Magyarország története a szatmári békétől a bécsi congressusig (1711–1815)

Magyarország története a szatmári békétől a bécsi congressusig (1711–1815)

IRTA

MARCZALI HENRIK

A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE NYOLCZADIK KÖTET

*

SZERKESZTI SZILÁGYI SÁNDOR

*

KIADJA

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R. TÁRSULAT BUDAPEST

Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat betüivel 1898

ELŐSZÓ.

A béke korszakának hamis megitélése. A nyugalom szüksége. A korszak felosztása. Az ujjászervezés kisérletei és a nemzeti öntudat. A nemzeti erők csöndes gyarapodása

AZON SZÁZAD történetének megirásához fogunk, melyet történetirásunk hagyománya és közvéleményünk egyaránt az elernyedés, a hanyatlás korának szoktak tekinteni. Szemben a megelőző nemzedékek véres, daczos küzdelmeivel, szemben a következő emberöltőnek szellemi és anyagi erőfeszitésével, könnyű volt a szatmári béke és Széchenyi kora közt lefolyó századra rásütni a tehetetlenségnek, puhaságnak, a nemzet nagy eszmei javairól való lemondásnak bélyegét.

Kutatásunk egészen más itéletre vezetett. A XVI–XVII. századok folytonos nagy izgalmai, a vallásos és közjogi harczok lázas hevülése szinte nem engedték észrevenni azt, minő nagy veszteséget szenvedett e nemzet a török, a német és nem legkevésbbé saját maga által. A lázt a levertség, a gyöngeség, hogy azon kor kifejezésével éljünk, az aléltság váltja fel. Nem a gyáva lemondás, hanem a nemzet jövőjéről való gondoskodás parancsolja a nyugalmat. Az eredmény tisztán áll előttünk. Az a nemzet, melynek vesztét fiai megsiratták, melynek megdőltén már ujjongtak ellenségei, voltakép tán soha nem gyűjtött több erőt, gyarapodott inkább számban, anyagi jólétben és szellemi műveltségben, mint épen ezen nemzetietlennek gúnyolt időszakban. Ezért méltán nevezhetjük ez epochát a helyreállás, a restauratio századának.

Természetes és nem mesterséges okok osztják e kort két külön részre.

Eleinte a királyi hatalom igyekszik ezt az országot szervezni, itt az azon kor eszméinek megfelelő állami létnek alapjait megvetni. Mária Terézia és II. József nagy neveihez van kötve nemzeti átalakulásunk ez az első nevezetes kisérlete. E törekvésben nagy sikereket ér el, már-már diadalra jut, midőn végre az egész nemzetet állitja talpra maga ellen, mint a nemzeti önállást megrontó, megsemmisitő idegen hatalom ellen.

Majd az egyéniségének újabb tudatára jutott nemzet maga veszi kezébe az államalkotásnak, jövője biztositásának nehéz művét. Az 1790. évet e kisérlet teszi mindenkorra emlékezetessé. De ez a szervezés sem sikerül, mert a nemzet még kizárólag rendi, történeti alapon áll, és minden erejével ellene szegül a nemzeti alkotmány lényegét sértő, gyökeres, és az egész ország haladását biztositó újitásoknak.

Ellentétben hazai történelmünk más régibb és újabb részeivel, itt nem a szereplők hatalmas volta, nem is az egyes események és jelenetek drámai vagy epikus érdeke vonja magára figyelmünket, hanem első sorban magának a nemzetnek élete, annak átalakulása, lassú, de folytonos növekedése. Úgyszólva ez a belső, szinte észrevétlen fejlődés a történetnek legfőbb tárgya és anyagja.

Fejlődésünknek, nemzeti erőnk e csöndes, de szembetűnő gyarapodásának megismerése, az a törekvés, hogy lehetőleg tudományosan megállapitsa e haladás feltételeit és menetét, birta e sorok iróját már ifjú korában ezen század tanulmányozására. Most, midőn régibb munkásságának szinhelyére visszatér, abban a tudatban teszi ezt, hogy semmi személyes elfogultság nem vezeti, és mindig kész régibb nézeteivel szemben is elfogadni és kifejezni az igazságot, ha újabb kutatása vagy elmélkedése ezt követeli.

A millenniumi történet belső oeconomiája aránylag csekély tért engedett ennek a csendes századnak: csak annyit, mint amennyit különben újabb történetünkben egy emberöltőnek vagy félszázadnak enged. Pedig épen mivel itt a belső fejlődésről, a tömegek életéről van szó, sokkal nagyobb számba jövő adatok halmaza mint bárminő más korban. Már nem egyes oklevelek, krónikák, emlékiratok, levelezések, hanem az állami és municipalis kormányzat aktái és mellettük egy évről-évre erősödő irodalom emlékei szolgáltatják a

történeti kutatás anyagát. Itt még a viszonylagos teljességre való törekvés is lehetetlen. Meg kell elégednünk azzal, ha tisztán és világosan fel birtuk tüntetni a nemzet útját, mely a sülyedés és elzüllés széléről azon polczig vezette, ahol Széchenyit megérteni és követni birta

I. FEJEZET.

Az alapvetés.

A nemzet levertsége. Károly öröklése. Spanyol királysága. Iskolája. Egyénisége. Előszeretete a spanyolok iránt. A német és spanyol monarchia egyesitése. Hazajövetele. Viszonya Magyarországhoz.

Elfogulatlansága

A NAGY majtényi sikról elszéledtek a kuruczok, Kassa, Munkács, Huszt megnyitották kapuikat. A Habsburgoktól független Magyarország ügye elbukott. Majdnem másfélszáz évig tartott, mig ismét lobogtatták zászlaját.

Nemcsak a háború pusztította majdnem egy évtizeden át a különben is gyér népességű országot. Nyomában haladt a pestis, mely a lakosságnak tán egytizedét ragadta el, a megmaradtakat pedig az éhség tizedelte. Még a természeti tünemények is ijesztettek, rémitettek. A föld megingott, a folyók elhagyták medrüket, és szárazon maradtak a halak.

Csupa oly jelenség, melyeket országdúlásra, vészes katastrophára magyarázott a hazafiak felizgatott képzelete.

A kétségbeesés harczát lemondás levertség követi. Minő remények fűződtek Rákóczy támadásához! Most a nép humora előtt szinte keserű gúny tárgya „a nyalka kurucz, aki büszke volt, miként a strucz”. De a nemzet önismeretre jutva, magába szállva, önmagát sem kimélte.

Nagyot akart, lelkét tette reá, de győzni nem birt. Ezt az ellentétet a szándék nagysága és az eszközök elégtelensége közt tükrözteti vissza a sarcasticus közmondás, mely „a nagy pipájú, kevés dohányú magyart” emlegeti.

Pedig a nagy kurucz felkelés, ha nem is valósitotta meg a hozzá fűződött, magasan szárnyaló reményeket, korántsem viharzott el határozott, jelentékeny eredmények nélkül. Az ónodi határozat üres betű maradt, de azért a kiontott vér, a kifejtett erő meghozta gyümölcsét.

Magyarország az egész világ szine előtt megmutatta, hogy nem éri be ama szereppel, mely Csehországnak a fejérhegyi csata után jutott. Kénytelen volt elismerni, hogy a Habsburgokat örökös jogon illeti meg Szent-István koronája, de viszont a dynastia és tanácsosai is kénytelenek voltak elismerni, hogy e földet csak magyar törvény szerint, magyarokkal lehet kormányozni. A magyarnak el kellett hagynia Rákóczy s Bercsényi táborát, de Bécsben is meg kellett tagadni a Caraffák, Kollonicsok és Heisterek nemzetgyilkos hagyományát, hogy az egyezség létrejöhessen.

Ez a kettős megalkuvás a szatmári békességnek igazi lényege. Attól függött hazánk sorsa, végre fogják-e hajtani? és minő szellemben?

Mintha külső megjelölésére lett volna szüksége az új korszaknak, épen a szatmári egyezkedés napjaiban trónváltozás állott be. I. József, Magyarország első örökös királya a Habsburg családból, viruló, 33 éves korában váratlanul elhunyt (1711 április 17-ikén). Halálát még titokban tartották, nehogy annak hire megakaszsza a Pálffy János és Károlyi Sándor közt folyó alkudozásokat, vagy épen megsemmisitse azok eredményét.

A kormányt egyelőre, mint regens, Eleonóra császárné, I. Leopold özvegye, vette kezébe azon időig, amíg fia, a trónörökös, Károly, haza nem érkezik Spanyolországból.

Károly, bár még ifjú, alig 26 éves, akkor már hosszú időn át elsőrangú szerepet játszott az európai nagy politikában.

