A versenyképesség definíciója

A versenyképesség nehezen definiálható gyűjtőfogalom, az elsősorban közgazdaságtudományi és gazdálkodástudományi megközelítések között is számos kutatói megfogalmazás létezik. Értekezésem szempontjából a fogalmi meghatározások között még érdekes, hogy egyes versenyképességet meghatározó irányzatok nem tartják értelmezhetőnek a nemzeti, regionális versenyképesség fogalmát, míg vannak olyan kutatói csoportosulások, akik szerint a versenyképesség területi szempontok szerint is megközelíthető. Értekezésem jelen fejezetében az alapfogalmak bemutatását követően elsősorban a versenyképességet területi szinten is értelmező definíciókat tekintem át.

Kiindulópontként a versenyképesség egységes (sztenderd) fogalmát veszem: a vállalatok, iparágak, régiók, nemzetek és nemzetek feletti régiók képessége relatíve magas jövedelem és relatíve magas foglalkoztatottsági szint tartós létrehozására, miközben nemzetközi versenynek vannak kitéve.

A klasszikus közgazdaságtani megközelítés egyik jelentős képviselője Adam Smith, aki megfogalmazta az abszolút előnyök elvét. Abszolút előnynek azt nevezi, amikor

„egy országnak egyes termékek előállításában a munkatermelékenység, illetve a költségek színvonala tekintetében más országgal szemben előnye van” (Szentes, 1999, p. 773). Eszerint a nemzetek számára olyan termékek gyártása racionális, amelyben abszolút előnyökkel rendelkeznek.

Ricardo Smith elméletét tovább fejlesztve megfogalmazta a komparatív előnyök fogalmát, amely „a nemzetközi kereskedelemben valamely országnak különböző termékek előállításában a relatív munkatermelékenységek, illetve relatív ráfordításköltségek, vagyis a másik országéhoz és a másik termékéhez viszonyított relatív költségek tekintetében fennálló viszonylagos előnye” (Szentes, 1999, p.820).

Heckscher és Ohlin a tényezőellátottságra vezették vissza a komparatív előny kialakulását, tételük szerint az egyes országok olyan termékek gyártására szakosodnak, amelyekhez szükséges termelési tényező bőven rendelkezésre áll (Szentes, 1999;

Somogyi, 2009).

Krugman szerint két ország kereskedelme mindkét ország jövedelmét növeli, így nem jelent jelentős különbséget, hogy az egyikük versenyképesebb a másiknál, így aztán a versenyképesség, mint mikroökonómiai kategória csak vállalatok esetében létezik (Krugman, 1994). Felhívja a figyelmet arra a különbségre, hogy vállalatok közti versengés közben, ha az egyik a versenyben alulmarad, akkor kilép az üzletből, és felszámolják, míg egy ország nem hagyhat fel a gazdasági tevékenységével, és nem számolja fel önmagát.

A gazdálkodástudományi megközelítések képviselői a versenyképesség fogalmának meghatározásához a megfigyelhető gazdasági folyamatok és vállalati stratégiák jellemzőit általánosítják.

versenyképességet a vállalatira vezeti vissza, és nemzetgazdasági szinten a termelékenység kifejezés használatát javasolja. Meghatározza a kompetitív előny fogalmát. A kompetitív előnyök azon, a versenytársakkal szembeni előnyök, amelyeket tartósan fenn lehet tartani, és a versenytársak nem tudnak ellensúlyozni. A nemzetgazdasági szinten szerinte a termelékenységet iparáganként kell növelni, öt versenytényezőt különböztet meg: az új belépők, a helyettesítés fenyegetettsége, a vevők és a szállítók alkupozíciója, az iparági versenytársak közötti vetélkedés (Porter, 1993).

Van den Bosch és van Prooijen modellje annyiban több, hogy figyelembe veszik a kultúra nemzetek kompetetív előnyeire gyakorolt befolyását (Bosch – Prooijen, 1992) Az 1990-es évek második felétől Porter a versenyképesség fogalmát már országokra, régiókra is használja, igaz, hogy Lengyel szerint csak formálisan módosított álláspontján, mivel a régióban domináns üzletágak, klaszterek termelékenységének szinonimájaként használja a versenyképesség szót (Lengyel, 2000). Porter azt írja, hogy az életszínvonalat a termelékenység határozza meg, ezért a különböző szintű területi egységek versenyképességének a magas termelékenységet és a termelékenység magas növekedési ütemét tartja, amelyet az üzleti környezet minősége, a térségi gazdasági bázis, a vállalati működés és a hatékony versenystratégiák határoznak meg (Porter, 1999).

