Mária Terézia egyénisége. Eljárása a protestánsokkal szemben. Az eskü kérdése. Templomok elfoglalása. Megszoritó rendeletek. A protestáns küldöttség Bécsben. Folyamodása. Biró Márton könyve. Porosz
közbenjárás. Áttérések és téritések. Bánffy Ágnes esete. Eljárása a szerbek és oláhok iránt. Az unio. Az illyr declaratorium. A congressus. A magyar püspöki kar. Egyházépitések. Vallásos érzület. A felvilágositó irány.
Reformok. Új püspökségek. Lelkészségek szaporitása. Vallásalap. Az iskola politicum. Állami nevelés. A jezsuita-rend eltörlése. A rend vagyonának lefoglalása. Az egyetem áthelyezése Budára és reformja. Tankerületi
igazgatóságok. Tanulmányi alap. Ratio Educationis. Egységes nemzeti nevelés. Nemzeti iskola. Gymnasiumok.
Akademiák. Az ujitás jelentősége. Közerkölcsök. Babona. Boszorkányperek. Tolvaj-, betyárélet. Halálos büntetés gyakorisága. Czigányok. A katonafogdosás és adózás erkölcsi hatása. A nők. Utazások. Udvari élet hatása. Uri életmód átalakulása. A köznemesség szerepe. Tanultsága. Törvénytudás. A patvarista. A műveltség csekély tartalma. A katonai pálya. A hadsereg központositása. Tudományos irodalom. Bél Mátyás. Pray György.
Katona István. Szépirodalom. Mikes Kelemen. Faludy. A testőrök. A nyelvujitás. A német nyelv terjesztése.
Beszéd a magyar nyelvről. A felekezetiség útját állja az irodalom fejlődésének. A nemzeti egyesités kezdetei. Az ellenzék. A felvilágosodás. Mária Terézia halála
III. Károly uralkodása alatt még a protestantismus elleni küzdelem és annak védelme a magyar egyházi viszonyok legjelentékenyebb vonása. E küzdelem első sorban magának a magyar társadalomnak belső ügye. A korona és a kormány hatalma szintén állást foglal ugyan benne, de az uralkodó jelleméhez képest lanyhán, energia, következetesség nélkül.
Mária Teréziában teljesen megvolt őseinek vallásos meggyőződése és türelmetlensége. Politikai helyzete, élethalálharcza Poroszország ellen, mely némileg a harminczéves háború folytatásának látszott, még élesitette azt az ellentétet, mely közte és más hitet követő alattvalói közt fennállott. Női lelkének egész hevével és a mellett az államférfiúnak teljes consequentiájával törekedett arra, hogy egyhitűvé tegye a „Marianus”
birodalmat. Hatalmas egyénisége és az államnak egyre szaporodó és sikeresen kezelt eszközei egyaránt veszélylyel fenyegették uralma alatt a protestantismust. Az állam fejének, a családja körében más meggyőződést nem tűrő koronás anyának működése és hatása mellett szinte háttérbe szorul magának a vitézlő katholikus egyháznak történeti jelentősége.
De épen az államnak, hatalmának, czéljainak előtérbe lépése más szempontok érvényesitésére is vezetett. A király megtanulta, hogy személyes akaratát, meggyőződését alárendelje annak, mit az állam java követelt. Már pedig: mi lehet az államnak nagyobb érdeke annál, hogy minden alattvalója, tekintet nélkül hitére, munkájával, hűségével egyaránt szolgálhassa? Az üldözés elégedetlenséget, visszavonást szül, gyöngiti az ország erejét; a türelem sokszorozza azt.
Ez a belső ellentét Mária Terézia személyes vágyai és uralkodói kötelessége közt teszi királyságának korszakát annyira érdekessé. Mind a két befolyás érvényesül; hol az egyik, hol a másik kerekedik felül; de a nélkül, hogy egészen elbirná nyomni a másikat.
Bár a királynő személyes meggyőződése épen nem változik, mégis uralkodása elején, a fiatalság nagyratörő buzgalmában, inkább a türelmetlen, téritő pártfőnek képét mutatja.
Nagy és nehezen szerzett tapasztalatok árán, az Európa egész művelt közvéleményén uralkodó felvilágosodott irány ellenállhatatlan nyomása alatt válik aztán élete vége felé igazi államfővé.
