A sikeres régió faktorai

A regionális politikában és a gazdaságfejlesztésben nem elegendő annak a megállapítása, hogy egy – egy régió mennyire versenyképes, hanem javaslatokat kell kidolgozni a regionális versenyképesség javítására is. Általában megfigyelhető, hogy ezekben a javaslatokban a hagyományos gazdaságfejlesztési eszközöket kombinálják az endogén fejlődésre alapozott módszerekkel. A célrendszer nyilvánvalóan két lényeges szempont köré csoportosítható: munkahelyteremtés (foglalkoztatottsági ráta, és ehhez kapcsolódóan KKV-k és a humán tőke fejlesztése) és a hatékonyság (munkatermelékenység, és ehhez kapcsolódóan a kutatás – fejlesztés és a külföldi működő tőke vonzása).

Az EU hatodik periodikus regionális jelentése szerint a régiók versenyképességét befolyásoló legfontosabb determinánsok:

Kutatási és technológiai fejlesztés, Kis – és középvállalkozások, Közvetlen külföldi befektetések, Infrastruktúra és humán tőke,

Intézmények és társadalmi tőke (EC, 1999).

Szintén a hatodik jelentés tartalmazza azokat a legfontosabb faktorokat, amelyek általában a sikeresnek mondott régiókat jellemzik, ide sorolva a foglalkoztatottak magas számát a gazdasági szolgáltatásokban és a feldolgozóiparban, az innovációs tevékenységek kiterjedtségét, a regionális elérhetőség, megközelíthetőség kedvező feltételeit, a munkaerő képzettségét, a felsőfokú végzettségűek magas arányát.

Ha a versenyképesség fogalmát kibővítjük, akkor a régiók, a városok versenypozíciójának összehasonlításához a sikeresség is használható fogalom.

Enyedi (1997) szerint az alábbi tényezők jelenléte tehet sikeressé egy régiót:

„A gazdasági szerkezet változtatási képessége, kiemelten az értéknövelő, multiplikátor hatású ágazatok térnyerése;

Értékhúzó, szolgáltató ágazatok magas aránya (üzleti szolgáltatások, kutatás – fejlesztés, felsőoktatás, kultúra);

Jellemző a tudásalapú termelés;

Erős az innovációs készség;

A sikeres régióban születnek a döntések;

Erős és gyarapodó középosztály;

Értékes településkörnyezet, igényes várospolitika és színvonalas közszolgáltatások biztosítása;

Sikeres konfliktuskezelés;

Jelentős külső (nemzetközi) kapcsolatok, illeszkedés egy nemzetközi nagyrégió város – és kapcsolatrendszerébe;

Növekvő jövedelem és foglalkoztatás”. (Enyedi, 1997).

hatásaként jöhet létre (Enyedi, 1997). Ennek egyik eszköze, ha a sikeres és kevésbé sikeres városok, települések hálózatba szerveződnek adottságaik jobb kihasználása és érdekeik jobb érvényesítése érdekében.

Részben a hatodik regionális jelentés alaptényezőit, részben a régiók, városok sikerfaktorait felhasználva Lengyel Imre (2000) elkészítette a versenyképességet meghatározó jellemzők „piramis modelljét”.

Forrás: Lengyel – Rechnitzer, 2004 9. ábra A versenyképességet meghatározó tényezők

A piramis csúcsán található egy ország, egy régió növekedésének, gazdasági fejlesztésének legfőbb célja, azaz az ott élők „jólétének”, életszínvonalának, életminőségének javítása. A piramismodellben a regionális versenyképesség központi kategóriája a jövedelem, amely a régió gazdasági növekedését méri. A munkatermelékenység és a foglalkoztatottság is közvetlenül hat a lakosság életminőségére.

A versenyképességet a tényezők széles köre befolyásolja, de a vizsgálatok szerint megadhatók a legfontosabb hatóerők. Az EU hatok regionális jelentésében szereplő öt alaptényező egyaránt hat a munkatermelékenységre és a foglalkoztatottságra, de az ábrán csak a legerősebb kapcsolatok kerültek bejelölésre. Az öt alaptényező fejlesztése várhatóan közvetlenül és rövidtávon javítja a régiók versenyképességét.

Kutatás és technológiai fejlesztés: az innovációk, új technológia gyors bevezetése versenyelőnyt jelent. Az innovációk érkezhetnek a régión kívülről is, de a régiók versenyképességét döntően a régióbeli eredményes K+F tevékenység, innovációk létrehozása és széles körű, gyors elterjesztése segíti elő. A versenyképesség javításához alapvető a kutatás, innováció, oktatás és szakképzés egyidejű fejlesztése, a tudományos és technológiai tudás elterjedése és megjelenése a régióban működő vállalkozások globális vállalathoz vagy regionális klaszterekbe tömörül.

