosai is be- jöttek, úgyhogy körülbelül húszan aludtunk a kis szobában…”.¹⁹⁴ A Brünn-táborba¹⁹⁵ bezsúfolt mintegy 1500 munkaszolgálatos „a víz miatt állandó” bél- és hólyaghurutban szenvedett.¹⁹⁶ A keret sok

szen-vedést okozott a munkaszolgálatosoknak, de „az orvosi szoba tagja-it” nem bántotta, és Varró Vince is mint orvos, minden munka alól mentesült.¹⁹⁷ Az elsô lépcsôben hazaindulók után (1944. szeptember 17.) minden munkaszolgálatos átköltözött a Berlin-lágerbe. Itt a ke-ret kegyetlenkedései miatt Varró Vince úgy fogalmazott, hogy „jónak láttam otthagyni orvosi funkciómat, inkább munkára jártam ki”.¹⁹⁸ A második lépcsô végül szeptember 29-én elindult hazafelé, de a parti-zánok felszabadították ôket, így Varró Vince is megmenekült.

A Heidenau-tábornál megszökött orvoscsoport tagjai és a partizá-nok által felszabadított Varró Vince azonban késôbb ismét találkozott.

A román–bolgár határnál lévô Negotin város kórházában való találko-zásig azonban sok minden történt.

A németek, a Tito-partizánok és az általában németbarát csetnikek által közösen uralt területen megszökött orvoscsoportra kalandos út várt.

Ôk németbarát csetnikekbe botlottak, de nem esett bántódásuk, mert orvosra nekik is nagy szükségük volt. A csetnikek között találkoztak a négy éve családjával itt élô bácskai származású, magyarul beszélô Kovacsevics orvossal. Ô volt a csetnik parancsnokság orvosa.¹⁹⁹ Segítségé-vel jutottak el szeptember 18-a körül a körzeti csetnik parancsnokságra, Rudna Glavára.²⁰⁰ A már szabad, volt munkaszolgálatosokat – írta Román György – itt „négy csoportba osztották, különbözô rendeltetéssel. Tíz emberrel engem Kucsevóba vittek. Kucsevo kb. 20 000 lélekszámú város-ka²⁰¹ és annak egyetlen emeletes fogadójában kellett rendelôt, az elsôsegély helyét megszervezni. Itt ismerkedtem meg Dr. Markovits Pál állator- vossal, aki már hónapokkal elôtte szökött meg és került a csetnikekhez.

Jól beszélt szerbül és nagy segítségemre volt az elhelyezkedésünknél.

Néhány polgári betegen kívül igaz nem akadt más munkánk, de hisz mi igazán csak arra vártunk, hogy csatlakozzunk Tito seregéhez.”²⁰² A kö-zelmúltban meghalt neves kutatóorvos, a sárbogárdi Markovits Pál, bori munkaszolgálatos állatorvos 1943. december 23-án szökött meg a Ber-lin-táborból. Az ekkor 27 éves állatorvos Borban munkaszolgálatos orvo-sok gyógyításával hivatásszerûen nem foglalkozott, de találkozásunk során elmondta, hogy jó barátját ô gyógyította meg.²⁰³ Barátja, Rubin Péter visszaemlékezésében azt írta, hogy a Borban Kakoszi doktornak²⁰⁴ nevezett Markovits Pál „egy humán doktor buzgalmával és szakértel- mével gyógyított meg, amikor sárgaságban megbetegedtem”.²⁰⁵ Marko-vits Borban emberek „magán” gyógyítása mellett, állatokat is gyógyított.

Az egyik bori bányász anyadisznóját és malacait mentette meg bravúros állatorvosi beavatkozással (császármetszéssel). A bányász késôbb hálából megszöktette Markovitsot és két társát.²⁰⁶ Ezt követôen nyolc hónapig volt a partizánok ellen harcoló csetnik vajda orvosa. A csetnik vajda

ala-A W E S T Fala-A L EN-ala-A LTÁ BOR OR VO S ala-A I

kulatában 1944 nyarára a Borból szökött magyar munkaszolgálatosok szá-ma tizenhárom fôre duzzadt.