Atyja és szövetségesei, a tengeri hatalmak, őt nyilvánitották a nagy spanyol monarchia örökösének. Tizennyolcz éves korában, 1703 szeptember 19-ikén elindult Bécsből, és csak 1704 márczius 1-én kötött ki Portugáliában. Azóta forgandó szerencsével küzdött ősei örökségeért. 1706-ban serege elfoglalta Madridot, de mire ő annak hirét vette és oda készült, vetélytársa, V. Fülöp már ismét bevonult a fővárosba. Azóta vezérei több izben győztek ugyan, és a háború egész menete méltán kecsegtethette azon reménynyel, hogy ura lesz az

egész félszigetnek, de igazában csak Cataloniában, Aragonián és Valencián uralkodott, melyek népe páratlan ragaszkodással és önfeláldozással támogatta ügyét.

Nem lehet fejedelemre nézve tanulságosabb iskolát képzelni, mint aminő ez a hosszadalmas, pusztitó spanyol háború volt. Mind a két trónkövetelő voltakép idegen. Károlyt az angolok, hollandusok, portugálok segitik, Fülöp támogatására nagyatyja, XIV. Lajos küldi a franczia seregeket és vezéreket. A királyok voltakép szinte eltörpülnek hatalmas segitőik mellett. A háború első szakában Peterborough gróf, az angol hadsereg vezére, sokkal inkább rendelkezik Károlylyal, semhogy tőle kapna parancsot, később pedig Starhemberg Guidó, a tudományos háború nagy mestere, Eugén herczeg vetélytársa viseli vállain az egész terhet és felelősséget. V. Fülöp helyett is Versailles-ban gondolkoztak, a kivitel pedig Berwick marsallnak diadalmas kezeire volt bizva. És mégis, nem a hires hadvezérek, nem a számos seregek, nem is a hatalmas szövetségesek döntöttek. V. Fülöp azért lett király, mert a castiliaiak nemzeti büszkeségük egész rajongásával emelték paizsukra ezt a szegény, tehetetlen bábot; III. Károly pedig azért birta magát fenntartani annyi viszontagság és veszteség után, mert Catalonia és Aragonia népe benne látta függetlenségének, régi, történeti hagyományainak előharczosát, a castiliai dölyfnek megalázóját. Seregek alakulnak és szétoszlanak, a subsidiumokat elhozzák és elköltik, a diplomaták s hadvezérek megtöltik a világot hirükkel: de az igazi erőt mégis csak a nemzetek, a névtelen szenvedő tömegek lelkesedése adja. Minő tanulság abban a korban, melyben szövetségek, congressusok, örökösödési szerződések rendelkeztek teljes hatalommal koronák és nemzetek birtoka fölött!

Károly nem birt azon szellemi felsőséggel, hogy a szembenálló nagy érdekek és erők között érvényre juttathatta volna akaratát, egyéniségét. Az angol generálisok és admirálisok inkább csak eszközt láttak benne, és néha még azt is fölöslegesnek tartották, hogy megadják neki a kellő tiszteletet. A politikai szükség arra kényszeritette az ifjú fejedelmet, hogy ezt is eltűrje, bár mélyen érezte lealáztatását. Annál bensőbben ragaszkodott azokhoz, kik benne mindig és minden viszontagság közt tisztelték a királyt. Az a nagy kegy, melyet spanyol és nápolyi tanácsosát, Romeo, Stella, Perlas, a valenciai érsek, még császár korában is élveztek, az a nagy bizalom és befolyás, mely nekik később az állam legfontosabb ügyeiben jutott, a nélkülözések és mellőzések ezen korszakában gyökerezett. Még magasabban állott kegyében Althan Mihály gróf, ki német volt ugyan, de ki az egész idő alatt vele volt Spanyolországban, és gondolkodásban és érzésben egészen a spanyolhoz simult. Károly soha sem feledte el, hogy Althan mentette meg egy izben az ő életét. Hivének nejéhez, a szép Pignatelli-Belriguardo herczegnéhez gyöngéd viszony fűzte az ifjú királyt.

De nemcsak egyes uraknak hűsége és ragaszkodása nyerte meg Károlyt a spanyolok részére. Nagyon inyére volt az az inkább istenhez mint emberhez illő hódolat, melylyel a spanyolok hozzá közeledtek. Másként mint térdelve nem is üdvözölték.¹ Ezzel a szolgai eljárással nagyon ellenkezett nemcsak az angoloknak büszkesége, hanem még a német tanácsosoknak és hadvezéreknek öntudata is, kik a spanyol királyban csak a császár öcscsét látták. Mennél gyöngébb volt Károly positiója valóban, annál érzékenyebb volt a külső tekintély megőrzése iránt. Szinét is kellett kerülnie annak, mintha nem tőle indulna ki, tőle függne minden. Világos, hogy nem a legérdemesebb miniszterek, hanem a legönzőbb udvari emberek ismerték legjobban és kímélték legszámitóbban ezt a királyi gyöngeséget. Ebből következett önként az abszolut uralmak az a nagy veszedelme, hogy a fejedelem a közügyek intézésénél is azokban bizik meg leginkább, akik személyes szolgálataikkal leginkább járnak kedvében.

De nem csupán ily személyes és aránylag alacsony szempontok magyarázzák meg a király ragaszkodását a spanyolokhoz és Spanyolországhoz. A császári ház politikája őt jelölte ki Spanyolország trónjára; az 1703-iki örökösödési szerződés reá és utódaira ruházta ezt a monarchiát, míg a német és magyar örökös birtokokat az idősebb ágnak, József császár utódainak tartotta fenn. A legnagyobb ambitiót is kielégithette az a kilátás, hogy V. Károly és

II. Fülöp koronáját viselhesse. Midőn 1703-ban Hollandiába utazott, hogy onnét hajózzék Lissabonba, útjában, Düsseldorfban tisztelgett nála Marlborough. Károly egy drága, gyémántos kardot adott át a hires hadvezérnek e szavakkal: „Nem szégyenlem bevallani, hogy szegény fejedelem vagyok, kinek nincs semmije, mint fegyverzete és kardja.”² Hizelgett hiúságának, hogy saját erejével vivja ki jussát, és az a valóban megható ragaszkodás, melyet a cataloniaiak iránta tanusitottak, erkölcsi kötelességévé tette, hogy semmi módon ne hagyja el hiveit, ne engedje, hogy ádáz ellenségek bosszújukat tölthessék rajtuk. Minden emberi számitás szerint egész sorsa Spanyolországhoz volt fűzve; a kérdés csak az volt, kisebb vagy nagyobb részét birja-e megtartani e birodalomnak, ha már az egészet el nem nyerheti.

Az állhatatosság, a kitartás, az a tudat, hogy az idők viharjai csak megtépázhatják, de le nem törhetik a dynastia zászlaját: egyáltalában egyike a Habsburgok legjellemzőbb történeti tulajdonságainak. Károlynak bő alkalma nyilt ez erények gyakorlására. 1706 áprilisban Noailles franczia tábornok 25,000 emberrel készült Barcelona ostromára.

Károlynak alig volt ott 3000 embere, és még a bátor, daczos Peterborough is lehetetlennek tartotta a védelmet és sürgette a királyt, hagyja el ezt a veszélyes pontot. Károly nem engedett, jelenlétével s példájával annyira lelkesitette a catalonokat, hogy még a szerzetesek, sőt a nők is fegyvert fogtak. Midőn a francziák már a fellegvárat is elfoglalták és onnan romba lőtték a fele várost, Peterborough megújitotta sürgetését. Károly nem tágitott. Nem akart más választást, mint a győzelem közt s a közt, hogy a város romjai közt lelje halálát. Már rést lőttek a város falába, midőn egy angol flotta megérkezése visszavonulásra kényszeritette az ellenséget.³ Épen ily állhatatosságot mutatott a szerencsétlen almanzai csata után, mely hadseregét egészen megsemmisitette. Ha valaki: ő bizott mindig csillagzatában. És kitartását nemsokára koronázni látszott a siker. 1710 szeptemberében diadalmas hadsereg élén bevonult Madridba. A város üres volt és kihalt, senki sem sietett fogadására, csak az utczai gyerekek éljenezték, ha pénzt dobtak közéjük. Nemsokára el is hagyta a fővárost, „ezt a sivatagot”.

De azért reményeiről nem mondott le. Pedig épen ő, ki annyit épitett a hozzá hű spanyolok makacsságára és megátalkodottságára, legjobban tudhatta, hogy a castiliaiak daczos ellenállása még erősebb s hatalmasabb történeti hagyományokon alapul, mint az aragonoké és barcelonaiaké. A derék Starhemberg belátta, hogy egyes hadi tettek által nem lehet azt a birodalmat meghóditani, hanem csak huzamos erőfeszítéssel. Az 1711-iki hadjáratnak már ezen szempontból készitette el a haditervét.

