A királynő elismerése. A hadsereg. A bajor választó tiltakozása. I. Ferdinánd rendelkezése.
Francziaország. II. Frigyes Sziléziában. Mollwitzi csata. A magyar dieta. A koronázás. Alkotmányos küzdelem.
A királynő német tanácsosai. Személyes hatása. A franczia sereg előnyomulása. Bartenstein és Grassalkovics. A szeptember 11-iki jelenet. A felajánlás. A magyar segitség jelentősége katonai és politikai tekintetben. A háboru menete. A magyar lovasság hire. A magyarok a Rajnánál. Nagy-Frigyes ujabb támadásai. Ujabb nemesi felkelés.
Nagy-Frigyes győzelmei. A drezdai béke. A háboru folytatása. Az aacheni béke
MÁRIA TERÉZIA még atyja halála napján fogadta a bécsi főhatóságok hódolatát.
Magyarország és Csehország királynőjének, Ausztria főherczegasszonyának czimét vette föl.
Atyja miniszterei vették őt körül, kiknek tehetetlenségét még fokozta az aggkor. A conferentiában ő maga elnökölt; balján ült férje, kit november 21-ikén kormánytársává fogadott; a tanácsosok közt a legfiatalabb is 70 éves volt. Nem csoda, ha az utolsó események után mindenütt veszélyt láttak. Francziaország ösztönzése alatt már Magyarországban látták a törököt, Csehországban a szászokat, a felkelő magyarokat Bécs kapujánál.1 A királynő nyugalma, biztossága ellenben mint magától érthetőt mutatta uralmát. Bécsben törtek ugyan ki zavarok, a toscanai nagyherczeget senki se szerette; a bajor választónak még a legfelső körökben is volt pártja, de egészben véve az a meggyőződés kapott lábra már egy hónappal a trónváltozás után, hogy a monarchia népei saját érdeküket látják abban, ha egyesülve maradnak.2
Mindamellett, azonnal trónra lépése után, gondja volt Mária Teréziának a hadsereg jobb karba helyezésére. Létszámának csökkentése, melyhez az utolsó évben financiális okokból hozzá fogtak, abban maradt. Több ezred parancsot kapott, hogy a magyar szállásokból Csehország és Morva felé vonuljon. Hogy vezérekben ne legyen hiány, Neipperget és Seckendorffot kiszabaditották a börtönből; Lotharingiai Károly herczeg tábornagy lett, Pálffy János pedig, ki teljesen birta a királynőnek és férjének bizalmát, Magyarország fő hadi kormányzója.
A pragmatica sanctio ellen egyelőre csak a bajor választó, Károly Albert tiltakozott.
Követe már a császár halála után kijelentette a bécsi minisztereknek, hogy ura magát tekinti a jogos örökösnek. Igényét arra alapitja, hogy I. Ferdinánd rendelkezésében, férfiága kihalása után, leányát, Annát, a választó ősanyját, s annak utódait rendeli örökösének. A miniszterek azonban megmutatták a testamentumot, melynek illető czikkelye nem Ferdinánd fiainak férfi, hanem törvényes utódairól, azok megszabaditásáról szól. Ez a többi követet meggyőzte, de a bajor követ, tiltakozva Mária Terézia elismerése ellen, eltávozott Bécsből.3
Fontosabb volt Francziaország magatartása. Fleury bibornok kijelentette ugyan királya készségét a pragmatica sanctio fenntartására, de a királynő elismerésével késett. Kifogásul azt mondta, hogy nem birja megtalálni azt a formularét, mely szerint a magyar királyokat üdvözölni kellene. De mivel a többi állam: elől Sardinia, aztán Velencze, a pápa, a tengeri hatalmak, Oroszország és Poroszország sorban elismerték a trónöröklést és új megbizást adtak Bécsben levő követeiknek, egyelőre ez a késés sem igen aggasztotta a bécsi kormány férfiait.
Annál váratlanabbak voltak a már november elején terjedni kezdő hirek, hogy II.