A versenyképesség értelmezésében a globalizáció és hatásai maga után vonták a térszemlélet bevonását, hiszen a globalizáció egyik alapvető következménye a térségek, régiók szerepének megváltozása és felértékelődése (Enyedi, 2000; Rechnitzer 1998), mivel a globalizációnak köszönhetően egy új gazdasági tér alakult ki. Az empirikus kutatások is azt bizonyítják, hogy a globális verseny és piac velejárója a regionális specializáció, és felértékelődtek a lokális előnyök, úgy mint az innovációk kifejlesztése, az alacsonyabb tranzakciós költségek, a speciális versenyelőnyöket nyújtó intézmények (oktató, képző stb.), a helyi tudásbázis stb.

A fenti folyamatok következtében a vállalatok rákényszerülnek stratégiájukban a lokalitás, a területi szempontok mérlegelésére, az agglomerációs előnyök kiaknázására.

A lokalitás fontosságát erősíti az is, hogy a technológia szerepe is felértékelődött, mivel a tartós versenyelőnyök az innovativitástól függnek, az új termékek gyors kifejlesztésétől, ami a helyi informális kapcsolatok, a „rejtett tudás”, a helyi intézményi környezet és a társadalmi tőke fontosságát emeli ki.

Krugman a gazdaság térbeliségéből, és a gazdasági tevékenységek erős földrajzi koncentrációjából indul ki, és úgy gondolja, hogy a nemzetközi gazdaság megértéséhez az a legjobb módszer, ha azt vizsgáljuk, mi történik a nemzetgazdaságon belül. Ha pedig meg akarjuk érteni a nemzeti növekedési ráták közötti különbségeket, először a regionális növekedésben megfigyelhető különbségeket kell elemezni; ha viszont a nemzetközi specializációt, akkor jó kiindulópont a lokális specializációk vizsgálata (Krugman, 1994; 2000).

A lokalitás elsőbbségét és hatását vizsgáló üzleti tudományokkal foglalkozók közül Porter neve emelhető még ki, aki a globális vállalatok versenystratégiáit és versenyelőnyeit elemezve szintén a lokális, regionális bázis kiemelkedő szerepére hívja fel a figyelmet. A globális gazdaságban paradox módon a tartós versenyelőnyök - a magasan specializált szakértelem és tudás, az intézmények, a versenytársak és az igényes vásárlók földrajzi koncentrációja - általában erősen lokálisak (Porter, 1998, 2000). Mivel a földrajzi, kulturális és intézményi feltételek térben sűrűsödnek,

könnyebbé válik az egyedi hozzáférés (elérhetőség), a speciális kapcsolatok kialakítása, az információkhoz való hozzáférés, az erős motiváció, és az egyéb, a termelékenységi szint növelése szempontjából előnyöket nyújtó lehetőségek elérése, amelyek a távolság miatt egyébként is csak helyben használhatók ki (Porter, 1998).

Az elmúlt két évtizedben a versenyképesség az Európai Unió dokumentumaiban is megjelent, sőt kulcsfogalommá vált. Az eddig vázolt versenyképesség értelmezésekkel szemben a legnagyobb eltérés, hogy az egymásra épülő EU dokumentumokban a versenyképesség egyre inkább eszközként és nem célként jelenik meg.

A lokalitás előtérbe kerülése miatt a versenyképesség mellett fontossá vált a regionális versenyképesség fogalma is, mivel az eredeti versenyképességi fogalom kibővült a globális folyamatoknak köszönhetően. Ennek oka, hogy a globális verseny egyik jellemzője, hogy a verseny a régiókhoz kötődő vállalatok között zajlik, így tulajdonképpen a régiók és városok gazdasági bázisai vetélkednek egymással. Így a régió már nem csak egy országon belüli területi szint, hanem a globális verseny alapegysége is.

Az 1990-es évek közepén az OECD által szervezett fórumok sora foglalkozott a versenyképességi definíciókkal, és a globális versenyből kiindulva a vállalati, regionális és makrogazdasági versenyképesség különböző megközelítései három csoportba sorolhatók:

A „gyakorlatias felfogás” szerint a versenyképesség a cégek adaptálási képessége, azaz hogyan tudják a máshol sikeres technikai és szervezeti megoldásokat, a „legjobb gyakorlatot” átvenni (benchmarking). Ebben az esetben a régió és az ország versenyképessége az ott működő cégek adaptálási képességeinek összességétől függ.