Úgy Károlynak, mint a hozzá hű spanyoloknak felfogása szerint még József császár halála sem változtathat lényegesen a dolgok ezen állásán. Az egész Habsburg-örökség, a spanyol monarchia, a német-magyar-csehországok és a római császári korona mind egy főn egyesülnek. Amit V. Károly birt, ahhoz VI. Károlynak is van joga. Eleinte még nem is igen sietett a király Bécsbe, hogy birtokba vegye az új örökséget. Ott úgy sem fenyeget veszély. Itt pedig még küzdeni kell, s távozása azt a látszatot kelthetné, mintha lemondana ügyéről.

„Pedig még gondolni sem jó arra, hogy Spanyolországot el lehetne tériteni a Habsburg- háztól,” irja 1711 május 27-ikén. „Mig az Isten megsegit – irja hét héttel később – totis viribus azon leszek, hogy a spanyol monarchia egészen megszereztessék házamnak.”

Ismeretes, hogy Londonban, Amsterdamban, de még Bécsben is, egész másként itélték meg a helyzetet. A tengeri hatalmak azért hoztak annyi áldozatot, hogy megakadályozzák Francziaország és Spanyolország egyesitését, az universalis monarchia helyreállítását XIV.

Lajos által, az európai egyensúly teljes megdöntését. Az, hogy a Habsburgok kormánya alatt valósuljon meg az ilyen túlnyomó hatalom, épen nem felelt meg számításuknak és érdeküknek. Amig kilátás volt arra, hogy a Habsburgok két ágra szakadnak, teljes erővel támogatták Károlyt Fülöp ellenében. De mihelyt a császár halálával ismét egyesült a dynastia – hisz Károly volt annak egyetlen élő férfitagja – politikájuk szükségkép közeledett a francziához. Még 1710 elején azon az alapon alkudoztak, hogy az egész spanyol monarchia III. károlyé lesz, sőt hogy XIV. Lajos maga is kénytelen legyen unokája kiűzésében

segédkezni. Most már az angolok belenyugodtak abba, hogy V. Fülöpnek jusson Spanyolország az Indiákkal együtt, és a toryk kormányrajutása után csakhamar kitünt, hogy mennyire készek szövetségeseik elhagyásával is békét kötni XIV. Lajossal.

Bécsben nagyon örültek volna ugyan Spanyolország megtartásának, de azt egyszerűen lehetetlennek tartották. Addig is csak az angol subsidiumok tartották a lelket Károly seregében; ha azok elmaradnak, Ausztriának kellett volna oda küldeni pénzt és katonát. Az elsőre nem lehetett gondolni, annyira ki volt merülve a kincstár, a katonaságra pedig szükség volt a Rajnánál és Belgiumban. Különben sem tartották lehetségesnek, hogy egy fő alatt megmaradhasson két oly nagy és egymástól annyira távol eső birodalom. A monarchia igazgatása maga is elég munkát adhatott a legtevékenyebb fejedelemnek is. Olynemű personalis unio, minő V. Károly idejében egyesítette Németországot Spanyolországgal, lehető volt a rendi, alkotmányok korában, de a fejedelmi absolutismus alatt, a kifejlett közigazgatás korában már nem. Igy a monarchia leghivebb és legbuzgóbb tanácsosai első sorban azt tartották szükségesnek, hogy Károly jöjjön haza, koronáztassa meg magát császárrá, és vegye át örökölt királyságai kormányát. Spanyolország fölött majd dönt a háború vagy a békecongressus.

Különösen Wratislaw gróf, Csehország kanczellárja, Károlynak egyik legbizalmasabb barátja adta elő nagy következetességgel és energiával e nézeteket a királyhoz intézett leveleiben. Már József császár halála napján inti, hogy „méltóztatnék felségednek annál gyorsabban reászánni magát az útra, mert különben nemcsak hogy a római korona elvész, hanem a német örökös tartományok is a legnagyobb veszélybe jutnának. Alattvalói kötelességem felségedet figyelmeztetni, hogy ettől az utazástól semminemű ok által ne engedje magát eltérittetni”.⁴ Hozzáteszi, hogy spanyol és nápolyi udvarát csak hagyja Barcelonában. Midőn öt nappal később ismétli ez intését, megjegyzi, hogy a catalonok talán nyiltan is ellene szegülhetnek elutazásának, de azért a király a német katonái segitségével vagy tán csellel mégis hajóra kaphat.⁵ Károlynak nem oly sietős az az elutazás, ő mindkét koronára tart számot, arra törekszik, hogyan lehetne az „unum faciendum alterum non omittendum” elvét megvalósitani. Végre mégis reászánja magát az útra. Maga helyett nejét, Erzsébetet hagyja vissza Cataloniában, mert, csak igy győzheti meg ezt a hű népet arról, hogy nem szándéka végkép cserben hagyni őket. 1711 szeptemberében hajóra szállott; mindössze csak 163 udvari ember kisérte. „Ezt akkor à la lègére utazásnak nevezték.”

Azon okok közt, melyek elutazását elkerülhetlen szükségessé teszik, felsorolja Károly Magyarország ügyeit is. „Ott a kormányt egészen újonnan kell berendezni.”⁶

Még Barcelonában is sűrűn foglalkozik hazánk ügyeivel, a szatmári békekötés által teremtett új helyzettel. A magyar államférfiak sietnek hódolatukat bemutatni az új királynak.

Pálffy János még a szatmári békekötés napján irt Barcelonába, szintúgy a béke másik szerzője, Károlyi Sándor. Illésházy Miklós, Magyarország kanczellárja, Bécsből biztositotta urát tántorithatatlan hűségéről s fejezte ki azon reményét, hogy mielőbb épen és jó egészségben eljő hű alattvalói közé, „hogy soká és boldogul uralkodjék és diadalmaskodjék minden ellenségei fölött”.⁷

A király kezdettől fogva határozott állást foglal Magyarország érdekében. Pálffy Jánost felszólitja, biztositsa a hű magyarokat az ő nevében kegyéről, „mert ezt a nemzetet hű és képes alattvalóknak néztem és becsültem, és nem fogom elmulasztani, hogy ezt ezután is bebizonyitsam”.⁸ Károlyi Sándort megnyugtatja a felől, „hogy királyi szándéka oda hajlik, hogy mind a magyaroknak s erdélyieknek jogos kéréseibe beleegyezem, mind pedig az ő szerzendő és gyarapitandó hasznukra minden gondot forditsak. Igy a te és mindkét nemzetbelieknek további állandó hűségébe bizva úgy hiszem, mindenképen vissza fognak térni azon idők, melyekben Magyarország és Erdély régi jóléte virágzásának, dicsőségének és nagyságának vissza fog adatni”.⁹

Még döntőbb e tekintetben Wratislaw gróffal való levelezése. A kanczellár teljes tárgyilagossággal adja elő gondjait, aggodalmait: az uralkodó mindjárt határozott programmal áll elő. Közvetlenül trónralépése előtt, április 25-én kifejezi reményét, hogy a magyar zavarokat lecsendesitik, „mert ezáltal nagy nyugtalanságtól és kártól szabadulunk”. Egy hónappal később nemcsak a szatmári békességről értesült, hanem többet tud mint amennyi valóban történt, amennyiben genaui hirek azt állitották, hogy Rákóczy is meghódolt, és Munkács várát feladták. „Adja Isten, hogy úgy legyen, és nagyon kivánatos volna, ha mindjárt eleinte teljesen meg lehetne nyugtatni az ilyen királyságot. Ha igy állana a dolog, az az akaratom, és különösen ügyelni kell arra, hogy nagyobb kedvezéssel kell bánni ezen nemzettel, és el kell venni tőlük azt az aggodalmat, hogy a németek elnyomják őket. Meg kell nekik mutatni, hogy én csak úgy megbizom bennük, mint másokban, és megbecsülöm őket.

Az ott commandirozó tábornokoknak keményen meg kell hagyni, hogy ezen országban lehető jó fegyelmet tartsanak, és zsarolásokat ne engedjenek. Meg kell mutatni a magyaroknak, hogy teljes igazsággal és szeretettel akarják őket kormányozni. Jónak tartanám, ha nemzeti csapatokat alakitanának és ezeket felhasználnák oly helyeken, hol nem okozhatnak bajt, szintúgy a politikai kormányban is fel kell használni néhányat közülök.”

