Antall októberi elnökké választása után megszaporodtak a belső viták az elnökségben és a választ-mányban is, polarizálódtak a tegnapi és az új erők. A Levendel – Schultheisz városmajori szabadelvű szalonból Csóri Sándor útján az MDF-be küldött Antall Józsefnek bizonyítania kellett, hogy alkalma-sabb vezető egy új nemzeti párt élén, mint a volt kommunista Bíró Zoltán, aki hivatali szürkeségével el-kötelezte magát a reformer Pozsgay Imre mellett, – egyesek szerint – az ő hátországaként képzelte el és kezdte építeni az MDF-et egy leendő szövetség tervével. (Schultheisz Emil egészségügyi miniszter – 1974-1984 – támogatása nélkül Antall nem kaphatta volna meg „az átkosban”, 1982-ben a Munkaérdem-rend Arany Fokozata állami kitüntetést.)
Emlékeztetek arra, az intellektuális ellenzéki Antall József sem írt mást Grósz Károlynak 1988-ban:
" Feltétlenül szükség van az MSZMP belső tisztázódására, tagjainak alkotó és politikai erejére, mert e nélkül nincs sikeres megújhodás, ez a hazai reformpolitika egyik alapkövetelménye.
… mindazok, akiknek első a nemzet és a magyar nép sorsa, azok mindent kövessenek el egy olyan erő-egyensúly létrehozására, ami mellett az elkövetkező esztendők minden esélyével szá-molva javulhat pozíciónk a világban. Olyan belső és külső képünk legyen, ami hitelképessé tesz bennünket politikailag, gazdaságilag és erkölcsileg. Egy hátsó gondolatok nélküli, fondorlatos-ság mellőzésével vallott és gyakorolt politika biztosan szilárd szövetségeseket fog szerezni az Önök pártjának és elképzelhetővé válik a nemzeti racionalizmus alapján a történelmi kompro-misszum, a politikai közmegegyezés."
Az MDF választmánya négy ellenszavazattal elfogadta a párttá alakulást.
(A kép bal szélén, a második sorban: Sólyom László.)
160
1989. július 3-án "A várható koa-líciós kormányzásra tekintettel" a BM Adatfeldolgozó és Tájékoztatási Cso-portfőnökség javaslatot tett a belügyi államtitkárnak (Földesi Jenő) az állam-biztonsági operatív nyilvántartás adata-inak felülvizsgálatára.
Az indoklás szerint az állambiz-tonsági szervek bizalmas nyomozást il-letve "F" figyelő dossziét vezetnek olyan személyekről is, akik a szerve-ződő pártok jeles képviselői.
„Javaslom Államtitkár Elvtársnak, hogy a III. Főcsoportfőnökség ille-tékes szervei – a várható koalíciós kormányzásra tekintettel – döntsenek abban, melyek azok a dossziék, amelyek megsemmisítése szükségessé válhat, továbbá, hogy mely személyek adatait lehetne törölni az operatív nyilván-tartásból.”
Vagyóczki Béla ezredes, a BM Adatfeldolgozó és Tájékoztatási Csoportfőnökség vezetője ekkor még a várható MDF-MSZP koalíciós kormányzásra gondolt.
1989 decemberében az állambiztonság vezetői már jól látják az új pártok meghatározó politikusait, vannak hazai és nemzetközi információik arról: kik lehetnek az ország leendő vezetői a legfontosabb köz-jogi posztokon. Ennek tulajdonítják egyesek annak a rejtélyes folyamatnak a megindulását, melynek nyomán fontos dossziékból kritikus oldalakat emelnek ki selejtezés címén és megsemmisítik azokat.
Semmi sem indokolja ezt a múlt valós megismerése elleni, a történettudomány és a levéltárak alapvető érdekeit negligáló drasztikus lépést, hacsak nem a tények meghamisításának politikai szándéka.
