K ár volna m ég vitéz n ek ed Táplálni éh es ölyveket, H everni m in t egy kődarab S nem ű zn i el a m ad arat.—
M ind e jelenségek „vallási eufém izm us" néven fog
lalh ató k össze. M ásik nagy fejezete az idevágó jelensé
geknek a t á r s a d a l m i eufém izm us: az istenek tá rsa d a l
m ával szemben az em berek társa sá g a . Amit m a társadalm i illem nek, tekintetnek, u dv ariasságnak nevezünk s aminek forrása, úgy tetszik, a kegyelet, a kím élet, a ta p in ta t, egy
szóval a mások irá n ti tiszteletnek bizonyos m egnyilvánu
lása, eredetében szintén félelmi é rz e te k re vezethető visz- sza. A z emberek legősibb csoportosulásaiban, am ikor tá r sadalm i szabályok még nem v o ltak , az udvariasságnak egyetlen form ája az volt, hogy az em ber jelezte, hogy alá veti m agát az erősebbnek, -— é p e n úgy, m int ahogy az erősebbnek ak arata volt az egyetlen törvény és föltétele
ze tt term észetfölöttiségének tisz te lete az egyetlen vallás.1 A társad alm i konvenciók közvetlenül a vallási sz ertartá sokból fejlődtek s eredetileg azok a módok voltak, ame
lyek szerin t az isteni eredetűnek h itt uralkodóval szemben k e lle tt viselkedni. Legközönségesebb címeink az isten-ki
rály n a k neveiből szárm aznak és az üdvözlésnek minden m ódja eredetileg a vele szemben tan ú sított im ád at volt.
A királyoknak tu la jd o n íto tt isteni jelleg gyökerében nem hazug hizelgés, hanem ténybeli h ied elem : az isten fogalma, m elyet másfelől term észeti jelenségek alak íto ttak , akkor lett igazán szem élyessé, mikor a törzsfő tulajdonság ait vette m agára; m ikor az isten erős, hatalm as, romboló és bosszúálló uralkodó lett, mint az, és mikor m egosztotta vele cím eit is, m ert hiszen az a tya , az úr, a király, az is
ten, istenség nevezet egyként k ijá r istennek és uralkodó
nak: a pater nőst er épúgy istennek, mint a nostra divini- tas a róm ai im perátornak. S m ikor a gót A ttilá t „atyács- kán ak" és az orosz c á rt „b atyuskának" nevezték, csak azt a cím et adták neki, melyen m áskor istenüket szokták em
líteni. A vogulok főistenüket N um i T arem et nevezik aty u skának .
IV .
1 V. ö. H. Spencer. A haladás. B p est. 1919. 161., 163., 170., 181. 1.
A z udvariasság formái végeredm ényben a rra a vi
szonyra mennek vissza, amely az úr és szolga, a p a ra n csoló és a hódoló közt van. V alam int az istentisztelet jó
részben engedelmességí vallomás, annak kijelentése, hogy isten szolgái vagyunk, hogy az övéinek valljuk m agunkat, s a z t teh et velünk, am it akar, úgy az udvariassági formák is a z t tanúsítják, hogy alávetjük m agunkat egy más sze
m ély hatalm ának s m integy az illető szolgálatára állónak ism erjük el m agunkat.
A zok a gesztusok, melyek m a üdvözlésnél, köszönés
nél, általában tíszteletn y ílv án ításn ál szokásosak, eredeti
leg a legyőzött m eghódolását fejezték ki a győző előtt. A test m eghajlása m ár csökevénye a teljes földreborulásnak, m ely a győző előtt h ajd an szokásban volt. M int a Szent
írásb an olvassuk: A z Ür így szólt az én uram hoz: „Ülj a jobboldalam ra, míg ellenségeidet zsám olyoddá nem te
szem .“ A m eghajlás mélysége m a is a tisztelet fokának m értéke, a derék m eghajtásánál kisebb a té rd h a jtá s, leg
kisebb az egyszerű fejbiccentés. A bókolás a térd h a jtá s cselekm ényének m egrövidítése. A kalap m egem elése is a m eghajlás jelképe, „ein Symbol in zweiter P o te n z “, ahogy Ihering mondja. A k alap mintegy a fejet helyettesíti, meg
kím éli a mély m eghajlástól.3
K eleten, ahol zsarnokság, m egalázkodás és udva
riasság tekintetében mindig felülm últák N yugatot, s m ely ebben a tekintetben m ár a rómaiak óta mes
tere volt Európának, még m a is szokás, nevezete
sen a kínaiaknál, hogy az a la ttv a ló m agáról a leg
nagyobb megvetéssel beszéljen, hogy rossz, nyom orult, ostoba, szegény szolgának, vén testnek, vén szam árnak, az illető saruja talpának vallja m agát, ki nem m éltó, hogy éljen. A kosin-sinaíban az első szem ély névm ása nem is névm ás, hanem annyit jelent, m int: szolga. „Én szeretek “ ebben az udvarias nyelvben úgy hangzik, hogy „szolga sze
ret". A sínaíban is mindig ilyen udvarias szólásm óddal
Ihering. D er Zweck im Recht. Leipzig. 1883. II. 648. 1.