„Hogy melyik tábornokot kell oda küldeni, azt nem tudom, hisz keveset ismerek közülök. De olyannak kell lennie, kinek jó a modora, és különösen, ki nem interressátus.”¹⁰

Valahányszor ez ügyre visszatér, nemcsak egyforma a véleménye, hanem szinte egyforma szavakkal fejezi ki azt. „Ami Magyarországot illeti, azt az országot most különös jósággal és elővigyázattal kell kormányozni, és meg kell szüntetni azt az alapelvüket, hogy a németek elnyomják őket. Mindenek fölött arra kell ügyelni, hogy ott fentartsák a nyugalmat.

Alkalmazni is kell őket itt és ott, hol szolgálatom kára nélkül történhetik, mert ezen ország nyugalma nagyon nagy érdekünkben vagyon.”¹¹

Ez a feltünő gondoskodás, azon okoknak teljes felismerése, melyek a magyar nemzet legnagyobb részét századokon át elidegenitették a Habsburg-uralomtól és igy annyira gyöngitették a dynastia hatalmi állását; az az elhatározás, hogy a nehezen kivivott békét és nyugalmat ne a fegyver és elnyomás, hanem a nemzet megelégedése biztositsa: ez az egész valóban királyi szándék, nem lehet a véletlen műve, nagylelkü ötlet vagy fejedelmi szeszély.

Ha jól értjük Károly helyzetét és egyéniségét, ez a politika nemcsak érdekének felelt meg, hanem szükségkép következett múltjából, állásának történeti előzményeiből.

Oly királya lett századok óta ismét a magyarnak, ki elfogulatlanul itélhette meg a közte és a nemzet közti viszonyt. Nemcsak az országtól volt távol, hanem ment volt a Habsburg-házból való fejedelmek ama környezetétől, melynek hosszú időkön át megszokott hagyománya volt a magyar királyság jogainak lehető csorbitása, a magyar önállóság megszüntetése. Bécsben alig volt képzelhető más kormány, mint olyan, mely provinciát lát hazánkban, és Bécsben nevelt királyfi hogyan menekedhetett volna az ott uralkodó előitéleteknek, különösen a bizalmatlanságnak az egész politikai rendszert átható befolyása alól? Bécsi felfogás szerint a római szent korona birtoka adta meg a Habsburg-háznak nemcsak a kereszténység első méltóságát, hanem tényleges hatalmának alapját is. Monarchiát ott mást, mint német nemzeti szinezetüt, felfogni nem birtak. Annak megalkotásán fáradtak kisebb-nagyobb szerencsével I. Miksa császár ideje óta. Annak nevében törték meg Csehország önállóságát, annak erejével szerették volna megdönteni Szent-István koronájának függetlenségét. Szemükben a római szent birodalomnak az adta meg tartalmát, hogy

„Teutscher Nation” volt.

Károly maga más, talán mondhatjuk magasabb szempontból, itélte meg a császárságnak jelentőségét és szerepét. Úgy mint bármely elődje, át volt hatva feladatának fenségétől, az Istentől neki adományozott méltóság elsőségétől. De ő a császárságot nem látta egy nemzet birtokának, hanem az egész kereszténység legfőbb birájának. Minthogy bizton számitott arra, hogy a császári korona mellett a spanyolt is megtartja, és minthogy a spanyol

trónt és a spanyol nemzetet igen nagyra becsülte, nem is gondolhatott arra, hogy a spanyolt német törvényeknek vesse alá, vagy német emberekkel kormányoztassa. Megvolt a kellő érzéke az iránt, hogy minden nemzetet csak saját szokása, történeti jogai és szabadságai alapján lehet jól kormányozni. A kormányzás szükséges egységének eléréséhez elégségesnek tartotta, hogy legbizalmasabb tanácsosai egyaránt be vannak avatva mindenik birodalmának ügyeibe.

Nem lehet kétségünk a felől, hogy a magyar koronának, a magyar nemzetnek jelentőségét is hasonlókép fogta fel. Itt is a történeti jognak, a nemzeti külön fejlődésnek alapján áll. A mellett hogy császár, nem feledkezik meg arról sem, hogy „katholikus” király, de arról sem, hogy apostoli király.

Ilyen szándékokkal és elhatározásokkal indult el Spanyolországból. Október 12-én ért olasz földre, az nap, a melyen Frankfurtban császárnak megválasztották. Milanóban tárgyalt először az elébe siető német miniszterekkel. Onnét lassu, ünnepélyes menetben ment Frankfurtba, hol deczember 22-én nagy pompával fejére tették Nagy Károly koronáját. Még egy hónapnál tovább tartott, mig bevonult Bécsbe (1712 január 26-ikán), hol nagy örömmel fogadták, és átvette országainak kormányzását.

Ritka örökös fejedelemnek volt már ily múltja, ennyi tapasztalata, mire valóban uralkodni kezdett. Ismerte feladatának nehézségeit, de elég érettnek tartotta magát arra, hogy azokat leküzdje. „Bátorságnak, elhatározottságnak és állhatatosságnak, miknek ezen nyolcz év alatt adtam némely próbáját, a szükség idejében sem leszek hijával.”¹²

1. Foscarini, Storia Arcana, 44.

2. Coxe, Marlborough, I. 215.

3. Arneth, Guido von Starhemberg, 448.

4. Wratislaw levelezését III. Károlylyal kiadta Arneth.: Archiv für Kunde oesterr. Geschichtsquellen XVI.

144. A most idézett levél 1711. ápril 17-ikén kelt.

5. Aprilis 22-ikén kelt levele. u. ott, 150.

6. Levele gróf Gallas követhez Londonban, 1711 augusztus 1-én.

7. Levelének fogalmazványa Illésházy diariumában. Múzeumi kézirat, 2914. fol. lat.

8. „Dass ich selbe Nacion absonderlich als treu capable Unterthanen angesehen und estimirt auch ferners zu bezeugen nicht unterlassen werde.” A Barcelonában, 1711 július 14-ikén kelt levél eredetije Pozsonyban, a Pálffy herczegek seniorátusi levéltárában.

9. Eble Gábor, Gróf Károlyi Ferencz, 79.

10. Wratislawnak, Barcelona, 1711 május 27. id. h. 160–161.

11. Július 31-iki levél. U. ott, 206.

12. Levele Gallas és Sinzendorf grófokhoz Londonban, 1711 augustus 1-én.

II. FEJEZET.

Az első országgyűlés.

A dieta előkészületei. A szatmári béke vitás pontjai. A dietában képviselt országrészek. Viszonyuk az 1708–11-iki dietához. Károlyi Sándor audientiája. A gyülekezés. A szatmári béke megerősítése. A megnyitás. A

pártok. A koronázás. Vita a hitlevél fölött. Ennek jelentősége. Károly népszerűsége

Mindazon csapás, mely az országra nézve kivánatossá teszi a király atyai gondoskodását, erős kezét, sorban sujtotta hazánkat. Be kellett gyógyitani a polgárháborúnak még vérző sebeit, helyreállitani az egyetértést kuruczok és labanczok, protestánsok és katholikusok közt, meg kellett fékezni a pestis dühöngését, könnyiteni kellett az inség és nyomoruság által elcsigázott népesség terhein. A mellett pedig a török szomszédság és a Lengyelországban tartózkodó emigratio szükségessé tették az országnak számos katonasággal való megszállását, mely seregnek eltartása, még ha zsarolás és visszaélés nem is sokszorozta a terhet, nem járhatott az adózó nép nagy megpróbáltatása nélkül. E szorosan vett hazai ügyeken kivül a dynastia hatalmi állása is követelt áldozatot. A spanyol örökösödési háború nem ért véget, és ha Károly meg akarta tartani Spanyolországot, birodalma erejét még jobban meg kellett feszitenie mint azelőtt. Anglia már 1711 októberben előzetes békére lépett Francziaországgal: a nagy szövetség felbomlott, a császár már csak egyedül állott szemben Francziaország erejével.

