A monarchia politikai rendszere. A tengeri hatalmak. Oroszország. Francziaország. Kaunitz. Franczia szövetség. Porosz támadás. A hétéves háboru. Magyarország részvéte. A prágai és kolini csaták. A Mária Terézia-rend. Hadik Berlinben. A háboru további menete. A hubertsburgi béke. Lengyelország felosztása.
Ponyatovszky Szaniszló. Az orosz befolyás. A bari confoederatio. Török háboru. A szepesi városok megszállása.
Megegyezés Nagy-Frigyessel. Találkozások Neisseben és Neustadtban. Szerződés a portával. A felosztás terve.
Orosz-porosz megegyezés. Mária Terézia szabódása s hozzájárulása. A magyar korona jogai. Galiczia megszerzése. Kormányzása. Nem egyesitik Magyarországgal. Bukovina megszerzése. A monarchia politikája.
Bajor örökösödési háboru
Az örökösödési háború nem csupán katonai és diplomatiai szempontokból fontos.
Próbára tette annak az új, a német császárságtól elválasztható monarchiának az erejét, melyet a pragmatica sanctio teremtett meg, és melyet Magyarország mentett meg a gyors feloszlástól.
Tanulságokat rejtett magában arra nézve: minő alapokra kell helyezni ezen monarchia politikáját, miután Károly, az utolsó Habsburg politikai rendszere oly csúfosan kudarczot vallott.
Legfontosabb tanúsága az volt, hogy csak tulajdon állama belső erejében, nemzetei ragaszkodásában találja az uralkodó igazi támaszát. Ehhez képest semmis a fejedelmekkel és köztársaságokkal kötött össze szövetségek és szerződések ereje.
Ebből következik aztán, hogy a monarchia, politikai rendszerének megállapitásában, csakis saját érdekeit tartsa szem előtt.
Az utolsó Habsburgokat császári méltóságuk és összeköttetésük Spanyolországgal állandó vetélytársaivá tették Francziaországnak. Minthogy pedig ők, saját birodalmuk erejével, ennek a nagy politikai feladatnak megfelelni nem voltak képesek, reá szorultak a tengeri hatalmak pénzére és a német fejedelmeknek, különösen pedig Poroszországnak seregére.
Mária Teréziára nézve az utóbbi segitség nem létezétt. Ősei vazallusából legveszedelmesebb ellensége vált. Anglia s Hollandia subsidiumai nem szüntek ugyan meg, de napról napra jobban kitünt, hogy mily önző a barátságuk. Mária Terézia csak Anglia követelő befolyásának tulajdonitotta azt, hogy Nápolyt nem foglalta vissza a spanyoloktól, és hogy Sziléziát át kellett engednie a porosznak. Még büszkeségében is bántotta az a szövetséges, ki azt hánytorgatta, valljon valóban hadi czélokra forditja-e a magyar királynő a subsidiumokat, nem pedig pompára, udvari ünnepélyekre.
A régi politikai rendszer voltakép már az aacheni béke előtt kimúlt. Mária Terézia meggyőződött arról, hogy tulajdon államainak ereje is képes fenntartani hatalmát, ha ezt az erőt kellően kifejtik s felhasználják. Nem szükséges tehát, hogy gőgös, a rendelkezéseket bőven, a pénzt meg szüken mérő szövetséges társtól függjön. Meggyőződött továbbá arról, hogy azon százados küzdelemnek, melyet családja és a franczia királyok egymás ellen folytattak, nincs már meg az igazi alapja. Bár férje császár, a császárságban nem az ő befolyása túlnyomó, hanem a poroszé. A német császárban mindig természetes ellenségét fogja látni Francziaország, a magyar királyban nem.
Az a probléma, amelyet Mária Teréziának meg kellett oldania, a legnehezebbekhez tartozik, melylyel uralkodó valaha megbirkózott. Egy hosszú, veszteséggel járó háború után meg kell találnia azon alapokat, melyeken monarchiáját újonnan szervezze, úgy hogy az valóban független hatalom lehessen. Ugyanakkor pedig meg kellett találnia azt a külpolitikai rendszert, mely a monarchia új, változott viszonyainak legjobban megfelelt.