élnek, de az alk alm azo tt szavak nem ugyanazok és toy
„szolga“ nincs közöttük. Ngó, én, h e ly e tt a sinai azt m on
daná kuá gin „silány e m b e r“, tóin „ a la ttv a ló “, in „ tö k fe j“ .4 A japán mosoly — Ihering szerint5 * — abból a szégyenér
zetből fakad, hogy oly csekély jelentőségű lény, m int az illető, egyáltalában m eri észrevétetni m agát. A bizánci rabszolga így kezdi m ond ó káját: „Ha élnem és beszélnem szab ad“.
Az udvariasság szó lásai nálunk is m integy arró l biz
tosítják a feljebbvalót, hogy m agunkat neki aláren d eljü k , tetszésére, paran csára, szo lg álatára állunk. Régebbi korok szólásai sz ertartáso sab b an fejezik ki a m egalázkodást.
A maguk szem élyét csekélységem , mea parvitas, tenuitas, mediocritas, meine W enigkeit, meine Niedrigkeit cím en em lítik.15 A német Ihr Diener, Ihr gehorsam ster D iener m ár a régebbi Sklave, K necht szóknak a d o tt helyet (Ih e ring í. m. II. 685.). A XV III. századi német u d v a ria s nyelvben jött divatba az a szokás, hogy az ige első sze
m élye m ellől elhagyták az ich szem élynévm ást. A z illető szerénységből nem nevezi meg magát. Személye m integy megsemmisül s csak szav ai tartalm át k ívánja tudtul adni.
E szokás m aradványa m ég a mai ném etségben az ilyen formula, m int bitte e. h. ich bitte (kettőztetve is: bitte, bitte), danke, bedaure, gratuliere bestens, habe die E hre, m elyet a m agyar is ily alakban vett á t: van szerencsém e. h. szerencsém van. T a rto m szerencsém nek e. h. sz e re n csémnek tartom . A kereskedelm i nyelvben ma is dívik még: Habe Ihren A u ftrag erhalten és hasonlók.7
N álunk a szolgája, később alázatos szolgája a török hódítás korában, a XVI. sz. második felében jő divatba. A földtelenné le tt nem esek ekkor más birtokosok sz o lg á la tába állottak, s így, m int azok servitoram ak, a k ifejezés
nek konkrét értelm e volt. Kertész M anó egy értékes ta
-4 M ü ller M iksa Ű jabb felo lv asásai. 1876. 33. 1.
5 Ihering. I. m. II. 684. 1.
" 0 . W eise. A esth etik d e r deutschen S p rach e. Leipzig u. B erlin . 1909. 91. 1.
7 Ihering. I. m. II. 698. 1.
nulm ányában (Nyőr. 58:35— 46) lépésről lépésre kíséri a form ula fejlődését. Ezt a fo rd u lato t is u to lé ri az ud v arias- sági kifejezéseknek az a közös sorsa, hogy az érintkezés
nek pusztán form ai elem évé válnak. E n n ek az első, l á t ható jele az, m ikor a kifejezés nem ö nálló m ondatban je lentkezik, hanem beleolvad a levélnek m ár érdemi r é szébe: „Az én szolgálatom nak ajánlása u tá n kívánnám az Kd. egészségét hallanom “ (Nád. Lev. 93, 1554-ből). E zt a formai elem m é válást még szem léletesebben m utatja az ilyen kihagyásos m ondat: „Zolgalatomat erewke, m ynt vram nak" (Lev. Tár. 1:267, 183). A X V III. században új fordulatok keletkeznek: legkisebb, igaz, hív, köteles s z o l
gája. Ez utóbbi a latin „obligatus" fo rd ítása; eleinte te h á t jogi műszó s csak később színtelenedik udvariassági formulává. A nevezett század negyedik évtizedében je lentkeznek ily alakok is: elkö telezett v. lekö telezett s z o l
gája, elkö telezett, igaz szolgája. „Az Ú rnak lekö telezett igaz szolgája“ (Ráday G. K azinczynak, Kaz. Lev. 2:22, 1790-ből). M ég nagyobb alázatossággal: érdem eden szolgája.