A magyar közjog és gyakorlat egy törvényes eszközét ismerte az ország sebei gyógyitásának: az országgyűlést. Ha a magyar rendek hozzájárulása minden az országot illető ügy eldöntéséhez szinte talpköve alkotmányunknak, úgy megkérdezésüket és a királylyal való értekezésüket az 1712-dik év elején sokszorosan fontos ügyek tették szükségessé. Hogy csak a legfőbbeket emlitsük, meg kellett koronázni az új királyt és végre kellett hajtani a szatmári békességet, melynek X. pontja igy szólott:

„Mindennek hatalma lészen a jövő országgyűlésében a főbb gravameneket nemcsak elővenni, de melyek a nemzet boldogulására és becsületére hasznosoknak találtatnának is, szabad vox szerént ő felségétől kérni és sürgetni. Hogy senki abban ne kételkedjen, hogy ő felsége mind a törvényeknek megtartásában, mind a hazafiaknak az ország hivataljaira való alkalmaztatásában az egész keresztény világ előtt nyilvánvalóvá akarja tenni, hogy ő felségének ezen Magyarországhoz és Erdélyi fejedelemséghez viseltető atyai indulatjában semmi fogyatkozás nem lészen, a mint viszont ő felsége is felette igen kivánja, hogy a magyar és akármelyik nemzetségből való erdélyi lakosok, az ő törvényes szabadságokkal élés mellett, királyokhoz való hivségekben egy nemzetnek se engedjenek.”¹

1708-tól 1711-ig együtt volt már a dieta, hogy az akkor dúló polgárháború közepett az ország alkotmányát a felmerülő szükségekhez képest átalakitsa. De ez csak egy pártnak, nem az egész országnak volt a gyűlése és József császár halála és a szatmári békesség teljesen megakasztották művét. Hiszen a lényeges fordulat épen abban állott, hogy a király ne egy felekezetben, egy pártban lássa az országot, hanem az egész nemzetben.

Mindjárt a császár halála után a kanczellária Bécsbe, az udvarhoz szólitotta a nádort és Magyarország egyházi és világi főurait. Az interregnum berendezéséről, a regensnő kormányának elismeréséről volt szó. Nevezetes, hogy ennek törvényessége ellen felszólaltak:

hisz magyar törvény szerint a király távolléte alatt csak a nádor lehet helyettese. A kanczellár kénytelen volt replicát dolgozni ki, melyben arra utalt, hogy Eleonóra koronás magyar királyné.² A király már május 4-én teljhatalmu helyettesének rendelte anyját, ki e felhatalmazás alapján május 26-án meg is erősitette a kuruczokkal kötött egyezséget. Ezzel ténylegesen meg volt oldva a kérdés, de jogilag épen nem. Maga Károly elismeri a nádor követelésének jogosultságát, és csak politikai okokból nem teljesiti kivánságát. Belátja, hogy

nagyon csinyján kell eljárni, látszatát is kerülve annak, hogy meg akarják dönteni a nemzet privilégiumait, „mert hisz ez volt az rebellió világos oka.” Nagyon szivén fekszik, hogy többé ne adjanak okot a magyaroknak panaszra, és e czélból különösen azt ajánlja, hogy a katonaság ne kövessen el visszaéléseket.³

A szatmári békesség még több fontos kérdést hagyott függőben és Károlyi Sándor, kit kurucz részről leginkább terhelt a felelősség az egyezség megkötéseért, méltó büszkeségét helyezte abba, hogy minden vitás ügyben volt pártfelei részére szerezzen kedvező döntést. „A békesség tractájakor két punctumot nem obtineálhattam Pálffytól, t. i., hogy azoknak is hasonló gratiájok és amnestiájok legyen, az kik az pacificatio előtt a fölséges udvar gratiájára visszatértenek, és hogy az kik azon fegyverkezés alatt elestenek, vagy megholtanak és deficiáltanak, s az törvény szerint jószágok az fiscusra ne szálljanak, hanem successorokra és condivisionatusira.”⁴ Számos pörös ügy, özvegyek, árvák sérelme és könyei sürgetővé tették a kérdéseknek a humanitásnak megfelelő megoldását. Ezért a felső-magyarországi urak, a régi kuruczok, azt követelték, hogy azonnal tartsanak országos gyűlést a nádor elnöklete alatt a közügyek és a katonaság eltartásának berendezésére.

Bécsben a miniszterek conferentiája június 25-ikén elvetette ezt a veszedelmesnek látszó tervet. De ott is belátták, hogy az országgyűlést soká elhalasztani, nagy bajjal és koczkázattal jár. „Kuruczok és labanczok egyetértenek ez esetben, és ha Felséged jelenléte és törvényes országgyűlése nem hoz rendet az országba, néhány hónap alatt mulhatatlanul újra kitör a rebellió. Ennek a bajnak a jelenlegi kormány nem veheti elejét, mert rendes országgyűlés nélkül nem lehet a királyságban törvényt hozni és rendelkezni. Országgyűlést pedig csak Felséged jelenlétében lehet tartani. Ment ha convocatiót engednének a nádor alatt összejönni, bizonyos, hogy alapját vetnék meg a forradalomnak, és legjobb esetben is oly törvényeket és rendelkezéseket hoznának, melyeket Felségednek még koronázása előtt mutatnának be és melyek elfogadása nagyon kellemetlen, visszautasitása pedig veszélyes lehet.”⁵

Tényleg az év őszén csak az adó és a katonaság élelmezését intézte el a Pozsonyba hivott tanácskozás, az országgyülés kérdésével pedig csak deczemberben foglalkoztak az udvarhoz meghivott magyar urak. Megegyeztek abban, hogy a dieta összehivásának joga, az örökösödés alapján, egyedül a Felséget illeti meg. Mint ilyen fontos fordulópontnál nem is lehetett másként, tárgyalás alá kerültek a legfontosabb közjogi problémák. Hisz 1687 óta nem volt törvényes teljes diéta!

Az udvar álláspontja az, hogy csak azokat az országrészeket kell meghivni, melyek a régibb dietákban is résztvettek, természetesen a Drávántúli részeknek beleértésével. Erdélyt azonban, rnelynek meghivását sürgették a magyar urak, ki kell hagyni. Annak mostani állapota, úgy a karloviczi béke, mint a királyi diplomák alapján, nem engedi, hogy a magyar királyság tagjának tekintsék. Másként áll jogilag a dolog az Erdélyhez tartozó magyar megyéket illetőleg. A Partium megyéi kétségtelenül Magyarországhoz tartoznak ugyan, de maguk sem akarnak elszakadni Erdélytől és igy ugyanazon okból, mint Erdélyt, őket sem kell meghivni. Kiemelik azonban, hogy ebből a magyar király és a szent korona jogára nézve semmi káros következés ne legyen levonható.

Maga a koronázás szertartása a régibb ceremoniale szerint megy végbe. Csak egy ősrégi és egyszerüségében nagy symbolicus jelentőségü szokásnak elhagyását tette szükségessé a királyságnak örökössé válása. A nádor többé nem szólitja fel a karokat és rendeket az ünnepi szertartás alkalmával: akarják-e királyuknak koronázni Károlyt? A koronázás az országgyűlés elején menjen végbe és ne előzze meg más, mint a királyi hitlevélnek és biztositásnak tárgyalása. A hitlevél és eskü ugyanaz legyen, mint a melyet József adott ki és tett le 1687-ben.

A választási királyság lényegéhez tartozik azon feltételek előzetes megállapitása, melyeknek elvállalása alapján készek a rendek hódolni az uralkodónak. A trónváltozás ily

módon alkalmat nyujtott az alkotmány továbbfejlesztésére a rendi szabadságok értelmében.

Igy történt ez Németországban a választási capitulatiók, igy Lengyelországban a pacta conventa utján. Hazánkban a királyi hitlevél és eskü ezen ős alkotmányos gyakorlat maradványai. A XVII. században, 1687-ig, mindig új meg új feltételeket szabtak a koronázandó királynak. Most a korona örökösségével együtt az alkotmány sarkalatos pontjainak bizonyos állandósága jutott érvényre. A rendek már nem szabhatták meg előzetesen feltételeiket és minden lényeges változtatáshoz és újitáshoz szükséges volt már a koronás király hozzájárulása.

Az udvari felfogás az új dietában az 1708/11-diki labancz diétának egyenes folytatását kivánta volna látni. Minek vesszen kárba annak munkája és a reá forditott költség! Ugyanez a szempont magyarázza meg, hogy a dieta helyéül újra Pozsonyt tüzték ki.

Nem oly egyszerü az időpont meghatározása. Nem akarják április közepénél előbb elkezdetni, mert külömben a hideg megártana annak a két ezred katonaságnak, mely régi szokás szerint őrségét képezte a koronázó városnak. De magasabb rendőrségi tekintetek is határoznak. Ha februárban vagy márczius elején gyül összea dieta, munkálatait csakhamar megszakitja a nagyhét és a husvét. „Az ilyen szünet és munkátlanság pedig módot és alkalmat nyujt magánértekezésekre, sőt esetleg veszedelmes összejövetelekre. Ezeket pedig soha sem szabad türni, dieta idején legkevésbbé, sőt szorosan el kell tiltani, mert sok rossznak csirái és hátráltatják a diéta munkáját.” A párt- vagy klubélet kifejlődése sehogy sem illett az állami gyámkodás aranykorának keretébe.

