AZ EUF ÉMI ZMUS

AZ EUF ÉMI ZMUS

I R T A

Z L I N S Z K Y A L A D Á R

LEV. TAG

A GR. VIGYÁZÓ SÁNDOR- ÉS FERENC-VAGYON JÖVEDELMÉNEK FELHASZNÁLÁSÁVAL KIADJA

M A G Y A R T U D O MÁ N Y O S A K A D É M I A

B U D A P E S T , 1 9 3 1 .

AZ EUF É MI Z MUS

I R T A

Z L I N S Z K Y A L A D Á R

LEV. TAG

A GR. VIGYÁZÓ SÁNDOR- ÉS FERENC-VAGYON JÖVEDELM ÉNEK FELH A SZN ÁLÁ SÁV AL KIADJA

A M A G Y A R T U D O M Á N Y O S A K A D É MI A

B U D A P E S T , 1 9 3 1 .

A stílustudom ány nap jain k ban reneszánszát éli. A nyelvtudom ányi felfogás, mely a stilisztikára is döntő, a tizenkilencedik században két nevezetes fokon ment át:

a tö rtén etin és term észettudom ányin, de egyik sem term é­

ken y ítette meg a stilisztikát, am ely m egm aradt annak, am inek az ókor hagyom ányozta, a stílusjelenségek bizo­

nyos form ális-logikai csoportosításának. A stílustudo­

m ány egyik nagynevű képviselője, Bally, egyenesen tö r­

ténetellenes állá sp o n tra helyezkedik s a term észettudo­

m ány sem hozott a stilisztikának oly értékes ajándékot, am ilyen a nyelvészet szám ára a fonétika volt. A stilisztika a szellem tudom ányi irány u ralo m ra ju tá sáv a l kapott új lend ü letre. A m űvészetek és így az irodalom terén is a stílusvizsgálat le tt fontos: fejlő désü k nem más, mint ízléstörténet. Croce és W undt kim utatták, hogy mind a nyelv, m ind a m űvészet: k ife je zé s, expressio, az emberi lélek reakciója a külvilágból v e tt hatásokra. V ossler sze­

rin t a stilisztika egyenesen betetőzése a nyelvtudom ány­

nak: a nyelvi jelenségek belőle m agyarázandók, mint leg-

1 E z t az értek ezést levelező taggá választáso m alk alm áb ó l olvas­

tam fel m int székfoglalót 1923. o k tó b e r 8-án. N éhány évig anyagi nehézségek m iatt nem je le n h e te tt meg, a z u tá n pedig átdolgoztam és az eufém izm us egész k ö ré re k ite rje sz te tte m . K ivonatát annak idején k ö zö lte a M agyar N yelv (XX. 8—9.), egy részletét pedig u gyan­

ezen fo ly ó ira t S zinnyeí-szám a (M. Ny. X X III. 100— 109. A névvarázs).

K edves kötelességet teljesítek , m id ő n ez alkalom m al köszönetét m ondok B lau Lajos, O sz te rn Salam on, H o rv á th D ezső u ra k n a k és fő­

k én t H e lle r B ernát ú rn a k , akik a b ib lia i és héber v onatkozásokban m u n k ám at irán y ító lag tám o g atták , v a la m in t az O rsz. R abbiképző in té z e t fia ta l k ö n y v táro sain a k , kik a fo rrá so k fe lk u ta tá sá b a n segí­

te tte k .

1*

felső elvből. A nyelvi jelenségek pedig voltaképen eszté­

tikai term észetűek.' G ustav G erber nagy kétkötetes műve, m ely a m últ század hetvenes éveiben jelent meg: Die Sprache als K unst, a nyelvet m int művészi eszközt vizs­

gálta, Croce és követői m agát a nyelvet ta rtjá k művészi term éknek, mely a többi m űvészettel egyetemben az esz­

tétik a körébe tartozik . Sprachgeschichte ist K unstge­

schichte, tan ítja Vossler.

B árm ennyi tú lzás legyen is e felfogásban, szám unkra m egm arad a stílusjelenségek fokozott vizsgálatának szük­

sége. De nem m int m agukban álló jelenségeké. Vizsgál­

nunk kell azon társa d alm i állapotokat, viszonyokat, me­

lyek közt a beszélő él és azon folyam atokat, m elyek lel­

kében végbemennek s m elyekre beszédével reagál.

A z ember társa d alm i lény, ahogyan m ár A ristoteles m eghatározta, de am it egész jelentőségében csak a tizen­

kilencedik század é rte tt meg. Az em ber nem él egyedül, hanem m ásokkal együtt; minden tettében szám olnia kell te h á t em bertársával is. Az ember azonban, noha szociális lény, nem szocializált is egyszersm ind, mint ném ely á lla t­

faj, teszem a méhek vagy hangyák, ahol az egyén tökéle­

tesen alárendeli m agát a közösségnek s meg sem kísérti m agát alóla kivonni. Az em berben két ösztön működik folytonosan: az individuális a rra ösztönzi, hogy egyénisé­

gét a lehető legtökéletesebben érvényesítse, a k a ra tá t, é r­

zelm eit, gondolatait m ásokkal elfogadtassa, sőt másokra rákényszerítse. A szociális ösztön ellenben a rr a készteti, hogy m ásokra tek in tettel legyen, é n jé t korlátozza, mások jogát elism erje, sőt, ha túlhatalom m al áll szemben, hogy 2

2 W en n das id ealistisch e K a u sa litä tsp rin z ip in d er S p rach en t­

w icklung tatsäch lich e G e ltu n g hat, so m üssen säm tliche E rscheinun­

gen, die von den u n te re n D isziplinen, a ls da sind: L a u tle h re , F le ­ x io n sleh re, W ortbildung u n d Syntax, aufgezeichnet und beschrieben w erden, ih re letzte einzige und w ahre E rk läru n g in d e r obersten D isziplin, d. h. in d e r S tilistik finden. D ie sogenannte G ram m atik m uß in die ästhetische B etrachtung d e r S prache ganz u n d restlos au fg elö st w erden. (P ositivism us u. Id e a lism u s i. d. S prachw issen­

schaft 1904. 10. 1.)

é n jé t egyáltalában elnyom ja. Az élet e két ösztön fo lyto ­ nos küzdelm e, ide-oda ingadozás a k ettő között; m a jd az individuális ösztön győzi le a szociálist, m ajd az em ezt.

O ly harc ez, am elyet úgyszólván a lét minden p illa n a tá ­ ban ú jra és ú jra m indenkinek meg kell vívnia. A cél bizo­

nyos egyensúly, bizonyos harm ónia létrehozása, de ez csak esetről-esetre, úgyszólván pillan ato kra sikerül.3

Midőn teh át azt v a llju k , hogy a nyelv kifejező m oz­

gás, kifejezése érzelm einknek, gondolatainknak, a k a r a ­ tunknak, ezt nem úgy k e ll értenünk, hogy csupán vissz­

han g ja a bennünket k ív ü lrő l ért benyomásoknak, m integy passzív m agatartás, han em ugyanakkor m ásokra is a k a ­ runk hatni, őket m integy a magunk érdekvilágába a k a r ­ juk vonni, a magunk ig azáró l meggyőzni. Nemcsak az a fontos tehát, amit m ondunk, hanem az is, hogyan m o n d ­ juk, minő alakot, minő hangot, minő színezetet ad u n k m ondanivalónknak, egyszóval: minő stílusban fe je z zü k ki m agunkat? Ez tu lajd o n k ép a stilisztika föladata: a k ife ­ jezés form áinak vizsgálata.

A kifejezés form áit vizsgálva m ár most, azt lá tju k , hogy azokat az érzelm eket, amelyek individuális ö sztö­

nünkből folynak, a nyelv rendkívül nagy erővel fejezi ki.

Érzelm i kifejezéseink m a jd mindig túlzottak . Ha p é ld á u l valam ely fogalom n a g y ság á t akarjuk valakivel éreztetni, akkor azt annak a h a tá s n a k alap ján fejezhetjük ki, a m e­

ly et reánk tett. A zt m o n d ju k például: szörnyű hanyagság, rettentő meleg, borzasztó fáradság, irtóztató csapás. E z e k ­ ben a fogalom nagyságán ak ijesztő, megdöbbentő v o lta van jelezve. De érzék elteth etjü k a csodálkozás k ife jez é ­ seivel is: csodás tehetség, páratlan szorgalom, mesés g az­

dagság, hallatlan szerencse, kim ondhatatlan szégyen, ha­

sonlíthatatlanul jobb. A gyakori h a szn á lat csökkentheti az érzelm i értéket, de a forrás, am elyből e kifejezések eredtek, kétségtelenül az erős érzelem , indulat volt. A

„borzasztó“ még a XVI. század végén hajborzasztó volt, te h á t még csak igazán borzalm at okozó dolgokra a lk a l-

3 V. ö. B ally. Le lan g ag e e t la vie. G énévé. 1913. 30. 1.

m ázták. A z „iszonyú“ is ilyenform án szerepel régi iro ­ dalm unkban: iszonyú vad, iszonyú k em én y. A páczainál ilyeneket is olvasunk: A fűzfa szernyű hamar nő. B e r­

csényi leveleiben: szörnyen vigyáz. És M ikesnél: R etten tő fejes, m akacs á lla t a túzok.4 De m ár G eleji Katona óv, hogy nem szö rn y ű szép, retten etes jó, iszo n yú édes. (Mny.