Teljes felkészületlenség, tájékozatlanság 1990 tavaszán. Naiv, amatőr, dilettáns, de nagyhangú, túl-tengő önbizalommal és rátartisággal ítélkező, küldetéstudatos plakátarccal nyilatkozgató „rendszervál-tók”.
A bemondásra történt nyilatkozatokat nem ellenőrzi senki, a pártok vezetői nem tudnak, de nem is nagyon akarnak tudni semmi biztosat képviselőik állambiztonsági múltjáról, nem szervezik meg hiteles önvédelmüket, a tények dokumentálható feltárása érdekében apparátusaik később sem folytatnak levéltári kutatásokat; néhány, a holdudvarukban mozgó történészre időnként kurzus jelleggel támaszkodnak, vál-tozó aktuálpolitikai érdekeik szerint.
1990 májusától már működik a polgári titkosszolgálatokat felügyelő államtitkár, majd tárca nélküli miniszter, de – mint láttuk -, még a következő ciklusban is könnyedén beszivárog egy-egy hálózati ember, sőt szigorúan titkos állományú tiszt is a parlamentbe.
Semmilyen törvény, jogszabály nem állt útjában a titkosszolgálatok korábbi vagy a Nemzetbiztonsági Hivatal és az Informáci-ós Hivatal 1990. február 14-i megalakulása után is további szolgálatokat vállaló volt hálózati embereinek (ügynök, titkos megbí-zott, titkos munkatárs). A T. Ház átmenetileg sem állított semmilyen szűrőt, a pártok több-sége pedig előzetesen a képviselőjelöltek úri becsületszavára hagyatkozott, esetlegesen moralizáló vagy etikai közhelyeket
tartalma-Schultheisz Emil (szemüveggel), tőle jobbra Aczél György, a bal szélen: Apró Antal
Boross Péter
161
zó nyilatkozat kitöltésével is beérte arról, hogy a leendő képviselő nem volt úgymond "ávós, karhatalmis-ta vagy besúgó."
Az aláírásoknak nem volt súlyuk, az érintettek nem alaptalanul bizakodtak múltjuk ellenőrizhetet-lenségében, s abban, hogy nem lesz semmi bántódásuk.
Amikor 1990 január 18-án Horváth István belügyminiszter parancsára jogutód nélkül megszűnt a III/III, s szerveződik az új kémelhárítás, a február 14-én megalakuló Nemzetbiztonsági Hivatal, 1990 február 2 és 12 , majd április 4 és május 15 között a BM Roosevelt téri székházának pincéjéből, az egyko-ri banktrezorból a kémelhárítás magához veszi nemcsak saját hálózatának anyagát, hanem a III/III-asokéiból azokét, akik szemrebbenés nélkül vállal-ták, hogy együttműködnek az új politikai rendszer-rel és tovább szolgálnak kémelhárítóként. Az NBH válogat a pincében és elvisz kb. 17-18 ezer kartont az operatív nyilvántartóból, amellyel a mai napig nem tud elszámolni. Nagy Lajos ezredes, az NBH első főigazgatója nem véletlenül szólta el magát 2005-ben: a legfontosabb emberek anyagait eltüntették! (Amivel nem tudnak elszámolni:
12 493 un 6-os karton, tehát hálózati nyilvántartó karton; 2166 un. 6/c hálózati kutató karton, 1154
„F” (figyelő) karton, és 1405 adatlap.)
1990 tavaszán a rendszerváltó politika átmenti és megtűri a volt állambiztonsági vezetés és hiva-tásos állomány 90 százalékát. Csak a legfelső ve-zetés távozik. De az is nagy megbecsüléssel. Az Antall-kormány több hónapig irodát tart fent Ha-rangozó Szilveszter r. altábornagynak, volt állambiztonsági főcsoportfőnöknek, Aczél György bizalmas, közvetlen referálójának és Rédei Miklós r. vezérőrnagynak, volt III/II-es csoportfőnöknek (kémelhárítás), hogy javaslatokat dolgozzanak ki a BM III. Főcsoportfőnökség felszámolására. Ők pedig kidolgozták a békés átmentés módszertanát és menetrendjét. Jól tudták, hogy a titkosszolgálatoknak minden rendszer-ben az információs monopólium és a mindenütt jelen lévő ügynökhálózat ad igazi hatalmat.