Most már nem kétfelé kellett szembe nézni az ellenséggel, hanem négyfelé. Az örökös ellenségekhez, Francziaországhoz és Törökországhoz járultak most az osztrák birtokra sóvár
Poroszország és az „olasz Poroszország,” a Milanót elnyelni óhajtó Sardinia. Ennyi ellenféllel szemben csak egy szövetséges látszott megbizhatónak: Oroszország, melylyel 1746-ban megujitották az 1726-iki szerződést a porta ellen, és mely Poroszország ellen is védő szövetségbe lépett a bécsi udvarral. De mivel ezen országban a legtöbb az uralkodónak gyakran változó személyétől és épen akkor Erzsébet czárnő szeszélyétől függött, mivel továbbá idegen subsidium nélkül nem igen állithatta talpra hadát, ez a segitség nem látszott nagy értékűnek. Ehhez járult még az is, hogy az orosz politika Svédországgal és Lengyelországgal szemben oly bonyodalmakba keverhette szövetségesét, melyekhez a monarchiának igen kevés volt a köze.
A mily nehéz volt ily viszonyok közt szakitani a régi próbált rendszerrel, vagyis a tengeri hatalmakkal való szövetséggel, mely mégis nyujtott valamelyes támaszt: ép oly kivánatosnak látszott, Francziaországgal való jobb viszony létesitése által alaposan segiteni a helyzeten. E törekvés már az aacheni béke előtt is megvolt, de túlságosan nem volt szabad kimutatni, nehogy idő előtt elidegenitsék a tengeri hatalmakat, Francziaországot pedig túlnagy követelések támasztására ne biztassák. Belső rendezés, a külső viszonyok szemmeltartása minden nagyobb kötelezettség nélkül, egyszóval a szabad kéz politikája volt a nagy háború után a monarchia érdekeinek legjobban megfelelő eljárás.1
Mint új mozgató elem, a nagytehetségű Kaunitz Venczel gróf, a mult század egyik legnagyobb diplomatája lépett fel. Mihelyt a conferentiában részt vehetett, 1749-től fogva, a franczia udvarral való megegyezést tüzi ki az ausztriai politika főczéljának. 1751–53-ig ugyanezen eszmét szolgálja mint követ XV. Lajos udvaránál. A császárnét egészen a maga részére nyeri, Ferencz császárnak, ki még mindig a francziában látta a fő ellenséget, természetes ellenszenvét legyőzi és 1753 májusban mint államkanczellár kezébe veheti a külügyek igazgatását.
1754-ben az északamerikai birtokok miatt ismét összeütközés készült Anglia s Francziaország között. A tengeri hatalmak a Barrière-szerződés fenntartását óhajtották, hogy a régi módon Ausztria viselje a szárazföldi háborút Francziaország ellen, de előterjesztésöket Bécsben igen hidegen fogadták. Annál inkább azon volt Kaunitz, hogy Francziaországot, mely még szövetségben állott a porosz királylyal, attól eltéritse. Felhasználták e czélra Pompadour marquisnének, a király maitresse-ének befolyását is, bár az az anekdota, hogy a császárné levelet irt volna e hölgynek mint kedves cousine-jának, nem látszik hitelesnek. A franczia udvarnál még akkori romlott állapotában sem döntöttek teljesen az ily alacsony személyes momentumok. Sokszor meggyőződtek Frigyes megbizhatatlanságáról; a közös katholikus érdek sem volt csekély erejű; de a bécsi udvarral való szövetségre mégis csak akkor határozták el magukat, midőn megtudták, hogy Frigyes (1756 január havában) Angliával kötött szövetséget. A Jouyban 1756 május 1-én kötött szerződésben nemcsak egymás államait biztositják, hanem védelmet is igérnek amaz esetre, ha bármelyiket megtámadják. Külön alkudozásokban Mária Terézia arra is késznek nyilatkozott, hogy lemond Belgiumról valamely Bourbon herczeg javára, mihelyt franczia segitséggel visszaszerezte Sziléziát. A tengeri hatalmak Belgium birtoka által akarták a Habsburgokat mindenkorra Francziaország elleneseivé tenni. Most ez a tekintet megszünt. A monarchia kikerekitése volt már a legfőbb szempont, nem távoleső tartományok megőrzése. A franczia-osztrák befolyás magával ragadta Oroszországot is, mely pedig nem rég szintén szövetségre lépett Angliával. Ott gróf Esterházy Miklós működött nagy sikerrel mint Mária Terézia követe. A három nagyhatalom példájára Svédország és a szász választó s lengyel király is készültek belépni a szövetségbe.
