A lefegyverezés. Az ország gyöngesége. A nagy családok kihalása. Rendi és felekezeti megoszlás.
Rákóczi és Bercsényi proscriptiója. Az udvari főnemesség. Adósság, függés. A consolatio. A birtokviszonyok. A neoacquistica commissio. A fegyverjog. Az 1715-iki törvény. Erdély. Az adományok. Külföldiek. Eugén. A gratiale. Magyar birtokszerzők. Az egyház. Vásárlás a külföldiektől. A földbirtok nem biztos. A költözések.
Jobbágyok. Jobbágyköltözés megakadályozása. 1715-iki törvény. Cselédek. Erdély. Gyarmatosok. A telepek még nem állandók. A nemesség szerepe. Nemesitések. A megye. A nemzeti élet átalakulása
Nemcsak alkotmányosan, hanem a népesség életmódját illetőleg is ezen kor legjellemzőbb vonása a lefegyverezés. Századokon át kivételes állapot volt a magyarra nézve a béke, most a háború vált azzá.
Ezt a lefegyverzést szivesen látja, lehetőleg előmozditja az uralom. Nem birta gyanú nélkül nézni a felfegyverzett magyart. Századokon át első sorban katona volt a nemes, honvédelmi intézmény a megye: most ez megszűnt. A törvények által annyiszor követelt mustráról, gyakorlatról, már nem igen történik emlités. Az ország belsejében levő várakat lerontják. Az urak elhagyják sasfészkeiket és a völgyben vagy sikságon épittetnek kastélyt.
Már nem az élet és vagyon oltalma a nemzet főfoglalkozása, hanem annak élvezete.
Természetes, hogy először a legvédettebb részen, nyugat felé, a régi nagy családok tanyáján észlelhető e változás. Pozsonyt az ott a helytartótanácsnál vagy kamaránál elfoglalt urak kastélyai és kertjei mint egy koszorú kezdik körülvenni. Ezek közt Pálffy János királyfalvai és Esterházy József cseklészi kastélya a legkiválóbbak. A Batthyányak, Erdődyek sem maradtak hátra. Majd a főurakkal a püspökök is vetekszenek. Mint az egyes ember, úgy az ország is le kezdi vetni vértezetét és könnyebb ruhában szabadabban, kényelmesebben mozog. Ha ellenség jönne, oltalmat nyujtanak a rendes katonasággal megrakott várak és bástyás városok. De az a korszak, a melyben magánember is viselhet háborút, teljesen megszűnt.
Sokszor rezzentek meg Bécsben azon hirre, hogy Rákóczi hivei mozgolódnak, felkelésre készülnek; sokszor járta be az országot a kalandos üzenet, hogy haza készül a fejedelem; ő maga, fia, vagy valamelyik hű vezére ott áll már az ország határán, Lengyelországban, Moldvában vagy Törökországban. Hiába, az ország nyugton maradt, nyugton maradt akkor is, midőn a császári hadsereg másfelé volt elfoglalva, midőn szerencsétlen háborúk csökkentették az uralkodó tekintélyét és gyors sikerrel biztatták a lázadást. A belső béke fenntartásának tehát magában az országban, a nemzet érzületében volt igazi gyökere.
Ennek első oka a gyöngeségnek, elhagyatottságnak érzete. A pestis 1714-ig folyton pusztit, fogyasztván a népességet és elzárván az ország egyik vidékét a másiktól. „Ezen kivül minden helyeken az országban rettenetes baromdög volt és vagyon máig is, úgy annyira, hogy sok helyeken nem: is szánthatnak, vethetnek az emberek a barom szűke miatt.”1 Ezt követi sok évig tartó inség, egerek, áradások, jégeső pusztitásai. Különösen Erdély akkori évkönyvei igazi katalogusai a mindenféle emberi nyomorúságnak.2 Már a Rákóczi-forradalom felbomlásában is nagy része volt a gyilkos pestisnek, és az elemek ezután sem szünnek meg a magyart ostorozni, erejét csökkenteni, mindenkit a közügytől elvonni és arra kényszeriteni, hogy saját bajával foglalkozzék.
