A szakirodalom véleménye a külföldön nyomtatott ferences művekről

„Fogalmunk sincsen, hogyan jutottak a két obszerváns művei Hagenauba.” (Tarnai A.)

A rendelkezésre álló adatok kiszínezése talán Karácsonyi János rendtörténetéből eredeztethető. Ő a kötetek kolofonjaiban olvasható néhány adat alapján a következőket állította a két ferences műveinek nyomtatásra kerülésével kapcsolatban: amikor Johannes Rymann Budára érkezett, felismerte a két prédikátor műveinek értéket, magával vitte kézirataikat Hagenauba, ott kinyomtattatta őket, s így jóformán az egész keresztény világ a művek csodálójává vált.⁹⁴ Az augsburgi kiadó, Johannes Rynmann és a hagenaui nyomdász, Heinrich Gran valóban a legjelentősebb megjelentetői Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát műveinek: a kiadások többsége az ő együttműködésüknek köszönhető. A Karácsonyi által felvázolt kapcsolat azonban ilyenformán nem igazolható: nincs semmi bizonyíték arra, hogy Rynmann Magyarországon járt volna, vagy hogy a ferencesek és Rynmann között lett volna

93 Az ekkor nyomtatott magyar vonatkozású könyvek adataihoz ld. az RMK III első kötetét és az RMK III Pótlásait: Magyar szerzőktől külföldön 1480-tól 1711-ig megjelent nem magyar nyelvű nyomtatványoknak könyvészeti kézikönyve: 1–2547. sz.. (1480–1670), szerk. SZABÓ Károly, HELLEBRANT Árpád, Bp., Akadémia, 1896 (Régi Magyar Könyvtár III. kötet, 1).

Magyar szerzőktől külföldön 1480-tól 1711-ig megjelent nem magyar nyelvű nyomtatványoknak könyvészeti kézikönyve: Pótlások, kiegészítések, javítások, összeáll. DÖRNYEI Sándor, SZÁLKA Irma, Bp., OSZK, 1990–1996.

http://www.arcanum.hu/oszk/ (2015. 07. 09.)

94 „Egy majnamenti német kereskedő, Riman János bizonyára budai tartózkodása közben fedezte fel azokat a szellemi kincseket, amelyeket Laskai, és tarsai közül különösen Temesvári Pelbárt egybegyűjtöttek és tudományos redszerben foglaltak. Elkérte tőlük kézirataikat, és elvitte oda, ahol a könyvnyomtatás és könyvkereskedés már jövedelmező mesterséggé fejlődött, a Rajna mentére, és ott Hagenau városában kinyomtatta. Jóformán az egész keresztény világ bámult a drága kincseken, és gyorsan elkapkodta a kinyomtatott köteteket, úgyhogy alig győzték az új kiadásokat készíteni.” K^ARÁCSONYI János, Szt. Ferencz rendjének története Magyarországon 1711-ig, I–II, Bp., 1923, I, 360. Idézi: BÁRCZI, Ars compilandi..., i. m., 117.

Illetve: „Mikor [Pelbárt] a nagy beszédgyűjteményekkel készen volt, akkor történt, hogy Magyarországra érkezett Rimman János nevű könyvkiadó Németországból, és kinyomtatásra alkalmas kéziratokat keresett. Mivel hazánkban akkoriban a legjelesebb igehirdetők a szigorú ferencrendűek közül kerültek ki, szentbeszédek kinyomtatása és eladása pedig jövedelmezőnek ígérkezett, Rimman Budán és Pesten lakó szigorú ferencrendűeknél kérdezősködött ily kéziratok után. Így talált reá Temesvári Pelbárt és tanítványa, Laskai Osvát műveire, és azokat elvitte magával Németország Hagenau nevű (Strassburgtól északra eső) városába. Itt azután Rimman megalkudott Gran Henrik nevű könyvnyomtatóval, és egymás után kezdette kinyomtatni Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát műveit.” KARÁCSONYI, i. m., II, 569. Idézi: BÁRCZI, Ars compilandi..., i. m.,117–118.

