A magyar eredetkutatás egyidős historiográfiánk Árpád-kori kezdeteivel. Az írásba foglalást természetesen megelőzte a szájhagyományban élő monda-kincs keletkezése, ám abból csak azt ismerhetjük, amely feljutott a középkori geszták és krónikák pergamenlapjaira. Sőt a magyar történelem kezdeteiről még hosszú évszázadokig kizárólag az írásos emlékekből lehetett tájékozódni.
Történetírásunk a XVII–XVIII. század folyamán lépett magasabb minőségi fokozatra, és vált a rendszeres forráskritika alkalmazása révén történettudo-mánnyá.1 Éppen a magyar őstörténet kora-újkori historiográfiáján mutatko-zik meg az, hogy a minőségi fejlődés együtt járt a mennyiségi ismeretgyara-podással, vagyis hogy a módszerek finomodása mellé a külhoni feljegyzések adatai járultak, szerencsés esetekben lehetővé téve, hogy egyazon eseményt vagy történelmi személyiséget belső és külső szemszögből szemléljünk, és üt-köztessük az eltérő álláspontokat.2
Azonban a XIX. századtól kezdve újabb tudományágak is részt kértek a ku-tatásból, mint a régészet, az embertan, a néprajz és az összehasonlító nyelvészet.
Noha e tematikai gazdagodás révén a régmúltat egyre több oldalról lehet szem-lélni, ám az általuk megvilágított adatcserepek olyan töredékesen maradtak ránk, hogy sokszor nem is illeszthetők össze. Ezért az ismeretek gyarapodása
1 Alapirodalom: Hóman 1938.
2 E historiográfiai folyamat nyomon követését l. Szabados 2006.
mellett is folyamatos vita zajlik akár egy-egy részletkérdésről, akár az egyes tu-dományágak illetékességi köréről.3
Ma a régészeté a legdinamikusabban bővülő forráskör. Bázisa oly gyors ütemben nő, amiről a krónikákat és okleveleket vizsgáló történészek álmodni sem mernek. A régészetnek viszont ezzel a mennyiségi gyarapodással egyide-jűleg kell saját minőségi előmenetelével foglalkoznia, s a történetiségét megha-tároznia.4 Ebben a kutatástörténeti vagy legalább alapos kutatástörténetet hozó munkák segíthetnek.5 Bár a leletekből fontos következtetések vonhatók le, de az etnikus értelmezéskor óvatosan kell eljárni, mert a tárgyi kultúra változását nemcsak egy közösség elvándorlása, hanem az anyagi javak terjedése is magya-rázhatja. A régészeti munka sikere több tényező függvénye: a feltárások mértéke, a leletek dokumentáltságának színvonala mind befolyásolja a következtetések erejét,6 de ha a trianoni békediktátum okozta nagymértékű országcsonkítást, az utódállamok kultúrpolitikáját tekintjük, láthatjuk, hogy tudományon kívüli té-nyezők mily sokszor hátráltatták a kutatók munkáját.7 Ettől függetlenül elvitat-hatatlan tény, hogy a tárgyi emlékek időben aránylag jól rétegezhetők, valamint, hogy a leletek a legnagyobb mennyiségű adatbázist képezik.
A múltnak a föld alól előkerült hagyatékából eddig a tárgyakról esett szó, holott egyre többet lehet megtudni a csontokból, a tárgyakat birtokló emberek maradványaiból. Eleinte csak az embertan (fizikai antropológia) tudott a cson-tokkal mit kezdeni, ám a közelmúltban egy újabb tudományág, az archeogene-tika előretörését tapasztalhatjuk. Annak dacára, hogy nem mindig lehetséges több száz (vagy éppen ezerévesnél is idősebb) csontokból értékelhető adatokat
3 Kiinduló irodalom gyanánt l. Pohl 1998; Sinor 2005; Brather 2006; Bálint 2006.
4 Például említhető a IX–X. századi magyarság életmódjáról folytatott „nomadizmus-vita”.
Takács 1997; Révész 1997; Kristó 1997. Hasznos áttekintést nyújt még Takács 2006.
5 L. Mesterházy 1980, 7–10, 70–93; Mesterházy 1993; Kovács 1994; Bálint 2004, 17–145;
Révész 2006; Szentpéteri 2006; Langó 2007; Benkő–Kovács 2010; Gáll 2011; Takács 2012;
Benkő 2012; Gáll 2013. Kovács 2013; Szentpéteri 2015.
6 Csákberény-Orondpuszta avar-kori temetőjének sorsa említhető e helyt. Az 1930-as évek második felében folyt ásatásokhoz menet közben csatlakozott László Gyula. Ekkor a temető egy kisebb részét tárták fel, de a felszínre került anyag publikálása hosszú évtizedekig ha-lasztódott; László professzor meg sem érte, hanem hagyatékát tanítványai rendezték sajtó alá. László 2017.