Második oka az, hogy a nemzet hiján volt természetes s elismert vezéreinek. Rákóczi, büszke utóda azoknak a régi erdélyi fejedelmeknek, kik a Habsburgokkal hadakoztak s békét kötöttek, távol tartózkodott a hazától. A fiatal Apafit, Erdélyországnak örökös és megválasztott fejedelmét, már 1696-ban Bécsbe hozatta az udvarnak örökké éber gyanúja,
hogy eltávolitsa attól az országtól, hol „személyét” még mindig „adorálták”. A császári székvárosban élt azóta a szerencsétlen ifju, herczegi czimmel, de uradalmaitól megfosztva, császári kegydijra utalva, kicsapongása, kéjelgései miatt örökké kénytelen őrzőinek nagylelkűségéhez folyamodni.3 Magtalan elhunyta után, 1713-ban megszünt ez a veszély is, melyet még az ilyen, árnyékfejedelem is kelthetett a nép érzülete miatt. Erdély első udvari kanczellárja, Bethlen Miklós, kinek nagy érdeme volt az ország meghódolásában, 1704-ben börtönbe vettetett, mert szóba hozta Apafi fejedelemségét. E fogságból ki nem mentették sem aggkora, sem a változott viszonyok, sem az ország rendjeihez és hatóságaihoz „édes bizodalmas öcsém uramat s kedves komámat s jóakaró uraimat”, intézett siralmas könyörgései.4 Ebben a kényes pontban a „ratio status” nem ismert könyörületet.
A Báthoryak, Bocskayak és iktári Bethlenek családjai, melyekhez annyi győzelmes emlék fűződött, rég kihaltak. Épen a császár elleni küzdelemben szakadt magva a Zrinyieknek és Frangepánoknak. Nem volt az országban senki, a kit családja hagyományainál, birtoka nagyságánál fogva a nemzet már eleve elismerhetett volna vezérének a császár ellen vivandó küzdelemben. Abban az aristokratikus korban csak fejedelmet képzelhettek el fejedelem méltó ellenfele gyanánt.
Ha nem oligarchától indul ki mint a XVI. és XVII. században majdnem mindig, új forradalmat csak az egész nép egységes akarata, elszántsága hozhat létre. A nép pedig nem egységes és nem volt senki, aki állásának magassága, jellemének ereje, vagy lángesze által összeolvaszsza a széthúzó elemeket, lecsendesitse az osztályérdekeket, a magánosok dicsvágyát és kapzsiságát. A püspökök közt folytonos a viszály az elsőség, a praecedentia miatt;5 a gróf nem ismeri el egyenlőnek a bárót.6 A vallásos küzdelem széltében-hoszszában két félre szakitja a magyart. A horvát és szerb a forradalom idején is a magyarok többsége ellen harczoltak.
A külügyi constellotio is a felkelés ellen fordult. A császár diadalmaskodott Francziaországon és az 1714-ben megkötött rastadti béke után a bécsi és versaillesi udvarok jó viszonya váltotta fel az eddigi vetélkedést.
A hazafiaknak akarniok kellett a békét. Koronás királyukat is meg akarták győzni arról, hogy nem kényszeren és erőszakon, hanem belső erős elhatározáson alapul hűségök.
Királyuk bizalmának megnyeréseért megadták a legnagyobb, legkeservesebb árt: a magyar országgyűlés kimondta Rákóczinak és őt a számütetésbe követő hiveinek proscriptióját.
Még a pozsonyi labancz országgyűlés kimondta 1709-ben Rákóczinak, Bercsényinek és követőiknek törvényen kivül helyezését. Válasz volt ez az 1707-iki forradalmi gyűlés határozataira. A király 1709 július 14-ikén bocsátja ki az illető edictumot, melyet kivüle Illésházy kanczellár és Hunyady László referens irtak alá. Egyuttal kifejezte elismerését a dietának azért, hogy minden egyéb előtt épen ezt a határozatot hozta.7 A szatmári békekötésben „Rákóczi Ferenci uramnak a feljebb irt császári és királyi plenipotentiának ereje mellett életének és minden ingó és ingatlan jószágainak, az egész magyar korona alatt lévőknek, az országban mellette lévő szolgáival és udvarával együtt való bátorságos maradásával gratia és engedelem adatik; melynek véghezmenetelére, ha a fejedelem ő felsége gratiáját elfogadná, de az hűségre való eskűvésnek letételét halasztani akarja, az alább irt datumtól számlálván három heti terminus engedtessék. Ha pedig mindezeken által esvén a fejedelemnek nem tetszik itt az országban maradni, szabad akaratjára hagyatik, hogy a felül irt hitnek letétele után, ha tetszik, Lengyelországban maradhasson, csakhogy a fent emlitett kegyelmes urunk ő felségének tartozó hűségének megsértésétől, amint illik, tartoztassa meg, megtartván a felül irt conditiókat és igazán hiv lévén, fiainak is visszaadattatása a felséges udvartól meg nem tagadtatik.”8 Ezt az özvegy császámé is megerősitette 1711 május 26-ikán és Károly maga is ünnepélyesen kiadta még megkoronáztatása előtt.