A „környezeti/rendszer” – felfogás szerint a versenyképesség azt jelenti, hogy a vállalat hogyan tudja optimalizálni gazdasági környezetének elemeit (tőke – és munkapiac, inputok minősége, infrastruktúra). Ebben az értelemben az régió és ország versenyképes, amely az ott működő domináns iparágak, vállalatok számára szükséges magas színvonalú gazdasági bázist képes biztosítani.

A „tőkefejlesztés” – felfogás szerint a versenyképesség azt jelenti, hogyan tudja egy vállalat, ágazat akkumulálni a humán és fizikai tőkét, fejleszteni a technológiát. Ezek szerint egy régió és ország akkor versenyképes, ha vonzza a befektetéseket, olyan új termelő és szolgáltatási helyek létrehozatalát, amelyek nagy, főleg nemzetközi vállalatokhoz kapcsolódnak. (Horváth, 2001)

Az 1992-es maastrichti szerződés a gazdasági teljesítmény növekedésére való képességet érti versenyképesség alatt. Az 1993-as Fehér Könyv (EC, 1993) bár a gazdasági növekedésből indul ki, de már hangsúlyozza a társadalmi elvárások fontosságát, a növekvő életszínvonalat és a kis jövedelmi különbségeket. A Fehér Könyv szerint egy ország vagy régió akkor versenyképes, ha magas növekedési ráta mellett elengedő munkahelyet is tud teremteni, így az állampolgárok életszínvonala emelkedhet. A Fehér Könyv a kompetitív előnyöket fontosabbnak tartja a komparatív előnyöknél (EC, 1993).

Az ötödik regionális periodikus jelentés (EC, 1994) négy olyan tényezőt sorol fel, amelyek meghatározzák a versenyképességet:

Infrastruktúra és humán erőforrás

Külföldi működő tőke (pontosabban régión kívüli tőke) Kutatási és technológiai fejlesztés szerepe

Periféria – helyzet (elsősorban határmenti térségek) kezelése.

A 2001-es versenyképességi jelentésben olvasható a versenyképesség definíciója európai dimenzióban: „egy gazdaság azon képessége, amely az ott élő népességnek magas és növekvő életszínvonalat nyújt és magas foglalkoztatottsági szintet egy fenntartható természeti környezet mellett” (EC, 2001). Az újdonságot ebben a megfogalmazásban a népesség életminőségét alapvetően meghatározó fenntartható természeti környezet fontossága jelenti.

Az EU második kohéziós jelentése már a következőképpen definiálja a régiók és az országok versenyképességét: „magas és növekvő életszínvonal, valamint magas és fenntartható foglalkoztatottsági ráta” (CEC 2001, 37). Fontos, hogy nem a gazdasági növekedést emeli ki, hanem annak egyik lehetséges következményét, az életszínvonalat, azaz a helyben maradó és a lakosság által felhasználható jövedelmeket. Tehát olyan fenntartható gazdasági növekedés elérése a cél, amely magas foglalkoztatottsági ráta mellett valósul meg úgy, hogy a képződő jövedelmekből minél többen részesüljenek.

A regionális versenyképesség különösen kiemelt terület lett az Európai Unióban az integrációs és a bővülési folyamat felgyorsulásával. Az EU tagországok illetékes miniszterei 1999-ben Potsdamban elfogadták az Európai Területfejlesztési Perspektíva (ETP, European Spatial Development Perspective) című dokumentumot, amely három alapvető célkitűzés egyidejű teljesítését irányozza elő; az európai térség kiegyensúlyozottabb versenyképessége mellett a gazdasági és társadalmi kohézió, valamint a természeti és kulturális örökség védelme és fejlesztése jelenik meg fő célként.

Így tehát a legfőbb EU-s cél és eszköz a regionális különbségek mérséklése (méltányosság) mellett egyre inkább a gazdasági növekedés serkentése.

Az EU dokumentumaiban a regionális versenyképességet a következőképpen értelmezik, „a vállalatok, iparágak, régiók, nemzetek és nemzetek feletti régiók képessége relatíve magas jövedelem és relatíve magas foglalkoztatottsági szint tartós létrehozására, miközben nemzetközi versenynek ki vannak téve” (CEC, 1999). A Régiók Bizottsága a fogalmat a hosszú távú munkahelyteremtés és a fenntartható gazdasági növekedés szükségességével egészíti ki (CR, 2000).

