A regionális versenyképesség főbb tényezői

Az európai gazdaság területi szerkezetének átrendeződése az utóbbi évtizedekben a regionális politika felértékelődéséhez vezetett. A globalizáció és az európai uniós integráció elmélyülésével Magyarország egyre inkább egy nagyobb gazdasági, kulturális tér részévé válik, amelyben a ré-giók, térségek, települések fejlődési esélyeit elsősorban azok versenyképessége határozza meg.

Mind az Európai Unió, mind pedig a nemzeti kormányok jelentősen átalakították a területfejlesz-tés cél-, eszköz- és intézményrendszerét. Módosultak a regionális politikában alkalmazott alapel-vek, a területi egyenlőtlenségek mérséklését szolgáló célok mellett egyre nagyobb súllyal szere-pelnek az európai gazdasági tér versenyképességének erősítését szolgáló intézkedések. A globali-záció és az új térformáló erők hatásai az egyes régiókban és a településrendszer különböző ele-meiben eltérően érvényesülnek, a területi struktúrák adottságai a versenyképességgel kombinált kohéziós politika alkalmazásában nagyfokú különbségeket mutatnak.

A korábbi kutatások Magyarország regionális különbségeinek okai között számtalan olyan elemet regisztráltak, amelyek az európai régiók fejlesztési stratégiáiban, a jelenlegi (2007–2013), várhatóan pedig az elkövetkező (2014–2020) programozási időszakban az ope-ratív programok részeként, a regionális különbségek csökkentése szempontjából különösen fontos jelentőséget tulajdonít a területi verseny és versenyképesség hatékonyságának erősíté-sében. Ebben az összefüggésben a versenyképes régiókat prosperáló gazdaság, nagyarányú foglalkoztatás, tartós és fenntartható fejlődés, folyamatos megújulási képesség jellemzi. A területi versenyképesség – mint azt az Országos Területfejlesztési Koncepció (OTK) leszö-gezi – azonban jóval több, mint egy adott térségben (nagyrégió, kistérség, település) működő vállalkozások versenyképessége. Értelemszerűen beleértendő ebbe az is, hogy az adott térség vonzó legyen mint lakóhely, mint befektetési helyszín vagy turisztikai célpont. Mindenekelőtt alkalmas a térségi funkciók megszerzésére, megtartására. Az erőforrásvonzó és -megtartó képesség, a térségben működők versenyképességének együttes erősítése, valamint a hatékony területi szerkezet megteremtése egyaránt szükséges a térségi versenyképesség növekedéséhez.

Az előbbiekkel összefüggésben a régiók, térségek, települések versenyképessége tehát nemcsak vállalkozásaik, hanem polgáraik, intézményeik, civil szervezeteik sikerességétől is függ.

A vállalkozások gazdasági szerepének erősítése a működésüket meghatározó környezeten túl – például telephely, informatikai, közlekedési elérhetőség, pénzügyi, tanácsadási szolgáltatások, megfelelő munkaerő –, megköveteli a területileg összehangolt fejlesztést is. A versenyképesség kulcsa a régió és a térség területfejlesztési szereplőinek együttműködése. Éppen ezért a területi alapon szerveződő gazdasági célú együttműködések – például kutatóintézetek, multinacionális, valamint a kis- és középvállalatok (kkv-szféra) szereplői és tanácsadó cégek összefogásának – ösztönzése is rendkívül fontos, amelyek alapjait különböző stratégiák képzik. Végső soron ez a fajta komplexitás, szoros összetartozás és együttműködés az előfeltétele a hatékony integrált területfejlesztésnek (OTK, 2005; Tóth, 2009; Káposzta szerk., 2010).

A területi versenyképesség egy lehetséges definíciója

A területi versenyképesség egy olyan komplex rendszer, amelyben a különböző ob-jektív és szubob-jektív (humánerőforrás oldal, management, megfelelő lakókörnyezet, magas színvonalú szolgáltatás) elemek és tényezők szorosan összefüggnek egymás-sal, amelyek együttesen válnak alkalmassá versenyképes projektek generálására és megvalósítására. A versenyképességének eredményességének meghatározó tényezője a régió és térség területfejlesztési szereplőinek szoros összefüggése.