4:113). Ez a túlságbacsapó érzelem d ik tá lja képeinket is, hogy m in d járt az ellentétet vegyem, a kicsinység k ép ze­

tére: Ö klöm nyi gyerek. Nincs tenyérnyi zöld hely nagy h a tá r mezőben (Arany. Toldi. I.). Egy ta po dta t se enged.

E gy lépést se teszek. Egy fillér kis darab, de annyi h e ly sincsen, H ová az orcáján csókvetést ne hintsen. (A rany.

Toldi. VI.) C sepp, szikra, sziporka, m ákszem , morzsa, fikarc, csipetnyi, hajszálnyi, köröm feketén yi mind e tú l­

zott kicsinység kifejezései.

így vehetnök a szeretet és gyűlölet kifejezéseit is és sorra mind az érzelm eket. Például, ha v a la k it gyilkosnak, rablónak, haram iának korholunk, vagy állatokhoz h aso n­

lítva m arhának, ökörnek, disznónak, m ajom nak mondunk el, vagy ellenkezőleg a sz ere te t nyelvén istennőnek, k irá ly ­ nőnek, angyalnak, szentnek nevezünk.

Az újabb nyelvlélektan a jelentésváltozás főokát egy­

általán az affektusban keresi: az érzelm ileg erősebb je ­ lentésű szó k iszo rítja a kevésbbé hatásost, mígnem a g y a ­ kori h aszn álat folytán m aga is megkopik s egy érzelm i­

leg elevenebbnek ad helyet. Sperber ezt a szavak d in a ­ m ikájának nevezi s a róla szóló tudom ányt dinamológiá- n ak .r' M aga a m etafora is sok esetben nem más, m int a fogalomnak egy érzelmileg erősebb fogalom körbe való k a p ­ csolása, hogy annál hatásosabbá tegyük. Szólásaink leg­

nagyobb része az abszurdum ig menő tú lz á s, csakhogy é r ­ zelm einket m inél hathatósabban fejezhessük ki: A z t sem tudom, a fe je m hol áll. S zerettem volna o tt nyomban el-

' Simonyi Zsigm ond. J e le n té s ta n i szem pontok. A k. Értek. 1916.

6. 1.

5 Hans S p e rb e r. Über den A ffek t als U rsa c h e der S p rach v er- änderung. H alle. 1914. 45. 1.

süllyedni. M eghalni se érek rá, annyi a dolgom. Vért iz ­ zad, holtra dolgozza magát, fá t vághatsz a hátán, lehozná a csillagot az égről, elm ent a z esze és a többi.

így járunk el akkor, ha érzelm einket szabadon é rv é ­ nyesíthetjük, gondolatainkat, ítéleteinket szabadon k i­

m ondhatjuk.

II.

A z eufémizmus a stilisztikának az a fejezete, m ely arró l szól, m iként igyekszünk kifejezéseinket m ódosítani akkor, ha énünket nem érvényesíthetjük szabadon, ha é r­

zelm einket korlátozni, leplezni, esetleg egészen el is k e ll nyomni; ha felsőbb hatalm ak, ha a társadalom , ha k ö r­

nyezetünk, akikhez beszélünk, akiktől függünk, éreztetik rán k hatásukat.

M aga a szó a vallás köréből való: e íx p i ip e l v a. m.

a latin favere lingua. Á ldozatok, imák alkalm ával csak jó jelentésű szavakat volt szab ad használni; ám mivel a hallgatóság m inden szent igyekezete m ellett is m egvolt a veszedelm e, hogy tilos szó esik, utóbb egészen e ltilto t­

ták a beszédet s 51z ily cselekvényeknél teljes h a llg a tá st parancsoltak. F avete Unguis! kedvezzetek nyelvetekkel, azaz m aradjatok áhítatos csendben. A fuvolák még az áldozati állat esetleges h an g já t is elnyom ták.

Valóban az első nagyobb terület, ahol énünket el k ell nyomni, a v a l l á s terü lete: az istenséggel szemben való m agatartás. S tekintve azt a helyzetet, m elyet az isten, vagy istenek, a különféle jó és rossz szellem ek a népek prim itív korában elfoglalnak, mikor jóform án az életnek semmi ténye sem m ehet végbe nélkülök, igen nagy lesz az a szerep, m elyet az eufém izm us ebben a korban já t­

szani fog. De ebbeli fontossága megvan még n a p ja in k ­ ban is.

Ehhez hozzá kell foglalnunk még egy körülm ényt:

a s z ó h a t a l m á t a k u ltú ra kezdetleges fokán. A p rim i­

tív gondolkozó úgy képzeli, mintha a beszédnek m inden szava külön lényként v áln a ki a beszélő leikéből és tova- szállva ö nállóan folytatná létezését; m intha többé nem egyszerűen a beszélőnek szubjektív á lla p o tá t fejezné ki, hanem attól független jelentőségre ten n e szert. M int az álom képek, hasonlóan a szavak is szubstanciális v a ló sá ­ gokként tűnnek fel az ily gondolkodás e lő tt.1 A hom erosi e a s a ?t te q ó e v t a nem csupán m etafora, m ely a szav ak at m adarakhoz hasonlítja, hanem valósággal m adaraknak képzelték el a szavakat, m int a léleknek részeit, m ely m aga is m ad ár. A lélekm adár, a Seelenvogel, a prim itív vallásokban m inden népnél szerepel.1 2 A haldokló utolsó lehellete, m ely hideg időben egy felszálló felhőcske a la k ­ jában láth ató is, fehér m a d á rrá válik a nép képzeletében.

A m ad arak at egyáltalában úgy tekintik, m int lélekhordo- zókat, akikben talán valam elyik ősüknek élete fo ly tató ­ dik. A m ad á r jóslat, az augiríum (a szó tövében az avis szó rejlik), az ősök lelkét puhatolja a m ad arak rep ü lé sé ­ ben s tőlük k é r tanácsot. H am upipőke h olt anyja galam b képében jelenik meg a sír felett és a d ja át leány án ak a három diót, mely a k é rt ruhákat tartalm azza. A z or- leansi szűz m áglyájáról, mikor R ouenban 1431-ben el­

égették, szintén egy fehér galam b rö p p en t föl. Az o sztják énekek verebet, vércsét emlegetnek. Egy német faluban még néhány évvel ezelőtt is nagy ria d a lm a t okozott egy fekete csóka, m ely a tem etés idején a szomszédos ház fö­

lö tt rep k ed ett: mindenki az elhunyt lelk ét vélte benne látni. Hiszen a m adár h an g ja oly hasonló az em beréhez, csak finomabb, dallam osabb, amilyen a lélek hangja lehet, m ely olykor s a já t belsőnkben is m egszólal. M ár Hom éros- nál a szirének oly m ad arak , kiket H ad es az alvilágból küld ö tt fel, hogy a h alan d ó k at szép hangjukkal a h oltak birodalm ába csalogassák. A mese ked v eltjei m egértik a m ad arak beszédét; Assisi Szent F erenc legendájában vi-

1 H o rn y án szk y Gyula. A szó hatalm a. E. P h . K. 1914. 633. 1.

2 M unkácsi B ern ét. L élek m ad ár. Nyőr. 52:72.

szont ők h allg atják figyelemmel a szent prédikációját. In­

nen a m adárjóslás, az augurium hite is. A nyelv oly kife­

jezései, mint az e m líte tt hom érosi mea jctepcevTCt minden nyelvben élnek: a latin verba volant, a ném et geflügelte W orte, a francia m ots ailés s a m agyar szá rn ya s ige, szálló ige, röpke szó. R epül a szó, gyorsan hangzó kísérője büszke jelnek, m o ndja A rany a Szibinyání Já n k b a n . En­

nius azt kéri az utókortól, hogy ne sirassák, m ert holta u tán az emberek a jk á n fog röpködni, volito vivus per óra virüm . A ranynál: valam int S zá ll a madár ágrul ágra, úgy S z á ll az ének szá jru l szájra. Petőfi a fülem üléről énekli, hogy: E m adár az én szerelmem, A z én elsó h ajto tt lelkem.

Ezen a felfogáson alapul a varázsigékbe v e te tt hit is:

a szó maga m int olyan bír itt hatalom m al és képes csodá­

k a t művelni. A kinek a varázsíge birtokában van, a legve­

szedelm esebb szellem eket is szolg álatára kényszerítheti.

Ennek a mi néphagyom ányaink, népmeséink is számos p é ld á já t szolg áltatják. Prim itív népeknél a földm ívelő varázsigékkel b izto sítja földjének term ékenységét, gyó­

g y ítja meg a beteg fát, pusztítja el a kártékony állatokat.