Hadi készületekhez nem fogtak, sőt Mária Terézia mindent elkövetett, hogy Frigyesnek ne adjon okot a békeszegésre. De a porosz király, ki mindenről értesülve volt, most is jobbnak találta a támadás megelőzését. 1756 augusztus 29-ikén a poroszok hirtelen bevonultak Szászországba, megszállották Drezdát és lefoglalták a kincstárt és a hadiszereket.
Október 1-én Lovositznál legyőzik a szász sereg segitségére siető osztrák sereget és Csehországba is berontanak.
Nem czélunk itt e nagy európai háború összes válságainak elbeszélése. Elég ha a legfőbb momentumait megjelöljük és kimutatjuk, mennyire vesz benne részt Magyarország.
A háború előtti években sokat beszéltek arról, hogy Frigyes összeköttetésben áll a magyar elégedetlenekkel, különösen a protestánsokkal, kik Kassa táján titkon gyülekeznek és kitörésre készülnek. Tény az, hogy az országban soha sem szünt meg a porosz toborzás.
Frigyes nagyon jól tudta hasznát venni a magyar huszároknak. De ennél tovább nem terjedt a dolog. Mihelyt a háború megkezdődött, a magyar urak, követve a császár példáját, ki magyar birtokaiból huszárezredet állitott ki, vetekedtek egymással lovascsapatok kiállitásában.
1757-ben Frigyes maga jött Csehországba és Prága falai alatt legyőzte rég megszokott áldozatát, Lotharingiai Károlyt. De Daun új sereggel jött ellene, melyet Kolin-nál, június 18-ikán siker nélkül támadták meg a poroszok. Visszaveretésük csakhamar futássá fajult. Nagy Frigyesnek ez volt első csatavesztése. Mária Terézia a monarchia születése napjának nevezte e napot. Emlékére alapitotta a katonai Mária Terézia-rendet, melynek első nagykeresztesei közt volt gróf Nádasdy Ferencz is, a huszárság kitűnő vezére. A könnyű lovasságtól sokat várt a királynő; még külön levelet is irt Nádasdynak, hogy az ellenség nyugtalanitására buzditsa.
De minden reménységét fölülmulta gróf Hadik András berlini vállalata. Ez a vitéz lovasvezér, alig 3500 emberrel, több napi ut után megjelent a porosz főváros kapui előtt és feladásra és sarczfizetésre szólitotta fel a polgárságot. Az őrség alig állott ellen, a város 200,000 tallért fizetett, s Hadik, ki nagy rendben tartotta katonáit és fosztogatást nem engedett, épen visszatért a fősereghez. (1757 október 16.)
Sziléziában és Szászországban osztrák sereg táborozott, a Rajnán át nagy franczia sereg jött, Poroszországot hatalmas orosz armádia pusztitotta. De mi haszna, ha Frigyes ellen olyan vezért küldtek a francziák, minő a finom, kényes Soubise herczeg volt, és ha az osztrák fősereget ismét Lotharingiai Károly vezette. Frigyes kis seregével előbb a francziákat győzte le Rossbachnál, (1757 november 5.) azután az osztrákokat Leuthennél (deczember 5.) és ezen rettenetes év végén csak oly félelmes állást foglalt el, mint annak elején.
1758-ban már ismét támad, betör Morvaországba. Olmütz várát ostromolja. De a huszárok és horvátok, kiknek most Laudonban rendkivül ügyes vezérük akadt, elfogták egy élelemszállitmányát és igy visszavonulásra kényszeritették. Nádasdy huszárjai ott, Domstadtnál verekedtek meg diadalmasan Zieten huszárjaival. (június 30.). A visszavonuló ellenséget nyomon követték és Hochkirchnál Lausitzban sikerült meglepniök. Ez volt Frigyes második nagy csatavesztése, melynél különösen Batthyány Károly regementje tüntette ki magát. (Október 14.) Egy huszár-szakasz Palásty József alatt ismét elkalandozott Berlinig.