Rákóczi a harczot nem folytathatta; alattvaló meg nem lehetett. A száműzést választotta, politikájának, összeköttetéseinek, reményeinek teljes fenntartásával. Folyton
ujabb csalódások érték. Szövetségeseinek, a francziáknak nem sikerült őt az általános békébe befoglalni, sem Utrechtben sem Rastadtban, noha ezt megkisérelték. Ily viszonyok közt lépett az 1715-iki országgyűlés, mint annyi másban, ebben is az 1708- ikinak nyomába.9
A XLIX-ik törvényczikk ép ezen régibb dietai proscriptió emlitésén kezdi. De ő felsége „az osztrák fejedelmek velük született kegyességénél fogva” az egyetértés helyreállitása czéljából enyhitett e határozat szigorán és patenseiben is kijelentette, hogy „az utolsó rebellió fejei”, Rákóczi és Bercsényi és minden renden és állapoton levő követőik teljes bűnfeledést s életük és vagyonuk megkegyelmezését nyerik, ha a kitűzött terminusra visszatérnek a köteles hűségre.
„De mivel Rákóczi és Bercsényi és még néhányan a kitűzött határidőre nem tértek vissza az amnystia és kegyelem megnyerésére, sőt az irtózatos, hazaárulás és felségsértés gonosz bűnében most is makacsúl megmaradnak;10 tehát mindnyájan, a kik a fölebb emlitett határidőig távol maradtak, vagy már előbb nem tértek vissza és igy most is távol vannak, fönt nevezett vezetőikkel és fejeikkel egyetemben, mint törvényes királyuknak és hazájuknak nyilvános ellenségei, hazaárulók és az igazi szabadságnak felforgatói,11 e jelen határozattal törvényen kivül helyeztetnek, úgy, hogy mindenütt lehessen őket üldözni és elfogni, hogy érdemelt büntetésüket elvegyék. Minden ingó és ingatlan javaik pedig a királyi fiscus által elfoglalandóknak határoztatnak.”
„Kikkel való minden levelezés és közlekedés egyszerűen és nyilvánosan eltiltatik minden honfinak a felségsértés bűnének büntetése alatt.”
Ezen kemény kiközösités teljesen elszakitotta az országgyűlést és azt a Magyarországot, melyet az képviselt, a forradalom eszméjétől. Rákóczinak hazátlanná kellett válni, hogy az az állapot, melyet a szatmári béke megteremtett, megszilárdulhasson. A rendek teljes ridegséggel, úgyszólva hideg önzéssel kimondják, hogy nem függetlenséget és háborút, hanem nyugalmat s békét akarnak. A forradalmi országgyűlések történetében gyakori az ilyen proscriptió; a törvényes magyar dieták mindaddig mentek maradtak e folttól.
Hivatalos felfogás szerint a Rákóczi-forradalom rebellio volt. Az összes hivatalos iratokban csak ily elnevezés alatt történik felőle emlités. A hivatalos magyar világ annak a csekély pártnak volt folytatása, mely Rákóczi ellen küzdött. A másik párt a szatmári egyezség után nem igen jutott szóhoz.
Most tehát ez a párt, az udvari aristocratia, a püspöki kar és a királyi tisztviselőkből állva, dominál minden téren.
Az udvari főnemességet még csak csekély számú család alkotta. A magyar urak többnyire még jószágukon tartózkodtak, otthon „magyar módra” éltek. Az Esterházyak, Pálffyak, Batthyányak, Erdődyek, Czoborok és Illésházyak állottak egyedül szorosabb érintkezésben az udvarral, családi összeköttetésbe léptek a német és cseh főurakkal és hosszabb ideig vagy állandóan időztek Bécsben. Ez által részben elváltak a többi családtól, melyek oly magas állásokkal és összeköttetésekkel nem dicsekedhettek.