Szavainkat, tetteinket m a is így vezethetjük be: B á torkodom, bátor voltam, ha szabad, ha megengedi, ha nincs ellenére. N ézetünket csak mint szeré n y vélem ényt m erjük nyilvánítani. Bocsánatot kérünk alkalm atlanko
dásunkért, óh ajtju k , hogy az illetőnek ne legyen terhére.
Viszont az ő szavát, cselekvését hozzánk való leereszke
désnek, szívességnek, fáradságnak, keg ynek minősítjük.
Az állítá s bizonytalansága szintén egyik jellemző k i
fejezésm ódja az udvarias beszédnek, m int annak a féle lem nek következm énye: v á jjo n nem esü nk -e az illetőnek terh ére? ítéletein k et, kérelm ünket ilyenkor a f e l t é t e l e s m ó d h aszn álatáv al enyhítjük. Nem hinném . Nem gondol
nám. A dolog teh á t rendben volna. Vagy kérésben: Lenne szíves? Volna kedved hozzá? Kérném szépen. Angyalom, Piroskám , a g azda kiszólal — Hoznál egy ita l bort a fehér kancsóval (A ran y : T. Sz. L). Olykor t a g a d á s s a l egye
sül a feltételes mód, s akkor az állítás m ég bizonytalanabb, még félénkebb. Ilyen esetben mintegy eleve abból
indu-lünk ki, hogy az illető valószínűleg nem helyesli állítá
sunkat, nem fogja megtenni k é ré sü n k e t s így félúton már e léje jövünk esetleges tagadó v álaszán ak , m elyet ily mó
don udvariasan könnyebbé a k a ru n k szám ára tenni. Nem ten n éd meg? N em volna k e d v e d hozzá? Nem lenne szí
ves? Nincs igazam ? Nem m eh etn ék el én is? és hasonlók.
A szerénység bizonytalanságát a görög á v és optatí- vusszal, a latin esse videtur (C icerónál még fokozva esse videatur), vagy a coni. potentialis alkalm azásával fejezi ki. Hoc confirmaverim . Vix, p a e n e dixerim. H aud facile discerneres. A ném etben: Es m öchte, dürfte, könnte stb.
E nyhíthetjük állításu n k erejét h atáro zó szócskákkal is, am ilyenek: talán, alig, aligha, s zin te és mások.
Érdekes az a szerénykedő igyekezet is, am ikor úgy a k a rju k kérésünket udvariasabbá tenni, hogy k i c s i n y í t j ü k . Egy kis tü re lm e t kérek. E gy perc múlva jövök. Tes
sék várni kissé, egy pillanatig. K érek egy kis vizet, egy darabka kenyeret. Csak egy fillé r t a nyomorék gyerm e
keknek! A ném et is m ondja: K om m en Sie einm al zu mir!
A francia Venez un peu! Szegény, alacsony sorsban élő népeknél, am ilyen pld. a tót, vagy a cigány, ez az egész n yelvet átható stílussajátsággá is lehet. M oldován Gergely írja Frunza verde c. értekezésében (Eph. K. 1915. 88.), hogy ,,A cigány m indent kicsinyít; am it kér, a z t kicsinyí
te tt alakban kéri. Például nem m o n d ja ezt: adj uram ke
n yeret, hanem: m acskám adj k en y eret! Csak egy kicsi
két, egy tányérocskányi levesecskét stb. Ezt a sajátságot a cigány népköltészetben is felfedezzük, ném ely dala csupa kicsinyített szóalakból á ll.“
A magunk szem élyének h á tté rb e szorításával annál inkább kiem eljük az illető m ag asab b rendű szem élynek fontosságát. A név jelentősége itt ism ét előtérbe nyomul.