A következő évet a kunersdorfi csata tette nevezetessé. Laudont körülbelől 20,000 emberrel az orosz fősereghez küldték, hogy azt együttműködésre birja. Frigyes most is támadott Kunersdorfnál (Odera melletti Frankfurt közelében), de oly határozott vereséget szenvedett, hogy nemcsak a csatát, hanem egész ügyét elveszettnek vélte. (1759 augusztus 13.) De az oroszok a csata után visszavonultak; a szövetségesek közt nem volt semmi egyetértés. Anglia ellenben a nagy Pitt vezetése alatt hiven kitartott Frigyes mellett és növelte subsidiumait. Még fontosabb volt, hogy az egész világot felölelő angol-franczia gyarmati és tengeri háborúban, ugyanazon évben, ugy Észak-Amerikában, mint Kelet-Indiában, az angolok vivták ki a diadalt. Francziaország tehát sem képes, sem hajlandó nem volt arra, hogy Poroszország megbuktatására nagy áldozatokat hozzon.
1760-ban Frigyes két diadallal ismét helyreállitja ügyét. Legyőzi Laudont Liegnitznél Sziléziában, majd Daunt Torgaunál Szászországban. Ezen eredményekkel szemben keveset határozott, hogy orosz és osztrák csapatok néhány napra ujra megszállották Berlint. Gróf Esterházy Antal huszárjai Potsdamot szállották meg, nagy kárt tettek az ellenség
hadikészletében, de magánbirtokhoz nem nyúltak. Abban az időben nagy és kivételes fegyelemnek jele.
A hosszú háború már Anglia erejét is kimeritette. Pitt helyébe ott békeszerető minisztérium lép, Frigyes onnét több segitséget nem várhat. 1761-ben ellene fordul a hadi szerencse, Laudon elfoglalja Schweidnitz várát. De már a következő év elején Európa egész politikai áramlata megváltozik. Erzsébet czárnő halálával III. Péter, Frigyes lelkesült tisztelője, lesz császárrá, ki azonnal békét köt, majd szövetségre lép Poroszországgal. Egyuttal az angol-franczia béketárgyalások is haladnak. Mária Terézia egyedül maradva, lemond ama reményről, hogy saját monarchiája erejével visszaszerezze Sziléziát, melyet egy oly páratlanul erős coalitío sem volt képes kiragadni Frigyes markából. 1763 február 15-ikén aláirták a hubertsburgi békét, a régi birtokállapot alapján. A hétéves háború Poroszország győzelmével végződött.
Hiába, ez a nagy, annyi százezer vitézt mozgásba hozó küzdelem a szövetségesek részéről mégis csak kabinetháború. Poroszországban és Angliában ellenben igazán nemzeti jelentőségű volt. Ott a nép léteért küzdött és teljesen azonositotta magát királyával; itt a tengeri hegemonia kivivása lelkesitett. A protestans hatalmak túlsúlya a katholikusok fölött eldöntöttnek látszott. A minden positiv vallástól idegen Frigyest a protestantismus hősévé avatta a politikai véletlen.
Mária Terézia most csakugyan végleg lemondott arról, hogy Sziléziát fegyverrel visszaszerezze. A belső kormánynak szentelte minden erejét, fenntartotta a jó barátságot Francziaországgal, de a tengeri hatalmakkal, Oroszországgal, sőt még Poroszországgal is meglehetős jó viszonyba lépett. Nagyravágyása többé nem zavarta az európai békét, melynek épen ő lett a legerősebb oszlopa.
Csakhamar két elsőrangú fontosságú, egymással kapcsolatos kérdés tette kemény próbára diplomatiáját: Lengyelország felosztása, és az orosz-török viszonyok ujabb fordulata, vagyis az orientális kérdés.
III. Ágost szász választó és lengyel király 1763 október 5-ikén meghalt. Két hónap múlva követte őt fia, a választó, ki azt remélte, hogy szintén megválasztják királynak. Kiskorú fia ezt nem várhatta. Különben is a hazafias lengyelek egy része, különösen a gazdag és hatalmas Czartoriszky család, ellene volt a szász uralomnak, melynek a nemzet lelkét megrontó hatást tulajdonitottak. Mária Terézia egy ideig arra gondolt, hogy sógorát, Lotharingiai Károlyt ülteti a lengyel trónba. De erre alig lehetett kilátása. Lengyelországban egészen az orosz és a porosz befolyás uralkodott. Ez a kettő pedig akkor karöltve járt. Mária Teréziának meg kellett elégednie azzal, ha a két északi hatalom nem használja fel az alkalmat területük nagyobbitására. Ezt el is érte, de azt már nem birta megakadályozni, hogy a királyválasztásnál az orosz politika ne vivjon ki teljes győzelmet. A választás szabadságának biztositására 1764 tavaszán orosz sereg vonult be Lengyelországba, az orosz pénz sem maradt hatás nélkül a lengyel hazafiakra. 1764 szeptember 6-ikán az elegans, könnyelmű Poniatowsky Szaniszlót, Katalin czárnő egyik kiszolgált szeretőjét választották meg a lengyelek királyuknak.