Az integrált területfejlesztés rendszerében a területi verseny és versenyképesség el-méleti alapját is jelentő definíciószerű megközelítések közül irányadónak tekinthető az Euró-pai Bizottság értelmezése, amely szerint a versenyképesség meghatározó kritériuma, a piac-képes termékek és szolgáltatások előállításának és relatíve magas jövedelem és foglalkozta-tottság generálásának képessége – fenntartható módon (Sixth Periodic Report, 1999). A piac-képességet erősítő faktorokat a népesség regionális megoszlása és a települési szerkezet; a vállalkozások méretstruktúrája; a külföldi tőkebefektetések (FDI); K+F+I; a megközelíthető-ség; a humán erőforrások minősége, valamint az intézményrendszer és társadalmi tőke stb.

alkotják. Ezek jelenléte és működési hatékonysága viszont eltérő, az egyes térségek, régiók fejlődési adottságainak és lehetőségeinek a függvényében különbözők lehetnek.

A fejlettebb, jelenleg is jelentős külföldi működődőkével rendelkező térségekben, régiók-ban a nagy hozzáadott értéket termelő, magas technológiájú, minőségi munkaerőt foglalkoztató gazdasági tevékenységek megtelepítését érdemes ösztönözni, míg a fejletlenebb, foglalkoztatási gondokkal küzdő régiókban a nagyarányú foglalkoztatást biztosító beruházások, az ehhez kap-csolódó tőkebefektetések vonzása lehet a cél. Az aprófalvak, perifériák és egyéb öregedő korszer-kezetű térségek számára népességmegtartó, illetve -vonzó képességük javítása érdekében új, élet-képes térségi – például ökológiai, lakó-, rekreációs – funkciók kialakítása vagy azok megőrzése jelenthet megoldást. A következő fejlesztések szolgálhatják hatékonyan a versenyképességet:

 a regionális üzleti környezet és szolgáltatások fejlesztése;

 az elérhetőség javítása;

 térségi hálózatok ösztönzése;

 kis- és középvállalkozások regionális fejlesztése;

 tudástársadalom építése és az innováció területi terjesztése;

 regionális és helyi menedzsment szervezeti fejlődése;

 stratégiák ösztönzése;

 a regionális és települési marketingkommunikáció erősítése;

 a környezet megóvása és fejlesztése;

 a turisztikai infrastruktúra és szolgáltatások fejlesztése (Káposzta szerk., 2010).

A felsorolt versenyképességi faktorokból megkülönböztetett jelentőséggel bír az inno-váció, amely mindenfajta modernizációs és a területi versenyképességet meghatározó folya-mat egyik kiemelkedő előfeltétele. Egy gazdaság fejlődését, annak folyafolya-matainak sikerességét meghatározó tényezője ugyanis az innováció, amely valójában dinamikus környezetbe helyezi a gazdaságot, a benne működő a vállalatokat és a gazdaságfejlesztést szolgáló legkülönbö-zőbb szereplőket. Az innováció fogalmának számtalan értelmezés és meghatározása létezik, ám legtöbb eligazítást a témakör megfogalmazójának, a modern közgazdaság-tudomány meg-alapozójának Joseph Alois Schumpeter (1883–1950) osztrák közgazdásznak az 1912-ben megjelent A gazdasági fejlődés elmélete című munkája jelentette, aki tulajdonképpen első-ként vezette be a közgazdaságtanba az innováció fogalmát.

Az innováció két definícióváltozata

1. Az innováció új, vagy jelentősen javított termék (áru vagy szolgáltatás) vagy eljá-rás, új marketingmódszer, vagy új szervezési-szervezeti módszer bevezetése az üzleti gyakorlatba, munkahelyi szervezetbe, vagy a külső kapcsolatokba (OECD, 2005).

2. Az innováció a tudás alkalmazásának folyamata, a termékek és szolgáltatások, va-lamint ezek piacainak megújítása és növelése, új eljárások alkalmazása a termelésben, az elosztásban és a piaci munkában, a menedzsmentben, a szervezetekben és a mun-kafeltételekben, a munkaerő szakmai ismereteinek bővítése és megújítása (EC, 2004).