Ez elválasztást nagyon elősegitette maga a Rákóczi-forradalom. Azok, akik mindvégig kitartottak a király zászlaja alatt, nem is maradhattak meg az országban, jószágaikban. A határszéli városokban, vagy épen Bécsben kellett menedéket keresniök. Jószágaikat teljesen vagy részben lefoglalták a felkelők, jövedelmük elmaradt. Az udvari élet, a király szolgálata nagy költséggel járt, a hivatalos fizetés és a király kegyadományai, a kincstár üressége miatt, nagyon is késtek. Hűségüket ez nem tántorithatta meg; hisz egész állásuk és jövőjük a király győzelméhez volt kötve; a forradalom csak úgy proscribálta őket, mint viszont. De vagyoni állásukat ez a több éven át tartó állapot nagyon megingatta. Még a nádor, Esterházy Pál is kénytelen volt moratoriumot kérni több évre. Nagyon eladósodtak, és ez, valamint az a remény, hogy királyi kegy által nemcsak birtokaikat nyerik vissza, hanem dús kárpótlást is Rákócziék javaiból – egyre függőbbekké tette őket az uralkodótól és kormányától. Ők voltak
azok, kik mindenkép ellenezték a. szatmári béke megkötését és végrehajtásait, mert az legszebb kilátásaiktól fosztotta meg őket.
Károlyi Sándor, a régi kurucz vezér, még sem csatlakozik teljesen hozzájuk. Kéri a grófságot, „mivel úgyis általános és elterjedt a vélemény, hogy az”,12 sürgeti a neki a pacificatio körül való érdemeiért igért 50,000 forintnyi kegyadomány kifizetését és annak fejében megkapja az erdődi, huszti, hódmezővásárhelyi és tarczali javakat; 163 altábornagy,13 helytartótanácsos, országos főhadibiztos lesz, de csak ritkán megy Bécsbe és sohasem tanul meg németűl.
De akár volt kuruczok, akár labanczok, minden alkalommal iparkodnak érvényesiteni folytonos és tántorithatatlan hűségüket az osztrák házhoz, vagy legalább azt, hogy idejében elhagyták Rákóczit, kinek forradalmában esetleg kényszerűségből vettek részt. Ezt érvényesitik, ha czimről, rangemelésről, udvari és országos méltóságról vagy jószágadományzásról van szó. Alig látható folyamodás ez időből erre való utalás nélkül.
Pedig a folyamodásoknak, melyekkel az illetők akkor még magok járultak a király elé, szerfölött nagy a száma. Egy-egy főispánságért hét-nyolcz főúr is folyamodik; még a püspöki állások betöltésénél is szokásban volt a folyamodás. Az előkelő társadalom szinte kivétel nélkül, kegyét óhajtja élvezni a királynak és függésbe jut. Mindenki „consolatió”-t kiván és remél. Ez a „consolatio” válik az akkori hivatalos levelezésnek tán leggyakoribb kifejezésévé.
Csak épen annyi a függetlenség érzete bennük, hogy némileg sérelemnek, megalázásnak tartják a consolatio megtagadását.
Az egész politikai és társadalmi állapot különössége abban áll, hogy az egész korszak alatt folytatják a harczot a kuruczok ellen, akkor is, midőn azok már rég letették a fegyvert.
Az udvari párt felfogása szerint a királyság által a felkelők és a kuruczok fölött kivivott győzelemnek le kell szakitani a gyümölcsét. Soha nagy társadalmi és politikai átalakulás nem ment végbe a birtokviszonyok gyökeres megváltoztatása nélkül, és e tekintetben Magyarország sem képez kivételt.
A Nádasdy-Zrinyi féle összeesküvés, a bujdosók és Thököly fegyverfogása óta majdnem egy félszázadon át tartanak a felkelések, szaporodnak a proscriptiók. Az eliteltek javai a királyi kincstárra szállanak. A töröktől visszafoglalt birtok szinte uratlan, midőn azt a császári és királyi seregek meghóditják. Arra is ráteszi kezét a királyi fiscus, legalább addig, mig a törvényes birtokos nem jelentkezik. A Kollonics által 1690-ben Bécsben felállitott commissio, mely „neoacquistica” név alatt oly szomorú nevezetességre jutott, kötelességévé tette mindenkinek, hogy egy félév alatt mutassa ki törvényes jussát arra a birtokra, melyre igényt tart.14 De bármily érvényesen birják kimutatni jogukat a folyamodók, az nem elegendő.