A betegség az ősfelfogás értelm ében mindig dém onoktól való m egszállottság: a gyógyítás varázslók m estersége, kik titkos igékkel kiűzik a betegből a gonosz lelk et. Vesta szüzei varázsigeszerű im ájukkal m egállásra kényszeríteí- ték a szökevény rabszolgát, ha még nem hagyta el a vá­

ros határait, s am in t Vergilius énekli:

Carm ina vei caelo possunt d e d u c e re Lunam.

Carm inibus C irce socios m u tav it Ulixi, Frigídus in p ra tis cantando ru m p itu r anguis,

(Ecloga V III. 70—73).

A szó h atalm áb a vetett hit következm énye a ráolva­

sásoknak, később az imáknak. A z imádság prim itív felfo­

gás szerint nem is m ás, mint az istenség a k a ra tá t a szó és a form ula hatalm áv al varázslat a lá vonni s m integy kény­

szeríteni a kérelem teljesítésére. A zért a helyes szó meg­

v á lasztása ilyenkor rendkívül fontos. Az istent nem elég szem élynevén szólítani, hanem m elléknevei közül el kell

azt találni, m ely ily esetben ép a leghatásosabb. Inkább halm ozni kell a m elléknevezeteket, hogy a m egfelelő ok­

vetlen köztük legyen. így tesznek m ár a hom erosi himnu­

szok. H oratius a Carmen saeculareban, m iután Dianát A pollóval együtt a bevezetésben m egem lítette, különösen Dianához fordul, hogy a polgárok szám ára term ékenysé­

get könyörögjön. Ekkor m ár csak m elléknevén nevezi:*

R ite m aturos a p e rire p a rtu s L enis, Ilithyia, tu e re m atres, Sive tu Lucina p ro b as vocari,

Seu G enitalis!

E zért fontos az im ák szószerint való áthagyom ányozása is.

Ism eretes, hogy az imádságok m ennyi régi szóalakot, ki­

fejezést őriztek meg, épen m ert tilos v álto ztatn i a szöve­

gen, különben a tartalo m érvénye forog veszélyben.

Az élőszónak ez a hatalm a az írás feltalá lá sá v al át­

m ent a betűre, a festett, vésett, írott, nyom tatott szóra is, s m egtartotta m indazokat az asszociációkat, m elyek az ele­

ven hangsorokhoz fűződtek. A le írt varázsige ép oly kény­

szerítő erővel befolyásolja a démonokat, m int az élőszó.

A róm aiak varázsjegyekkel, archaikus, b a rb á r szavakkal beírt am uletteket hordtak, az ellenségnek szánt átk o t ólom­

táb lá k ra szegelték (defixio), a szerelm es ifjú lenyelte a lapot, am elyre im ád o ttja nevét írta ; v ará z se re jű szövegek elm ondásánál sz en t könyvekkel ellenőrizték a hagyomá­

nyos igék m eg tartását. A szibillai könyvek és a Carmina M artiana féltve ő rzö tt szövegéből jóslatokat o lvastak ki.3 4 Ha ily önállósága van a szóknak általában, mennyivel inkább megvan az önálló létre és jelentőségre törekvés a szem élyneveknél: az istenek és emberek neveinél. Prim i­

tív gondolkodás szerin t a név nem csak egyszerűen meg­

különböztető jegye a kérdéses szem élyeknek, hanem leg­

egyénibb tu lajd o n a, mely reá nézve jót vagy rosszat je­

lenthet. Nomen et omen. A név maga v a rá z se re jű lehet épúgy, mint az, ak i viseli. A névvel v arázslat ú tjá n vissza

3 U sener. G riech isch e G ötternam en. Bonn 1896. 336. 1.

1 Zolnai Béla. A lá th a tó nyelv. M inerva V. 24. 1.

is lehet élni s tu lajd ono sát m egrontani, viszont a puszta név útján jeles tu lajd o nságo k at is átszárm aztatni. Der Ind ian er sieht seinen Namen n ich t als eine einfache E ti­

qu ette an, sondern als einen deutlichen Teil seiner Indi­

vidualität, nicht anders, als seine Augen, oder seine Zähne, Er glaubt, d aß er durch einen böswilligen Gebrauch seines Namens ebenso gewiß w erde leiden müssen, als durch eine seinem Körper zugefügte W unde: írja Levy- B rühl A term észeti népek gondolkozásm ódjáról szóló könyvében/’ A görögök szerettek az újszülöttnek istenre em lékeztető nevet adni, mint Theodoros, Theokritos, Theo- dotos, Elerodotos. A z attikai Lykom idák ősüket, Lykost, egyenesen farkas képében ism erték. Nevük am a totemisz- tikus fark ask u ltu szra utal, m ely n ek em lékeit az athéni Lykeíon tulajdonosa, Apollon Lykeios is őrizte (H ornyán- szky Gy. i. m. 642. 1.). A m agy arság a totem izm us korá­

ban a volgai b o lg ár törökséggel érintkezve ragadozó álla ­ tokról, főként m ad arak ró l nev ezte el fiait, m int Ákos: só­

lyom, Kartal: sas, Kaplony: p árd u c , Kurd: farkas, Bese:

kánya, Torontói: sólyom. Á rp á d Kézai szerin t de genere T u ru l szárm azott (Gombocz: Á rp ádh ází tö rö k személy­

neveink. Mny. 10:24). M indebben az a hit vezette, hogy a névvel együtt rászállanak az illető á lla t hatalm as tu ­ lajdonságai is: e re je , bátorsága, gyorsasága, harci kész­

sége; oly jellem vonások, m elyeket a hadakozó, zsákm ány­

szerző nép, m int a magáéhoz h aso n lato sak at és kívánato­

sa k at első sorban becsült. És h a a keresztény szülő vala­

m ely szentet v á la s z t gyermeke nevéül, sokszor azt, akinek névünnepén sz ü le tett, abban a hitben teszi, hogy az illető szent a névazonosságnál fogva védeni, segíteni fogja az élet viszontagságai, m egpróbáltatásai között.

Az eufém izm us a neveket illetőleg abban nyilvánul, hogy bizonyos esetekben bizonyos neveket nem szabad ki­

ejteni. Ez az eufém izm us legtökéletesebb fo rm ája: a t i l o s s z ó t e l j e s e l h a l l g a t á s a . Euphem ism us p e r silentium. 3

3 Levy-Brühl. D a s Denken d e r N aturvölker. W ie n u. Leipzig 1921. 35. 1.

Ez érvényesül a prim itív népeknek abban a szokásában, am elyet tabunak nevez a néptudom ány. A tabu az a tö r­

vény, am ely m egtiltja, hogy bizonyos tárgyak, vagy szem é­

lyek nevét kiejtsék. Ilyen szó p éld áu l a törzsfőnek, fejed e­

lem nek neve, m ely a ttó l a pillanattól, hogy az u ra lm a t át­

veszi-, tabu. Ez te h á t névmágia, névvarázs. Még rendesen a hasonló nevűeknek is meg kell nevüket m ásítaniok; ha pedig a szó a rend es szókincsben is előfordul, a z t onnan szám űzik és más szóval helyettesítik. Sőt még azoknak a szavaknak is pusztulniok kell, am elyek a fejedelm i név egy-egy szótagját tartalm azzák . Míg Tahitiban P o m are ki­

rály n é uralkodott, a po (éjtszaka) szót nem volt szabad kiejten i s helyette m i-1 m ondtak. Egy más főnök T u neve a z t okozta, hogy a fetu (csillag) szót nem így, hanem fetiának ejtették. T itok az egyes törzsek t o t e m n e v e is, m ert a totem állat, m elyről a törzs el van nevezve, egy­

szersm ind védőszellem e is annak, s m ás törzsnek tilos ezt a nevet felvenni, m ert ezzel elh ó díthatná m agát a démont is a név birtokosától. M ikor a S eptuagintát görögre for­

dították, Ptolom aeus k irály feleségének neve Lagos volt, ami „n y u la t“ jelent. E zt a szót, m ely különben is egy tisz­

táta la n n a k ta rto tt á lla t neve volt, nem m erték használni, hanem helyette rövidlábút írtak (Megilla. T ractatu s. 9 b.).

H asonló az e ljá rá s a szellem ekkel szemben. N ansen be­

széli, hogy a grönlandiak, ha egy gleccser m ellett evez­

nek el, nem m erik nevét kimondani, különben szellem e m egharagudnék s egy jéghegyet vetne útjokba. Észak- am erika indián törzsei azt hiszik, hogy ha útközben a szik­

lák, szigetek, folyók neveit kim ondanák, sok esőt k a p n á­

nak, hajótörést szenvednének, vagy valam ely viziszörny nyelné el őket. Levy-B rühl írja Das Denken der N atur­

völker című, m ár id éz e tt művében: Ha a santalok v ad á­

szaton vannak s egy leopárdot vagy tigrist vesznek észre, társa ik figyelmét ezzel a fölkiáltással irányozzák re á : Nini egy m acska! vagy valam ely más hasonló á lla t nevével.