A katholikusok nagy örömmel fogadták az új király trónra lépését, a protestánsok nem várhattak mást, mint a régi sérelmek megmaradását és szaporitását. Az 1741-iki országgyűlés alatt nem is fogadta el Mária Terézia a protestánsokat. Csak egyeseket ismert el;
országos státust, községet nem. Kijelentette, hogy ebben is egészen atyja nyomdokain fog haladni. Csak a dieta után, midőn legnagyobb volt szorongatása és a bajorok és a francziák csak néhány mértföldre voltak Bécstől, fogadta küldöttségüket. 1742. egész nyarán át jöttek
követek az országból, de audentiát nem kaptak. Midőn végre egy magyar kamarás bebocsátotta őket, a királynő megdorgálta őket, hogy oly daczosan merik követelni a közös kihallgatást.1 Igaz, hogy trónralépte után, midőn alázatos condolentiájuk és gratulatiójuk kifejezése miatt mentek Bécsbe, fogadta őket a királynő, de szinét is kerülni akarta annak, mintha nyilvános audentiát engedne nekik. Férjéhez rendelték őket és midőn ott voltak, megnyiltak az ajtók és megjelent a királynő, ki biztositotta őket anyai szeretetéről, melylyel katholikus és protestans alattvalói iránt viseltetik.2
Ezen az ellenséges magatartáson alig változtatott a protestánsoknak királynőjük védelmében kifejtett buzgalma. Mihelyt kenyértörésre került a. dolog, kitünt, hogy Mária Terézia és kormánya egészen azonositja magát a protestánsok ellenségeinek törekvéseivel.
A protestánsokat akkor legjobban izgató kérdés még mindig az eskű kérdése volt.
Tudjuk, hogy Károly király resolutiójának erre vonatkozó pontján a gyakorlatban valamicskét enyhitett. Tényleg még mindig voltak protestáns választott tisztviselők a városokban és megyékben, igaz, hogy úgy szólva csak elnézésből. Az 1742 deczember 24-ikén kelt kir.
rendelet meghagyja, hogy azt a resolutiót teljes értelmében hajtsák végre, ide vonva az esküt is.3 Le is vonták ebből mindjárt a következést. Gróf Károlyi Ferencz, Szabolcsmegye főispánja megakadályozta a rendes megyei tisztujitást, mert akkor kálvinisták megválasztása nem lett volna kikerülhető. A megye követe 9 hónapon át időzött Bécsben, de nem végezhetett semmit. Az egri püspök pedig mindenkép kitartásra bátoritja a főispánt s keserű gúnynyal szól az eretnekekről, a kik minden áron hivatalt akarnak. Utoljára is azt rendelte az udvar, hogy legvégső szükség esetén mégis csak fel lehessen esketni a protestánsokat.
Nem csoda, ha a hatóságok, ismervén a királynő érzületét, még a hivatalos megbizatáson túl is éreztették a protestánsokkal haragjukat. Az ágostai hitvallású városokkal, különösen Pozsonynyal és Sopronnal, mindig valamivel enyhébben szoktak elbánni, mint a reformátusokkal. Most is megengedték Pozsonynak, hogy tanácsának protestans tagjai csak úgy esküdjenek, mint 1733-ban. A kir. kamara azonban 10 napon át visszatartotta ezt a rendeletet.4
„Ha a protestánsokat nem helyezik vissza törvényes állapotukba, el vannak veszve.
Nem akarnak többé tudni tolerantiáról Magyarországon; a vallásos viszonyokat cseh és morva módra akarják berendezni. Ha Isten nem segit, az evangéliumot kiszoritják Magyarországból.” Ezek a megriadt protestantismus akkori jajkiáltásai. Csakugyan el vannak veszve, ha megszűnik a nemesi vagy városi kiváltság, a melyre addig támaszkodtak. Az 1715-iki országgyűlés már némileg törvényen kivűl helyezte őket, a királyi kegyre bizván sorsukat.