Közvetlen külföldi befektetések: a külföldi működő tőke általában új ágazatokat, piacokat, új technológiát, új munkahelyeket hoz létre, javítja a munkatermelékenységet, és elősegíti a technológiai transzfert is, továbbá megfigyelhető a start – up jelenség, azaz a nemzetközi tapasztalatokat szerzett szakemberek kiválása és új helyi cégek alapítása. A külföldi befektetések komplementer hatásai közül visszacsatoló hatás a beruházás létesítésekor és a helyi beszállítói hálózat kialakításakor, az előrecsatoló hatás az output helyben történő tovább feldolgozásakor, a technológiai hatás pedig az új ismertek elterjedésekor figyelhető meg. A befektetéseknél figyelembe kell venni, hogy egy elmaradott régióban az ország fejlettebb régiójából érkező befektető beruházása ugyanolyan élénkítő hatást tud elérni, mint az országon kívülről érkező befektetőé.

Infrastruktúra és humán tőke: mind a műszaki infrastruktúra, mind az oktatási, szakképzési intézmények léte és színvonalas működése alapvető ahhoz, hogy egy régió versenyképes legyen. Főleg az egyedi, magasrendű vállalati versenyelőnyöket előidéző fejlett közlekedési és telekommunikációs, informatikai hálózatok lényegesek, valamint az oktatási és képzési rendszerek hatékony kihasználása. Az infrastruktúra fejlesztése nem öncélú, hanem a régió versenyképességének javulásához az ott működő iparágak, klaszterek igényeit kell kielégíteni, ezen iparágak versenyelőnyeihez szükséges pozitív külső hatásokat nyújtó tényezőket kell javítani.

Intézmények és társadalmi tőke: a gazdaság eredményes működéséhez a meglévő intézmények közötti hatékony együttműködés is szükséges, a vállalati siker nem csak a menedzsmenttől és a munkaerőtől függ, hanem a közigazgatás színvonalától, a közintézmények működésétől stb. is. Az intézmények, de a vállalatok közötti együttműködéshez, a klaszterek létrejöttéhez is különösen fontos a társadalmi tőke, a nem mérhető attitűdök, kulturális tényezők: a bizalom, a megbízhatóság, az együttműködési készség stb.

A régiók versenyképességét hosszabb távon, áttéteken keresztül befolyásoló, a sikerességhez szükséges tényezők köre igen összetett. A sikeresség faktorait Lengyel Enyedi szempontjai (Enyedi, 1997), Begg (1999) városi versenyképességi „labirintusa”

(ágazati trendek, vállalti jellemzők, üzleti környezet, innováció és tanulás) és az EU hatodik jelentése (EC, 1999) alapján állította össze.

A sikerességi vizsgálatokra jellemző, hogy jelentős adattömegű statisztikai elemzés (általában faktoranalízis) segítségével állapították meg, hogy a gazdasági teljesítménnyel mely mutatók milyen szoros kapcsolatban állnak. A fent említett vizsgálatok nagyon hasonló következtetésekre jutottak, így a piramismodell alapját

Primer kutatásom alapjául a „piramismodell” alapját jelentő tényezők szolgáltak, ezek határon átnyúló vetületére kérdeztem rá.

1. Gazdasági szerkezet: a sikeres régiókban a foglalkoztatottak túlnyomó része a gazdasági szolgáltatásokban, a feldolgozóiparban rendelkezik munkahellyel, ahol jellemző a magas hozzáadott érték, az erőteljes multiplikátorhatás, de a sikeres régió gazdasági szerkezete képes állandóan alkalmazkodni a globális változásokhoz. A magas hozzáadott értéket produkáló szolgáltató szektorokban mind a termelékenység, mind a foglalkoztatottság nő, míg a feldolgozóiparban magas és növekvő termelékenység mellett a foglalkoztatottak száma csökken. A versenyelőnyök nem a szükséges alapellátást biztosító szolgáltatásokból, hanem főleg az üzleti szolgáltatásoktól és a tudásbázistól (K+F, egyetemek, innovációs intézmények stb.) függnek.

2. Innovációs kultúra: a sikeres régiókra jellemzőek a kiterjedt innovációs tevékenységek, hatékony az innovációk diffúziója / terjedése. Mivel csak kevés régió képes csúcstechnológiai K+F tevékenységek végzésére, ez nemcsak kutató- és fejlesztő intézetekben, egyetemekben kell, hogy testet öltsön, a régiók többségében legalább ennyire fontos az új technológiák alkalmazása, gyors adaptálása akár a hagyományos feldolgozóipari ágazatokban. De az új technológiák széles körben történő, lehetőleg a termék-életciklus elején történő gyors és hatékony alkalmazása csak magas szintű innovációs kultúra, kiterjedt innovációs tevékenységek esetén valósulhat meg. Ez az innovációs készség szükséges ahhoz, hogy a régió bármely műszaki, üzleti, környezeti stb. változásra megfelelő adaptációs stratégiával válaszolhasson, és az innovációs kihívásokat a maga javára tudja fordítani. Az innovációs kultúra, készség a régióban a megfelelő vállalati kapacitásokat, a felkészült, innovatív kis- és közepes vállalkozásokat is jelentheti.

3. Regionális elérhetőség: a sikeres régiók jól megközelíthetők, közlekedési kapcsolataik előnyösebbek, mint a többieké, de a közlekedési és kommunikációs infrastruktúra képes enyhíteni a földrajzi meghatározottságon.