Épenúgy a cserokézek sohasem fogják azt m ondani, hogy v alakit m egm art a csörgőkígyó, hanem , hogy tüske szúrta meg; ha egy sast áldo zati célra megölnek, azt állítják ,

hogy havasi sárm ány volt. M indegyik kijelentés azt cé­

lozza, hogy a csörgő kígyó, avagy a sasnak szellem eit, akik szavaikat hallhatják , tév ú tra vezessék (35. 1.}. M int a királyok nevével, hasonlólag járnak el a halottak nevé­

vel szemben. K. F. K arjalain en Die Religion der Ju g ra - völker című művében azt állítja, hogy a h a lo tta t igazi n e­

vén évekig nem szabad megnevezni (129. 1.). B artje- nev szerint, ha valam ely rokonnak ug y anaz a neve, m int az elhunyté, m ással kell felcserélnie. D onner pedig arró l értesít, hogy a felső Vach m enti osztjákoknál a halo tt névrokonainak más nevet szokás adni (u. o. 91. 1.). Az ausztráliai tazm ánok azt hiszik, hogy ha valaki egy halo tt nevét megemlíti, az harag jáb an az illető testébe furakszik és m áját elem észti (Tylor: Die A nfänge d e r Cultur, Leip­

zig. 1873. II. 125. 1.).

Igen érdekes a prim itív népeknek am a szokása, hogy egym ással n e v e t c s e r é l n e k . Chamisso, a német költő, világkörülí utazásán (Reise um die W elt. II. 1848. Cotta kiadás) figyelte meg, hogy a C sendes-Ó ceán szigetein a bennszülöttek a szoros b arátságkötés jeléül neveiket el­

cserélik s azontúl m indenik a másik nevét használja. Ez voltaképen lélekcsere: átvevén a m ásiknak lelkét, az il­

lető most m ár am azért él, annak é rd e k e it viseli szívén, m intha csak a m agáéi volnának. Az e re d e ti név ilyenkor rendszerint el is vész a környezet tu d atá b ó l.0

E gyáltalán az, hogy a név jellem e befolyással van viselőjének jellem ére, nem csak az ősi hitben, hanem mai tudatunkban is él. A prim itív népeknél férfiavatáskor a gyermek új nevet is kap, annak jeléül, hogy imm ár a törzs teljes érték ű tag ján ak tekintik. Saulusból Paulus lett, mi­

kor pogányságából kikeresztelkedett, s e P álforduláshoz hasonló, mikor a szerzetes m a is új n evet kap, ha a világi rendből az egyházi rend tag jai közé öltözik. A névm agya­

rosítás is azt jelképezi, hogy az illető kilép régi közössé­

géből és új nem zetének leikéhez alkalm azkodik. Hogy mily jelentőséget tu lajd o n ítu n k ma is a név hatalm ának, V.

V. ö. Solym ossy S ándor. Névm ágia. M ny. X XIII. 1927. 93. I.

m u tatja azon politikusok hite, kik e ténnyel az illetőnek hazafiságát valóban biztosítottnak lá tjá k : a név m int v a­

lam i varázsige egy-kettőre á ta lak ítja az illető lelkét. A lig lehet kétséges, hogy a zsidóem ancipáció a m agyar nevek felvétele nélkül elérte volna hatalm as sikereit. M indazon­

által nem tagadható, hogy a névnek lehet és van erkölcsi értéke. Egy nagy név örökösét kötelezi annak hagyo ­ m ánya s a közönség súlyosabbnak érzi a társadalm i k á rt, ha ily név birtokosa követ el m éltatlan dolgot, m intha ugyanazt m ásvalaki teszi. A névhez fűződő e k é p zetk ap ­ csolás részben az oka, h a újabban a hatóság nem eng e­

délyezi a történelm i érték ű nevek felvételét, m elyekkel annyi visszaélés történt.

A nevek v arázserejérő l népmesék, népm ondák is t a ­ núskodnak. így az a ném et népmese, m ely G rim m nél R um pelstilzchen s a mi m esegyűjtem ényeinkben Panci- manci címen található. Egy m olnár a k irá ly előtt a z t á l­

lítja , hogy leán y a szalm ából aran y at tu d fonni. Ez nem igaz s csak a z ért m ondja, hogy leányát a király elő tt é r ­ tékesebbnek tűntesse föl. A király azonban szaván fogja, s a leányt a ztán zavarából egy manó segíti ki, akinek ny ak rav aló ját ígéri jutalm ul. A z eset kétszer ism étlődik m ind nehezebb körülm ények között; a leány m ásodszor gyűrűjét, harm adszor elsőszülött gyerm ekét ígéri a sz el­

lemnek. A k irá ly erre elveszi a m olnárleányt s a m anó egy év m úlva eljő az elsőszülött gyerm ekért. Az anya semmi áron sem a k a rja o d aadni s a manó végre azzal t á ­ vozik, hogyha három nap a la tt k ita lá lja a nevét, felo ld ja Ígérete alól. M ár két nap elmúlik, a leány minden k é p ­ zelhető nevet felkutat, de a manó valam ennyire nem et mond. Végre szolgája m eghallja, mikor a manó erd ei kunyhója előtt ezt dú d o lja: ,,De jó, hogy nem tu d ja senki, Hogy a nevem Pancím anci." M ikor a m olnárleány a h a r ­ m adik napon ezt a nevet szem ébe m ondja, a manó egyik láb ával ak k o rát toppant, hogy m élyen a földbe süllyed;

a másik lábát pedig két kezével m egragadva, dühében ön­

m agát széttépi. Hasonló szellem ű m ondát em lít B olte-Po- livka (Anm erkungen, I. 495) a lundi dóm építészéről, m ely

csak akkor sikerül, ha Szent L őrinc k italálja egy óriás nevét, aki v állalatáb an tám ogatja. Egy óriásasszony tói tu d ja meg a titokzatos szót, ak i gyerm ekét Find (másutt Finn) néven csitítg atja. Egy tiro li népmesében a pap úgy sz ab a d ít meg egy leányt ördögi szeretőjétől, hogy m egtu­

d a k o lta ! ja nevét. A leány éj j el k ét fiú énekét hallja, am elyben a B orjúláb név fo rdu l elő. E név segítségével az ördög aztán a pap hatalm ába kerül (u. o. 496. 1.).

A névvarázs em lékét őrzi a Lohengrin monda is. B rabanti E lz án a k nem szab ad a lovag n ev e után kérdezősködnie, m ikor az hattyútól vont hajóján m egérkezik, s am int mégis m egteszi, a h attyú elszáll vele. M e rt Lohengrin az isteni lovag, elvesztené égi erejét, ha földi nő m egtudná nevét.

Ez a tilalom valódi értelm e.7

D e nemcsak a szellemek jelenlétében, hanem azok birodalm ában (ahol tehát jelen létü k lehetséges) sem sza­

bad eg yáltalán beszélni. A P arciv al eposzok, m elyek volta- kép régi kelta m ondáknak lovagkori átalakításai, több efféle m ozzanatot tartalm aznak. A varázsló K linsor vá­

rá b a n senkinek nem szabad beszélnie. Parcival a G rá l vá­

rá b a n nem mer A n fo rtas betegsége u tán tudakozódni, bár­

m ennyire szánja, holott ép részvevő kérdése o ld an á fel a G rá l-k irá ly t a varázslat alól és gyógyítaná meg sebét.

P arciv al, mikor A rtu s király u d v a rá b a kerül és nevét kér­

dezik, csak azt feleli, hogy a n y ja őt beau fils-nek, eher fils-n e k hívja. Az egész udvar n e v e t együgyűségén, m ert e k o rb an m ár feledésbe ment az őshagyomány, hogy az igazi név eláru lása veszedelem m el járhat. Ide vehető az O dyss: Ou t i? (Senki) szójáték is, mellyel O dysseus él, m ikor Polyphem os a nevét kérd i. A mi férfi H am upipő­

kénk is azt h ajto g atja, hogy az ő neve N em tud om ka.8 A tulajdonnevekhez fűzött e hiedelm ek még fokozot­

tabb m értékben érvényesülnek i s t e n n e v é v e l szemben.

Isten neve ép e z ért a primitív n ép ek n él gyakran csak a papok titk a s a beavatottak, m ég h a akarnák, sem profa-

7 V on der Leyen. D as M ärchen. 57. 1.

8 V. ö. Solym ossy. Névmágia. M ny. X X III. 1927. 87. 1.

nizálh atják . N ém ely ausztráliai néptörzsnél az a szokás, hogy férfiavatáskor az öregek m egm ondják az ifjaknak a főisten, Tharam ulum , nevét, m ásk or azonban a világért a j­

k u k ra nem vennék, hanem így beszélnek róla: ő, az ember, a k it em lítettem . A nők pedig sohasem is tu d já k meg a ne­

vét, csak popang, atya, néven ismerik. H olub szerint a Zam bézi körül lakó törzsek sohasem ejtik ki főistenük, N yam be, nevét, hanem helyette a z t m ondják: molemo, ami á lta lá b a n istent, szellem et jelent. A kínaiak úgy mondják, hogy Tien voltaképen csak a m ennyet jelenti, de annyit is tesz, mint sang-te, azaz főisten. „Mivel a törvény tiltja, hogy nevét kiejtsük, csak a lakóhelyét nevezzük meg."