A koronázáson kivül két főtárgyát jelölik ki a tanácskozásnak. Az egye a szatmári békesség beczikkelyezése,⁶ a másik az igazságszolgáltatás rendezése, mely nagyon szivén fekszik ő felségének.

Európa nagy látványosságai közt mindig előkelő helyet foglalt el az a jelenet, midőn Magyarország Szent-István koronáját teszi uralkodója fejére. Bármily nagy volt az országban uralkodó szegénység és nyomoruság, az uralkodó osztály fényüzésén, öltözeteinek, fegyverzetének drágaságán, paripáinak ékességén az nem igen hagyott nyomot. Most pedig különös ok követelte, szinte hazafias kötelességgé tette a legnagyobb disz kifejtését. Károly volt első királyunk, kit azután koronáztak meg, miután már a császári korona ékitette homlokát.⁷ A kereszténység első fejedelmét méltóan kellett fogadni és beiktatni. Uraink, kik Bécsben jártak s összeköttetésben állottak az udvari körökkel, mar jól tudhatták, hogy VI.

Károly kellően tudja méltányolni és élvezni az ily nagy és ritka ünnepekkel járó pompát, melynek az ő fölkent személye lesz a természetes központja.⁸

Nagyon sietteti az országgyűlés egybehivását. Elrendeli, hogy azonnal küldjék szét a meghivókat és terminusul 1712 április 3-ikát tűzi ki.⁹ Tavasz haladtával különben egyéb ügyei könnyen megakadályozhatnák hű magyarjainak jelenlétével való megvigasztalását.¹⁰

Január végén a magyar urak sorban bemutatkoztak a császárnak. Különösen fontos missiója volt Károlyi Sándornak, az új hivek természetes fejének és képviselőjének. A nagyeszü és tapasztalt volt kuruczvezér az uralkodóval folytatott beszélgetések alkalmával azt a meggyőződést szerezte, hogy Károlyból jó király lesz, és az országot alatta nem fogja elnyomni az osztrák minisztérium.¹¹ Ez a meggyőződés csakhamar elterjedt az országban és mindenfelé nagy reménynyel néztek az ország gyűlésének megnyitása elé.

Ha valahol, úgy Magyarországon a nemzet gyűlése volt századokon át az ország törvényhozó gyűlése, és ezt a megkülömböztető jellegét még akkor sem vesztette el, midőn a nemesség fejenként való megjelenése már több mint három nemzedék óta törvényesen megszünt.¹² Egész népvándorlás indult meg az ország minden részéből Pozsony felé. Eljöttek a gazdag püspökök s mágnások, aranyban, drágakövekben csillogó számos kisérettel, a szekerek és csatlósok hossza sorával, oda igyekeztek a komoly megyei követek iró deákjaikkal, nyomukban a számtalan ügyes-bajos ember. Mert ki ne áhitozott volna a királyi kegyre, ki ne keresett volna igazságot? midőn a hosszu zavar és belháború megingatott

mindent, birói döntéstől tette függővé az ősi jószágok birtokát, gyakran a küzdő felek szabadságát és életét is. Az útak rosszasága, a számos szegény legény merész vállalattá tette az utazást, melyre csak jó nagy csoportban lehetett némi bátorsággal megindulni. Az ország keleti és déli széleiről két-három hétig eltartott az út Pozsonyig, pedig törvényes kötelesség volt a pontos megjelenés. De kit riasztott volna el fáradság és veszély, midőn a hazának, a vallásnak legfőbb érdekei jöttek szóba? A közügyek iránt való élénk érdeklődés ősi öröke a magyarnak és a rendi alkotmány igen alkalmas volt arra, hogy szinte egygyé forraszsza a hazaszeretetet a rendi, felekezeti, vidéki, sőt magánérdeknek érvényesitésével.

Gondoskodni kellett a felől is, hogy az országban még szerte dúló pestis ne jusson el Pozsonyba a fertőzött helyekről érkezőkkel együtt. A várost és vidékét katonai kordon őrizte.

A Vág vonalán csak három helyen engedték meg az átjövetelt, ott vesztegelni kellett, a Dunán meg csak a pozsonyi hidon volt szabad az átkelés. Aggodalomra adott okot, hogy az urak és követek magukkal hozzák ágynemüiket, mert szalmán csak nem hálhatnak? Még nagyobb gondot okozott az összejött sokaság élelmezése. Ha csak a pestisről ment vidékről, azaz Pozsony, Nyitra, Mosony és Sopron megyékből engedik meg a behozatalt, nagy drágaságtól, sőt hiánytól kell tartani. Jellemző, hogy végre is nem a szegény népre, hanem a mágnásokra való tekintettel, megengedték az élelmi szerek szabad közlekedését, hogy az urak jószágaikból láthassák el magukat.¹³ Az elszállásolás sem ment könnyen. A váraljai zsidóságot kiüzték a városból és siralmas könyörgésükre, hogy legalább minden családból egyet-egyet türjenek meg, hogy folytathassa a kereskedést, az uralkodó egyszerüen azt válaszolta: sok okból nem engedhető meg.¹⁴ Az udvar számos lakást foglalt le a maga részére;

a kinek nem volt tulajdon háza Pozsonyban, ott szorongott a királyi lovászmester által kijelölt szük polgári házakban.

Méltó bevezetése volt az országgyűlés megnyitásának, hogy a király márczius 30-ikán ünnepélyesen megerősitette, megpecsételtette és kihirdettette a szatmári pontozatokat. A politikai érdek és az igazságosság egyaránt követelték e kihirdetést. Mégis különös érdeméül tudták be az uralkodónak, hogy ez által véget vetett azon urak cselszövényeinek, kik önző czélból, mindenféle ürügy alatt annyi ideig késleltették az ország teljes megnyugtatását.

Károlyi és Pálffy diadala volt ez a nádor, a kanczellár és a pereskedésből és confiscatióból nyerészkedő itélőmesterek fölött, kik természetesnek tartották, hogy a felkelők élete és vagyona az ő kényüktől függjön.¹⁵

Magának a dietának lefolyásáról hű és bő értesitést ad Lányi Pál gömöri alispánnak, az evangelikusok egyik főemberének diariuma. A Nagy-Tapolcsányban kiállott contumacia és

„az rosz és sűrű árvizek” miatt csak április 14-ikén érkezett követtársával a városba. Másnap a korona ünnepélyes behozatala lelkesitette a hazafiakat. Kilencz éven át Bécsben őrizték a nemzet e kincsét és visszaérkezése mintegy külső jele volt a belső békének, a király és ország közti törvényes viszony helyreálltának.

A követeknek instructiójuk előirta, hogy mindjárt megérkezésük után udvaroljanak a főuraknak „a haza columnáinál”, gratiájokba ajánlva magukat és küldőiket. Igy sorban elmennek az esztergomi érsekhez, Keresztély szász-zeitzi herczeghez, az országbiró, Pálffy Miklóshoz, a királyi személynökhöz, mint az alsó tábla elnökéhez, ki hirül adja, hogy 20-ikán már ülést fognak tartani és a nádor be fogja hajtatni a törvényes birságot azoktól, kik még meg nem jelentek.¹⁶

„Eljövén pedig a 9 óra, begyülekeztek a statusok és méltóságos personalis úr is, a kir.

tábla assessoraival és az első táblát occupálván, a belső tábla mellé clerus ült, a középső táblát pedig a Duna mellyéki nemes vármegyék követei ülték be, a szélső ajtó felől való táblát pedig a 13. nemes vármegyék követeinek rendelvén, azonkivül más végső három táblák, melyet a szabad kir. városok és az absens mágnások követeinek designálván, ültenek.”¹⁷ Oly nagy számban jelentek meg a rendek, hogy el sem fértek, és a kamarát fel kellett szólitani,

„készitsen illendő elégséges táblát és székeket”. 10 órakor a rendek csoportosan felmentek a

„zöld házba”, hol a felső tábla tartotta üléseit. Ott a nádor maga elnökölt, ki felolvastatta a király bevonulására vonatkozó directoriumot, melyet aztán „délyest 3 órakor az ország házában ad calamum ledictáltatták, és közönségesen mindenek irták”.

A királyt fogadó deputatio kijelölésénél, április 21-ikén már erős zendülés támadt a rendek közt. A personalis ugyanis két oly követet jelölt ki, ki egyuttal a királyi táblának volt birája. Ebben a megyei követek, kiknek nevében Okolicsányi Pál szólott, sérelmét látták a nemesi jognak és a szabad választásnak. Utoljára deputatiót választottak, hogy az a nádornak és az uraknak tegyen e felől jelentést.

