A Rhön-altábor orvosai

A Bortól mintegy harmincöt kilométerre lévô Rhön-altábor a Heidenau- altábor szomszédságában volt.¹⁴⁵ A két tábort egy hosszú és széles völgy választotta el, és a táborlakók tiszta idôben a messzeségben meg is pillanthatták egymás táborát. (A két altábor már Žagubica településhez és nem Borhoz esett közelebb.)

A Rhön-táborba 1944 tavaszán és nyarán vasútépítésre vittek össze-sen 402 magyar zsidó munkaszolgálatost. A Rhön-tábor munkaszolgá-latos foglya, Liebermann Béla megírta bori visszaemlékezését.¹⁴⁶ Leírása szerint a szabadkai orvos, dr. Schäffer László¹⁴⁷ „…már 14 hónapja van Borban”, amikor ôk 1944 tavaszán megérkeztek. Liebermann szerint a bunyevác származású Torma Frigyes zászlós, századparancsnok „esz-közölte ki, hogy az orvos az ô századjába [sic!] kerüljön. Schäffer az egyetlen ember a századunkban, akivel a zászlós kivételezett. Az or-vos szintén szabadkai volt, mint oror-vos fôhadnagy szolgált ugyanott, ahol a zászlósunk volt hadnagyi rangban.”¹⁴⁸ Ráadásul Torma zászlós civilben drogista volt. Jehuda Deutsch szerint Torma és Schäffer egy-aránt a vajdasági Magyarkanizsáról¹⁴⁹ származott. Deutsch leírása szerint

„ez az ismeretség sokat segített a munkaszolgálatosoknak, mert sikerült Schäffer doktornak különbözô könnyebbséget kijárni a

századparancs-A R HÖN-századparancs-A LTÁ BOR OR VO S századparancs-A I

noknál”.¹⁵⁰ Liebermann szerint viszont a doktort „Rövid idô alatt ki-ismertük és a fiúk között nem volt nagyon népszerû, mert mindenki tudta, hogy lekötelezettje a századosnak, tehát nem lehetett bajtársi-as.”¹⁵¹ Mindenesetre a hozzá fordulóknak dr. Schäffer „csak tanácsokat tud adni, gyógyszert nem, mert azt elvették tôle”.¹⁵²

A Rhön-tábor foglya volt Jehuda Deutsch is. Azt írta egyik leve-lében, hogy „pár napig ott voltam az orvosoknál, mert a fogorvos a lá-bamat megoperálta, levette a nagy ujjamról a körmöt és még mást is csinált. Szerencsére volt neki az akkor használt fagyasztó spray, ami-vel annak idején a kihúzandó fogat befecskendezték és így szinte fagyasztottak fájdalom ellen.”¹⁵³

A Rhön-altáborban fogvatartott 402 munkaszolgálatos közé tarto-zott Redô Ferenc is. A késôbbi neves és ma is élô mûvész nyolc hó- napos Don melletti munkaszolgálat és a dorosicsi tragédia túlélôjeként került ide.¹⁵⁴ Redô egészségét nem az orvosi ellátásnak köszönhette.

Lelki egészségét a rajzolás, a természet szépségének megörökítése, míg testi egészségét az általa rendszeresen gyûjtött és fogyasztott erdei gyü-mölcsök és gombák ôrizték meg.¹⁵⁵

A Rhön-táborba 1944 júniusában érkezett az Olaszországban orvosi diplomát szerzett dr. Mária (Müller) Béla. Mária Béla maga is neves költô, az illegális kommunista párt és a húszas évek végétôl mûködô szocialis-ta orvoscsoport vezetôségi szocialis-tagjaként,¹⁵⁶ az ukrajnai munkaszolgálat után kapott behívót Borba. A Rhön-táborban a vasútépítésen és orvo-si beosztásban dolgozott. Visszaemlékezésében így írt „orvoorvo-si praxisának”

megkezdésérôl: „1944 júliusában érkeztem a Bor környéki Rhön-táborba, ahol akkor már vagy kétszáz fôbôl álló csoport vasútépítésen dolgozott.