Visszatérve Schumpeter eredeti meghatározásához, elmélete alapján a termelési ténye-zők új kombinációjában jelöli meg az innováció lényegét, és abban, hogy az ilyen típusú tö-rekvéseknek van személyes hordozója, mégpedig maga a vállalkozó. Ez a schumpeteri felfo-gás csupán a termelővállalatokra vonatkozik, de más típusú vállalatokra is kiterjeszthető. Fel-fogása minden további, innovációval foglalkozó elmélet kiindulópontja lett. Schumpeter szemlélete szerint az „új kombinációk” komplex felfogásban az innováció öt alapesetére ter-jeszthető ki:

 Új – tehát a fogyasztók körében még nem ismert – javaknak vagy egyes javak új minőségének az előállítása.

 Új, a kérdéses iparágban még gyakorlatilag ismeretlen termelési eljárás bevezetése, amelynek azonban semmiképpen sem kell új tudományos felfedezésen alapulnia, és amely valamely áruval kapcsolatos újszerű kereskedelmi eljárás is lehet.

 Új elhelyezési lehetőség, vagyis olyan piac megnyitása, amely a kérdéses ország kérdéses iparágában ez idáig még nem volt bevezetve, akár létezett ez a piac már korábban is, akár nem.

 Nyersanyagok vagy félkész áruk új beszerzési forrásának meghódítása; ismét mindegy, hogy ez a beszerzési forrás korábban is létezett, csupán nem vették figyelembe, illetve nem tartották megfelelőnek, vagy pedig először kell kialakítani.

 Új szervezetek létrehozása – például monopolhelyzet teremtése trösztösítéssel – vagy megszüntetése (Schumpeter, 1912, 1980, 111).

A fenti felsorolás szerint más megközelítésben tehát az innováció az új ötleteket, új te-vékenységeket, új termékeket, új szervezeteket, új emberi és közösségi viselkedési módokat jelenti a mindennapokban. Az innovációs folyamat Schumpeter felfogásában ugyanakkor további három részből, illetve szakaszból áll: 1. az új gondolat megszületése (invenció); 2. az új gondolat materiális megvalósítása (innováció); 3. az új termék elterjesztése, tömeges fel-használása (diffúzió). Az innovációs folyamatok különböző formái más-más folyamatokat indítanak el a tér gazdaságában.

A versenyképességet meghatározó tényezők között szoros, szinte elválaszthatatlan kapcsolat alakul ki az innováció és a kutatás-fejlesztés fogalma között, amelyek tulajdon-képpen egymást feltételező és egymást kölcsönösen kielégítő szimbiózist alkotnak egymással.

Éppen a szoros összefüggés kifejezéseként a kutatás-fejlesztést megjelenítő „K+F” mozaik-szó újabban kiegészül az innováció rövidítéseként használt „I” megjelöléssel, amely együtt (K+F+I) fejezi ki a kutatás-fejlesztés teljes tartalmát. A háromféle tevékenységet kifejező K+F, az alapkutatás, az alkalmazott kutatást és kísérleti fejlesztés jelentéstartalom ma már értelemszerűen kiegészül az innováció (I) kifejezéssel, függetlenül attól, hogy a köztudatban még mindig inkább a hagyományos megjelölés (K+F) az elterjedt. A K+F+I fogalmába mind a formális, vagyis a K+F szervezetekben, mind az informális vagy alkalmi, más kutatóhelye-ken végzett K+F beletartozik.

A kutatás-fejlesztés definíciója

A kutatás-fejlesztés (vagy több helyütt kutatás és kísérleti fejlesztés), K+F olyan módszeresen folytatott alkotómunkát jelent, amely a meglévő ismeretanyag bőví-tésére szolgál – beleértve az emberről, a kultúráról és a társadalomról szerzett is-mereteket is –, valamint arra, hogy ezt az ismeretanyagot új alkalmazások kidol-gozására használják fel (OECD, 2002).