Frigyes, Poroszország ifjú királya, ki szintén csak az évben jutott a trónra, felhasználja majd az alkalmat Szilézia egy részének és esetleg a császárságnak megszerzésére. A királynő annyira bizott Frigyesben, hogy épen őhozzá fordult azon kéréssel, segitse elő férjének a római császárságra való megválasztatását. A porosz király, tele kincstár és kész s kitünően begyakorolt hadsereg birtokában, ezalatt hadi lábra állitotta ármádiáját és deczember 16-ikán bevonult Sziléziába. Közben alkuval tartotta a bécsi udvart és a királynőhöz és férjéhez
intézett leveleiben kijelentette, hogy leghivebb szövetségesük, ki kész őket minden támadás ellen megoltalmazni. Ezért azonban jutalomra számit. Ez a jutalom Sziléziának az a része, melyhez különben is van ősi joga. Igaz, hogy ezek az igények megvoltak, – hisz akkor minden valamire való udvarnak szertárához tartoztak – de jogilag ugyan kevés volt az alapfok. Nem lehet kétség a felől, hogy Frigyest nagyravágyása és mindenek fölött a politikai helyzet lángeszű felismerése vitte a háborúba, nem pedig bárminő jognak érvényesitése.
Sziléziában csak kevés őrség állott, a lakosság nagy része, mint protestáns, hajlott a poroszhoz. Frigyes még a tél folyamában megszállotta Boroszló városát és az egész herczegséget, két vár kivételével. Browne tábornok csekély seregével Morvába vonult vissza előle és a porosz huszárok már Jablonkáig, Magyarország határáig portyáztak. Midőn pedig Magyarországból segédcsapatok érkeztek és Neipperg azok élén bevonult Sziléziába, Frigyes elfogadta a nyilt csatát és Mollwitznál, Briegtől nyugotra, 1741 április 10-ikén teljes diadalt aratott. Neipperg vasasai és huszárai erős rohammal megfutamitották a porosz lovasságot, maga a király is nagy sietve távozott a csatatérről, csaknem fogságába esett Baranyay huszárjainak és csak másnap tudta meg, hogy győzött. A huszárok üldözés helyett a zsákmánynak estek, a porosz gyalogság ellenben a legnagyobb tűzben is megtartotta nyugalmát, sorban állott és tüzelt. Gyors és biztos tüzelése döntötte el a győzelmet, annyi között az elsőt.
Már a tél folyamában megkezdte Frigyes az alkut Bajorországgal, Szászországgal, Francziaországgal és Sardiniával. Ezeknek előadta, hogy itt az ideje a Habsburgház teljes megtörésének. Mária Terézia szövetségeseivel, Angliával és Oroszországgal ellenben elhitette, hogy minden perczben kész a magyar királynő részére állani, természetesen Szilézia átengedése fejében. A mollwitzi siker a többi hatalmat is arra ösztönözte, hogy kivegyék részüket a könnyünek látszó zsákmányból. Már június 5-ikén létrejött a szövetség Frigyes és Bajorország között. Ehhez hozzá állott Francziaország is, mely külön szerződésben is kötelezte magát a bajor választó igényeinek érvényesitésére. Francziaország magával ragadta Spanyolországot, Nápolyt, majd Sardiniát is. Viszont Anglia június 26-ikán subsidiumokat biztosit a magyar királynőnek és Oroszország is öröksége teljes fenntartását vallja politikája főczéljának.
Ily fenyegetően alakult néhány hónap alatt a láthatár. Eddig csak egy ellenség volt, az, kit nagyon kevésbe vettek, azzal sem birtak. Mi lesz; ha Francziaország is beavatkozik?
Magyarország eddig aránylag kevés részt vett a háborúban. Pálffy János 1741 január 26-ikán fegyverre szólitja a hű magyarokat az ország határaihoz közéledő perfid ellenség ellen. Dicsőséget, szabad prédát igér és szavára felfegyverkeznek mindazok, a kiknek nyűg volt a harcz nélkül való tengődés. Pestmegye 1600 harczost igért, a Kunság 400-at. Pálffyn kivül Grassalkovich királyi személynök is kijelentette, hogy elmegy a háborúba. A mollwitzi csata után következő apró csatározásokban már a magyar huszárság jár elől, Festetich, Ghillányi Baranyay vezetése alatt.