Ez az elsô csoport vagy hat héttel elôttünk érkezett ebbe a táborba. […]

A táborparancsnok – civilben drogista – kegyetlen ember volt… […]

A zászlós csak egyetlen emberrel tett kivételt, a falujából érkezô orvos-sal. Aki szintén az elsô csoporttal érkezett, s akinek otthon jelentôs föld-birtoka volt, és nyilván azt remélte tôle, hogy hazaérve busásan meg fogja hálálni kedvezéseit. Ennek az orvosnak külön lakosztálya volt, a keretemberek kosztját ette és nem kellett dolgoznia, még csak ki sem vonulni. Fogorvos volt és teljesen egy húron pendült parancsnokával.

Betegséget nem ismert el, kórházba súlyos betegeket sem küldött. Ami-kor a második csoport megérkezett – és vele együtt jómagam is – kényes helyzetbe került. Mindenki tudta, hogy orvos vagyok és ha beoszt a kény-szermunkások közé, saját orvosi reputációját teszi ki veszélynek. Attól is idegenkedett, hogy maga mellé vegyen külön barakkba, mert elôjo- gait így is veszélyeztetve látta. Néhány napos gondolkodás után úgy dön-tött, hogy maga mellé vesz mégis úgy, hogy másodrendû szerepem azért

ki legyen hangsúlyozva. Ô az ágyon aludt továbbra is, én csak a szalmán.

Ô bent maradt a »körletben«, én kimentem a munkaszolgálatosokkal a munkahelyre és szükség esetén ott nyújtottam orvosi segítséget. […]

Én így is boldog voltam, nemcsak viszonylag jobb helyzetem miatt, de azért is, mert azt reméltem, hogy bajtársaimnak így inkább a segítségére lehetek.”¹⁵⁷

Mária Béla táborbeli betegei közé tartozott többek között a két jeles, Borba vitt költô, Radnóti Miklós és Lukács László. Radnótival kapcso-latban azt írta, hogy „nekem volt némi fogorvosi gyakorlatom és gyakran húztam más táborbéli bajtársaimnak is fogat, mert több táborban nem volt fogorvosláshoz valamit is értô orvos. […] 1944 nyarán (júliusában vagy augusztusában) találkoztam vele a Rhön-táborban. A Rhön-táborba úgy került Radnóti, hogy fogfájás címen odakérette magát.”¹⁵⁸

Mária Bélától ismerjük a korábban már említett Lukács László be-tegségének és kórházba kerülésének részleteit is: „…jelentkezett ná-lam »maródin«, a kiváló kommunista költô, akit már Pestrôl ismertem.

Bár alig egyszer-kétszer volt alkalmam addig vele beszélni. Gyomor-bántalmakról és hôemelkedésrôl panaszkodott. Elmondta, hogy régeb-ben volt már gyomorfekélye. Arra gyanakodtam, hogy fekélye kiújult.

Szóltam róla »fônökömnek«, a bácskai fogorvos-földbirtokosnak, aki megmérte a lázát, és mivel az nem érte el a 39 fokot, újra munkára parancsolta. Másnap a munkán láttam, hogy Lukács alig áll a lábán, mire másnap ismét berendeltem vizsgálatra s akkor már 39 fok fölé nyomtam a lázát. Rávettem kollégámat, hogy hozassunk szalmát, és fektessük le két szobánk egyikébe. Nehezen állt rá, mert féltette privi-legizált helyzetét és kényelmetlen volt számára más jelenléte az orvosi pavilonban. Végül mégis sikerült rábeszélnem, hogy tartsa ott. Sôt ké- sôbb, fokozatosan elértem azt is, hogy a másik szobából »gyengélke- dôszobát« alakítsanak ki. Addig az volt a szokás, hogy aki semmikép-pen nem tudott dolgozni, az a munkahelyén »pihent«. Itt a betegek mégis védettebbek voltak, a munkaszolgálatosok a magukkal hozott és