Katalin már ugy nézte Lengyelországot, mintha az övé volna. Nem akarta, hogy ott idegen dynastia, mely esetleg szervezheti az országot, megvethesse lábát és örökös királyságot alapitson; nem akarta, hogy Lengyelországnak rendes serege lehessen. Ellenben nagyon inyére volt a nemesi szabadság, mely Lengyelországot örökös pártharczok szinhelyévé tette; a szabad királyválasztás az országgyűléseken, az egyhangúság követelése a határozathozatalhoz, vagyis a liberum veto, a mi mind folytonos erőtlenségben, zavarban tartja az országot. Az orosz despotismusnak csak a lengyel szabadság féktelensége készithette elő triumphális utját. Szaniszló király mind e föltételeknek alávetette magát és az általa kiállitott hitlevélben ugyancsak teljes diadalát ülte az a nemesi köztársasági elv, melyet akkor Magyarszágon is annyira követendőnek tartottak.2
Szaniszló, a mint a trónra jutott, szerette volna a Czartoriszkyak segitségével az állami hatalmat erősiteni. De minden kisérleténél szemben találta magával az orosz követet. Még azt sem engedte Katalin, hogy megnősüljön. Másrészt az ellenpárt, a mely a Szepességben, Bártfán, Eperjesen tartott titkos összejöveteleket és osztrák-franczia támogatásra számitott, arra kényszeritette őt, hogy továbbra is Oroszországnál keressen pártfogást. És mintha még nem volna elég zavar a respublicában, a czárnő és a porosz király már 1764-ben követelték a dissidensek, azaz a protestánsok és görög hitűek jogainak kiterjesztését. Az 1766-iki országgyűlés ezt elvetette. Erre lengyel szokás szerint confoederatiót alkottak a dissidensek, majd a katholikusok is. Mindebben Oroszország keze működött. Az országban még mindig orosz katonaság táborozott Repnin, az orosz követ, gőgös kemény ember, volt az igazi király.
1767 október 12-ikén az országgyűlés alatt elfogatta a krakói és kievi püspököket és a krakói palatinust, a dissidensek elleni párt szószólóit. Igy aztán el lehetett érni a dissidensek jogainak elismerését, és a mi még fontosabb volt, a liberum veto teljes korlátlan fenntartását.
Az orosz befolyás ellen most Barban, Podoliában új confoederatio alakult. (1768 április). Élén Krasinsky és Pulavsky állottak. A hazafias eszme és katholikus hit védelme lelkesitette a honfiakat. Soraikban megtaláljuk azt a rajongó hazaszeretetet, azt a lovagias önfeláldozást, mely mindenkor kitüntette a lengyel nemzet kiváló szülöttjeit. De összetartásnak, szervezésnek nem volt semmi nyoma. Midőn Repnin azt követelte, hogy maga a lengyel senatus kérje fel a czárnőt a beavatkozásra, mert különben elpusztittatja az ellenkezők javait, csak két Czartoriszky és Lubomirszky, a korona marsallja mert ellenmondani. Az orosz seregek aztán könnyen végeztek a podoliai confoederatioval és Krakót is elfoglalták. Mindenütt tűzzel-vassal pusztitottak. Ezernyi lengyel menekült Magyarországba és török földre.
A többi európai udvar mindeddig tétlenül nézte a lengyel válságot. Bécsben tudták, hogy Frigyest szerződés kötelezi Oroszország segitségére azon esetre, ha Ausztria sereget küld Lengyelországba. A francziákat a távolság és kimerültségük tartotta vissza. Ekkor történt, hogy a szultán 1768 október 4-ikén hadat üzent Oroszországnak. Erre a confoederatio vezetői, kik Teschenben és Eperjesen vonták meg magokat és táncz, kártya és bor mellett hazafiaskodtak, ujra megkezdték működésüket. Lengyelország pusztitó polgárháborúnak lett szinhelye.