Közben, ha nem volt sessio, sem dictálás, a méltóságoknál sem lehetett udvarlani

„posta-nap lévén,” a jó vidéki emberek nagy örömmel és álmélkodással élvezték a szinházi látványosságot. „Délután estve felé három óráig tartott egy comoedia, a holott producáltattak in scena et theatro tenger, lovas kavallér, Szent-György képében, sárkány, szerecsenyek, dámák, kavallérok és egy intermedius pusio-féle Markalf stb.”¹⁸ Megnézték a hid diszitését, megbotránkoztak azon, ha a czimerek és jelvények rosszul voltak festve.¹⁹ Komolyabb foglalkozás is akadt. A nádortól és érsektől ki kellett eszközölni az engedelmet arra, hogy Pozsonyba a dieta alatt kálvinista prédikátort hozhassanak és ott isteni tiszteletet tartsanak. Ki kellett mutatniok, hogy régibb dietákon is gyakorolták ezt a kiváltságot és ennek alapján vigasztaló választ nyertek.

Bécsben is elvégezték a dieta előmunkálatait. A királyi propositiók az 1708/11-iki dieta tárgyalásainak befejezését, a szatmári béke beczikkelyezését, a közigazgatásnak és igazságszolgáltatásnak jobb karba helyezését, az ország határainak biztositását tűzték ki a tanácskozások tárgyául. A király is abból indult ki, hogy ez az országgyűlés csak folytatása az előbbinek. Azért felszólitja a rendeket, ne térjenek vissza az egyszer már elintézett sérelmekre és javaslatokra, viszont ő sem másitja meg elődje elhatározásait.²⁰ A rendi tanácskozások vezetését annál könnyebbnek képzelték, mert a koronázási hitlevél kiadásánál is szorosan akartak ragaszkodni a József által kiadott diplomához.

Mindenütt, hol ülést tartanak – és hol tartanának többet mint Magyarországon – szembeszökő az az észlelet, minő kedvező helyzetben van az, ki kész, kidolgozott tervvel léphet fel. A mult századi alkotmányos gyakorlat kizárólag a kormánynak biztositotta ezt az előnyt. Az udvar politikája egységes, és legalább a rendekkel szemben, többnyire nagyon következetes. A rendeket ellenben osztálykülömbségek, felekezeti ellentétek, vidéki, családi és magánérdekek mindenkép szétforgácsolták. A megyei utasitások sem alkothattak köztük egységet, azok az országos sérelmek és kivánságok mellett nagy gonddal sorolták fel a helyi sérelmeket, gyakran a magánosok pörös ügyeit is. Láttuk, hogy az udvar mennyire tart attól, hogy mindazáltal a rendek közt bizonyos egységes pártélet találna keletkezni. Hanem törekvései nem vezettek czélhoz. Az északkeleti 13 megyének, a kiválóan forradalmi és ellenzéki Magyarországnak követei a régi szokás szerint egyértelemben szoktak eljárni.

Csirájában már megvolt az az intézmény, mely később, mint kerületi táblai ülés, oly fontos szerepet játszott országgyűléseinken. Azonfelül az egységes nemzeti érzés, a nemesi jogok védelme, a törvények ismerete közös gondolkodást teremtett meg a rendek nagy részében, melynek hatalma alól még a főrendek sem igen vonhatták ki magukat. Igy történt, hogy az udvar és pártja gyakran egész váratlanul erős ellenzékre talált a rendeknél.

Ennek az ellenzéknek a közjogi küzdelem, az ország jogainak biztositása a koronával szemben adja meg erejét, tartalmát. Midőn a május 4-iki ülésen felolvasták a kanczellária levelét, melyben kérdést tesz: megvan-e minden előkészület arra nézve, hogy a király koronázás végett lejöhessen, Dravetzky Gáspár, Ungmegye követe, egyszerüen felemlitette, hogy a koronázást meg kell előzni a biztositó diploma kiadásának, úgy mint 1687-ben történt.

Külömben mindnyájan „sziv óhajtja várják a Felséget”. A rendek elfogadták ezt a véleményt, magukévá tették az urak is, s nevükben megirta az érsek a királynak, hogy május 22-ikén, Szent-Háromság vasárnapján megy majd végbe a koronázás.

Sokkal nagyobb vitára adott alkalmat a diploma megállapitása. „Minekutánna sok ideig való discursus és a tábláknak egymás közt való consultatiója elvégeződött volna, a personalis külön-külön mindegyik tábla votumát és suffragiumát kivánta. Legelsőbben azért a klérus táblája voksolt, maradjon – úgymond – a Josephinum diploma, azután a Duna mellyéki vármegyék táblája adá maga voxát, ezeket követte a nemes 13 vármegye táblájának votuma.

Mely két tábla votumának summája e volt: minthogy Josephus királyunk, a midőn megkoronáztatott és diplomát adott, gyenge és gyermeki idejében volt, s ahhoz képest téltetett fel diplomájában: prout diaetaliter conventum fuerit, azután pedig, midőn országlásához és guberniumához hozzá fogott volna, in anno 1709. sub continuatione diaetae eiusdem anni azon diplomának explanatiója és melioratiója alázatosan az ország által kéretetett: ha azért megkoronázott királyától az ország ezt akkor kérhette, annyival inkább mostani felséges urunktól, a ki még sem diplomáját ki nem atta, sem meg nem koronáztatott, szabad instálni a szükséges diplomáról. Igy tehát instáljuk ő Felségét, adya az országnak maga diplomáját boldog emlékezetü Leopoldus és Ferdinandus Felségek diplomája szerint. És ezen clausula:

prout conventum fuerit, ne légyen ben, minthogy már ő Felsége plus quam perfectae aetatis és cessált azon ok, melybül Josephus ő Felsége diplomájában feltétettetett.”²¹

„Az absens mágnások követeinek táblája voxolván – igen kevés világosságot vehettek észre a statusok, de midőn urgeáltattak, hogy világosabban declarálják magukat, reá tértek ad petitum diplomatis Leopoldini.²² A királyi városoknak táblája voxolván, voxoknak summája e volt: Maneat Josephinum diploma”, de ki kell hagyni belőle a záradékot, vagy pedig értelmezni, és a leopoldi diploma alapján átdolgozni.

Mindjárt az első alkalommal szemben állanak egymással azok a pártok, melyeknek küzdelme adott irányt századokon át hazánk politikai történeteinek. A megyei nemesség megegyezik abban, hogy a királyi praerogativát meg kell szoritani, lehető sok intézményt ki kell venni annak ujitó hatása alól. Bár a királyság már örökös, azt a választó királyság intézményeivel szeretné körülvenni. Hozzá legközelebb állanak, bár már nem oly szilárdan, a távol levő főurak megbizott követei. Viszont a papság teljesen azonositja magát az udvar törekvésével és a városok csak nagy félénken térnek el ettől másodrendü kérdésekben, mert még sem mernek ellentétbe jutni a rendekkel.

Arra, hogy a rendek felfogása érvényre jusson, gondolni alig lehetett. A dynastia minden addigi sikere ismét kétségessé válik, ha az örökös király hatalmát ép oly szük korlátok közé szoritják, mint a minőkkel 1608 óta a választottaknak kelle megbirkózniok. De azért nyom, eredmény nélkül még sem maradt. Az új hitlevél elismeri, hogy nemcsak most, hanem minden jövő koronázásnál ki kell adni királyi hitlevelet és biztositást. A dynastia örökös, de ép oly örökösnek ismeri el az alkotmányt is. És ha az annyit emlegetett záradék nagyon is tág kaput látszott nyitni a királyi önkénynek, a törvények változtatása által, az ország főembereinek bölcsesége megtalálta itt is a kellő határt. A hitlevél magyarázatát külön törvényczikkben eszközlik, mely kijelenti, hogy két pontot illetőleg nem lehet kétség; az azokról szóló törvényeket a király és a rendek együttes magyarázata sem másithatja meg. Ily sarkalatos törvényeknek van megnevezve az ország területi épsége és az, hogy ezt a hazát nem szabad kormányozni más tartományok módjára.²³

Nemzetünk az állam és társadalom nagy problémáinak kifejtésében és következetes megoldásában nem igen mérkőzhetik világrészünk más szabad nagy népeivel. De létének feltételeit bámulatos szabatossággal birta formulázni. Csak ritkán volt oly erős, hogy akarata irányt adott volna Európának, s csak kivételesen helyezte erejét nagy, általános eszmék szolgálatába. Hanem azon szük körben, melyet a végzet részére kijelölt, a legválságosabb pillanatokban megtalálta azt, mi legritkább az emberi ügyek intézésében: a bölcseséget.