Markovits Pál memoárjában szintén megemlékezett a Román Györggyel történt találkozásáról. Markovits szolgálati helyére, a Pek folyó mellett lévô Kucˇevo²⁰⁷ járási székhelyre „jött egy szökött orvos, Dr. Román György is. Kezdetben velem lakott, majd kis idô múlva kapott egy elhagyott városközponti épületet, hogy ott kórházi rendelôt nyisson, amit délelôttönként a járási központ, illetve a környezô közsé- gek és tanyák kezelésre szoruló lakói vehettek igénybe. Késôbb a vajda kívánságára én is beköltöztem a kórház egyik emeleti szobájába. Hely-reállt a normális állapot, az észak-szerbiai járás lakói orvosi ellátást kap-tak. Az orvossal való viszonyom azonban kissé visszás lett. Mint szanitéc továbbra is szívesen segítettem volna, ám ô ezt nem igényelte.”²⁰⁸

Markovits említést tett a Román György érkezését követô na- pokban Kucˇevóra megérkezô három szökött bori orvosról. Ôk „pszi-chológusoknak mondták magukat. Sajnos ez utóbbiak egy hét elteltével tovább mentek, de velük is sokat beszélgettem.”²⁰⁹ A három „pszicho-lógus” nevét azonban sem könyvében, sem pedig személyes találkozá-saink során nem említette.²¹⁰

A Román György és Markovits Pál által említett rendelônek és az elsôsegélyhelynek otthont adó kucˇevói „emeletes fogadó”, az „el- hagyott városközponti épület” ma is áll. A ma mintegy ötezer lelket számláló városka közepén, a Požarevac–Majdanpek fôútvonal és a bel-városi fôút keresztezôdésében áll a szürke épület.²¹¹ A ma is elhanya-golt állapotban lévô ház utcaszintjén két üzlet, az ötablakos emeleten magánlakások találhatók.²¹²

A csetnikeket és a németeket üldözô Tito-partizánok 1944. szep-tember közepén elérték Kucˇevo környékét. A csetnik parancsnok- ságon gyógyító Markovits menteni próbálta a csetnikekhez került bori bajtársait: „…felelôsséget éreztem a Borból szökött társaimmal szemben és az utolsó napokra kiküldtem ôket – köztük Dr. Román Györgyöt is – egy közeli faluba, hogy ne essen bántódásuk.”²¹³ Erre Román György is így emlékezett, hiszen azt írta errôl, hogy szep- tember 18-án „átkeltünk a Pek folyócskán”, és a körülbelül öt kilo- méterre lévô „Kucsajnába és itt voltunk három napig, akkor vissza- költöztünk a felszabadult Kucsevóba és jelentkeztünk az elfoglalást boldogan ünneplô partizán stábon”.²¹⁴ Mindeközben Markovits Pál

„A partizánok érkezésének éjszakáján a kórház épületében” maradt.²¹⁵ Mindkét kucˇevói bori orvos szerencsésen túlélte Kucˇevo felszabadí-tását. A két bori orvos útja azonban elvált egymástól. Román György a Bortól északra lévô Rudna Glavára, a partizán hadosztályi kórház

köte-lékébe került. Markovits Pál pedig végül²¹⁶ az užicei²¹⁷ állategészségügyi szolgálat központi kórházának vezetô állatorvosa lett.²¹⁸ Mivel mindket-ten elhagyták Kucˇevót, nem voltak már jelen, amikor október 9-én az 1. Német Hegyi Hadosztály idôlegesen visszafoglalta a várost.²¹⁹ Arató (Altmann) István bori munkaszolgálatos telefoninterjúban elmondta, hogy a majdenpeki²²⁰ partizán fôhadiszállásról irányították ôt és körülbelül száz bori bajtársát Kucˇevóba. „Kucsevóban ettünk elôször egy egész kenye-ret. Jöttek a német repülôgépek és lövöldöztek minket. A posta épület-nél a németek három munkaszolgálatost lelôttek. Kijöttünk Kucsevóból, a lakott területrôl, tízen kimentünk a kukoricásba, de a németek észrevet-tek minket. Nem volt mit tenni, mind a tízen jelentkeztünk a némeészrevet-tek- németek-nél mint magyar bányamunkások. […] Pozsarevacnál találkoztunk a saját keretlegényeinkkel, akik megszöktek a partizánok fogságából. Négyen voltak, nevükre nem emlékeszem. Felismertek minket és ki akartak végezni. Amikor kísértek minket kivégezni, repülôtámadást kaptunk.

