A paradigmaváltás idôszaka

fejlett ipari országban számos lépést tettek az üvegházhatású gázok kibocsátá-sának csökkentése érdekében és folyamatosan nő ezekben az országokban a klímabarát települések és közösségek száma, az éghajlatváltozás kockázatai nem csökkentek, hanem nőttek. Mint azt az 1. fejezetben bemutattam, a Föld ökoló-giai állapotáról készült „diagnózisok” az éghajlatváltozás mellett más területeken is a kockázatok növekedéséről számolnak be. Ezek az eredmények azt támaszt-ják alá, hogy a fejlett ipari országok, a jelenlegi társadalmi és gazdasági paradig-mák keretei között, nem tudják azokat a veszélyessé vált folyamatokat megfé-kezni, amelyeket az ipari forradalom idején ők indítottak el.

Ez a kudarc az uralkodó társadalmi és gazdasági paradigmák csődjének te-kinthető. Részben azért, mert a modern társadalmakban uralkodóvá vált para-digmák gyengítették le azokat a társadalmi korlátokat, amelyeket a tradicionális társadalmakban még többé-kevésbé meg tudták fékezni. De azért is tekinthető a kialakult helyzet az uralkodó paradigmák csődjének, mert az ökológiai válság miatt kialakult ellentmondásokat ezek között a keretek között nem sikerült megoldani.. Ilyen ellentmondás, hogy a kibocsátás szükséges mértékű és ütemű csökkentése a gazdasági és a társadalmi célokkal ellentétes cél. A fogyasztói társadalmakban ez legerősebben érvényesülő klímaparadoxon.

A fogyasztói társadalmakban a legfontosabb cél a gazdasági növekedés és ezzel együtt a fogyasztás növelése. A termelés és a fogyasztás csökkentése – még akkor is, ha a társadalom jövője szempontjából létfontosságú lenne, – pedig

„rendszeridegen” gondolat.

A modern társadalmak számára megoldhatatlan feladatot jelent az is, hogy működési módjukkal a természet határait nem lépjék át. Ez azért jelent számuk-ra megoldhatatlan feladatot, mert éppen azok a társadalmi és gazdasági körül-mények járulnak hozzá a határok megsértéséhez, amelyek a modern társadalmak kialakulásának és megerősödésének a legfontosabb feltételei: a termelés és a fogyasztás, illetve a munkahelyek és a lakóhelyek szétválasztása; a mezőgazda-ság gépesítése, a nagy ellátórendszerek kiépítése és működtetése és a közleke-désnek a társadalom életében betöltött, nélkülözhetetlenné vált szerepe. végül pedig a mindezek működtetéséhez nélkülözhetetelen energiaforrások felhasz-nálása.

Az ökológiai szempontból szükséges társadalmi változások megvalósítását megnehezíti, hogy mindkét országban a társadalom magas jövedelemmel ren-delkező csoportjai sértik meg legnagyobb mértékben a természet törvényeit, azok a társadalmi csoportok pedig, amelyek az új, ökológiai elveken nyugvó társadalmi normák megerősödéséért küzdenek, mind a két országban periféri-kus helyzetben vannak.

Az ökológiai válság elkerülése érdekében szükségesnek tartott intézkedések meghozatalát korlátozza az is, hogy az országok vezetői a válság következmé-nyeinél jelenleg még fenyegetőbbnek tartják ezeknek az intézkedéseknek a politikai következményeit. Politikai paradoxon alakult ki: a társadalom tagjai az ország biztonságáért és védelméért felelősséget vállaló kormányoktól és az ön-kormányzatoktól várják, hogy megvédjék őket az éghajlatváltozás várható

kö-vetkezményeitől. Ha a kormányok és az önkormányzatok megtennék a megelő-zés és az alkalmazkodás érdekében szükségesnek tartott lépéseket, akkor elveszítenék a hatalmukat, mert ezek a lépések sértenék a gazdasági szereplők és a választóik rövid távú érdekeit is. Ez is egy feloldásra váró klímaparadoxon.

Az éghajlatváltozással foglalkozó tudományos kutatások eredményei és a két országban végzett saját kutatásaim alapján arra a következtetés-re jutottam, hogy az éghajlatváltozás miatt szükségesnek tartott és a jelenlegi feltételek között megvalósítható lépések között a fejlett ipari országokban olyan ellentmondások, úgynevezett klímaparadoxonok alakultak ki, amelyek a jelenlegi társadalmi és gazdasági paradigmák keretei között feloldhatatlanok. Ezek a klímaparadoxonok már eddig is az uralkodó paradigmák meggyengüléséhez vezettek és végső soron szétfeszíthetik ezeknek a paradigmáknak a kereteit.