Fleischer Tamás (2003) bár elsősorban mikroökonómiai fogalomnak tekinti a versenyképességet, meghatároz egy regionális értelmű definíciót, amely szerint a piaci versenyben való helytálláshoz hosszú távú biztosítékok és előfeltételek összessége szükséges. Azaz „mindazon tényezők összessége ide sorolható, amelyek mintegy garanciáját, biztosítékát képezik annak, hogy a piaci értékesítési részarány javulhasson, vagy jó kiindulás esetén e részarány legalább megőrizhető legyen, ne romoljon”

(Fleischer, 2003:8). Ez az értelmezés már a helyi, regionális fejlesztési irányokat vázolja fel, hiszen vannak olyan, a versenyképességet befolyásoló tényezők, amelyek biztosítása – például a hosszú megtérülési idő miatt – kormányzati, önkormányzati feladat.

Szintén a vállalatok tevékenységéhez való állami, önkormányzati hozzájárulást emeli ki Artner Annamária (2004), aki szerint a versenyképességet csak vállalati szinten

értelmezi, de mégis létezik a fogalomnak egy olyan aspektusa, amely nemzetgazdasági szinten is értelmezhető. Szerinte a régiók közötti verseny a fejlett termelőeszközöket birtokló nagyvállalatok befektetéseinek megszerzéséért folyik, így csupán az a kérdés, hogy mi vonzza a térségbe a tőkét. Ha versenyképességet „tőkevonzási képességként”

fogjuk fel, akkor a magasabb jövedelmezőséget biztosító adottságokkal és feltételekkel rendelkező régiók lesznek ebben a versenyben a nyertesek (Artner, 2004). Ezen értelmezés szerint is az állami, kormányzati feladat a régiók versenyképességének javításában egyenlő azzal, ha a megfelelő feltételek biztosításával segíti a meglévő és potenciális vállalkozásokat gazdasági teljesítményük növelésében.

Somogyi Márta (2009) versenyképességi fogalmi megközelítéseket összegyűjtő tanulmányában olvasható egyesült királysági, ír és görög versenyképességet vizsgáló intézeteinek meghatározásaiból kiderül, hogy a gazdasági teljesítőképességnél többet értenek országuk versenyképessége alatt. Ezekben a definíciókban megjelenik a fenntarthatóság iránti igény, valamint a versenytársakhoz képest mérhető termelékenységbeli és életszínvonalbeli rés csökkentésére való törekvés (Somogyi, 2009).

Lengyel Imre a versenyképesség több szintjét is értelmezhetőnek tartja, regionális versenyképességi definíciója így hangzik: „a regionális versenyképesség nem más, mint magas fajlagos kibocsátás (egy lakosra jutó GDP), amely egyaránt származik a munkatermelékenység és a foglalkoztatottság magas szintjéből” (Lengyel, 2000). Ezzel a meghatározással tulajdonképpen az Európai Unió versenyképességi piramisának alkotóelemeit foglalja össze. Ezt követően ő ma is összeállított egy versenyképességi piramist, amely a versenyképességi definíciókból következő alapkategóriákat (jövedelmek, munkatermelékenység, foglalkoztatottság, globális integráltság), alaptényezőket (kutatás-fejlesztés, technológia, innovációs kapacitás; kis – és középvállalkozások, vállalati szektor; külföldi működő tőke; humán erőforrás és infrastruktúra; intézmények és társadalmi tőke), és sikerességi faktorokból áll. A versenyképességi piramisról bővebben az X: fejezetben foglalkozom. (Lengyel, )

A hazai regionális versenyképességet kutatók közül Palkovits István (2000) a régiók versenyképessége helyett inkább a „produktivitási potenciál” kifejezés használatát javasolja. Véleménye szerint ugyanis a régió nem értelmezhető önálló entitásként elvonatkoztatva a régióban működő gazdasági entitásoktól, így „a régió lehetőségeit az határozza meg, hogy saját belső adottságai, jellemzői által képes-e tartósan hozzájárulni a területén egyébként működő versenyképes vállalkozások folyamataihoz” (Palkovits, 2000).