4. Munkaerő felkészültsége: a sikeres régiókban relatíve magas a munkaképes korú lakosságon belül a kvalifikált munkaerő aránya. Az oktatási rendszer hatékony abból a szempontból, hogy rugalmasan követi a munkaerő – piaci igényeket, valamint felkészíti a fiatalokat, illetve képes átképezni a meglevő munkaerőt kreatív, innovatív tevékenységekre, az üzleti szolgáltatásokra. A sikeres régiókban nem csak a tudásbázis magas szintű, hanem a munkakultúra, a munkafegyelem is, továbbá a munkaerő képes tömegesen, rugalmasan alkalmazkodni a változásokhoz, igényes a környezetével és „önmagával” szemben.

5. Társadalmi szerkezet: a sikeres régiókban erős, gyarapodó középosztály jelenik meg, amely igényes keresletével, magasabb jövedelmével segíti a régió fejlődését.

Jellemző, hogy összezsugorodik a szakmunkásréteg és csak néhány tevékenység elvégzésére alkalmazható tanulatlan munkaerő. A gyarapodó középosztály, a felkészült munkaerő azzal is a régió fejlődését serkenti, hogy igényes keresletét, magasabb jövedelmét a régióban elégíti ki, illetve költi el.

6. Döntési központok: a sikeres régiók egyben a vállalatok térségi bázisai, az itt működő vállalkozások lényegi tevékenységét folytató egységek (vállalati központok, stratégiai részlegek stb.), önálló döntési kompetenciával rendelkeznek.

Jellemzően az új, innovatív stratégiai részlegek fejlesztése a központnak helyet adó városban, régióban történik. Ha a régióban nincsenek domináns vállalati központok, vagy „szigetszerűen” működnek, és tevékenységük nem ágyazódik a régió gazdaságába, akkor a régió kiszolgáltatottá válik, alkalmazkodóképessége gyenge marad, a felkészült munkaerő előbb – utóbb elköltözik.

7. A környezet minősége: a sikeres régiók színvonalas települési környezettel (közbiztonság, minőségi közszolgáltatások, esztétikus városépítészet, színvonalas lakások, jó helyi közlekedés stb.) és egészséges természeti környezettel rendelkeznek, amely egyébként a képzett és kulturális igényekkel is fellépő középosztály részéről komoly igényként is megjelenik. A sikeres régiókra jellemző, hogy a lakosság nem csak fellép igényeivel, hanem aktív szerepet is vállal a környezet megóvásában (pl. szemétgyűjtés, -és kezelés, zöld területek védelme) részben nonprofit szervezetek, részben a közhivatalok akcióin keresztül.

8. A régió társadalmi kohéziója: konfliktusok minden térségben kialakulnak, de a sikeres régiók képesek kezelni a konfliktusokat, származzanak azok gazdasági szerkezetváltásból, erőteljes gazdasági növekedésből, régión belüli területi és települési egyenlőtlenségekből (gyors városi fejlődés és elmaradott rurális térségek).

A települési önkormányzatok együttműködésre törekednek, kölcsönösen informálják és segítik egymást. A sikeres régiókban a regionális identitás, a lokálpatriotizmus erősödik, ezáltal a lakosság, a nonprofit szervezetek is aktivizálhatók. (Enyedi,1999; Lengyel, 2000)

A versenyképességi piramisban már megjelennek olyan társadalmi vonatkozások is, amelyek a régiók versenyképességének minőségi aspektusait jelenítik meg. Grosz és Rechnitzer (2005) is felhívja a figyelmet arra, hogy a településekre vonatkozó versenyképességi kutatásoknak a hagyományos makro mutatókon, és azok lokális transzformációján túl egyre nagyobb figyelmet kell fordítania azokra a soft mutatókra, amelyek szintén befolyásolják a versenyben való helytállást (Grosz – Rechnitzer, 2005, p. 180).

Egyetértek azzal a véleménnyel, miszerint szükséges olyan települési, kistérségi és akár regionális fejlesztési stratégiák – hívhatjuk akár versenystratégiának is – kidolgozása, amelyek a jövőkép, koncepció és programok felvázolása mellett széles körű társadalmi ismertséget és elfogadottságot érnek el az érintettek (helyi lakosok, vállalkozások stb.) körében. Sikeres csak akkor lehet egy – egy régió, ha a jövőkép elfogadása után az érintettek aktívan szerepet is vállalnak a stratégia megvalósításában (Lengyel, 2003).

A fejezet összegzéseként meghatározom, hogy én mit értek sikeres térség alatt.

Az a térség sikeres, amely a kompetitív előnyöket jelentő adottságaihoz és kapcsolataihoz igazodó célok meghatározása és teljesítése révén képes olyan természeti – gazdasági – társadalmi – kulturális környezet kialakítására, amely hozzájárul a területén működő gazdasági vállalkozások teljesítményének és piaci részesedésének növekedéséhez a térségen kívül is keresett termékek kialakításával, miközben az így létrejövő jól fizető és képzettséget igénylő munkahelyek révén javítja a helyi lakosok