A z udvarias nyelv kerüli az illető nek , akihez szól, közvet
len m egnevezését. Különösen a keresztnéven szólítás egé
szen bizalmas s csak szoros c salá d i vagy b a rá ti körben használható. Idegen embert keresztn evén szólítani, egye
nesen lealázó s csak szolgákkal, kocsisokkal, napszám o
sok k al vagy gyerm ekekkel szem ben szokásos. A puszta
vezetéknév sem elég tíszteletkifejező m agában: hozzá kell tennünk az úr szót. Régente az u ra t uralták, az asszonyt asszonyolták. M a m ár nőkkel szemben kevés az asszony vagy kisasszony címezés, ahogy még Apor P é te r idejében volt, mikor Zsófi asszony, M argit asszony, fiatalokkal szem ben a kisasszony, kisuram járta.8 A francia mon
sieur általános h aszn álatáv al jóform án kiküszöböli a tu lajdonnév h aszn á latá t: a m ag y ar úr, uram ebben nem ve
heti fel vele a versenyt; n á lu n k hozzá kell tenn i még az illető rangját, foglalkozását, á llá s á t jelző nevet: bíró úr, tanár úr, doktor úr. A tisz te le t legmagasabb kifejezése azonban teljesen elejti a m egszólítás szem élyes jellemét, s csak az illető ran g já t jelzi a m aga elvontságában, mint tekintetességed, nagyságod, méltóságod, kegyelm ed, fen séged, felséged. V agy még elvontabban Őnagysága, Ömél
tósága, őfelsége. A felség ö nállóan is szerepelh et ak ár m int m egszólítás, ak á r m int 3. személy (A felség eluta
zo tt). E címek legnagyobb része, de szelleme m indenesetre a róm ai császárság címeire v ezethető vissza. A kkor a csá
sz á r címei ezek voltak: V ostra majestas, celsitudo, cul- m en principale, serenitas, m ansuetudo, d e m e n tia , tran- quillitas; a főhivatalnokoké: tu a eminentia, excellentia, m agnificentia, providentia, celsitudo, spectabilitas.
A z udvariassági címzések id ő jártával sajátság os mon
d a tta n i szerkezeteket hoztak létre. Ezeket csak történeti alap o n érthetjük meg. Egy 1530-iki levélben p éld ául T e- legdi Fruzsina így ír férjének: Szerelmes U ram ! Te k e g y e lm ed tudjon m inket is m ind fiaiddal és leányaidnál egészségben lennünk. K évánnám m egszabadulásod az te aty ádfiával. T ovábbá: Te ke g ye lm e d az m it nekem írt, tu d ja azt kegyelm ed, hogy benne el akarok járni. Eleinte te h á t azt m ondták: te keg yelm ed s ezt a kegyelm edet később is, a te nélkül, m inden m ondatban ism ételték s csak az ilyen m ondatokban alk alm azták a harm ad ik sze- m élyű igét, közben pedig m ás m ondatokban tegezték az ille tő t és csak utóbb lett á lta lá n o ssá a harm adik személy
Sim onyi Zsigm ond. Az u d v a ria ssá g nyelvéről. N yőr. 40: 8.
h aszn álata (Nyőr. 40:6.). E z a fordulat azonban még in kább h ozzájáru lt annak a válaszfalnak létesítéséhez, m e
lyet magunk és a m egtisztelni kívánt szem ély közé em elni jónak láttunk. A harm adik személy á ltalán o s h a szn á lata tisz tá ra m egfosztotta a b eszéd et közvetlenségétől és te l
jesen elvonttá tette a viszon y t a beszélő és a között, a k i
hez beszélünk. Ilyen 3. szem ély dívik a m agyar, az olasz és a spanyol nyelvben. A németben is, de többes szám ban (Haben M ajestät. H ab en der H err). Ez a német Sie a XVIII. században kezdte felváltani a k ét század óta u r a l
kodó egyes harm adik szem ély t (Er). O lyan, mint a la tin p lurális m ajestatícus, a többes első szem ély, mely a r ó mai császárok korában jö tt divatba. E plurális n o sá ra uosszal lehetett csak felelni s e vos le tt uralkodóvá a nyugati nyelvek legtöbbjében, nevezetesen a francia, az angol, a hollandi, továbbá az orosz és a finn nyelvben. A többes harm adik szem élyt a ném ettől átv ette a dán, norvég, svéd és a cseh nyelv.9
E plurális m ajesta tícu s-tói meg k ell különböztetni azt, m elyet az írók, szónokok, tudósok használnak s m ely épen az illető szem élyének túlságos előtérbe nyom ulását a k a rja m egakadályozni s m integy a közönséget is b e le vonni m ondanivalójába. Servius Vergilius Aeneisének e soraihoz: E t nos aliquid nom enque decusque gessimus (II.