1990. május 2-án délelőtt 10 órakor a BM III. Állambiztonsági Főcsoportfőnöksége III/III-as csoport-főnökségének – a belső reakciót és szabotázst elhárító politikai rendőrség – volt vezetői elégedetten tekin-tettek végig az első szabadon választott magyar Országgyűlés képviselőinek padsorain. Igyekezetük nem volt hiábavaló: a 386 megválasztott országgyűlési képviselő között ott volt az a hirtelenjében összeszá-molt, legkevesebb 25 állambiztonsági hálózati személy, akiket oda küldtek vagy akik küldés nélkül is jól érezték a hallgatólagos támogatást, nemkülönben azok, akiknek már volt valamilyen kapcsolatuk a tit-kosszolgálatokkal, mégis morális gátlás nélkül, veszélyérzetüket némiképp elaltatva tűntek fel a másik oldalon valamely rendszerváltó párt színeiben.
A politikai rendőrség volt vezetői persze tudták, hogy a 25-ös létszám valószínűleg nem teljes, mert kevés információjuk volt a katonai hírszerzés és elhárítás hálózatához tartozókról, a legkevesebb pedig a III/I-es hírszerző csoportfőnökség operatív és hálózati nyilvántartásáról.
Az 1990 utáni politikai elit felkészületlenségét, tájékozatlanságát csak fokozta a törvényhozás tehe-tetlensége, a belterjes szócséplés, az időrabló viták sokasága. A hegyek vajúdtak, és egeret szültek, nyitott kapukat hagyó átvilágítási törvényt, következmények nélkül.
Ebből adódik, hogy akik papírt lobogtatnak: őket átvilágították, s nem találtak semmit, azok is ke-veset bizonyítanak! Csupán annyit, hogy nem voltak nyilasok, karhatalmisták vagy III/III-asok. De ettől még lehettek: III/I-es hírszerzők, III/II-es kémelhárítók, katonai hírszerzők és katonai elhárítók, szigo-rúan titkos tisztek, T(titkos találkozási )-lakás gazdák, társadalmi kapcsolatok, fogda-ügynökök. Sőt, lehet, hogy III/III-asok voltak, de az átvilágító bíráknak akkor és ott a négy irattári bizonyítékból (6-os
Horváth István belügyminiszter
162
karton, beszervezési nyilatkozat, jelentés, pénzügyi bizonylat) nem állt rendelkezésére legalább kettő, csak egy, s a beszervező, a kapcsolattartó és a vonalvezető állambiztonsági tiszt vallomása sem volt meg vagy nem volt terhelő, (mert többségük hazudott a bíróság előtt az ügynök érdekében), ebben az esetben a bírák kénytelenek voltak érintetlenséget igazoló papírt kiállítani!
A politikai pártok pedig egyre inkább fertőzöttségük fokától függően riadtak vissza az állambizton-sági múlt teljes körű alkotmányos feltárásától. Felelősek azért, hogy máig megmaradt a tisztázatlanság, a bizalmatlanság légköre, a zsarolás, az időzített lejáratás és az aktuálpolitikai haszonszerzés lehetősége.
A vétkesek részéről hiányzik az őszinte beismerés, a nyilvános bocsánatkérés, a morális elégtétel-adás. Helyette folyamatos hazudozást hallunk, a történtek bagatellizálását, a lelkiismeret elhallgattatását, a társadalmi felelősségvállalás elhárítását az erkölcsi relativizmus jegyében.
163