A lla h nagy neve is oly titok, m elyet csak a próféták és szentek ismernek. S ty x nevét a görög istenek is csak bor­

zalom m al e jte tté k ki főesküjökben. A rhadam antysi eskü abban állt, hogy isten neve h e ly e tt lúdra, kutyára, kosra, s hasonlókra esküdtek, m ert a k rétai R hadam antys az istenek nevével való visszaélést kárh o ztatta s elrendelte, hogy a m agánesküben inkább állatneveket használjanak.

Ez ominózus félelem legteljesebb gyüm ölcseit a r a b - b i n i k u s i r o d a l o m b a n term ette. A héber papság hihe­

te tle n találékonyságot és skolasztikus elm eélt fejtett ki.

hogy a Jahve valóságos nevének említése vagy leírása á l­

ta l rázúduló veszedelm et elk erü lje. K ülönösen a tetra- gram m aton, isten négy betűből álló neve ,-pH \ vagy en­

nek kétbetűs fele ÍT \ állo tt tilalom alatt, m int olyan, m ely isten egész lényét m agában foglalja: az igaz egyis- tenét, kinek fogalm át a zsidó nép oly nehéz küzdelm ek á rá n alkotta meg a pogány istenekkel való leszámolás u tán s akit m ost egyedül s a já t kizárólagos birtokának te ­ k in tett. Ez a név istent, mint a végtelenség, tökéletesség és fenség eszm éjét fejezte ki, m int él e//ont.10

Istennek többi nevei, m int q «,“T S x Elohim és H ^ El, nem állanak m ár ily erős tilalo m alatt, m ert ezek csak általáb an az istenség fogalm át fejezik ki s a k á r idegen

10 A braham G eiger. U rschrift u. Ü bersetzungen d e r Bibel. B res­

la u 1857. III. T en d en tiö se A enderungen.

isten ekre is le h e te tt őket alkalm azni. Ezeknél csak akkor tá m a d t nehézség, ha isten nevével olyasm i került volna kapcsolatba, am i hozzá m é lta tla n volt, vagy ellenkezőleg h a idegen istenekről kellett o ly a t állítani, ami elism erte volna hatalm ukat, mely csak a z egy igaz istent illeti.

A veszély elkerülésének egyik m ódja volt tehát, hogy isten négybetűs nevét, a tetrag ram m ato n t, szövegolvasás közben egyszerűen elnyelték, vagy olyan halkan ejtették ki, hogy nem leh e tett hallani, vagy úgy összeolvasták a szöveggel, hogy nem lehetett érten i, vagy pedig megcson­

kítv a ejtették ki. M ás e ljárás volt, hogy isten neve helyett egyszerűen a z t m ondták: A N É V . így isten nevét nem e j­

te tté k ki, mégis mindenki tu d ta , hogy róla van szó. Ism ét m ás mód volt a szöveget úgy vokalízálni (a héber írás tudvalévőleg nem jelzi a m agánhangzókat], hogy isten n e­

véből más m egfelelő szó k eletkezzék. Ez különösen ké­

sőbbi időben jö tt divatba, m iko r a punktátorok a m agán­

hangzók helyét jelekkel p ó to lták . Ekkor általánossá lett helyett ' J “ N, azaz J a h v e helyett A d o n a i-1 (uram) olvasni. A görög fordítók ezt x v qi o g -szál ad ták vissza.

H a istenről m éltatlan dolog v o lt állítva (például Mózes 20. 13.): És m ikor az Isten k ib u jd o stata engemet az én atyám nak házából (Károli), a k k o r ez a „k ib ú jdostat“ nem lá tsz o tt isten személyéhez illőnek, teh á t u tán a többes szám ba tetté k az állítm ányt és így istenekre, azaz pogány istenekre, bálványokra v o n atk o ztatták (Geiger. 283). M i­

k o r Dávid isten t szidalm azza (2, Sámuel. 12, 14), egysze­

rű en becsúsztatták a ' ; i x (ellenségei) szót, s így &z é r­

telem m egham isítása árán D áv id d al Isten ellenségeit szi- d alm aztatták (u. o. 267). íg y h ely ettesítették Jób köny­

vében is az átok szót á ld á ssa l, mikor neje, szenvedései közepeit, a rr a buzdítja: Á tk o z d meg az Iste n t és halj meg (Jób könyve: 2, 9. v. ö. m ég: 1, 11. 2, 5. Károli G ás­

p á r fordítása azonban m e g ta rtja az „átkoz“ igét. Továbbá:

1. K irályok könyve: 21: 10, 13. Zsoltárok könyve: 10, 3.).

2. Sámuel, 7, 23 helyét is: „M elyik nép a z é rt olyan, m ind az egész földön, mint a te n é p e d az Iz rá e l? m elyért e l­

m en t volna az Isten, hogy m eg v áltan á azt m agának való 2

népül és m agának nevet szerezne és veletek nagyokat cselekednék, m elyek csudálatosak lennének a te földed­

ben, kiűzvén a te n éped elől a pogányokat és az ő iste­

n e ik e t? “ is úgy olvasták, hogy m inden az egyistenre vo­

natkozzék s még a látsz ata se legyen meg, hogy m ás is­

tennek is lehetne ak k o ra hatalm a, m int Jahvének.

H asonló törekvésekre találu n k a görög-római hitvi­

lágban is. Az eleusisi m isztérium ok egy ő űeóc -t és egy f] fted-t im ádtak, te h á t nem nevezték meg az illető istent és istennőt, hanem csak általában jelölték meg (H ornyán- szky, i. m. 639). Bona dea is eredetileg több istennek volt közös neve a tulajdonképeni hely ett (Ókori Lex.). A űe ó s vokativusza a görögben épúgy ism eretlen volt, m int deus-é a latinban. Az istent nem m erték e bizalmas form ulával egyenesen m egszólítani, hanem a vokativusz h e ly e tt is a nom inativuszt alkalm azták. A róm ai eskűform ák is mu­

ta tjá k az egybeolvasás (egybem ondás) és névcsonkítás eseteit. M edíus Fidius-ban a m edius ehelyett van: me Dio- vis vagy Dius se. juvet (Fidius Ju p ite rn e k , m int a hűség istenének m ellékneve), de egybem ondva a medius, közép­

sővel, egyhangzású. E depol ebből van: e deus P ollux, P ol­

lux istenre, vagyis m ind a két szó meg van csonkítva (O.

K eller: G ram m atische A ufsätze. II. 155—6).

Efféle istennév elv álto ztatáso kkal a modern nyelvek­

ben is találkozunk, de m ár az e re d e ti képzetek elhom á- lyosultával inkább tré fás színárnyalatban. K ülönösen az esküform ákban m ara d ta k meg és élnek tovább. így a fran ­ ciában: p a r Dieu h ely ett: parbieu, parbleu, parguié, par- gué, pardienne, pardi; m órt de D ieu helyett: mordieu, morbleu, morguié, morgué, m ordienne, mordi, mardi (k ed d re!); par la m órt, par la m órt de beuf; v ertu de Dieu h ely ett: ventredieu, ventrebleu, par la ventre (le v entre helyett), par le ventre beuf; cor de Dieu h ely ett:

cordieu, corbleau; sang de Dieu h e ly e tt: sangbleu, sambleu.

Sacre Dieu helyett: sacrebleu, saerelőtte, saprebleu, sap- relőtte; sacristi h ely ett: sapristi. N otre Dame h ely ett:

tredam e, nettre dene (Rabelais), nostre dinse, tredinse (M oliére). Hasonló a ném etben: G o tt helyett P otz ezek-

ben: P otz W elt, P o tz W etter, P o tz B litz, P otz Stern, Potz tausend, P otz saprem ent, P o tz schlapperm ent. Gott stra f' mich: Gott stram bach, ‘ stram bach. Jesus h e ly e tt:

Jessas, Jesses, J eru m , Jem ini (m elyet A rany is h aszn ál:

Év kezdetén, Elv. A lk. II., ebből: 0 J e s u domine). A z an ­ golban: by Jingo e. h. Jesus. Isten neve, God, h e ly e tt az angolok a good (jó) szót haszn álják : good gracious, m y goodness, thank goodness, good by.