valaha is bármiféle interakció.⁹⁵ Irreálisnak és korszerűtlennek tűnik Karácsonyi azon képzete, miszerint a 15. század végi keresztény Európában Temesvári Pelbártnak és Laskai Osvátnak egy ritka kincsek kiadásán fáradozó, kalandorlelkű kiadóra lett volna szüksége ahhoz, hogy nyomtatásban jelenjenek meg műveik. Miért kellene abból kiindulunk, hogy művelt, külföldi egyetemen megfordult, rendjükben fontos pozíciót betöltő, maguk is nyomtatványokból dolgozó prédikátoroknak, akik ilyen kaliberű műveket hoztak létre, ne lett volna közük saját műveik kiadásához?

Tarnai Andor nem is értett egyet azzal, hogy a művek kinyomtatásának szándékát egyedül Rynmanntól kellene eredeztetnünk. Karácsonyival szemben ő azt állítja, hogy igen valószínű, hogy a rendi irodalmi termékeket Laskai Osvát juttatta el a kiadóhoz. Feltételezését nem fejtette ki kellő alapossággal, talán a későbbi kutatásoktól várva Laskai ez irányú tevékenységének feltérképezését. Azzal kapcsolatban ugyanis nagy elvárásai voltak: Laskait úgy képzelte el, mint „akit a kutatás valószínűleg a korszak legkiemelkedőbb ferencesének mutat majd be egyszer.”⁹⁶ Hasonlóan nincs kellőképpen kifejtve nála az a gondolat sem, miszerint a magyar ferencesek műveit magyarul beszélő prédikátorok használták volna. Ám amint a következő mondatából – az óvatos fogalmazás ellenére – mégiscsak kitetszik, Tarnai igenis efféle felhasználókkal számolt: „ha még meggondoljuk, hogy a prédikátorokat hallgató közönség – a kötetekbe elszórt magyar szavakból kivehetően – magyarul beszélt, a szerzetesek pedig ugyancsak magyarul szóltak hozzá, talán nem lesz téves annak kiemelése, hogy az obszervánsok általában is a magyar nyelvű irodalom felfedezése felé közeledtek némiképpen.”⁹⁷ Tarnai meglátása mindenesetre újabb bizonyíték amellett, hogy nem kell az országon kívülről érkező szándékot sejtenünk a magyarországi ferences művek kinyomtatása mögött: sokkal természetesebb azt feltételezni, hogy a szerzők közvetlen környezetéből, magából a magyarországi ferences rendből indult ki a folyamat.⁹⁸

Bárczi Ildikó is hangsúlyozza Karácsonyi elképzelésének fikciós jellegét, és leírásainak egyes elemeit fantazmagóriáknak nevezi. Mégis – a Tarnai által megjelölt iránnyal szemben – Karácsonyihoz hasonlóan ő is a külföldi kiadó felől közelíti meg a kérdést: „Karácsonyi Jánosnak – fogalmaz Bárczi – az a megérzése, hogy a körülményeknek a magyar obszerváns ferencesek munkássága szempontjából oly gyümölcsöző alakulásában a főszereplő az augsburgi könyvkiadó és könyvkereskedő, Johann Rynmann [...], valamiképpen beigazolódik,

95 Tarnai Andor sem elégedett a Karácsonyi által elképzelt történettel: „amit Karácsonyi (II, 569) arról ír, hogy

»Magyarországra érkezett Rimman (Rymman) János nevű könyvkiadó Németországból és kinyomtatásra alkalmas kéziratokat keresett«, semmit nem magyaráz meg, mert ha esetleg így történt is, miért éppen Magyarországra és akkor jött »kinyomtatásra alkalmas kéziratokat« keresni, amikor a nagy beszédgyűjtemények éppen készen voltak. A Biga salutis I. kötete (De sanctis) 1497-ben jelent meg, a Stellarium 1498-ban, és Laskai egész prédikációgyűjteménye megjelent már, mikor a Pomeriumot nyomtatni kezdték.” TARNAI, „A magyar nyelvet írni kezdik”..., i. m., 197. Ezekből az adatokból valóban inkább úgy tűnik, mintha állandó kapcsolat lett volna a művek összeállítói és a művek kiadói között.