Mivel ezek a paradigmák a modern társadalmakban alakultak ki és erősödtek meg, az ökológiai válság a modern társadalmak alapjait kérdőjelezi meg. A mo-dern társadalmak „alkotmányának” – mint ahogy azt Bruno Latour könyve alapján az 1. fejezetben bemutattam, és amelyet most jelentősége miatt újból bemutatok – a következő négy pont a „garanciája”:

a) „Nem az ember csinálja a természetet; a természet mindig létezett és min-dig ott volt, mi csak felfedezzük titkait.” (Latour 1999, 59)

b) „Az emberek és csakis az emberi lények azok, akik társadalmat hoznak létre, és akik szabadon meghatározzák saját magukat.” (Latour 1999, 59) c) „Teljes mértékben el kell választani egyfelől a természeti világot… és a

társadalmi világot […] másfelől a hibridek munkáját a purifikáció gyakor-latától. (Latour 1999, 59)

d) „Senki sem igazán modern, aki nem ért egyet azzal, hogy Istent távol kell tartani úgy a természet, mint a köztársaság törvényeibe való beavatkozás-tól.” (Latour 1999, 63)

A klímaparadoxonok feloldhatósága érdekében a modern társadalmak „alkot-mányának” minden pontját újra át kell gondolni. Ezek közül is elsősorban Latour felsorolásából azt, amely szerint „teljes mértékben el kell választani egyfelől a természeti világot […] és a társadalmi világot” (Latour 1999, 59). Az elmúlt évti-zedek tapasztalatai alapján ugyanis a modern társadalmak alkotmányának ez a garanciája megkérdőjeleződött és így elkerülhetetlen a természet és a társadalom kapcsolatának újraértelmezése. Némedi Dénes a Modern szociológiai paradig-mák című kötetben erről a kérdésről a következőket írta:

„A modern társadalmi rend egyik alapja az a meggyőződés, hogy a társadal-mi rend racionális berendezkedése garantálja a sikeres alkalmazkodást az objektív természeti rendhez, s hogy kellő figyelem jut az objektív természeti rend megismerésére – ahogy ezt a tudományról szóló mindennapi diskurzu-sok állandóan hangsúlyozzák. Másfelől a természeti törvények objektivitása

alapot adhat a reménynek, hogy lehetséges ésszerű egyetértésre jutni.” (Né-medi 2008, 48)

Némedi Dénes később – B. Latour, U. Beck és Knorr-Cetina munkásságát ismer-tetve és elemezve – azt írja, hogy a modern társadalmi rendnek ez az alapja megkérdőjeleződött és a társadalomról alkotott elképzeléseinket újra kell gon-dolnunk (Némedi 2008).

Bruno Latour elméletében is ez az újra megtalált harmónia a válság megol-dásnak egyik fontos feltétele: „A természet és a társadalom nem két különálló pólus, hanem a társadalom-természetnek, a kollektivitásnak egymást követő egy és ugyanazon terméke” (Latour 1999, 236).

Thomas S. Kuhn véleménye szerint a paradigmaválság, a „csőd”, felismerésé-nek időszakában kezdődik el a „rendkívüli kutatások időszaka”, amely az új paradigmák kidolgozását eredményezi. „Új elmélet […] csak a normál probléma-megoldó tevékenység nyilvánvaló csődje után jelentkezett” (Kuhn 1984, 107). Az elmúlt évtizedekben az új, az uralkodó paradigmával és egymással is versengő elméletek megjelenése – mit ahogy erről már az 1. fejezetben írtam – a paradig-maváltás időszakának egyik jellegzetessége. Ezzel magyarázható, hogy az Egye-sült Királyságban, Magyarországon és más országokban is az uralkodó paradig-máktól eltérő, új gondolatok jelennek meg az ökológiai válsággal és a klímaváltozással foglalkozó könyvek és folyóiratok egy részében. De ezzel magyarázható azoknak a nemzetközi és hazai tudományos műhelyeknek a létrejötte és fennmaradása is, amelyekben a kutatók már új elméleti keretek között foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel. A klímaparadoxonok feloldását azonban lassítja, hogy az ökológiai és klímakutatásokkal foglalkozó kutatók többsége a jelenleg uralkodó paradigmák keretei között keresi a megoldást a kialakult válságos helyzetre. A már megjelenő új gondolatok és az ezekről szóló viták ellenére a tudományos életben még nem érződik a tudományos forradalom hangulata. Pedig a paradigmák válsága akkor ér véget, amikor a tudományos kutatók új keretek között kínálnak megoldásokat a jelenlegi keretek között meg-oldhatatlan feladatokra.

Kuhn gondolatmenetét követve az értékek fontossági sorendjének a vitája szintén a paradigmaváltás időszakára jellemző társadalmi jelenség.

„…a paradigmák körüli viták mindig magukban foglalják a kérdést: mely problémák megoldása fontosabb? Mint az egymással versengő normarend-szerek vitája, az értékek kérdése is csak olyan kritériumok alapján dönthető el, amelyek teljesen kívül esnek a normál tudományon, s éppen ez – külső kritériumok igénybevétele – teszi a paradigmák körüli vitákat a legnyilvánva-lóbban forradalmivá.” (Kuhn 1984, 152)

A természet további várható változásaihoz való alkalmazkodásra akkor van lehe-tőség, ha kialakulnak és megerősödnek azok az új tudományosan megalapozott öko- és klímatudatos társadalmi normák, és az ezeken a normákon alapuló új

társadalmi és új gazdasági paradigmák, amelyek között a klímaparadoxonok feloldhatóvá válnak. Számos más ország mellett az Egyesült Királyságban és Magyarországon is folyik a paradigmák küzdelme. Jelenleg azonban az új para-digmák támogatottsága egyik országban sem elég ahhoz, hogy a válságban lévő paradigmák helyét átvegyék. Ha az új paradigmák az elkövetkező években/évti-zedekben sem lesznek elég erősek a paradigmaváltozás megvalósításához, akkor maga a természet változásai és az emiatt kialakuló társadalmi konfliktusok lesz-nek azok a „külső kritériumok”, amelyek a paradigmák közötti vitákat eldöntik.