Palkovits kritikával él a versenyképesség „gyakorlatias – környezeti/rendszer – tőkefejlesztés” értelmezésével kapcsolatban. Szerinte a „gyakorlatias” álláspontban kiemelt „legjobb megoldások” alkalmazása csak követő, de semmiképpen sem versenyképes magatartást tesz lehetővé. Ezzel a véleményével azért nem értek egyet, mert a „best practice” alkalmazása nem jelent feltétlen változtatás nélküli másolást, sokkal inkább az adott térség adottságaihoz, karakteréhez igazodó adaptációt. A

„tőkefejlesztés” értelmezésnél a mennyiségi elemek hangsúlyozását és az endogén elemek figyelmen kívül hagyását nehezményezi, amellyel viszont egyetértek, hiszen a nagy nemzetközi vállalatok túlsúlya kiszolgáltatottá tesz egy régiót, illetve késlelteti a gazdasági szerkezet diverzifikációját.

fejlődés felgyorsítását jelenti, amely főleg a helyi vállalkozások támogatásával és innovációs potenciáljuk megerősítésével érhető el” (Horváth, 2001). Ebben a definícióban a versenyképesség már inkább intézményi kapacitást, a közintézmények és magánszervezetek hálózatát, valamint a közjavak nagy számát jelenti, amelyek az innovációk befogadását segítik elő a tanulás, információátadási folyamat és szinergia javításával.

A vidéki, rurális térségek fejlesztésére kidolgozott LEADER programban a területi versenyképesség kifejezés is megjelenik, amely a versenyképesség négy dimenzióját határozza meg:

„Társadalmi versenyképesség: a helyi szereplők azon képessége, amely alkalmassá teszi őket fejlesztési koncepciók közös elkészítésére és programok végrehajtására, a különböző szintű intézmények közötti együttműködésre,

Környezeti versenyképesség: a helyi szereplők azon képessége, amely alkalmassá teszi őket saját térségük jellegzetes elemeinek formálására úgy, hogy egyúttal a természeti környezetet és a kulturális örökséget megőrzik és felélesztik,

Gazdasági versenyképesség: a helyi szereplők azon képessége, amely alkalmassá teszi őket a térségben magas hozzáadott értékű tevékenységek végzésére, elsősorban a különböző ágazatok közötti kapcsolatok megerősítésével, törekedve a helyi termékek és szolgáltatások előállításához szükséges erőforrások kombinációjára,

Pozicionálás globális összefüggésben: a helyi szereplők azon képessége, amely alkalmassá teszi őket, hogy megtalálják saját térségük szerepét más térségekhez viszonyítva, ezáltal fejlesztési tervük nagy valószínűséggel megvalósítható lesz” (idézi:

[Lengyel, 2003]).

Újdonság a területi versenyképesség kifejezés, amely szerint a versenyképesség regionális szint alatt is értelmezhető. A másik fontos különbség a többi fogalmi meghatározáshoz képest, hogy a helyi szereplők képességét hangsúlyozza szemben az eddigi fogalmakban valószínűsíthetően politikai és gazdasági vezetők felelőssége és feladata helyett. Véleményem szerint ebből a területi versenyképesség definícióból további következtetéseket is le lehet vonni, nevezetesen a versenyképesség itt már nem csak gazdasági fogalom, nem csak a gazdasági teljesítmény szinonimája, hanem emellett már az egyes térségek életminőségét is bevonja, amelynek része a közösségi élet fejlesztése, illetve a közszolgáltatások minősége.

A regionális tudomány képviselői közül Enyedi György szerint a területi verseny célja „a helyben előállított jövedelem tartós növelése oly módon, hogy e jövedelemből a városi társadalom széles rétegei is részesedjenek” (Enyedi, 1996). Ebben az esetben területi egységek között zajlik és célja a régióban, a városban élők jólétének növelése a regionális, helyi gazdaság fejlődésének elősegítésével, amely fejlődést bizonyos csoportok a helyi politikákon keresztül más térségekkel versengve próbálnak befolyásolni explicit vagy gyakran implicit módon (Chesire – Gordon, 1998, Lengyel – Rechnitzer, 2000).