Szaniszló király felhivására osztrák csapatok szállották meg a tizenhárom szepesi város területét, mely a confoederatusoknak biztos menedéket nyujtott. (1769 április.) Mária Terézia eleve el volt határozva arra, hogy többé nem bocsátja ki kezéből ezt a vidéket, mely fölött soha sem szünt meg a magyar korona elismert felsősége. De különben nem avatkozott be a harczba, hanem katonai őrvonalat, cordont rendelt a lengyel és török határon végig.
Egyuttal levéltári kutatásokat rendeztetett annak kimutatására, hogy a Szepesség és igy a magyar korona joga, meddig terjed és ezek alapján 1770 nyarán ujabb három starosztiát foglaltatott le.
Oroszország fenyegető túlsúlya – az orosz fegyverek ugyanis 1769-ben és 1770-ben mindenfelé diadalmaskodtak a törökön – azon elhatározásra birták Kaunitzot, hogy Nagy Frigyessel jusson megegyezésre. A porosz király előtt sem lehetett közömbös szomszédjának, szövetségesének ily nagy hatalomra jutása. Katalin nagyravágyását csak a bécsi udvarral való egyetértéssel lehetett korlátozni. Eleinte Bécsben arra gondoltak, hogy Frigyesnek felajánlják Lengyelország java részét, ha ennek fejében visszaadja Sziléziát, de ezen kivihetlen eszméről csakhamar lemondtak. Hanem a poroszhoz való közeledés állandó maradt. József császár 1769 nyarán meglátogatta Frigyest a neissei táborban és a porosz király a következő évben.
Neustadtban Morvaországban visszaadta a látogatást (1770 szeptember.) A főczél az volt, hogy a czárnő kössön békét a törökkel, mert ha hóditásait folytatná, Ausztria kénytelen lenne a porta javára közbenlépni. Azt ugyanis semmi módon nem türhetné, hogy Moldva- és Oláhországok orosz fennhatóság alá fussanak. Midőn Oroszország 1771-ben is folytatta a
háborút, 1771 július 6-ikán a bécsi udvar szerződésre lépett a portával, melyben magát fegyveres segitségre kötelezte megfelelő subsidiumok és Kis-Oláhország átengedése fejében.
Csak épen azt nem engedte a bécsi udvar, hogy a beavatkozás időpontját megjelöljék.
Mária Terézia, az nem szenved kétséget, nem akarta a háborút. De ez a határozott föllépése mégsem maradhatott hatás nélkül Oroszországra, sem Poroszországra. Nagy Frigyest ugyanis szerződése kötelezte volna az orosz-osztrák háborúban való részvételre, mi sehogy sem felelt volna meg érdekének és véget vetett volna azon nagyszerű békés munkának, melyet országai helyreállitására forditott. Termékeny agya ily módon egyre kereste a módozatokat, melyek őt e bajos helyzetből kivezessék és a békét biztositsák. Eleinte abban látta a megoldást, ha Ausztriának igérik Moldvát és Oláhországot az orosz hóditás ellensúlyozása fejében. Ezt azonban Bécsben kevesellették, ha csak Beszarábia is nem járul hozzá. Majd, teljes következetességgel, Lengyelország felosztásában találta a megoldást. A maga részének nyugati Poroszországot szemelte ki. Az ottani viszonyok tarthatatlansága nyilvánvaló volt. Arról, hogy a lengyel hazafiak nem képesek igazi állam alkotására,
Mária Terézia, az nem szenved kétséget, nem akarta a háborút. De ez a határozott föllépése mégsem maradhatott hatás nélkül Oroszországra, sem Poroszországra. Nagy Frigyest ugyanis szerződése kötelezte volna az orosz-osztrák háborúban való részvételre, mi sehogy sem felelt volna meg érdekének és véget vetett volna azon nagyszerű békés munkának, melyet országai helyreállitására forditott. Termékeny agya ily módon egyre kereste a módozatokat, melyek őt e bajos helyzetből kivezessék és a békét biztositsák. Eleinte abban látta a megoldást, ha Ausztriának igérik Moldvát és Oláhországot az orosz hóditás ellensúlyozása fejében. Ezt azonban Bécsben kevesellették, ha csak Beszarábia is nem járul hozzá. Majd, teljes következetességgel, Lengyelország felosztásában találta a megoldást. A maga részének nyugati Poroszországot szemelte ki. Az ottani viszonyok tarthatatlansága nyilvánvaló volt. Arról, hogy a lengyel hazafiak nem képesek igazi állam alkotására,