Döntő segitséget azonban csak maga az országgyűlés adhatott. Ezt január 21-ikén irják ki, május 14-ikére. Főtárgyául a koronázást tűzik ki. A koronázás előtt a hitlevél megállapitása okoz nagyobb vitát, de utoljára a királynő keresztülviszi, hogy neki sem kell más hitlevelet kiállitania mint atyjának. A koronázás maga június 25-ikén hagyományos pompával megy végbe; az ifjú, szép királynő, a mint az ősi karddal, büszke paripán ülve, megteszi a négy vágást a négy világtáj felé, elragadja a nézőket. Hanem azért az alkotmányos küzdelem nem szünetel. Kemény szavakban adják elő a sérelmeket, kifakadnak a német tanácsosok ellen, megtámadják azt a számos idegent, kik az egyházi és világi méltóságokat betöltik. Nem kellene-e magyar tanácsosoknak körülvenni a magyar királynő trónját? A királynő azon szándéka, hogy férjét kormánytárssá tétesse, épen nem talált visszhangra. Eddig csak a német uralkodott, mondja egy akkori költemény, most már a francziát is kell majd uralni! Ha német ruhát látnak, német szót hallanak, kitör a harag. „Ki az ördög beszél itt
németül?” kiált Acsády Ádám, a volt kanczellár, Veszprém püspöke, midőn Erdődy, az egri püspök, németül szólt közbe.4
Mindez nem szolgálhatott arra, hogy megszüntesse a Sintzendorffok és Harrachok megrögzött bizalmatlanságát a magyar nemzet ellen. Úton-útfélen oppositio, a sérelmek tárgyalása a királyi propositiók előtt; a királynő szorult helyzetének felhasználása a nemesség önző czéljainak elérésére. Rákóczi neve ismét hallatszott; Rákóczi György a franczia udvart készült szolgálni.5 Bercsényi László franczia tábornok, Miklós fia, mindjárt Károly halála után levelet irt Pálffynak, melyet azonban az ősz országbiró fölbontatlan küldött el a királynőnek.6 Megannyi jele annak, hogy forr még a kurucz vér, melynek kitörése minden nap várható.
De az országgyűlés tartama alatt módjában állott Mária Teréziának személyesen jobban megismerkedni a magyar nemzet vezető főembereivel, Pálffyval, kit most nádorrá választottak, a tüzes lelkű öreg Esterházy Józseffel, az új országbiróval, Grassalkovicscsal, a rendek táblájának nagyeszű, sima modorú, nagy befolyású elnökével. Érezte, hogy személyes megjelenésének varázsával mennyire lebilincselte őket, de viszont maga is bizalmat érzett irántuk. Belátta, hogy a jó magyar azért nem szükségkép ellensége dynastiájának, legkevésbbé személyének. De nemcsak a főurakat nyerte meg, hanem a köznemességet is, nőket, férfiakat egyaránt, a kinek csak szerencséje volt bűvös körébe juthatni.
Csakhamar eljött az ideje annak, hogy a magyar nemzetnek ez a személyes ragaszkodása koronás királynőjéhez nagyfontosságú történeti következésekhez vezessen. A bajor választó 1741 július 31-ikén megszállja Passaut. Augusztus 15-ikén 60,000-nyi franczia sereg kél át a Rajnán a választó segitségére. Mária Terézia egyetlen szövetségese, az angol király, nem lát más menekülést, mint Szilézia gyors átengedését, hogy az egész sereget a francziák és bajorok ellen lehessen küldeni. Már Bécs védelméről kell gondoskodni. Oda viszik a nehéz várágyúkat Budáról, oda küldik Pozsonyból a Baireuth-gyalogosokat, maga a királynő is oda megy egy időre, hogy jelenlétével is buzditsa a várost.
Ekkor már el volt határozva arra, hogy saját belátása szerint fog eljárni, ügyét a magyarokra bizza. Tanácsosai közt Bartenstein államtitkár, ki strassburgi létére elfogulatlanul nézte a monarchia belső viszonyait és a kit származása miatt – professzor fia volt – megvetettek a magas születésü miniszterek, volt, úgy látszik, az egyetlen, ki egyetértett vele.