Minthogy az illető jószágokat fegyveres erővel, nagy költséggel szerezte vissza a császár, váltságdij jár értök, a fegyverjognak (jus armorum) elismerése gyanánt. A bizottság sehogy sem volt törvényhez kötve, tagjai, közt csak egy volt magyar; elképzelhető minő gazdag forrása fakadt itt az erőszakoskodásnak, kapzsiságnak, a szándékolt és öntudatlan jogfosztásnak. A Rákóczi-forradahm előidéző okai közt a „neoacquistica” nem áll utolsó helyen.
1712 után törvényesebb eljáráshoz fordulnak. Hogy az igényelők és perelők gyorsabb igazságszolgáltatáshoz jussanak és jogaikat érvényesithessék, három bizottságot állitanak fel, tisztán honfiakból, a Duna-melléki kerületekre nézve Pozsonyban, a felső megyék részére Kassán és Horvátország és Szlavónia részére Zágrábban. Ezek elnökei: Pozsonyban a nádor, vagy helyette az országbiró, Kassán gróf Csáky Zsigmond tárnokmester, Zágrábban a bán.
Mindenütt két alispán a keriiletből is részt vesz az ülésekben a magyar helyeken a királyi ügyek igazgatója is. A bizottságoknak teljesen a törvény értelmében kell eljárni.15 A fegyverjog azokra nézve, kik jogukat kimutatták, most is fenntartatik. „Azon költségek fejében, melyeket ő királyi felsége a mult hosszú háborúban nagy uzsorával kölcsönzött pénzből, melylyel még most is adós, a visszaszerzésre forditott, arányos quottát fizessenek.”
Az 1723: XIX. t.-czikk szerint már a királyi táblánál is lehet a jogot tartóknak bizonyitékaikat bemutatni, ha az illető üléseken jelen van a kamarának két tanácsosa is. A vesztesek ő felségéhez folyamodhatnak.
Erdélyre a neoacquistica commissio tevékenysége nem terjedt ki. Ott a diploma 6.
pontja meghagyta, hogy az ellenségtől visszaszerzendő magánbirtokok az előbbi jogos birtokosoknak visszaadatnak. E rendelés, némi nehézségek után, melyeket a császári kamara támasztott, 1711 után is érvényben maradt.
A Rákóczi-forradalom ujabb kiterjedt birtokszerzésre szolgáltatott alkalmat. Ha bár azok reményei, kik azt várták, hogy az összes részvevők, vagy legalább az előkelők javai confiscáltatnak és azokból az oroszlánrész a próbált hiveknek jut, nem mentek teljesedésbe, mégis óriási volt a martalék. Ott volt a Magyarország északkeleti és északi részén messze elterülő fejedelmi Rákóczi-birtok, ott voltak Bercsényi Miklós, Csáky Mihály, Forgách Simon, Esterházy Antal örökségei. Ezekre mindjárt 1711- és 1712-ben reá teszi kezét a királyi kamara, a mennyiben addig még nem voltak lefoglalva.
Egy emberöltővel azelőtt Kollonich még nagyon károsnak tartja, hogy Magyarországon alig van birtoka a királynak és a német uraknak.16 A hadi szerencse ugyancsak bő alkalmat nyujtott ezen változtatni. A kamarai akták alapján teljesen ellenőrizhetjük, miképen történt a zsákmány elosztása.
Külföldiek közül, hogy csak a legfőbbeket emlitsük, még a forradalom előtt a következők részesülnek adományokban: 1687-ben Herberstein kapja Novigrádot 7000 frt fejében, 1688-ban Salm a trencséni Rákóczi-birtokokat, 1695-ben Breuner gróf, a császári kamara elnöke 65,000 frtért és 300 aranyért megveszi Oroszlánkőt.
1711-től fogva rohamosan szaporodnak az adományozások. Breuner a Szigetvárhoz tartozó javakat kapja 80,000 frt fejében, melyeket még Lipót császár resolvált részére.
Trautsonnak odaigérik a Rákóczi javak egy részét. Caraffa örököseiről sem feledkeznek meg.17 1713-ban Rindsmaul grófné 40,000 frtnyi adomány fejében a babocsai uradalmat kéri.