A király 1731-ben egy időre megerősiti őket birtokállapotukban. Ezt megtette Mária Terézia is. De a nemesi és polgári tisztségből való rendszeres kiforgatásuk, a decretalis eskü követelése által, már utolsó menedéküket is megbolygatja. Mihelyt csak magánemberek, teljesen ki vannak szolgáltatva a papi önkénynek és a királyi kormány gyülöletének.
„A városok az evangelikus egyház fegyvertárai. Ott iskolákat és tápintézeteket tartanak a megyeiek és a nemesség részére, mi által mindig kapnak embereket az iskolák és templomok számára, úgy német, mint magyar és cseh (tót) nyelvre. Ehhez pedig az evangelikus polgárság főbb székhelyein bőven hozzájárul.” Már most a kir. helytartótanács az evangelikus egyházak ezt a kútfejét akarja betölteni. „Mert ha a protestánsok nem folytathatnak polgári mesterséget, nem élhetnek meg, nemhogy máson segithetnének.”
„Igaz, hogy polgári, jobbágy és nemes renden még mindig sok a protestáns, különösen a református. De minden hatalom a papságnak és a mágnásoknak kezében van és a protestánsoknak nem marad más, mint az engedelmesség. Igaz, hogy megakarják királynőjüket győzni a felől, hogy ők engedelmes alattvalói és remélik, hogy majd észreveszi, mennyi haszna van hű szolgálatukból. De a papság viszont azt mondja: Vita protestantium est mors pontificiorum.5 Nincs jobb egy vallásnál; az eretnekséget gaz gyanánt ki kell irtani. A marianus birodalomban ne éljen senki; ki a Boldogságos Szüzet nem tiszteli és nem akarja
befogadni esküjébe. Már most könnyű elképzelni, milyen lesz az ilyen elvek után induló udvarnál a szegény protestáns alattvaló audientiája, különösen, ha a község nevében jő.”
Az általános, az egész felekezet politikai állását érintő elnyomás mellett folyton tartott a részleges, helyi üldözés is, a templomok, iskolák elvétele. Erre jó volt minden eszköz, minden alkalom. Osgyánban, Gömörmegyében 1742-ben pestisben meghalt az evangelikus pap. Gróf Balassa kir. biztos (az egri püspök rokona) kath. plébánost akart oda beiktatni, de a tiszta protestáns helység ismét evangelikus lelkészt fogadott. Erre bevádolták a községet a megyénél s minden lakost 40 forintnyi birságra vagy ugyanannyi botra itéltek. Egyuttal természetesen elvették templomukat, iskolájukat. A helytartótanács mindent jóváhagyott.
Wagendrüsselben, Szepesben, katholikus volt ugyan a pap, de azért volt evangelikus iskola.
Ennek tanitóját 1743 márcziusában elbocsátotta Barkóczy prépost. A lakosok mást fogadtak, ki július 7-ikén elment Szepes-Olasziba predikálni. Visszajövet a püspöki hajdúk elfogták s beszolgáltatták a püspök tömlöczébe, mert engedelem nélkül járt ki szónokolni. Három hét mulva elbocsátották ugyan, de csak azon feltétel alatt, hogy a község iskoláját átadja a püspöknek. Báró Orczy Várkonyban német reformátusokat telepitett meg, kiknek megigérte a szabad vallásgyakorlatot és kiknek templomot is épitett. Ezt, a váczi püspök feljelentésére, Pestmegye 1748-ban egyenesen lefoglalta.
Csupán Mária Terézia uralkodása alatt körülbelül 200 protestans egyházat és iskolát foglaltak le a földesurak vagy hatóságok.
Tömegesen jönnek azonfelől a megszoritó, tiltó, büntető rendeletek. A protestáns, különösen a kálvinista papoknak az a gyakorlata, hogy csak maguk akarnak keresztelni, eretnekség, bűn. Szükség esetén kereszteljen a bábaasszony. A ki ezt akadályozza, példásan büntettessék.6 A hol nyilvános isteni tiszteletnek örvendenek az akatholikusok, ott templomaikat kijavithatják ugyan, de a hatóság ügyeljen fel arra, hogy csak a régi forma és kiterjedés szerint javitsák ki. Nagyobbitáshoz vagy ujjáépitéshez kir. beleegyezés szükséges.