Századok óta idegen nemzetből való királyt kellett elfogadnia a magyarnak. A várható elnyomás ellen nemcsak saját erejében keresett védelmet, hanem intézményeiben is. A királyválasztás joga gondoskodott arról, hogy az elnyomás, az önkény legrosszabb esetben se

tarthasson tovább, mint a meddig egy embernek élete tart. A fegyveres ellenállás joga ezt az időt is megröviditette: a törvényszegő királylyal szembeállitotta a megtorló nemzetet.

1687-ben a nemzet önként, törvényesen lemondott e két hatalmas biztositékról. A Rákóczy-forradalomban minden erőfeszitése mellett sem volt képes azokat visszaszerezni, és még az a követelése sem teljesült, hogy államjoga nemzetközi kötések által nyerjen biztositást. Egyedül maradt szemben királyával, ki egyuttal örökös s szinte korlátlan ura egy nagy birodalomnak. Maga előtt látta a szomorú jövőt, azt a sorsot, mely ellen egész lénye fellázadt: alávetett provinciává lenni, melyet királyának idegen tanácsosai igazgatnak. Ettől békés úton csak kettő menthette meg: törvényes különállása és történeti nagyságának, régi dicsőségének magasztos emléke.

Más, boldogabb országokban a nemzetnek saját hatalmas katonai és culturai ereje lépett a feudális kiváltság helyébe, mint a nemzetiség s közszabadság védője. Nálunk 1526 óta a politikai erő megzsibbadt és annak hiján a cultura sem fejlődhetett. Átmenetre volt szükség, mely alatt a nemzet békét élvezzen és ujabb erőt gyüjthessen. Nemzeti önállásának védelmére nem szolgálhatott más, mint külön, a nemzet lelkéből, történetéből fakadó törvénye. Területi épségének fenntartása pedig nemcsak múltjának dicsőségét hirdette, hanem tág teret nyitott egy szebb jövő lehető aspiratóinak.

Mindkét sarkalatos törvény lényegében tagadó. Az egyik a beolvasztás, a másik a csonkitás elé von gátat. De csak e kettős oltalom alatt lehetett idővel hozzáfogni a positiv alkotáshoz. Érezték is a királyi biztositásnak értékét, szinte vallásos jelentőségét. A május 21- iki ülésen „a diploma elérkezvén, publicatiójához nem fogtak, miglen az egész ország felállva, clara et distincta voce el nem mondotta: veni sancte spiritus”.²⁴

A király megérkezése, fogadtatása, maga a koronázás ünnepélyes actusa alkalmat nyujtott nagy ünnepi beszédek elmondására. Valamennyinek az a veleje, hogy Magyarország egy új, békésebb, boldogabb korszaknak áll a küszöbén. Az ország határán gróf Csáky Imre, a biboros kalocsai érsek, e szavakkal fogadta a királyt: „Mióta az osztrák ház apostoli királyokat ad Mária birodalmának, ezt az országot folyton idegen hatalom zaklatta, vagy pártütés tépte. Most, hála az egeknek, mindenfelől nyugodt, úgy belső zendüléstől mint ellenséges támadástól ment.”²⁵ Másnap, midőn a király a várban fogadta az országot, nevében kanczellárja, Illésházy Miklós magyar nyelven biztositotta a rendeket a király kegyéről és hogy ő felsége „oly rendeléseket kiván tenni, mely által a közönséges igazságnak folyása és a hazának békességben való maradása lehessen”. Maga Károly is szólott „méltóságosan, felséges elmével”. „Lelkemnek minden erejével arra igyekszem, hogy kedvelt Magyarországom, melyet annyi zavar és viszontagság zaklatott, biztos nyugalomnak örvendjen és a sulyos csapások után vigasztalásban részesüljön.” Nemcsak uruk, örökös királyuk akar lenni, hanem szerető atyjuk.

Sok volt e nyilatkozatokban a hagyományos, sokat elragadott a pillanat nagyszerüsége, de azért a lelki őszinte tartalom sem hiányzott. Az a tény, hogy ez a csak most hódoló nemzet addig alig látott számban, nagy pompával, hűségesen sorakozik trónja köré, megnyerte a király szivét; a magyarok pedig nagy örömmel látták, hogy Károly külsőleg is mutatja, hogy magyar király.²⁶ Bevonulásakor fehér lovon ült, mentéje és dolmánya ezüstös beszőtt virágokkal, fején fehér süveg fekete és fehér tollakkal, régi magyar módra. Még külföldre is elment hire annak, hogy a császár magyar köntöst ölt és ez által közel férkőzik a nemzet szivéhez.²⁷ Nem mult még egy éve sem annak, hogy Rákóczy zászlói lobogtak az országban és ime, a Habsburgok uralma e vulcanicus földön mint egészen természetes és magától értetődő tény lőn elfogadva.

13. Pulay János, Szathmári békesség. Kiadta Szalay László: Magyar történeti emlékek, V. 434.

14. Illésházy diariuma, 1711 május 4. Nevezetes, hogy Wratislaw is megjegyzi május 7-ikén kelt levelében: „man hätte der Kayserin mit rechten potestatem gubernandi negiren können”. Az a hir volt

elterjedve, hogy még a magyar kanczellária sem igen akarja elismerni Károlyt, míg nincs megkoronázva. Bartholdi követjelentése, Bécs, 1712 február 6-ikán. Berlini kir. levéltár.

15. 1711 július 12-diki levele Wratislawhoz.

16. Károlyi Sándor önéletírása, 100.

17. Wratislaw 1711 június 24-ikén kelt levele.

18. „Conventione, seu ut ipsi vocant Pacificatione nuperrime cum Rákóczyanis asseclis inita.” A bécsi kuriális stilus következetesen megtagadta a szatmári egyezségtől a békekötés nevét, és ez a hagyomány mai napig is élő.

19. Miksa csak római király volt 1563-ban, nem császár.

20. Az 1711 deczember 24-ikén tartott miniszteri tanácskozásban csak Wratislaw rosszalta a mágnások pompáját. Orsz. levéltár, Acta Diaetalia.

21. Dominica in Albis. Husvét után való első vasárnap.

22. Kanczelláriai levéltár, Originales Referadae, 1712.

23. Bartholdi porosz követ 1712 február 6-ikán lelt jelentése. Berlini kir. levéltár.

24. Utoljára 1563-ban hivták össze „viritim” a nemeseket. Az 1608: I. t.-cz. már csak a megyék követküldési jogát ismeri.

25. Orig. Refer. 1712. 2.

26. U. ott, 1712. 7. márczius 4-ikén. A konferenczia ily okoknak mondja, hogy szennyes ruhákkal kereskednek és hogy „indecens et indecorurn”, hogy a Felség a várba fel- és lemenet őket lássa.

27. Károlyi Sándor önéletleirása, 104–105.

28. Az ország házának kapuján ily inscriptio volt: Hodie, 20. Aprilis anno 1712. in hac domo erit sessio dominorum regnicolarum hora nona.

29. Lányi Pál, Acta Diaetalia. Nemz. Múz. könyvtára, 378. quart. lat. jelzetü kézirat.

30. Lányi naplója, április 18-ikán.

31. Magyarország czimerében öt viz volt festve.

32. Bécsben irtóztak a „gravamen” szótól. Az előzetes tanácskozások alatt Seilern azt javasolta, hogy helyette mindig a „postulatum” szót használják. Az 1711 deczember 24-iki tanácskozás jegyzőkönyve Orsz. levéltár, Diaetalia.

33. Az idézett záradék I. József koronázási esküjében foglaltatik. (1687: I.) Értelme az, hogy a király az ország minden jogát, szabadságait és törvényeit megerősiti, a mennyiben azok értelme felől a rendekkel az országgyűlésen megegyezik. Károly alatt megmaradt a formula, Mária Terézia alatt megmagyarázták (1741: VIII.), csak 1790-ben törölték el.

34. Leopold diplomája 17 feltételt állapit meg (1659: II.), és II. Ferdinánd diplomáján alapul.

35. 1715: III. t.-cz.

36. Lányi diariuma.

37. Május 19-ikén.

38. A jelenlevők nagy számát kiemelik Csáky, Illésházy és Lányi diariumai. Pedig bandériumokat nem engedtek a városba jönni, állitólag a pestis miatt, és hogy a költséget megkiméljék. Directorium itineris, 1712 május 20. Orsz. levéltár, Diaetalia.

39. A bevonulás és koronázás leirása: Solemnitas inaugurationis D. Caroli VI. Schwandtner, Scriptores Rerum Hung. II. 518–525. Bartholdi 1712 május 26-án kelt jelentése. Berlini levéltár.