7 L. pl. Gáll–Laczkó 2013. 83–88.
kinyerni, az adatbázis fáradságos bővítése révén talán a nem oly távoli jövőben kellő tér- és időbeli rétegzettséget megállapítva reprezentatív tudásanyag szól-hat embercsoportok vándorlásáról, helyben maradásáról, keveredéséről. Amíg a recens és az archaikus génminták összevetéséből történeti mélységű populá-ciógenetikai nagyságrendű rekonstrukciót elő nem lehet állítani, addig is le-het tudományos áttörésnek örvendeni e téren. A közelmúltban jelent meg az Árpád-háziak DNS-ét meghatározó szaktanulmány, magyar és német kutatók tollából. Sikerrel definiálták III. (Nagy) Béla király (1172–1196) Y-kromoszó-májának profilját, ekképp lehetővé vált a dinasztia fiági vérvonalának nyomon követése.8 Erre máris egy újabb nagyszabású eredmény épült: a székesfehérvári Szűz Mária Bazilika romjai közül előkerült csontvázak közül 2019 óta még egy-nek tudunk nevet adni: III. Béla jobbján nagyapja, II. (Vak) Béla király (1131–
1141) nyugodott.9 A név szerint azonosítható csontváz persze ritka kivétel ily régi korokat tekintve; a sok ismeretlen emberi maradvány szótlanul, öntudatla-nul vall saját genetikai hagyatékáról, őseinek, rokonainak származásáról.
Bár a szellemi műveltség fő hordozója a nyelv, ám haszna esetünkben cse-kély, mert összefüggő, grammatikai következtetések levonására alkalmas nyel-vemlékeink csak az 1000 utáni időkből maradtak fenn, a Magyar Királyság latin betűs (idegen jelkészlettel lejegyzett) írásbeliségében. Ennél korábbról jószeri-vel csupán főnévi szórványokat őriztek meg idegen nyelvi közegek; e szavak (zömmel személy- és helynevek, kisebb részben méltóságnevek) nemegyszer vitatható olvasatúak, vitatott etimológiájúak. A Kárpát-medencei helynévanyag adatolásában rá vagyunk szorulva a hazai oklevelek ezredforduló után kialakult és igen lassan bővülő körére, mert sem egy szorgosan jegyzetelő utazóról nem tudunk, aki a 900-as években bejárta volna Magyar Nagyfejedelemség tájait, sem az elenyésző számban korunkra jutott rovásfeliratok nem tájékoztatnak településnevekről. Márpedig nagyon nem mindegy, hogy egy helynév első (pontosabban: általunk legkorábbról ismert) lejegyzése mely esetben mennyi idővel követte a nevezett hely keletkezését! Ráadásul egy adott helynév eredete nem mindig esik egybe az adott helynevet használó lakosság nyelvi
hovatarto-8 Olasz et al 2018.
9 Kásler–Szentirmay 2019.
zásával.10 Mindezeken túl egy nép története nem azonos egy nyelv történetével;
azért sem, mert a népek életük egy bizonyos szakaszában akár többnyelvűek is lehettek. (Erre magyar példa is akad.)11
Mivel az egyes történelmi jelenségek, uralkodók, népek, országok neveit írott kútfők közvetítik, a múltról nyerhető tudás összegzése a történész felada-ta,12 mint ahogy az egykori politikai-társadalmi-kulturális jelenségeket a törté-nészek nevezik el (pl. középkor, Magyar Nagyfejedelemség). Természetesen a más tudományágak eredményeit is figyelembe kell vennie, ám mindenekelőtt saját forrásköre és eszköztára szerint kell haladnia.
Az írásos emlékek mérlegelésekor fontos tudnunk, hogy szerzőiket milyen időbeli távolság választja el az eseményektől, belülről vagy kívülről szemlélték-e írásművük tárgyát, eleve történeti célzattal alkottak-e, avagy más természetű munkáik (útleírások, szónoklatok, tankönyvek) utólag váltak históriai szem-pontból fontossá.13
A hazai történetírás kezdeteit szintén sok vita övezi. Nemzedékek óta fogal-mazódnak meg vélemények arról, hogy mikor keletkezett az első magyar histó-ria, ugyanis a XIII–XIV. századból fennmaradt krónikáink korábbi írásművek lenyomatát őrzik: utalnak a magyarok cselekedeteiről szóló régi könyvekre, egy-egy eseményt többször és ellentétes felfogásban adnak elő, vagy a cselek-mény menetét időrendi visszatekintés akasztja meg. Ezen ismérvek alapján egy elveszett Ősgeszta sejlik fel, amelyet talán I. András (1046–1060) országlásának
10 Hoffmann István mutatott rá arra a fontos összefüggésre, hogy egy helynév etimológiájából nem következik a helynevet használók hovatartozása. Tihany és Balaton példáján éppen azt láttatja, hogy noha mindkét szó szláv eredetű, de lejegyzett formájuk hangtani ismérvei magyar nyelvhasználókra utalnak. Hoffmann 2010, 43–50.