Starhemberg, a kamara elnöke Hatvant kapja, mi ellen azonban a rendek tiltakoztak. 1715-ben Abensberg-Traunné 50,000 frt fejében nyer javakat Pécs és Szigetvár körül. 1716 május 27-ikén Trautson herczeg 150,000 frt gratiale fejében kapja Sáros-Patakot és Regéczet. 1718-ban uj adományt kap Starhemberg: 11,000 frt fejében átadják neki Nagy-Orosz falut. 1719-ben Lamberg gróf 75,000 frt fejében kapja Szerencs felét, Althan Mihály János gróf pedig Muraközt és Csáktornyát. 1721-ben Sickingen Ónod egy részét, 30,000 frt fejében.
Ugyancsak azon évben utalványoz a császár kedvenczének Althannak ujabb 100,000 frtot, miből 70,000 frt magyar jószágokban törlendő.18 Később még intézkednek, hogy az egészet a banktól kapja. Rabatta horvát jószágokat nyer. 1722 július 24-ikén utalványozzák Harrucker János kamarai tanácsosnak és főhadiszállitónak a Békés, Zaránd és Csongrád megyében levő fiscalis javakat: Gyulát, Békést, Szeghalmot, Öcsödöt (Kall és Szarvas pusztákkal), Csabát, Dobozt, Körös-Ladányt, Gyomát, Vésztőt (Orosháza és Csorvás pusztákkal). Ezekről már akkor is tudták, hogy valamivel többet érnek 24,000 frtnál. 1723-ban Hoffer cs. kamarai tanácsos kap 15,000 frtot érő magyar jószágokat. Ugyanakkor Consbruch gróf aradi főispán Szolnokot kapja árendában. Starhembergnek a dieta alkalmával tett szolgálatait 40,000 frttal hálálja meg a király, mit a hatvani uradalom egy részével fizetnek ki. Zinzendorf varasdi parancsnok 30,000 frtnyi javakat választhat. 1724-ben báró Altenberg Ottó Ungvár, Munkács, Diós-Győr és Szent-Miklós uradalmait évi 34,000 frtért vette bérbe. 1725-ben Perlas, a spanyol tanács titkára, a neki igért Rákóczi javak helyett kapja Bródot, Okalyt s Grobnicz-ot.
1726-ban Thurn Mamuca grófra és Harrach Alajosra kerül a sor. Az utóbbi 40,000 frt fejében a Hunyadi család összes mostani somogyi birtokait veszi át. Montecuccoli gróf szintén részesül 50,000 frt kegyadományban. Ugyanazon évben kelt az a királyi adomány, mely a modenai herczegnek adta az aradi és jenei kamarai kerületeket, összesen 122 falut és 82 pusztát. 1727-ben L'Huillier tábornok 40,000 frtért lesz ura Cserépnek Borsod megyében.
Breuner leányai a biharmegyei Diószeget nyerik. Starhemberg is kap új adományt, melyet szintén a hatvani uradalom egy részével törlesztenek. 1728-ban Locher kapja Bercsényi brunóczi, nyitramegyei jószágát 25,000 frtért. Diószegh ekkor Dietrichstein kamarai elnökre száll. Végre, hogy a hosszú sort befejezzük, 1728 augusztus 2-ikán adományozzák Schönborn mainzi érseknek a munkácsi és szent-miklósi uradalmakat, kivéve a munkácsi várat, melynek birtokát a király magának tartja fenn.
Eugén, ki ez adományokra kétségtelenül legméltóbb volt, 1709-ben utalványt kapott 300,000 frtnyi értékű elkobzott jószágokra. Egy évvel később József azonban azt rendelte, hogy készpénzben fizessék ki neki ezt az összeget.19 1713-ban Károly ezt megtoldotta további 100,000 forinttal, és, a mi az akkori viszonyok közt nagy ritkaság volt, ezt az egész összeget
Eugén, ki ez adományokra kétségtelenül legméltóbb volt, 1709-ben utalványt kapott 300,000 frtnyi értékű elkobzott jószágokra. Egy évvel később József azonban azt rendelte, hogy készpénzben fizessék ki neki ezt az összeget.19 1713-ban Károly ezt megtoldotta további 100,000 forinttal, és, a mi az akkori viszonyok közt nagy ritkaság volt, ezt az egész összeget