96 „A szakirodalomban a mai napig Temesvári Pelbárt tanítványaként szerepel, holott ilyen természetű viszonyukra adat nem ismeretes; igen valószínű viszont az az állítás, hogy feltételezett mesterének műveit ő juttatta el kiadóhoz. Úgy azonban, hogy előbb saját műveit kezdette el publikáltatni.” Uo., 99. Ld. még: Uo., 98–

100.

97 Uo., 102–103.

98 Ehhez mindenképpen továbbvizsgálandó még a ferences rend és az állam viszonya is, ld. például a Laskainál határozottan megjelenített hun–magyar azonosság kérdését. Laskai „az egész népet felruházta a nemesség körében a XIII. század vége óta ápolt hun–magyar azonosság hitével. [...] A hun–szittya történeti és nemzeti gondolkodást az obszerváns ferencesek a Magyarországon eltöltött és rendkormányzatilag is viszonylag független korszakban fogadták el, – feltevés szerint a Hunyadiak el nem hanyagolható közreműködésével.” Uo., 98. Ugyanide tartozik az 1480-as, Velencében kiadott esztergomi breviáriumban (RMK III, 0001) szereplő, a hunok dicsőségéről és Attila győzelmeinek visszatéréséről szóló vers kérdése is, amelynek összeállítására Mátyás király adott utasítást. Mintha összefüggést lehetne felfedezni az állam által támogatott hun–magyar propaganda szerepeltetése és a nyomtatásban való megjelenés ténye között.

ha áttekintjük e sikeres vállalkozó pályáját.”⁹⁹ Bárczi kutatásai kifejezetten a „gyümölcsöző alakulás”-ra irányulnak: szerinte a titok főképpen a kiadások nagy számában rejlik, s az igazi kérdés az, hogy „miért lehetett jó befektetés, több mint egy évtizeden át, egy augsburgi német kiadónak magyar obszerváns prédikátorok nagy terjedelmű beszédgyűjteményeinek terjesztése?”¹⁰⁰ Ő tehát a nyugat-európai siker okát keresi, s abban igen meggyőző eredményekre is jut. A kor nyomdászati és könyvforgalmazási viszonyainak tisztázásával, valamit a két magyar prédikátor műveit sokszor megjelentető nyomda profiljának meghatározásával próbálja megállapítani a magyar művek sikerének okait.¹⁰¹ A siker magyarázatához talán akkor jut a legközelebb, amikor azt vizsgálja, hogy mi lehet az oka annak, hogy más nyomdák sokáig nem adták ki a magyar obszervánsok munkáit. Ezzel kapcsolatban az alábbi következtetésekre jut: 1) a korban készülő prédikációciklusok nagy száma miatt a nyomdák olyan kortárs gyűjtemények kiadásától remélhették a legnagyobb sikert, amelyek újdonságnak számítottak; 2) a lényegében azonos funkciókat betölteni képes gyűjtemények iránt nem volt eléggé differenciált a kereslet: nem volt igény arra, hogy az egyes nyomdák hatósugarában bővebb választék álljon belőlük rendelkezésre. Eszerint tehát mondjuk Nürnbergben azért nem nyomtatták a Rynmann-féle kiadásokkal egyszerre a műveket, mert egyrészt már nem számítottak újdonságnak; másrészt pedig ha már volt ott használatban egy prédikációs gyűjtemény, nem volt szükségük még egy másikra. Vagyis Bárczi Ildikó logikáját követve: amikor Rynmann vállalta a két magyar ferences műveinek nyomtatását, azért reménykedhetett az üzleti sikerben, mert a gyűjtemények újak voltak és univerzálisak, így azok lehettek a nyomda hatósugarában a prédikációs gyűjtemények.