11 Megbízható bizánci híradás tudósít arról, hogy a kazároktól elpártolt kabarok a magya-rokhoz csatlakoztak, és megtanították egymást saját nyelvükre. DAI, 174–175. E híradás érvénye a IX. század derekától számítható, de nem tudni, meddig tartott. Időrendi fogódzót a Salzburgi Évkönyvek ama bejegyzése nyújt csak, amelynek értelmében a Keleti Frank Ki-rályság 881-ben két harcot kényszerült vívni Bécs környékén, elsőt a magyarokkal, másodi-kat a kabarokkal. MGH SS, XXX/2, 742.
12 Vásáry István: Magyar őstörténet – magyar történelem. Vásáry 2008, 12–13.
13 Ezen módszertani kívánalmak többségét már Katona István tudatosította. Katona 1778, 1–2.
utolsó éveiben írtak.14 A XI–XIII. század folyamán több klerikus vezette tovább a históriát. Ezen alkotói láncolat első önállóan ismeretes, azonosítható szerzőjű munkája, Kézai Simon Gesta Hungaroruma 1282–1285 körül készülhetett el.
Sajnos műve csak kivonatosan jutott korunkra, így a bővebb magyar íráshagyo-mányért XIV. századi krónikaszerkesztésekhez kell fordulnunk, amelyek közül a legismertebb a Képes Krónika kódexe. Látszik, hogy a hazai historiográfia fő vonalába tartozó geszták és krónikák időben körülölelik a legkorábbi önálló formában fennmaradt magyar történetet, Béla király Névtelen (Anonymus) Jegyzőjének XIII. század eleji Gesta Hungarorumát.15
Nincs arról közmegegyezés, hogy az egyes mondák mikor juthattak be az írásbeliség sáncai közé. Néhány esetben az is külön vitatott, hogy melyik monda érkezett a historiográfiai fő vonulatot alkotó geszta/krónikaláncolatba, s melyikük Anonymus tematikailag kissé különc regényes gesztájába. Az időré-tegek nem mindig egyértelmű elkülöníthetősége, a szövevényes szövegkapcso-latok miatt a fennmaradt művek kronológiájából korántsem bizonyos az egyes hagyományelemek ősiségi-időbeli viszonya. Magam például a turul-monda elemzése kapcsán találtam azt a véleményt meggyőzőbbnek, hogy a XIV. szá-zadi krónikákból ismert változat áll közelebb szóhagyománybelihez, és nem Anonymusé másfél évszázaddal korábbról,16 vagyis eredethagyományunk írott emlékeit nézve korántsem biztos, hogy a régebben rögzült szöveg archaikusabb.
Nyilvánvaló, hogy elbeszélő kútfőink közléseit egyenként kell mérlegre tenni, s az ítéletalkotáskor óvatosságra int az a körülmény, hogy ezek a művek idegen nyelvi (latin) és vallási (keresztény) közegbe emelték az ősmúltat, ilyenformán egy idegen szellemi „szűrő” döntött arról, melyek legyenek a pogány előidők lejegyzésre méltó elemei. Ám ezt ellenkező irányból szemlélve derűlátóbbak lehetünk, mert voltak olyan erős hagyományelemek, amelyek keresztül tudtak
14 Domanovszky 1906, 129–130; Horváth 1954, 305–315. Más, egymástól is különböző vé-leményeket l. pl. Hóman 1925a, 86, 105–106; Gerics 1995, 8–22; Kristó 2002, 32; Szovák 2004, 244; Thoroczkay 2010, 30.
15 Az előző jegyzetben idézett irodalmakon kívül l. Kristó 1986; Veszprémy 2004.
16 Hóman 1925a, 85, 95–97, 103–106; Horváth 1954, 16–17; Dümmerth 1971, 415–419;
Szentmártoni Szabó 2002, 389–406; Szabados 2010. Az ellenkező nézetekhez l. Györffy 1948, 41; Kristó 2002, 13–15; Szőcs 2010.
hatolni ezen az idegen szellemi szűrőn, ekképp helyet és túlélést biztosítottak maguk számára a pergamenlapokon. További bizakodásra ad okot, hogy az újabb kutatás szerint a történeti narratív emlékezet mintegy hét nemzedéket fog át, ami akár két-három évszázadot jelenthet, sőt még hosszabb időt.17 Ebből adódóan a dinasztikus és az etnikus eredethagyomány tekintetében régi gesz-táink, krónikáink forrásértéke nagyobb, mint azt a némelykor túl szigorú filo-lógiai kritika vélte.
Ám addig, amíg a feledtetés és az emlékezet egymással viaskodó erői színre nem léptek historiográfiánkban, a korai magyar múlt (közel) egykorú elbeszélői kizárólag idegen – muszlim, bizánci, szláv, nyugat-európai – írástudók voltak, ezért feljegyzéseik a külső szemlélő álláspontját, előítéleteit tükrözik. A forrá-sok eltérő rendeltetéséből (oknyomozó történet vagy diplomáciai mű) fakadó műfaji különbözőség tovább tarkítja a képet.18 Ezek a forrástani körülmények jelölik ki az alábbi gondolatmenet mozgásterének határait.