Szeptember 4-ikén, – úrnője megbizásából, – irja Grassalkovicsnak, hogy négyszem közt kell vele szólania azon ügyről, melyet a királynővel már több izben tárgyalt, és melyet illetőleg a királynő teljesen megbizik benne.7 Alig lehetett szó másról, mint arról, vajjon az alsó tábla loyalitására és hűségére bizhatja-e a királynő sorsát?
A főuraknak és Grassalkovicsnak beszédei, a külföldről érkező háborús hirek nagy izgatottságot szültek a dietán, mely egyszerre egy nagy európai actio középpontja lett. Még növelte ezt az izgatottságot, hogy a bajor választó egy kiáltványban tiltakozott a királynő koronázása ellen és vitatta a maga jogát. Ki fogja az irányt adni ennek a különböző indulatok által ostromlott tömegnek?
Maga a királynő vállalkozott erre. Ebben, s hogy e vállalatát siker koronázta, látta ő maga, látja a késő utókor is, történeti nagyságának igazi alapját. Mert bármennyit tulajdonitsunk az előbbi titkos conferentiáknak, Esterházy és Grassalkovics ügyességének, a nádor szeptember 10-iki nagy ebédének – az igazi hatást csak maga az uralkodó személye, érzésének közvetlensége okozta. Nincs királyibb tulajdon, mint az, mely nemzeteket bir lelkesiteni, elragadni, önfeláldozásra birni. És az ifjú királynő ezen tulajdonnal teljes mértékben rendelkezett.
Szeptember 11-ikén magához gyűlésre hivja a rendeket, a palota tnóntermébe. Ott előbb a kanczellár adja elő a királyi propositiót, aztán maga Mária Terézia szól, szomorúan,
„az üldözött ártatlanság” ábrázatával. Gyászos helyzete okozta, hogy a rendeknek előadassa az ellenség betörését Ausztriába. Szerezzenek ők orvoslást. „Magyar királyságunk,
személyünk és gyermekeink megmaradása forog koczkán. Mindenkitől elhagyatva, csak a nemes rendek hűségében, fegyverében és az ősi magyar erényben látjuk menekülésünket.
Ezért forrón kérjük a karokat és rendeket, mennél hamarabb gondoskodjanak e nagy veszély elháritásáról és tanácsuk foganatositásáról.”
E könnyek közt elmondott szavakra egy szem sem maradt szárazon. Mindnyájan egy szivvel-lélekkel felkiáltottak: „vitam et sanguinem”, életünket és vérünket.
Nem volt ez szinpadi jelenés, sem legenda. A nemzet valahára oly királyt talált, ki lelkéhez birt szólani. Felismerte azt a nemzet, „mely jussait nem hagyja, de ha vele bánni tudnak, az ingét is odaadja”. Büszkeségénél, a belé helyezett bizalmánál, igazságérzeténél ragadta meg a magyart. E nagy psychologiai erőket még fokozta a királynő szépségének és elhagyatottságának képe, mely kötelességgé tette a lovagi hódolatot. Legmagasabb fokra emelte pedig az a tudat, hogy a magyar király fordul nemzetéhez, melyet német tanácsosai hűtlennek, megbizhatatlannak iparkodtak mindig feltüntetni.
Már másnap azt ajánlja a deputatio, hogy a porták alapján 30,000 gyalogot, 15,000 lovast állitson a nemesség. Ehhez járul még 14,000 rácz, 6000 erdélyi lovas, úgy hogy a temesvári kerületből, jászkúnoktól, ráczoktól várható csapatokkal együtt körülbelül 100,000-re ment volna Magyarország contingense.8 Vajha a táborban is lenne annyi! jegyzi meg már akkor a becsületes Kolinovics. És csakugyan, ez a szám nagyon felülmulta akkor Magyarország erejét. Maga a dieta is később 21,621-re szállitja le a portalis gyalogság számát.9 A nemesség insurrectióját és portalis lovasság kiállitását elrendelte ugyan, de ez soha sem jelent meg teljes létszámban a harcztér szinhelyén. Leginkább azok a megyék tettek ki magukért, melyeken a főpapok és főurak befolyása tulnyomó: Szatmár, Sopron, Ung, Trencsén, Vas megyék. Ugyanazok a megyék szolgáltattak legtöbb gabonát és zabot a magyar hadsereg eltartására. A köznép lelkéhez ellenben nem igen fért az, mi Pozsonyban történt. Az egykorú népdal szerint:
Készül minden vármegye, Az onszágnak jobb része,
Mert kénytelen vele.