»elkobzott« gyógyszereibôl gyógyszert is tudtunk adni (addig csak a ke-retembereknek jutott belôlük), és azt is el tudtam érni, hogy valami- vel több élelmet és teát kapjanak. Kollégám persze gúnyosan beszélt humanizmusomról. Azt hajtogatta, hogy munkaszolgálatos nem ér- demel jobb sorsot. (Ismétlem, ô maga is az volt.) Lukács napról nap-ra rosszabbul lett. Nyögött, panaszkodott; kollégám gúnyolódott és hisztériásnak tartotta. Megtapintva hasát, láttam, hogy kemény és át-fúródástól tartottam. Próbáltam rábeszélni, érjük el, hogy a bori mun-kaszolgálatost kórházba szállítsák, ahol kitûnô munkaszolgálatos pesti sebészorvosok mûködtek. Nem volt hajlandó beszélni a zászlóssal,

A R HÖN-A LTÁ BOR OR VO S A I

hiszen erre eddig nem volt példa, hogy valakit onnan kórházba szállí- tottak volna. Végre is én magam kerestem fel a zászlóst, akivel nem voltam a legjobb viszonyban. Hallani sem akart a kórházba szállítás-ról. Ismerve azonban viszolygását minden adminisztratív teendôtôl (félig-meddig analfabéta volt), úgy próbáltam meggyôzni, hogy ecse-teltem elôtte a sok hercehurcát, jelentést, írásos tevékenységet, amit ki kellene fejteni, akkor, ha Lukács meghalna. Nagy nehezen beleegye-zett abba, hogy Borba […] szállítsuk a beteget; ehhez azonban semmi segítséget nem voltak hajlandók nyújtani. Szereztem egy valamire való hordágyat, két-három bajtársam segítségével Lukácsot ráhelyeztük és kiálltunk az országútra. Minden arra haladó német katonai jármûvet megállítottunk s bár egy fegyveres magyar keretember is volt a kísé-retünkben, nem voltak hajlandók a beteget felvenni. Végre több mint egy órás várakozás után az egyik német sofôr megszánt bennünket és felvette a beteget és a keretembert a Bor felé haladó teherautóra.

A teherautó mindenféle benzinhordókkal volt megrakva: csak nagy nehezen tudtuk elhelyezni rajta a beteget. Semmiképpen nem volt ideálisnak mondható a betegszállítás ezen módja: az autó rossz uta-kon robogva, a beteg a legkényelmetlenebb helyzetben ülve-feküd- ve a már nyilvánvalóan átfúródott hasfallal, ide-oda zöttyenve haladt.

De hát nem volt más megoldás. Néhány nap múlva hallottuk, hogy a beteg mégis élve megérkezett a bori kórházba, ahol Rubányi profesz-szor úr meg is operálta azonnal, de segíteni már nem tudott rajta. Álta-lános hashártyagyulladás következtében meghalt.”¹⁵⁹

H. Lukács Borbála irodalomtörténész, Lukács László leánya szerint a költô „…ételébe üvegszilánkok kerültek; a gyomra perforálódott.

A parancsnok csak akkor engedte kórházba, amikor már menthetetlen volt; csak kétfajta munkaszolgálatost ismer – mondta –, olyat, aki dol- gozik és döglöttet. Még egy lapot írt családjának, már alig olvasható írással. Június végén halt meg.”¹⁶⁰ (Mária Béla idézett leírása szerint csak 1944 júniusa után halhatott meg.)

Mária Béla az 1944. augusztus végi visszavonulás után a Berlin-táborban találkozott ismét Radnóti Miklóssal. Így írt errôl: „Radnótit sikerült meg-találnom, sôt egy-két órán belül egy valóságos »irodalmi kört« alapítot-tunk a bori szabad ég alatt.”¹⁶¹ A 10-12 tagú „irodalmi kör” tagjai baloldali értelmiségiek voltak, írók, újságírók, mûvészek, politikusosok és nem utolsó sorban orvosok.¹⁶² Mária Bélán kívül orvos tagja volt ennek a körnek Halász Jenô orvos-költô is.¹⁶³ Radnóti kivételével az „irodalmi kör” tagjai, így Szalai Sándor filozófus, Justus Pál szociáldemokrata politi-kus, valamint Mária Béla és Halász Jenô orvosok az ún. második lépcsôben indultak haza. Ôket a partizánok felszabadították.