A fenti fogalmakból adódik:

A területi verseny szereplői a területi egységek: régiók és városok, amelyek érdekeit gyakran egymással is versengő helyi csoportok jelenítik meg,

A területi verseny egy folyamat, azaz dinamikus szemléletű, az állandó változásokhoz való alkalmazkodást jelenti,

A helyi önkormányzat, a képviselő – testület és intézményei mellett a gazdasági élet és a civil szféra képviselői is a területi verseny aktív alakítói, gyakran indirekt módon, egymástól függetlenül és egymás akcióiról nem is tudva, de a helyi vagy térségi önkormányzat koordináló szerepe elengedhetetlen,

A gazdasági fejlődés előmozdítás a területi verseny fő célja, azaz elsődlegesek a gazdaságfejlesztési elképzelések, nyilvánvalóan a gazdasági fejlődés a növekedésnél szélesebb kategória,

A területi versenyben a helyiek csoportjai vesznek részt, azaz csak alulról szerveződő (bottom – up) terület – és városfejlesztés esetében beszélhetünk területi versenyről, elsődlegesek a helyi gazdaság jövedelemtermelő képességének javulását előidéző gazdaságfejlesztési elképzelések,

Verseny csak azonos hierarchiaszinten lévő területi egységek között folyik,

A területi verseny nem zérusösszegű játék, azaz a nyertesek nem csak a vesztesek rovására juthatnak előnyökhöz, hanem mindegyik régióban egyidejűleg lehetséges a gazdasági fejlődés, azaz a verseny mellett a tudatos kooperáció, az egyeztetett fejlesztési stratégiák kölcsönösen előnyösek lehetnek,

A versenyt alakíthatják a tudatos fejlesztési stratégián kívül az implicit, a tervekben nem szereplő fejlesztések, az át nem tekinthető szinergikus hatások is, főleg a vállalkozók és a háztartások döntéseinek következményei,

Területi verseny esetén stratégiai szemléletű területi tervezés szükséges a sikerhez, az allokatív tervezés eleve versenyhátrányt jelent.

Tulajdonképpen a településektől soha nem volt idegen az egymással való versengés, csak éppen történelmi korszakonként változó volt a verseny tárgya, versenyezniük kellett a királyi kiváltságokért, az erőforrásokért, a központi támogatásokért, vagy napjainkban éppen a pályázati forrásokért. A cél végeredményben mindig valamilyen kedvezőbb gazdasági pozíció elérésével függ össze (Piskóti – Dankó – Schupler, 2002).

Az egyes térségek, városok versenyét alapvetően két eltérő nézőpont szerint lehet elemezni. Az egyik elmélet szerint a területi egységek versenyét a nemzetgazdaságok versenyéhez lehet hasonlítani, és a régiót, várost egységes egésznek tekintve gazdasági teljesítményüket, outputjukat kell vizsgálni. A másik nézőpont szerint a vállalatok versenyéből kell kiindulni, tehát a versenyelőnyöket előidéző tényezőket és feltételeket, főleg az inputtényezőket kell elemezni a régióban.

Egységes elméleti háttér nincs, viszont a területi verseny döntően gazdasági szempontok alapján zajlik, a versenyben részt vevők fő célja a régióban a hosszú távú és stabil jövedelemnövelés, azaz lényegében a sikeres gazdasági fejlődés. A verseny általában a következő konkrét célok érdekében történik:

A vállalati befektetésekért (elsősorban feldolgozóipar, informatika, kereskedelem stb.), a verseny vonatkozik új vállalkozások letelepítéséért, de a meglevő vállalkozások megtartásáért is

A népesség odavonzásáért, főleg a magasan képzett, versenyképes humán tőkéért, a magasabb jövedelmű foglalkozást űző egyénekért

A települést ideiglenes lakóhelyül választó emberek csoportjáért (turisták, diákok stb.)

A költségvetési forrásokért, közpénzekért, a közjavak létrehozásáért (utak, oktatási és egészségügyi intézmények stb.), közintézmények letelepítéséért Figyelemkeltő események, kulturális, sport -, politikai stb. rendezvények

rendezéséért, amelyek főleg a területi/városmarketing részét képezik

Mindazon személyek és szervezetek, akik döntéseikkel befolyásolják a terület sikeres működését (Lengyel, 2003; Piskóti – Dankó – Schupler, 2002).

Amennyiben elfogadjuk, hogy a régiók, városok versenye eltér a vállalatok versenyétől, alapvetően két álláspontot különböztethetünk meg. Egyrészről a régiókat egységes egészként értelmezve, a közöttük lévő verseny a nemzetgazdaságok

Amennyiben elfogadjuk, hogy a régiók, városok versenye eltér a vállalatok versenyétől, alapvetően két álláspontot különböztethetünk meg. Egyrészről a régiókat egységes egészként értelmezve, a közöttük lévő verseny a nemzetgazdaságok

In document Határtalan lehetőségek a határ mentén (Pldal 76-86)