Ilyen eufém isztikus elváltozások találhatók az ördög nevére vonatkozólag is. A franciában diable h e ly e tt:

diantre, diacre, diole (R abelais. G argantua, III. 54), diesble (u. o. II. 76). G uiantre, gueble. A ngol: the deuce, the dickens. Spanyol: par diobre. O lasz: diascolo, diacine, diancine, perdinci. A ném et Teufel hely ett: T euxel, Tei- xel, Deuker, Deiker, Deutscher; k ö rü lírással: der alte böse Feind (Luther), A z angol d—l a. m. devil a betűk elhallgatásával tesz e leg et az ominózus félelem követelm é­

nyének.11 A mi nyelvünk szintén ism er efféle elváltoztatáso- k a t: Bizony Istók, b izo ny István e. h. bizony Isten. A z is­

tállóját, iskoláját, istánciá ját e. h. az istenit. Isten uccse:

Istó k uccse, Istráng uccse, istiglici, Istrángbáró. D rasztikus m ondást helyettesít: az istentáját. J é z u s neve h e ly e tt: a jébuzeusát, a jégenkopogóját. T erem tette helyett: a ter­

m ésű, teringettét, a terem buráját. A nyiistyit neki (Mny.

IX. 190.).

Isten neve elkerü lésén ek egyik m ó d ja az is, hogy he­

lyette jelzőt alkalm azunk s az istennek valam ely tu la j­

donságát m ondjuk neve helyett. Ily en : M indenható, M in­

dentudó. Áldjon meg a m indeneknek A lkotója. M ert övéit el nem hagyja, Ki m in d n yá ju n k édes a tyja (A rany). T udta, hogy az, aki a szív e t vizsgálja, M inden kívánságát benne m egtalálja (Toldi VI). Ilyen Jézus neve helyett az Üdvö-

11 A francia eu fém izm u so k ra v. ö. B ö k e m a n n . F ran zö sisch er E u ­ phem ism us. Inaugural D is s e rta tio n Berlin. 1899. — A n é m e te k re : K.

Schettler. D er v erh ü llen d e o. euphem istische Zug in un serer S p rach e.

W issenschaftliche B eih efte z u r Ztschr. des A lig. deutschen S p ra c h ­ vereins. 135. 1. — O. W e i s e . A esth etik d. deutschen S prache. T eub- ner. 1909.

2*

zítő. „K risztu s“ maga is a z t jelenti: fe lk e n t. Isten egy­

szü lött fia. M ária neve h e ly e tt: a Boldogságos, a Szűz, a Szűzanya, Iste n n e k szent anyja. H artw ick püspök említi Szent István legendájában, hogy a k irá ly országát Isten anyjának védelm ébe aján lá, ki iránt a m agyarok oly tisz­

telettel viseltettek, hogy m ennybem enetelének ünnepét tu ­ lajdon nevének hozzáadása nélkül Boldogasszony napjá­

nak m ondják (II.). A ném etben efféle d e r Schwarze, der Böse az ördög neve helyett. Grimm J a k a b helyesen m u­

tato tt rá, hogy a behüte, bewahre form ulákban a Gott szó vallásos félelem ből m aradt el (EphK. 1914. 638).

Az eddig vázolt inkább a névmágia k örébe tartozó e l­

járásokkal szem ben valódi eufémizmus az, mikor a re tte ­ gett lénynek: állatn ak vagy embernek hízelgő, kedveskedő nevet adnak, hogy ezáltal h a ra g ja k itörését neve em líté­

sekor m egakadályozzák. A z ugornépek, kiknél a m edve­

tisztelet részben, mint pld. a voguloknál, m a is fennáll, a szent á lla to t nem eredeti nevén nevezik, hanem a szláv m edvedi szóval mézevőnek. Ez m ár m agában a szlávban is eufémizmus, er. lat. ursus vagy gör. a qxto?-szal szem ­ ben. A ném et Bär, az angol bear, er. a. m. barna. A m ed­

vét a germ ánok sem m erték igazi nevén nevezni, s ez idő­

vel feledésbe is ment.12 M unkácsi B e rn á t a Hunfalvy- Album ban M edveeskü a voguloknál c. tanulm ányában közli azon elnevezéseket, m elyek ott a m edvéről dívnak.

E tan u lm án y át később kiegészítette a Vogul népköltési gyűjtem ény II. és III. kötetében (Istenek hősi énekei 0313.

0318.). így: az erdőben élő öreg, állatatya, állatöreg;

apuska, apó, nagyapó; hugocskám, öcsikém ; szent állat, hatalmas álla t, nagyságos állatocska; nyírhéjas, nyírbocs- koros férfiú (mivel a lev ált nyírfakérgeket bocskorként a ta lp á ra ö ltögetí). A vogul a farkast és a szarvast is csak leplezett kifejezésekkel m eri emlegetni; am annak nevei:

sáli purne uj, rént harapó állat, pong uj, fogas állat; ezé:

antin uj, sza rva s állat. Nem véletlen, hogy e két állat n e­

vét a m agyar is csak jelzővel mondja, ú. n. tapadással,

12 S a n d íe ld -Jen sen . Die S prachw issenschaft. 1915. 49. 1.

m in t szarvas és farkas á lla to t. Európai jelenség a m e­

n y é in e k menyecske, asszonyka elnevezése. Egy m ese a m enyétnek szép fiatal asszonnyá v á lto z ásá t m ondja el.

így lett a m enyét a m ag y arb an 13 m enyed > m enyet >

m enyét, az olaszban donnola, az újgörögben nym phica, a szlávban nevestuca, a spanyolban com adreija.

Hasonló eufém isztikus gondolkozás az, mely az A ttila elnevezésben nyilvánul meg. A hún k irály eredeti hún neve nem m aradt ránk. Maga P risk o s rhetor, aki színről-színre lá tta s kitűnő jellem rajzát h agyta ránk, szintén csak a gö- rögösített A tté la s néven ism eri. A m ag yar Etele sz ab á ­ lyos hangváltozással lett a gót A ttilából (Etm. Sz,). E gót szó pedig azt jelenti: atyácska, tehát kicsinyítő, kedves­

kedő név az igazi név h ely e tt, mely ta lá n maguk a gótok előtt is titok volt, de ha ism erték is, nem m erték hatalm as u ru k at igazi nevén nevezni. Semmi ok sincs tehát e név eredetét, m int azt több tu dó su nk még m a is teszi, a Volga folyó tö rö k -ta tá r Atil, Ä d ä l nevében keresni. H asonló népiélek szülötte az orosz batyuska, a. m. atyuska, m ellyel az oroszok nevezték c á rju k a t. A vogulok apuskának hív­

ják (asikeu) Numi Tarem et, a m ennyekben trónoló, m in­

denható, ősistent (M unkácsi: Regék és énekek a világ terem téséről. Vogul Népk. gyűjt. I. 281.).

Az eufém isztikus névm ágiának ta lá n legérdekesebb esetei azok, am ikor ominózus félelemből ellenkező értelm ű nevet adnak az illető isten nek vagy szellem nek: jóságát, kegyességét hangoztatják, hogy ezáltal elvegyék a m eg­

szólítás élét s mintegy eleve kiengeszteljék. K lasszikus p é ld á ja ennek az E um enisek elnevezés: jóakarók, E ryn- nisek, azaz bosszúálló istenek helyett. A eschylos O resteiája végén el is m ondja e szokás történetét.

Nem le sz te k im már b o ssz ú á lló istenek,

Nem: jószívűek és m a g a s z ta lt p ártfo g ó k (1027—8).

U gyancsak a bosszú istennőit K okondrios szerint

13 H orger. M ag y ar szavak tö rté n e te . 1924. 120. 1.

08(xvaí űecu, szent isteneknek nevezi a közszokás. So­

phokles szerin t az E rynnísek: az ős sötétség édes gy er­

mekei (ylnxEiai jtalöeg anyaion ^ v.ótov (Oed. Col. 106.).

A róm aiak P arcae-nek nevezték a sorsistennőket a „ p a rc o “ igétől, noha senkit sem kím éltek. U gyanígy a ném etben:

die H olden e. h. U nholden. P ersep ho ne nevét, m ely a jtégítco, pusztít, igéből ered, MeÍutcÓvi] azaz m ézédesre ([xé^iTta méh, méz) v á lto z ta tta a v allási félelem, m ely a halál isteneivel szem ben elsősorban nyilvánult meg.

Az indusok legfélelm esebb istene Qiva a. m. szerencse- hozó. A J t ó v t o ; é i ’l s i v o ? neve ered etileg u |e i v a s volt, azaz b a rátság talan , hisz ha m áshonnan nem, O restes m on­

dájából tud ju k, hogy a th rá k k irály m indenkit föáldozott, kit rossz sorsa p a rtja ira vetett. A görög eucorupog „jó n ev ű “ a balo ld al jelzésére, nyilván eufém izm us, m ert hiszen a görögöknél a baloldal volt szerencsétlen. Homeros még nem ism eri a kifejezést s helyette á p i o x e qó 5-t h asznál, ez a. m. „első" s aztán „jobb", épúgy, m int uq 10 x0 5 első és legjobb. Az éjszaka a görögnek sncppóvi] a jó in d u ­ latú, noha ép a görög közmondás szerint: Az éjszak a senkinek sem barátja. E kifejezést m á r Ammíanus M ar- cellínus eufém izm usnak ism erte fel. A livádiai újgörög a sciroccot ő péyag a nagynak hívja, .nyilván azzal a cél­

zattal, hogy e veszedelm es szél kím életes legyen irá n ta.