89.), ezt jegyzi meg: P lu rá lis numerus pro síngulari ad evitandam jactantiam (G e rb e r: Die S prache als K unst.
I. 502.). Ihering helyesen a j á n l j a erre a többesre a p lu rá lis reverentialis elnevezést (I, m. II, 699.).
Az udvariasság nyelve, am int a társa d alm i egyenlő
ség felé haladunk, m indinkább vesztett nyers, szolgai je l
legéből s főként a m egalázkodás kifejezései enyhültek, vagy tűntek el egészen belőle. Az em beri méltóság eg ye
tem es elism erésének k o ráb a n eleget teszünk a köteles tiszteletnek, ha a felettünk állókkal szem ben, vagy ak ik et álta lá n m egtisztelni ó h ajtu n k , engedékenynek, előzékeny
nek, kím életesnek, gyengédnek m utatkozunk. Ha kiküszö-. V.
V. ö. A. D auzat. La vie d u langage. P aris. 1910. 244—47.
böljük m agunkból az erőt, a harcias tulajdonságokat, a tám adó készséget s finomnak, nem esérzésünek, tisz te le t
tudónak akarun k m egjelenni, m integy ezt óhajtuk visel
kedésünkkel kifejezni: „Lásd, nincs m iért tartan o d tő
lünk! Mi elism erjük tekintélyedet, nagyságodat, m éltó sá
godat, m egadjuk m agunkat neked: légy kegyelmes hoz
zán k !“ A régi félelmi érzetek nyoma megvan ebben is, de csak annyiban, am ennyiben a tiszteletn ek mindig egyik eleme a félelem.
És igyekszünk m éltók is lenni e rre a kegyre. Egy m a
gasabb szem ély előtt, egy felsőbb társaság ban , vagy akit m integy m agunk fölé em elünk, hogy tetsz ésé t m egnyerhes
sük, m agasabbrendű em berek ó h ajtunk lenni m agunk is.
Meg a k a ru n k szabadulni az élet küzdelm étől, m ely n y e r
sekké és durvákká tesz bennünket; m eg akarunk sz ab a dulni testü n k szükségleteitől, mely az á llattal helyez egy sorba; meg akarunk szabadulni gyarlóságainktól és v ét
keinktől, m elyek eléktelenítik bennünk az isteni lelk et s csak erényeinkkel vágyunk ragyogni. A z ünnepi külső, a választékos ruházat, a díszes hely, aho l tartózkodunk, az előkelő környezet, m elyben mozgunk, lelkünket is ily ünnepivé a v a tja: kilépünk magunkból s a gyarló em ber helyett, akik vagyunk, m integy az ü n n e p i e m b e r t a k a r
juk m egtestesíteni m agunkban: az em ber fogalmát m aga
sabb értelem ben, nem m indennapi m egszokottságában, testi-lelki gyarlóságoktól eléktelenítve.
Az eufém isztikus nyelv a fejlett társadalm i életnek nemes virága, mely leto m p ítja az életküzdelem fegyvereit, elism eri a m ások jogát, kíméletes feleb arátaiv al szem ben, műveli a szépet, nem esíti az ízlést s m indezzel m agunkat is fölemel. Ez a nyelv a felsőbb körökben alakult ki: az udvarnál, a társad alom magasabb rétegeiben s előkelő szellem ek gyakorlatában m egnem esedve jutott el m ind szélesebb rétegekbe. így lett e lelkiség oly jellem voná
sunkká, m ely m ár szem élyiségünk alk o tó része. Elvisszük m indenhová, ahol csak élünk: otthonunkba, bizalm as t á r saságainkba, az utcára s végül többé-kevésbbé m indenki
vel szem ben alkalm azzuk, akik nem is állnak fölöttünk,