Ha e nélkül történik, az épületet lerontják, őket magukat keményen büntetik.7 Később meghagyják a hatóságoknak s különösen a püspököknek, hegy az ilyen épitkezéseket idejekorán akadályozzák meg.8 A protestáns papokat 12 forintnyi birsággal sujtják, ha a szószékről nem figyelmeztetik hiveiket a kath. ünnepek megtartására. A protestánsnak, ha ily napon dolgozni vagy dolgoztatni akar, a katholikus paptól kell engedelmet kérnie, ki e pontban oly kegyesen köteles vele elbánni, mint a katholikussal.9 Hruskovits Sámuel bányavárosi superintendens kijárt kerületébe. Ezt eltiltják és őt úgy superintendensi, mint plébánosi állásától megfosztják.10 A protestantismusra való áttérésre súlyos büntetést szabtak, mely a jobb móduaknál börtönben és erős pénzbirságban, a szegényeknél több évi kényszermunkában áll. A téritőt ugyanaz a büntetés éri.11
Ennyi veszteség és üldözés éri a protestánsokat akkor, midőn a királynő súlyos háborúkkal van elfoglalva és midőn legnagyobb érdeke követeli a belső nyugalom fentartását.
Mi lesz, ha a béke helyreállitása után ez a gond megszűnik és számos katonaság áll majd az országban a királyi akarat rendelkezésére? 12
1749 márczius 12-ikén elvették a katholikusok a győri protestánsok templomát.
Valami váltságot, árt fizettek érte, de azt a protestánsok nem akarták elfogadni. A királynőhöz mentek panaszra, de ez nem bocsátotta őket maga elé. A templomba menetekor mégis átadták neki a kérvényt, melyet a magyar kanczelláriához küldött jelentéstétel végett. Itt akasztással fenyegették a szegény embereket, ha a külföldi protestáns követekkel érintkezésbe mernek lépni. Ugyanakkor az összes protestáns leányegyházakat egyszerűen le akarták foglalni, és Hontmegyében meg is kezdték a munkát.
Nem maradt más hátra, mint újra deputátióval járulni a felség elé. Helvét és ágostai hitvallású urak, a felekezet legtekintélyesebb férfiai, köztük Prónay Gábor, Podmaniczky Sándor, Szirmay István, református részről pedig Vay Ábrahám és Ráday Gedeon, jöttek Bécsbe, hogy egy emlékiratban elpanaszolják vallásuk sérelmeit és orvoslást kérjenek.
Ez az irat szép emléke a protestáns vezetők hitének, de műveltségének és politikai belátásának is. A lelkiismereti és vallásszabadság nevében lépnek fel a kérelmezők, azon szabadság nevében, mely drágább minden kiváltságnál, becsesebb az életnél is. Hivatkoznak arra, hogy vallásuk Európa sok országában uralkodó s igy nem lehet az megvetett, ártalmas secta. Erőszakkal nem lehet hit dolgában eljárni. Különben is a magyar törvény teljesen elismerte szabad vallásgyakorlatukat. Kérik tehát, hogy egyforma védelemben részesüljenek, katholikus polgártársaikkal, kikkel együtt ajánlják fel vérüket és életüket a királynőknek.
Belátják, hogy a királynő hőn óhajtja, hogy minden alattvalója vele egy hiten legyen, de hivatkoznak az uralkodása elején tett kijelentésére, hogy őket is anyai szeretetébe fogadja.
Tiltakoznak az apostasiát illető rendelet ellen, mert az ő vallásuk bevett és befogadott: Tiltakoznak az ellen, hogy őket akatholikusoknak, sectariusoknak, eretnekeknek nevezzék. Kérik országos joguk fentartását, hogy a decretalis esküt ne követeljék tőlük. Nagy sérelmet látnak abban, hogy a vegyes házasságokat téritésükre használják fel és deákjaiknak nem engedik a külföldi iskolák látogatását.13
Valóban történeti momentum az, midőn a protestáns urak szemben vannak a királynővel. A királynőnek, ki akkor szépségének teljében volt, nemcsak méltósága, hanem egyénisége is hódoló engedelmességet követel. Megmutatta már, hogy igazán anyja akar s tud lenni népének. De tiszteletet parancsolnak azok a férfiak is, kik elnyomott, üldözött hitsorsosaik mellett emelik fel szavukat. Azok az ellentétek találkoznak a bécsi vár fényes fogadótermében, melyeknek küzdelme akkor már több mint kétszáz éve betöltötte nemcsak Magyarországot, hanem az egész Európát. Kiengesztelésről még szó sincs: mint ellenségek néznek farkasszemet egymással. De azért a protestánsok térdet hajtanak a törvényes király előtt; az pedig hű rendjei gyanánt megbecsüli azokat is, kiknek vallását kárhozatosnak véli.