Pliniusból tudjuk, hogy B eneventum eufém izm usnak kö­

szöni e re d e té t M aleventum helyett. L élektani szem pontból hasonlónak m ondhatjuk ehhez, m ikor a párizsi P lace de la R évolutíont, ahol a francia forradalom idejében a ki­

végzések történtek, Place de la C oncorde-nak, az E g y et­

értés teré n ek nevezték el. Eufémizmus a m aláriának febris sa n d a neve, vagy az orbáncé: das heilige Feuer, S z e n t A n ta l tüze. M aga az ,orbánc‘ szó szláv közvetítéssel a. m.

S zen t Orbán tüze (Mny. IV. 85), a középkori latinban: ignis sacer Firm ini, morbus beatae M ariae (Du Cange ignis sacer címszó a latt). A róm ai császárok Serenissim us cím­

zése: a legderültebb, legvidámabb, hasonló eredetű, hiszen arcán ak kom orsága veszedelm et je le n te tt alattvalói szá-

m á ra .14 Ide vehetünk n é h á n y m agyar károm ló szólást, m int: A z áldóját! A k i á ldó ja van! T u d ja az áldás! M enj az áldásba! V erjen meg az áldás (Mny. II. 9.). A ragyo­

góját! A k i ragyogása van! M ajd m egim ádlak! Ügy j á r ­ kálsz itt, m int egy zöldséges kofa, a dicsőségedet! (Üj nem zedék 1926. IX. 12). E zekben a jójelentésű szó a rossz h ely ett van: áldás az átok helyett.

III.

A m ásik nagy terület, am elyen az eufémizmus é rv é ­ nyesül, a halál tárgyi köre. A prim itív em bert nagy féle ­ lem tölti el a halottakkal szemben. Okozza ezt közvetle­

nül a h o lttest rémes látv án y a, a h alál títokszerűsége, to ­ vábbá a m ásvilágban való hiedelem. A primitív em ber szerint m indenkinek két é n je van: a testi, a kézzelfogható, s egy szellem szerű, m ely ma j d mint árn yék kisérí, m a j d a víz felszínén tükröződik, ma j d a visszhang szavában fe- lelget. Ez távozik el testéből, mikor álm ában é jje le n te ism eretlen vidékeket já r be és csodás dolgok esnek meg vele. Ez hag yja el testh üv ely ét a h alál alkalm ával és oda épúgy visszatérhet, hab ár hosszabb idő múlva is, m int ahogy reggeli ébredéskor visszatért az éj tarka képei után. Ha az elhunyt visszajő, épúgy viselkedik, mint é lté ­ ben viselkedett: ha k ív án ság át nem teljesítik, m egharag­

szik; ha m egsértik, bosszút áll; de ha hódolnak előtte, ha m egajándékozzák, kegyes és kíméletes.

A h a lá lra vonatkozó szertartáso k e z ért két irán y ú ak : egyrészt meg ak arják gátolni, hogy a h a lo tt visszatérhes­

sen, m ásrészt a rra törekszenek, hogy a h alo tt a m ásvilá­

gon jól érezze magát. A tu p ik lekötözik halottaikat, hogy ne tu d jan ak megmozdulni, a dam arák ülő helyzetben ökör­

bőrbe v arrják . M ásutt elh ag y ják vagy lerom bolják azt a kunyhót, ahol a halott tartózkodott, vagy nem a ren d es

14 Ez eufém izm usokra v. ö. O. K eller, I. m ű 155—57. és G erb er, D ie Sprache a ls K unst. 1885. II. 277—280.

ajtón, hanem egy újonnan vágott nyíláson viszik ki, m e­

lyet a z tá n befalaznak, hogy ne ta lá ljo n többé vissza.

Gonosztevők, vagy az ellenség h a lo ttja in a k el nem tem e­

tése is azon a hiten alapul, hogy ha a te s t elpusztul, a lé­

leknek nincs hová visszatérnie. A d am arák farkasokkal fala tjá k föl halottaikat, hogy testük megsemmisüljön, m á­

sok ragadozó m adarak k al tépetik szét. A homerosi épo- szokban a legnagyobb fenyegetések egyike, hogy a hős testé t k u ty ák és m ad arak zsákm ányául fogják átengedni

(L. alább 36. 1.)

A h alo ttó l való félelem m ásik m egnyilvánulása vi­

szont m inden valódi vagy képzelt ó h a jtá sán a k teljesítése.

E felfogás szerint olyan rendkívül fontos a temetési sz er­

tartáso k pontos elvégzése, mint azt m ég a görögök és ró ­ m aiak korában is tap asztalju k . E zért tem ették vele p rim i­

tívebb korokban fegyvereit, lovát, rabszolgáit, nejét. A h a ­ lottégetés is, m int m a tudjuk, a h o lttestn ek kiszárítása volt konzerválás céljából. Olykor m agas hegyek csúcsán tem etkeztek, hogy a h a lo tt b án tatlan m aradjon, vagy a folyó m ed ré t vezették el, mint A la ric h n ak a Busentoét, vagy E telén ek a D unáét, hogy senkise férhessen hozzá.

A távoli, bizonytalan területen, ahová a lelkek k ö l­

töztek, a m elyet mind messzebbre, végül a világűrbe h e­

lyeztek, nagyban és egészben oly társad alo m b an éltek to ­ vább, m int földi életükben és foglalkozásaik is hasonlók m aradtak . E más világon lehetett a z u tá n m egvalósítani azokat az erkölcsi követelm ényeket, m elyeket az em ber oly tö k életlenül talá l fel a földi életb en : az erény meg- jutalm azását s a bűn büntetését. E z erkölcsi képzetek hatása a la tt, am int a tá rsa s élet fejlő d ése folytán egyre erősbödtek, v ált a m ásvilág mind derültebbé. Hom eros komor alvilág án ál m ár jóval tűrhetőbb a Vergiliusé, ahol a jó lelkek az Elysium ban kedvelt földi foglalkozásaikat űzik tovább. Még inkább az a kereszténységé. Bár D an ié­

nál a pokol gyötrelm eit senki sem feste tte megrázóbb e rő ­ vel, a paradicsom ra jz á b a n viszont a tiszta üdvnek oly lélekem elő képe tá ru l elénk, hogy a keresztény szám ára

e m unkás világot siralom völgyévé teszi a túlvilág eszm é­

nyi boldogságához képest.

A h alál nyelvi kifejezései ezen felfogásokon a la p u l­

nak s azt a lelkiséget tükrözik, m elynek nyom ukban szük­

ségképen k e lle tt ébrednie. £ kifejezések, m elyeknek e re ­ detileg m ind konkrét értelm ük volt, idővel eufém isztikus színt nyertek, amennyiben a halál rideg tényével szem ­ ben inkább a n n ak kísérő k örülm ényeire utaltak, s külö­

nösen, mikor m ár képletessé váltak, leleplezték, sőt szép színbe ö ltöztették a valónak kietlenségét. Ha valakiről ahelyett, hogy „m eghalt" a z t m ondjuk, hogy elköltözött, a h alál k épzetét az e lu tazásra vittük át s így azt a k é p ­ zetso rt k eltjü k fel, mely az elu tazással m áskor is tá rsu lt:

hogy az illető csak ideiglenesen távozott, hogy vissza fog térni, m int ahogy utazásaiból m áskor is visszatért. H a p e ­ dig még azt is hozzátesszük, hogy egy jobb hazába tá vo ­ zo tt, még a távolm aradás id e jé re is m egnyugtató k épze­

teket és érzelm eket k eltettü nk fel. Ha a h alált m int á l­

mot, nyugvást, pihenést jelezzük, ism ét egy m egszokott és épen nem kínzó, sőt m egnyugtató k é p z ettá rsítá sra adunk alkalm at, hiszen az álomtól e lv á lasz th ata tla n a felébredés képzete, még pedig egy felfrissült, m egújhodott létre. M ég a testi elválto zás egyszerű m eg állap ítása is, mint kiadja, kileheli lelkét, utolsó leheletéig, azáltal, hogy egy m ozza­

n a tra utalnak, mintegy elvo n ják a figyelm et a gyászos tény e g é s z szomorú jelentőségéről. A zok a kifejezések aztán, m elyek a másvilági üdvről szólnak, mint m egbol­

dogul, az örök világosság fé n y e sk e d jé k neki, m agához vette az Úr és hasonlók, egyenesen boldogabb létnek tü n ­ tetik fel á h a lá lt az életnél. A költői nyelv e téren is re n d ­ kívül m eggazdagította a köznyelv szokott kifejezéseit:

m egújította, kiszínezte, szem léleti és hangulati elem üket kiem elte. De végeredm ényben ezek is a halálról k ialak u lt általános képzeteken alapu ln ak.

Igen szépek a vergiliusi kifejezések az A eneisben;

ezeknek sokszor szinte fo rd ítá sá t ta lá lju k meg V örösm arty Z alán F u tásáb an .