Szétszaladtunk. Kettôt közülünk a magyar keretesek lelôttek, nevükre nem emlékszem, de a többiekkel együtt én is megmenekültem.”²²¹ Andai Ferenc, aki átélôje volt a német áttörésnek és errôl részletesen beszámolt könyvében, további halottakról és sebesültekrôl írt.²²²

Dr. Román György Rudna Glaván kapta meg katonaorvosi beosz-tását: a hadosztályi kórházban belgyógyászati szolgálatot látott el. Kez-detben a körzetben mozogva végzett orvosi feladatokat, majd októ-ber 16-án jutott el betegeivel az akkor már felszabadult Borba. Késôbb Kucˇevóban a 25. hadosztály 19-es ezredsegélyhely vezetôjének nevez-ték ki. Az egyik állomáshelyén, a szovjet parancsnokság felügyelete alatt mûködô požarevaci²²³ tábori kórházban ô állította ki korábbi tábortársá-nak, a kucˇevói német áttörés során súlyosan megsebesült Biró Imrének kórházi elbocsátó levelét.²²⁴ Román György munkahelye, a segélyhely, a frontot követve folyamatosan mozgott és nyugat felé tartott. Szerbia után Boszniában és Horvátországban, front közeli táborokban, háborús körülmények között végezte szerteágazó orvosi munkáját. Elsôsorban sebészeti beavatkozásokat hajtott végre. Román György számára a hor-vátországi Lasinja²²⁵ kis falucskájában ért véget a háború 1945. május 8-án. Ahogyan ô nevezte, a „Jugoszláv-Tito-hadseregbôl” 1945. július 19-én bocsátották el, hogy két nap múlva hazautazhasson Budapestre.²²⁶ A csetnik parancsnokságon, Rudna Glaván maradt dr. Erdélyi Lász-ló és dr. Rácz LászLász-ló. Erdélyi LászLász-ló azt írta, hogy nekik itt „berendez-tek egy rendelôt és betegszobát a néme„berendez-tektôl zsákmányolt anyaggal.

Kb. egy hétig voltunk itt (sok munkánk nem akadt), ekkor tudtuk meg, hogy éjszaka az egész parancsnokság lelépett. Szerbül beszélô bajtár-sunk úgy tudta, hogy a partizánok már Klokocsevacon vannak, tôlünk

A W E S T FA L EN-A LTÁ BOR OR VO S A I

15 kilométerre. Szereztünk egy szamarat, arra felpakoltuk a mûszereket és kötszereket és elindultunk Klokocsevac felé.”²²⁷ Szeptember 10-én találkoztak a partizánokkal. Erdélyi László és Rácz László ekkor lettek partizánok, majd pedig a jugoszláv hadsereg orvosai. Útjaik azonban szétváltak. Erdélyi a 19. ezred ambulanciáján, október végétôl pedig a 25. szerb divízió kórházában teljesített szolgálatot. Erdélyi vissza- emlékezésében megemlíti még, hogy a mozgó kórházban sebészként tizenkét jugoszláviai helységben gyakorolta orvosi hivatását. A már említett Biró Imre önéletrajzában azt írta, hogy Majdanpekben Erdé-lyi Lászlótól kapott orvosi kezelést.²²⁸ Ugyancsak ô írta, hogy „másnap a kórház elindult a front után, aki járni tudott, beosztották a kórházat biztosító részlegbe, kezünkbe nyomva egy puskát. Éjjel-nappal men-tünk és késô éjszaka ismét Kucsevóba érmen-tünk.”²²⁹