Bárczi Ildikó tehát a nyugati siker okát kutatja, a nyomda és a művek származási helye közötti kapcsolatra csak egy lábjegyzet erejéig tér ki. Ott a Karácsonyi-féle elképzeléssel szemben azt valószínűsíti, hogy Paulus Wann budai rokonai működhettek közre a ferencesek kéziratainak hagenaui kiadatása ügyében. Paulus Wann ugyanis szoros kapcsolatot tartott budai rokonaival, ráadásul 1495-től 1497-ig ő volt a budai Boldogasszony templom plébánosa, prédikációit pedig ugyanaz a kiadó-nyomdász páros adta ki Hagenauban, mint akik nem sokkal később Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát műveit is kiadták.¹⁰² Bárczi tehát

99 BÁRCZI, Ars compilandi..., i. m., 120. Ld. még: Uo., 115–124 (A könyvek hasznossága – a könyvnyomtatás adatainak tanulságai).

100 Uo., 117.

101 Bárczi maga is említi, hogy a nyugat-európai használattal kapcsolatban nagyon kevés adattal rendelkezünk: „a művek európai olvasottságáról szintén alig akad nyom, még a korabeli európai könyvtárakban való jelenlétük is felderítésre vár.” Uo., 118. Ezzel kapcsolatban megemlítendő Rozsondai Marianne egy 1984-es tanulmánya – melyre Bárczi is felhívja a figyelmet –, amely a korabeli kötések alapján igyekszik feltérképezni Temesvári Pelbárt európai ismertségét. Rozsondai dolgozatának fontos eredménye, hogy számos helyről bizonyította:

szerepelt Temesvári-kötet a könyvtáruk állományában. A vizsgálat azonban nem volt teljes körű (csak az MTA könyvtárában található példányokat vizsgálta), nem terjedt ki Laskai Osvát műveire sem, s sajnos Temesvári Pelbárt tényleges hatásának vizsgálatára sem tekinthető a leghatékonyabb módszernek. A kötés alapján történő azonosítással ugyanis csak az állapítható meg, hogy mely kolostorban volt meg az adott példány, a mű tényleges használata azonban ezzel még nem garantált. A tényleges használat bizonyításához ennél ígéretesebbnek tűnik például annak felderítése, hogy van-e különbség az akkor külföldön levő példányok, illetve az akkor Magyarországon levő példányok elhasználtsága és megjegyzésekkel ellátottsága között. Vö. pl. Laskai Osvát Biga salutisának a ma Münchenben, és a ma a Magyar Ferences Könyvtárban őrzött, 1498-as példányát:

http://www.digitale-sammlungen.de/index.html?

c=viewer&bandnummer=bsb00076951&pimage=00001&v=pdf&nav=&l=en (2015. 07. 12.);

http://archivum.ferencesek.hu/letoltes/digibibl/01001285.pdf (2015. 07. 12.). A Rozsondai-tanulmány végén olvasható következtetés egyelőre nem tekinthető teljesen megalapozottnak: „Pelbárt XV. század végi, XVI.

századi népszerűsége óriási volt egész Európában. A mai napig nincs még egy olyan magyar szerző, akinek műveit annyira jól és széles körben ismerték, és néhány évtized alatt olyan sokszor kiadták külföldön, mint Temesvári Pelbártéit.” ROZSONDAI Marianne, Temesvári Pelbárt népszerűsége Európában, MKSz, 1984, 300–

319. Ahogyan Bárczi is állítja: valójában ezzel kapcsolatban még sok minden felderítésre vár.

102 BÁRCZI, Ars compilandi..., i. m., 121.

valószínűbbnek tartja, hogy egy Rynmann által szintén kiadott szerző segítette a művek nyomdába jutását, mint hogy maga Rynmann utazgatott volna Európa-szerte kéziratokat kutatva. A Bárczi által felvetett kapcsolat végső soron még Tarnai véleményével is összeegyeztethető: az is belefér ebbe a képbe, hogy esetleg mindezek mögött maguk a ferencesek (Tarnai szerint maga Laskai Osvát) is mozgathatták a szálakat, és ők is egyeztethettek Paulus Wannal. Mindez természetesen még további pontosításra szorul, de az mindenképpen leszögezendő, hogy Bárczi feltételezésével is távolabb kerültünk attól az elképzeléstől, mely szerint a nyomtatás ötletét teljes mértékben az országon kívülről kellene eredeztetni.