Ezek az ellentétek kitüntek magának az audientiának folyamában is. A királynő nem is akarta átvenni a folyamodást, ha az a protestánsok közösségének nevében szól. Csak akkor fogadta el, midőn a követek biztositották arról, hogy az általános mellett sok részletes sérelem is el van benne sorolva. Akkor meg szemükre vetette, hogy külföldi hatalmakkal érintkeznek.14
A követek ezt tagadták, mire Mária Terézia azt állitotta, hogy legalább ügynökeik tanácskoznak velök. Mindinkább haragra lobban a királynő s kijelenti: tudja, hogy a városok hűségébe nem bizhatik. Ez ellen is tiltakoztak a követek, biztositva őt mindnyájuk hűségéről.
Erre Mária Terézia egyenesen megnevezte Debreczen városát.
Ha a protestánsok más országokban elfoglalt uralkodó helyzetükre hivatkoztak, viszont az udvar arra mutatott, hogy ott ők is visszaélnek túlsúlyjukkal. Gróf Nádasdy kanczellár Hollandia példájára utalt, hol alig tűrik a katholikus vallást. Ez ellen már erélyesen felszólaltak a követek. A protestánsok Magyarországban nem toleratusok, hanem receptusok és törzsökösen törvénybe iktatottak; ők az örökös ellenséggel szemben a keresztyénség védbástyái.15
Valóban még nem volt itt az ideje az általános szabadsági eszmékre való hivatkozásnak. Nem a nagyobb tolerantia biztositotta a katholikusok megmaradását Hollandiában és Angliában, hanem a nemesi vagy polgári kiváltság. Magyarországon sem volt máskép. A protestantismus nem volt kiirtható, mig annyi nemes és oly jelentékeny városok tartoztak hozzá. Nem az általános elv, hanem a magyar országos törvény és kiváltság biztositotta fenmaradását.
Még akkor is lehetőnek tartják a fegyveres összeütközést. A protestánsok számitása szerint hozzájuk tartozik a lakósság jó egy harmada. „Erőszakkal és üldözéssel mit sem ér majd el a papság. Az elégedetlen katonaságban nem bizhatnak, a protestánsok jobban ismerik az országot s szükség esetén 300,000 embert állithattak sikra.”
Erre még sem lehetett gondolni. Egyes csekélyebb kérdésekben engedett a királynő.
A filialék elfoglalása abban maradt és a helytartótanács utasitást kapott, hogy evangelikus
születésű atya vagy anya gyermekét nem lehet apostata gyanánt elfogatni. A nagy deputatio nem várhatta be a végleges választ: azt a tanácsot kapta, hogy távozzék. De a győrieket már most fogadta a királynő, nagyon kegyes volt irántuk és megdicsérte őket, mert oly mérsékletet tanusitottak templomuk elfoglalásakor.
Valamelyes hatása volt tehát a protestánsok együttes és komoly fellépésének. Az elnyomás és térités munkája, a királynő meghagyására, bizonyos pontokban megállott. És ha az elért eredmények nem is oly jelentékenyek, annál fontosabbnak látszott, hogy ez béke idején történik, akkor, midőn a császárné-királynő épen országai újabb berendezését veszi munkába.
A királynő épen a berendezés szükségleteire való tekintettel, melyek kivánatossá tették a protestáns rendek közreműködését, abban hagyhatta a harczot. De a magyar papság ügyének veszedelmét látja a fegyverszünetben. Legharczosabb tagja, padányi Biró Márton veszprémi püspök, épen a királyi politika engedékenységének ezt a korát választotta arra, hogy ő is a felség elé vigye a vitézkedő katholikus egyháznak sürgető követelését.