Erdélyi László visszaemlékezésébôl érdemes három fontos orvo- si-szakmai élményét külön is kiemelni. Az egyik – írja Erdélyi – : „A ste-rilizálással kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy mindent tábori kö-rülmények között kell értelmezni. Nagyon vigyáztunk arra a két lábas- ra, melyben fecskendôt és mûszereket fôztünk ki! Fehérnemût, kö-tést, pólyát benzineshordóban kialakított »sterilizálóban« forraltunk, el-vileg gôzben, de [megfelelô] hôfokot sohasem tudtunk [biztosítani] és mindig nedves volt a kikerült anyag.” Erdélyinek „kellemes meglepe- tés” volt „a mozgó sebészet”, amely „minden nagyobb összecsapás után megjelent (1-2 sebész, asszisztencia és mûtô), és azonnal megkezdték a súlyos betegek ellátását, Csacsakon²³⁰ például szinte »meleg csákány-váltásban« voltunk. Ôk operáltak, mikor érkeztünk és miközben mi be-rendeztünk, folyamatosan vettük át az altatást, mûtétet, azután ôk pi-hentek (és csomagoltak), felhívták a figyelmet a súlyosabb esetekre és tovább mentek.” Erdélyi harmadik fontos orvosi élményérôl azt jegyez-te fel, hogy „Negotinban részt vetjegyez-tem egy gyomormûtéjegyez-ten, én altattam (életemben elôször chloroformmal), egy orvos operált és a férfi mûtôs instromentált és asszisztált egyben. Óriási teljesítmény volt!”²³¹

Erdélyi László a megfeszített munkában kimerült és maga is sú-lyosan megbetegedett. 1945. február 5-én a šabaci²³² kórházba került.

Felgyógyulását követôen, április 18-tól a lazarevaci²³³ rokkantkórház vezetô orvosa lett egészen 1945. június 17-i leszereléséig.²³⁴ Minde-közben Erdélyi nagy hírû sebész lett. A „westfaleni” munkaszolgálatos, Budapesten élô Perl Miklós azt mondta nekem, hogy „Erdélyinek a szerbek a kezét csókolták”, akkora tiszteletnek örvendett.²³⁵

A határ menti Negotinban a Rubányi Pállal is együtt dolgozó Er- délyi László nyilván találkozott a szintén ide került Varró Vincével.

Varró Vince elsôdlegesen Rubányira emlékezett: „Sebészeten foglal-

koztattak, Rubányi Pál volt az operatôr, mellette kettôs minôségben mint tolmács és asszisztens mûködtem. […] Rubányi nagyon nyugod-tan és magabiztosan végezte dolgát. […] Nagy érdeklôdéssel figyeltem Rubányi Pál mûtéti technikáját, talán innen ered, hogy késôbb, az ötve-nes években gond nélkül tudtam kísérleteim során kutyákat operálni.”²³⁶ Az orvoscsoport szökésében részt vett Békés György sorsa eltért Erdélyi László és Román György sorsától. A késôbbi neves szülész-nôgyógyász dr. Békés György, a II. számú nôi klinika²³⁷ adjunktusa és a Rókus (Semmelweis) kórház igazgató-fôorvosa minden bizony-nyal a csetnik parancsnokságig, Rudna Glaváig együtt volt orvos társaival. Békés György egy olyan csoportba került, amirôl önéletraj-zában azt jegyezte fel, hogy „A brigád a Vörös Hadsereg közeledté-vel teljes egészében átállt a Szovjet Hadsereg oldalára. Jómagam egy kisebb alakulattal a brigád törzsérôl elválva, külön beosztást kaptam, azonban a beosztási helyem felé mentünkben szembetalálkoztunk a Bulgáriából kivonuló német hadsereggel és egy hadmûvelet során egy éjszaka ladikon átkeltünk [a Dunán] a román partra, ahol már a Vörös Hadsereg sorakozott fel. Innen néhány napos hadifogolytábor- tartózkodás után, leigazolásunk megtörténtével szabadon bocsátottak.

Ekkor Bukarestbe utaztam. Bukarestben a Joint keretében mûködô menekülteket segélyezô bizottság mellett, egy ambulanciát szervez-tem és vezetszervez-tem. Harmadmagammal megszervezszervez-tem a Magyarországról Deportáltak Antifasiszta Mozgalmát, amely a Román Kommunista Párt tudomásával mûködött. Ez az egyesület késôbb elképzeléseimtôl igen élesen eltérôen igazolvány gyártásával és hasonlókkal foglalkozott, ezért az elsô adandó lehetôséggel 1945. január 20-án Bukarestet otthagytam és január 28-án Budapestre érkeztem.”²³⁸ Itt azután azonnal folytatta a bori munkaszolgálata miatt félbemaradt orvosi tanulmányait.