Még igy is körülbelül 35,000 embert állitott ki Magyarország maga egy év alatt, a rendetlen szlavóniai pandur-csapatokkal, az erdélyi és horvát dandárokkal együtt körülbelül 60,000-et. Számba kell azonban venni, hogy már előbb is igen jelentékeny része a magyar hadi erőnek szállott táborba. Nagy Frigyes egy július 4-iki, tehát jóval előbb irt levele szerint az osztrák sereg áll: 10,000 gyalogosból, 11,000 lovasból, 5000 huszárból és még 30,000 magyar felkelőből.10 Hozzá kell még venni, hogy a magyar gyalogezredek és a huszárok egy része Olaszországban állott, honnét szeptemberben indultak a bajorok ellen.11 Ily módon a százezernyi szám nemcsak el volt érve, hanem jóval tulhaladva. Hogy mit tett ez ekkor, kitűnik abból, hogy a döntő mollwitzi ütközetben egyik hadakozó félnek sem volt 30,000 katonája.
Szembeötlő ujabb időben az osztrák katonai körök igyekezete, sok adat és még több elfogultság alapján, lehető kevésre reducálni a hires magyar felkelés jelentőségét, és azt inkább legendának nyilvánitani. Szerintük a döntő fordulat csaknem kizárólag a rendes
„osztrák” hadsereg műve.
Katonailag véve is helytelen ez okoskodás. Bizonyos, hogy a rendes sereg hadi készültség és fegyelem dolgában messze felülmulta a felkelő nemességet. De hiszen a magyar királynő rendes seregének igen jelentékeny része magyarokból állott. Azt pedig még a kétkedők sem vonják kétségbe, hogy az örökösödési háborúban épen a huszárság szerzett legtöbb érdemet és dicsőséget. Az tette nagyrészt jóvá azt, mit a methodikus hadvezérek szabályos csatákban elvesztettek. De ezt nem is nézve, bizonyos, hogy 1741 szeptemberben veszélyben forgott Bécs és az egész monarchia.12 1742 elején pedig a magyar felkelés már megtisztitja az ellenségtől Felső-Ausztria földjét és májusban elfoglalja Münchent, az
ellenséges fővárost. Máshonnét pedig, mint Magyarországból, nem jött segitség. „Ausztriára most nem lehet gondolni”, irja Mária Terézia 1741 végén. Az ellenségek száma ellenben nőtt.
Szászország is beavatkozott s Szász Móricz franczia sereggel még 1741-ben elfoglalta Prágát.
De még sokkal nagyobb vala az 1741 szeptember 11-iki ténynek politikai jelentősége.
Addig tulajdonkép senki sem bizott Mária Teréziában. A porosz diadal, a franczia-bajor betörés után csak idő kérdésének látszott bukása. A német örökös tartományok s különösen Bécs lakosságában erős pártja volt a bajornak. Felső-Ausztria és Csehország rendjei minden nehézség nélkül meghódoltak neki, mint természetes uruknak. Szeptember 12-ikén kijelentik az országgyűlésen, hogy, ha Bécs akár hanyagságból, akár árulás miatt megadja magát az ellenségnek a magyar erő megérkezése előtt, még a magzatot az anya méhében sem kiméli meg a magyar kard, és előbb pusztitják őket tűzzel-vassal, csak azután rontanak az ellenségre.13 Még jó, ha Mária Terézia megtarthatja Magyarországot. De még ott is nem kapnak-e az alkalmon, hogy egyszer s mindenkorra lerázzák az osztrák igát. Nem a rendes hadserege hiányzott addig Mária Teréziának – arról valóban kimutatták, hogy jóval nagyobb volt mint addig hitték – hanem a népek azon hűsége és megbizhatósága, mely nélkül egy ütközet megdöntheti a legfényesebb trónt is.