Biró előbb felső-őrsi prépost, mint leveleiből látjuk, különösen gróf Batthyány kanczellár patronatusának köszönheté püspöki székét.16 Veszprémben, számos és összetartó kálvinista nemesség közepett, egész hevét érzi a harcznak. „Sok helyütt az ügyefogyott katholikusok egeket hasogató óhajtozással fohászkodnak és evangéliumi kenyeret kérnek, de nincs a ki csak egy szeletet is adna nekik. Mely egyűgyű, nagyon nyomorult és kevés plébánusaik vannak, mely számtalan puszta templomokban a barmok legelnek és az égi madarak csiripelnek.”17 És mindennek a protestáns vallásfelekezet elterjedése az oka! Ez a kemény, energikus, magyaros ember nem ismer megalkuvást. Oly heves támadást intéz a reformátusok ellen, minőre Pázmány ideje óta magyar egyházi fejedelem nem mutatott példát.
„Kézikönyvét”18 Mária Teréziának, az igazságos királynőnek ajánlja fel. Az válasz akar lenni a protestánsok emlékiratára. Nyomon követi azt, megtámadja a lelkiismeret szabadságának eszméjét, mely az egyház egyedüli igazságába ütközik, megczáfolni igyekszik, mintha az akatholikus csakugyan bevett felekezet lehetne Mária országában. A protestánsok által idézett régi törvényekkel szemben az újabbakra, de különösen az 1691., 1701., 1731-iki kir. rendeletekre s magának Mária Teréziának intézkedéseire hivatkozik. A magyar viszonyokat szem előtt tartva apostatáknak nyilvánitja a folyamodókat, kiknek nem is szabad közös néven szólaniok. A régi, nekik kedvező törvényeket csak Bocskay és Bethlen lázadó, vérengző kora magyarázza meg, Békés viszonyok közt azoknak nincs helye. Most a hitéért buzgó király uralma alatt kell, hogy Sára igazhivő magzatja teljes diadalt üljön Hágárnak, a szolgálónak magzatja fölött.
„Az eretnekségek és schismák, mint ezt Kálvin János is elismeri Institutióiban, minden bűn közt a legsúlyosabb bűnök. Mivel pedig a büntetésnek a bűnhöz mértnek kell lennie, mit csodálkoztok, ha a keresztény s katholikus fejedelmek súlyos büntetéssel sujtanak, mint a hogy a lutheránusokat Magyarországon tűzhalállal büntették. Hagyjátok el az eretnekség bűnét; igy el lesz engedve az érte járó büntetés.”19
Nemcsak a munka szerzője és tartalma keltett figyelmet. Különös jelentőséget tulajdonitottak annak, hogy magának a királynőnek volt ajánlva. A túlsulyát türelmetlenül kiaknázni vágyó magyar katholikus egyháznak harczi riadóját látták benne.
A méltán izgatott protestánsok megtalálták az utat ahhoz a fejedelemhez, kiben, hitetlen létére is, vallásuk előharczosát tisztelték, II. Frigyeshez. De a porosz király jól tudta, hogy közbenjárása csak árthat hitfeleinek. Hisz semmi sem volt károsabb azokra nézve, mint az a gyanu, hogy ők királynőjük örökös győzelmes ellenfelével egyetértenek. Azért, ügyes diplomata létére, nagy kerülő úton érvényesitette befolyását.
Schaffgotsch grófot, a boroszlói püspököt szólitotta fel, irjon ez ügyben egyenesen a pápának. Ha a katholikus királyok országában üldözéssel fenyegetik a protestánsokat, attól kell tartani, hogy a porosz király meg fogja ezt torolni és ennek az ő katholikus alattvalói
adják meg az árát. A pápa, a tudós és igazságos XIV. Benedek (Lambertini) belátta ezen okoskodás helyességét. Egyenesen nem rosszalhatta a püspök eljárását, de elérte, hogy azt Bécsben ne helyeseljék és ezt Birónak tudtára is adják. Az evangelikusok összetartása tehát a
adják meg az árát. A pápa, a tudós és igazságos XIV. Benedek (Lambertini) belátta ezen okoskodás helyességét. Egyenesen nem rosszalhatta a püspök eljárását, de elérte, hogy azt Bécsben ne helyeseljék és ezt Birónak tudtára is adják. Az evangelikusok összetartása tehát a