Mária Béla a Kortárs folyóiratban késôbb azt írta, hogy „a szerb par-tizánok között töltött néhány hetes tevékenység után” érkezett meg 1944 novemberében a már felszabadult Temesvárra.¹⁶⁴ Elôtte azon-ban még orvosnak jelentkezett a szerb partizánoknál. Ezt erôsítette meg Andai Ferenc bori munkaszolgálatáról írt könyvében, amikor is azt írta, hogy a partizánok hívó szavára „orvosok is jelentkeznek:

a sebész Rubányi Pál, Müller-Mária Béla és még egy tucat kiváló orvostudor”.¹⁶⁵ Nem tudjuk, hogy Rubányi Pállal ellentétben, Mária Béla miért nem maradt tovább a partizánok között. Azt viszont már magától Mária Bélától tudjuk, hogy Temesváron megkereste a „régi

»Korunk«-beli” ¹⁶⁶ munkatársait és a temesvári napilap munkatársa lett.¹⁶⁷ Így került a temesvári neves lapszerkesztô Méliusz Józsefen és Mária Bélán keresztül a Déli Hírlap, illetve annak utódjaként megjelenô Sza-bad Szó címû napilaphoz Halász Jenô, Szalai Sándor, valamint Justus Pál.

Miközben Radnótit az úgynevezett elsô lépcsôben kivégzésének szín- helye felé hajtották, addig a Déli Hírlapban bori munkaszolgálatosok versei jelentek meg, Költôk a szögesdrót mögött címmel.¹⁶⁸ (Szerkesztet-te Szalai Sándor.) Az 1944. október 30-án megjelent lapban Radnóti Miklós versei együtt jelentek meg Halász Jenô, Justus Pál és Mária Béla verseivel. Itt jelent meg elôször Radnóti híressé vált két bori ver-se, és itt írtak elôször szabadon a bori drámáról.¹⁶⁹ Mindezt átérezhette a szintén Temesvárra került sok száz volt bori munkaszolgálatos is. Szin-tén a Rhön-tábor munkaszolgálatosa volt Veres Pál, a késôbbi neves orvos, aki azt írta ugyanis, hogy „A felejthetetlen élményre 1944. no- vember 4-én került sor. Akkor olvastam Temesvár magyar nyelven meg-jelent újságjában Radnóti Miklósnak a Heidenau-táborban írt verseit, melyeket a fogolytárs dr. Szalai Sándor, a szociológus professzor” „cipelt magával”.¹⁷⁰

A Déli Hírlap „bori oldalán” feltûnt Halász Jenô orvos-költôrôl keveset tudunk. Mária Béla 1964-ben írta róla, hogy: „A 37 éves Halász Jenô Pécsett, Párizsban és Budapesten élt, verseit a Pécsi Napló, a Párizsi Munkás és más lapok közölték”. Mária Béla írásának idején tehát Halász Jenô már meghalt.¹⁷¹

Mária Béla 1944 decemberében elhagyta Temesvárt. Szegeden 1945. január 15-én „a párt megbízásából” megrendezte „az elsô magyar szavalóestet”, ahol Radnóti-vers is elhangzott.¹⁷² A Rajk-perben meg-vádolt Justus Pál koncepciós perében tanúként meghallgatott Má-ria Béla vallomásából pedig az is kiderült, hogy MáMá-ria Béla 1945 februárjában tért vissza Budapestre.¹⁷³ Mária Béla ebben az idôszak-ban az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet fôorvosa. A szintén volt bori orvossal, a neves dr. Fejér Artur György pszichiáterrel együtt

A W E S T FA L EN-A LTÁ BOR OR VO S A I

itt hozta létre 1953-ben az újdonságnak számító elme-belgyógyászati osztályt.