In ventos vita recessit (4:705). V itám dispergit in

auras (2:617). Szomorú lelk é t az egekbe bocsátá (8). P u r- puream vomit ille anim am (9:349). V érével lelkét hadi térre b o csátja (3:372). Anim am ra p it trajecto g u ttu re (10:348). J a jd ú ló ajak án fájdalm as lelke kiröppen (Hűség diád. III.). Szíve sebéből Vérözön ömlik alá s vele omlik az életi szépség (Hűség diád. III.). A b ditaque íntus S pira- m enta leta li volnere ru p it (9:580). L elkét a leütött b a j ­ nok méltó jobb h arcra kihörgé (7:450). A st illi solvuntur frígore m em bra V itaque cum gemitu fugit indignata sub um bras (12:951). Megy pusztán s egyedül nyom orult, rossz lelke pokolra (8). V isszaröpült egyedül rossz lelke pokolra (8). Teste pedig m egrázkódik s remeg a nagy erőtől, M ellyel • m egbúsult hős lelke kíszálla belőle (3).

H asonló helyek H om eros Iliasából Kemenes fo rd ítása alap ján:

E llehelé lelkét s féregként nyúlt el a porban (13:

654). Lelke tovább rö p p en t kópiák h asogatta sebén á t (14:

518). L ebukott m eredek tornyábul a várnak, M int v a la ­ mely búvár, s csontjából lelke kiröppent (12:384). H ogy vén tagjaiból H ádeshez szálljo n a lélek (7:131).

Efféle közönséges szó lá so k :

K ilehelte lelkét, kim ent, kiszállt belőle a lélek, k ia d ta a lelkét, e lá llt a lélegzete, végsőt lehel, utolsó leheletéig.

K iadta a p á rá já t (állat), k ifújta a p á rá já t. Nem kim ent belőle, bennszorult a p á ra (Toldi 5:9).

A testrészek közül különösen a s z e m az, m elyet a legtöbb szólásm ód em leget, mint a h a lá l beálltakor el- változót.

B ehunyja, vagy leh u n y ja szemét; elhuny. Szemei m eg­

törtek, m egaludtak, elhom ályosodtak. M egüvegesedik, megködösödik, elködül, elfénylik a szem. M egfagyott a szeme (Jó k a i). Beham vadozának tündöklő szemei (K ét szom szédvár. III.). Sem b ehunyt szem em et fel nem igéz- heti Lollim b arn a szem öldöke (Berzs. A közelítő tél).

Különösen a szem elsötétülését, a h a l á l b e á l l ó é j ­ s z a k á j á t tu d ja a költői nyelv rem ek változatokban elénk tárni. Hom eros és V örösm arty ennek legnagyobb m esterei.

H alálos setétség szem ére borula (Baksay. II. IV .).

H alálos sötétség a szem ét megülte (u. o.). Éj ült a szem é­

re, elhagy ta a lélek. Éji homály leg o tt szemein borongott.

(IV.). J ö tt a b íborsetét halál és a hősnek befogta k é t sze­

m ét (V.). T érd re rogy a bajnok, k ét keze a gyámol, Lepel száll szem ére sötét éjszakából (V.). Tündöklő szem eit be­

vond a halál örök éje (XIII.). Örök éj szállott le szem ére (X III.). És szem e víg fényét kezeim m el örökre eloltom (Z. F. IV. 179.). Szem eikre h a lá l ü lt (Z. F. V II. 376.).

E lm erü lt a nagy vas agyába, S a rövid életnek fén y é t ki­

törülte szem éből (Z. F. 520— 1). íg y ez igen gyors köp ja­

vető nagy k á rt tőn eloltván Sok bajvívónak szem e fényét (Z. F. V II. 120—21). K itörölte élete fényét (Z. F. I. 521.).

H ideg vasheggyel örökre eloltja világát (Z. F. V. 278.).

Elcsügged, beborítja szem ét a d urva halálnak Jégkeze (Hűség diád. II.). Szemeire h alá lk ö d hárul (Ar. K atalin).

H á ló ja haláln ak szem eit környezte (B. H. X II.). K ét sze­

m ét h alálos hályog eltak arta (Toldi. III.). N apfogyatko­

zás jö tt szeme p illá já ra (Pet. J . V .).

E g y é b t e s t i v á l t o z á s o k :

O tt tüstént leh ajo lt hős k a rja , homályba borultak A rcai, m elle szorult, a vér pedig omla sebéből (Z. F.

V III. 395—6.). S zé p feje íélrecsuko lt s vele csuklott p a j ­ zsa, sisakja, S tündöklő szemeit bevoná a h alál örök éje (II. X III. 543—4.). Félre konyult a sisak terhelte dicső fej (II. V ili. 308.). J a j de vége van m ár, leesett az álla 1

1 A h a lá l k ife je z é se it ö sszeállíto tták : R a d ó A n ta l N yőr, 22:305.

— Kí í s Ernő u. o. 35:357. — Radó A n t a l és Révai S á n d o r u. o.

35: 483— 5. — Verő Leó. T réfák a m eg h alásró l. u. o. 35: 387. — Lehr A l b e r t T oldi K om m entár. 170. — Pára Ferenc. R okonértelm ű szék. 1507. 3C7—8. — Z li n s z k y Ala dár. S tilisztik a. 1914. 21. — Otto Keller. G ram m atische A ufsätze II. 1895. 158— 163. — O. H ey. E u p h e­

m ism us u. V erw an d tes im L ateinischen. A rchiv für lat. L exicogra­

phic u. G ram m atik. XI. 521—524. — K. N y ro p . Das L eben d er W ö r­

ter. 1903. 16— 18. -— Oscar Weise. A e s th e tik d er deu tsch en Sprache.

1509. 83— 84. — V. ö. még: Kleinpaul. V olkspsychologie. 1914. 6—

7. — W u n d t . V ölkerpsychologie. IV. 126. — Tylor. A n fänge der K u ltu r. 1873. I. 423— 26. — F. Z a k e lj . H om erische E uphem ism en fü r T o d u. Sterben. Jah resb erich t d es k. k. O bergym nasium s zu L aibach. 1884.

(Toldi Est. V I.). A jk a bezáródván szomorún elhallgat örö kre (Hűség diád. II). H alálos némaság, csend. É let­

erő je legott feloszolt s m eg szű n t lehelése (IL. VIII. 315.).

Jellem ző vonás az arc elsápadása. H alálsápadt. P allid a m ors. A dy nál: S aki előtt m egállanak, Elsápad és nye­

regbe száll (A halál lovai). Schiller B ürgschaftjában: So m uß er statt deiner erblassen. So muß der F reu n d mir er­

bleichen. — É rtünk hevült, m iattunk m egszakadt szív, Te a z enyészet ágyán porladó (Széch. eml.). Összerogy ez s kedves képét elfu tja setétség, És mely olyan igen nagy volt, szive lángja elalszik (Z. F. III. 292—3). M egoldott tag­

ja it elhagyta az élet (Baksay. II. IV.). S büszke nyakán s u jtá k arddal, hogy térde lecsu klo tt (II. XI. 240.). M ert hős H yppasidés H ypsénort v erte keresztül Lágyékán s m á­

ján s térdét m enten meg is oldá (II. XIII. 411— 12.). Hős A kasztót Irh a fejbe üté h átul, Hogy csak eln yu jtó zo tt m essze a p a d k á tu l (N. C. I.). Ellehelé lelkét, s féregként n y ú lt el a porb an (II. X III. 654.). A farkasfíakban sem v o lt m ár lehellet, Eltaposva n yú lta k Toldi lába m ellett (Toldi. V.). A bég noha vad s dühe Szondira fűlt, A hült- erii bajnokon elszom orult (Czuczor. Szondi). Szelíden nyugszik a két kis halott; M eghűlve, de nem m erevedve meg (Ar. R achel). A st illi solvuntur frigore mem bra (Verg.

A en. XII. 951.).

Az á l o m , a l v á s kifejezései különösen a keresztény v a llá s felvételével terjed tek el. A régi róm ai sírfeliratok m itsem tudnak feltám adásról, sírontúli életről. Haec do- m us aeterna est, hie sum situs, hie erő sem per. (Keller, I. m. 172). De lassanként k ialak ul a m ásvilág képe, mint erkölcsi posztulátum s a h a lá l csak álom nak tűnik fel:

megnyugvás az élet fáradalm ai után és erőgyűjtés egy m egújult létre. A görögben a halottak x o in i)ifévtec; az alvók, z s x o i p é v o i , az álom ba m erültek; m indkét kife­

jezés a x o i p ü n t f a i igétől. A latinban dormire, obdormire, am ivel szemben a cubare (H. C. = hic cubat) pogány ki­

fejezés. A latin költők fe k e te álomról (nigra somnia), je ­ ges álomról (gelidus sopor) beszélnek (Keller. I. m. 158.).

D u ra quíes et ferreus somnis (Verg. Aen. X. 7.). Obdor-