Ez most gyökeresen megváltozott. Maga a királynő mint elsőrendű tényező lép fel az európai politika mezején, személyes értékénél, egyéniségénél fogva. Minőnek kellett lennie, hogy lelkes harczosává tegye azt a vitéz nemzetet, melyet addig mint az osztrák udvar ádáz, meg nem engesztelhető ellenséget ismertek a politikai számitások mesterei! A magyar lelkesedés átragad nemcsak a barátokra, hanem az ellenségekre is. Nem csupán Angliában dicsőitik és ünneplik a magyar királynőt, hanem Francziaországban is érte rajong mindenki.
Az ármánykodás és a kicsinyes diplomatiai nyerészkedés korában fellélekzett mindenki egy nagy lélek, egy valóban királyi elhatározottság szemléletén. Annyival inkább, mert ezt az energiát egy gyönge, szép nő fejtette ki.
Ily módon lépett be ismét nemzetünk az európai döntő hatalmi tényezők sorába.
Nemcsak az döntött, mennyi fegyverest, mennyi gyalogost, huszárt és pandurt állit ki, hanem mindenek fölött az, hogy elismerte királynője jogát, nem enged sem csábitásnak, sem megfélemlitésnek, hanem kész az utolsó vércseppig harczolni szeretett úrnőjeért. A szövetségesek ismét bizalmat meritettek a magyarok fellépéséből, az ellenségek pedig tudták, hogy immár komoly akadály szegül terveik megvalósitása ellen. Mert arról, hogy itt nem szóbeszéd folyik, hanem a szót nyomon követi a tett, csakhamar meggyőzték őket a háború eseményei.
Anglia közbenjárására 1741 október 9-ikén a magyar királynő fegyverszünetet kötött Frigyessel, átengedvén neki egyelőre Szilézia legnagyobb részét. Igy egész erejét a francziák és bajorok ellen fordithatta, kik ezalatt már birtokukba vették Csehországot és Felső-Ausztriát. A magyarok elől most gyorsan, csata nélkül kivonulnak, csak Prágában maradt erős franczia őrség.
Midőn a magyarok már Bajorországban járnak, Frigyes, ki keresztülvitte Károly Albert választónak császárrá választatását (1742 január 20.), e hirekre ujra támadt. Nagy sereggel betört Csehországba és Morvába. Most szászok, bajorok, francziák és poroszok ellen egyszerre kellett harczolni. A chotusitzi csata (1742 május 17.)14 elveszett ugyan, de maguk a poroszok is megcsodálták az új magyar gyalog-regementek állhatatos hősiességét. A győztes is annyit vesztett, hogy ujra békét kötött és elhagyta szövetséges társait.
Ezekben a harczokban oly meglepően hatott a magyar lovasok megjelenése, mint pogány őseiké 800 évvel azelőtt. Ügyességben, gyorsaságban, vad elszántságban nem maradtak el Árpád vitézei mögött. A huszárok az ellenség láttára hangos szóval ösztönzik lovaikat, szinte előbb érnek a francziákhoz, mint a lovak lábától fölvert porfelleg, az első golyók elől paripájuk nyakára dőlve keresnek védelmet, aztán kiveszik kardjukat foguk közül, hol addig tartották, s ellenállhatatlanul kaszabolják az ellenséget. A régi kuruczok utódai most
a törvényes királyért véreznek. Magukat nevezik huszároknak, a porosz könnyü lovasságot, melynek soraiban sok volt a magyar, kuruczoknak. Vezéreik közt Baranyay, Festetich, Ghillányi jutottak legnagyobb hirre, mig Nádasdy el nem homályositotta valamennyit. E férfiaktól tanulták a háborút Ziethen és Seidlitz, Nagy-Frigyes hires huszárgenerálisai.
Mellettük sokat emlegették, mint a vad, gyujtogató és rabló szlavóniai pandurok vezetőit, Trenck és Menzel ezredeseket.
Poroszország félrevonulása után már nem koronájáért, hanem hóditásért harczol Mária
Poroszország félrevonulása után már nem koronájáért, hanem hóditásért harczol Mária