Magyarország története az Árpádok korában (1038–1301)

Magyarország története az Árpádok korában

(1038–1301)

IRTA

MARCZALI HENRIK

A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE MÁSODIK KÖTET

*

SZERKESZTI SZILÁGYI SÁNDOR

*

KIADJA

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R. TÁRSULAT BUDAPEST

Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat betüivel 1896

ELŐSZÓ

Szent-István hagyatéka. A történelem ítélete a szent király műve felett. A független királyság veszedelme. Árpád véreinek küldetése

FIÚ, UTÓD NÉLKÜL húnyt el a magyarok első keresztény királya. Az a folytonosság, mely a monarchikus állami berendezésnek egyik legfőbb jótéteménye, Magyarországon mindjárt a királyság megalapításakor hiányzott. De ha e hiány sok tekintetben vészes következtetéseket vont maga után nemzetünkre nézve, másrészt történeti szempontból annál fontosabb tanulságokat nyújt. Mert csakhamar el kellett válnia: valóban a nemzet tulajdonává lettek-e azok a nagy újítások egyházban és államban, melyek megalkotásához egész lelkét fűzte István, vagy pedig csak az uralkodó s közvetlen környezete szellemi szükségének, politikai érzékének voltak-e kifolyásai? Ha az utóbbi volt az eset, a munkának gyorsan sírba kell vala követnie szerzőjét.

A történelem mást bizonyít. Nagy válságok, erős küzdelmek állanak be, melyek nemcsak Szent-István müvét teszik koczkára, hanem az egész nemzetnek európai független létét is. De végső eredményök nem más, mint a szent király művének megszilárdulása. Műve csak akkor válik valóban történetté, miután az események annyi változásának, a legkülönbözőbb oldalakról jövő támadásoknak egyaránt diadalmasan birt ellenállani.

Keresztény, frank módon berendezett királyság, jó viszonyban a szomszéd két császársággal, de függetlensége teljes birtokában: ez volt röviden István politikai hagyománya. Az uralkodó vonás benne az akkori általános eszmékhez való közeledés, csakhogy ezeket az eszméket mint egy önálló hatalmas nemzetnek elismert feje igyekszik érvényesíteni. Csakis az ő személye birta az általános európai gondolkozást annyira összeforrasztani a nemzeti erő és szabadság épentartásával, hogy ez a két elv egész uralkodása alatt egyensúlyban maradt.

Utódában már alig van valami magyar. A keresztény királyság már oly alakban tünik elő, mintha lényéből kivetkőztetné, függetlenségétől megfosztaná a nemzetet. Ez a veszély pedig nemcsak az azt közvetlen előidéző fejedelem ellen szólítja fegyverbe a nemzetet, hanem annak bukásával mindent megsemmisítéssel fenyeget, mi Géza óta történt a magyarnak az ősi életmódtól, erkölcstől, vallástól való eltérítése érdekében. Az újra pogány Magyarország nem élhetett békén szomszédjaival. A leghatalmasabb ezek közt, a német-római császár, a kereszténység világi feje, egy időre mint hűbérét hatalma alá hajtja a lázongó országot. Első és utolsó eset történetünkben.

Nemzetünk szerencséjére ezen a ponton újra érvényesül Szent-István hagyománya.

Más, mint Árpád vére, nem birta azt helyreállítani. Mihelyt a magyar ismét oly fejedelmet lát maga fölött, ki vele egy testben, lélekben, ki dicsőségre, győzelemre vezeti az elnyomó ellen:

lemond a pogány ősökről, keresztény, a király híve lesz újra. István öröksége csak akkor jut biztosságba és a nemzetnek gyarapodó ereje már-már arra is képessé teszi, hogy új népeket, új területeket vessen alá katonai és politikai befolyásának.

I. FEJEZET.

Péter.

Péter és a német birodalom. Jelleme. Bukásának okai. Gizella királyné a hagyomány és a kútfők szerint.

Péter viszonya a nemzethez. Zsoldosok. Tanácsosainak megöletése. Péter menekül. Aba király származása, koronázása. Viszonya III. Henrikhez. Aba hadjárata. Henrik hóditásai. Aba és a magyarok. Az 1044-iki hadjárat.

A ménfői csata. Henrik visszahelyezi Pétert. Bajor törvények átvétele. Aba vége

SZENT-ISTVÁN halála után Péter, úgy látszik, minden rázkódás nélkül foglalta el István trónját. A jogos örökösök bujdostak, az udvarnál és az országban meghajlott mindenki a szent királynak kifejezett akarata és a Péter rendelkezésére álló fegyveres hatalom előtt.

Nyugtalan, harczvágyó férfiú volt. Mindjárt uralkodása elején háborúba keveredett a németekkel. Erre a határszéli villongások mindig szolgáltattak okot, Konrádnak, a hatalmas császárnak, akkor tájban történt halála, a német birodalomnak a trónváltozással járó gyengülése, továbbá a Bretiszláv cseh herczeggel kötött szövetség pedig a siker reményével biztatták. 1039 telén betört a határgrófságba, tűzzel-vassal pusztított és rabságba hurczolta a foglyokat.¹ A következő évben pedig Csehországba, melyet Henrik király haddal támadott meg, erős csapatot küldött, melynek nagy része volt a német támadás meghiúsításában.²

A németek elleni háború népszerü vállalat lehetett, különösen ha szerencsés eredménynyel járt. Különben sem hiányzott Péterből a katonás, lovagias vonás. Midőn Kázmér lengyel herczeg Magyarországba menekült a pogányok lázadása elől, Bretiszláv, Péter szövetségese, ki hadat indított Lengyelország ellen, mindent elkövetett, hogy a jogos fejedelmet ne bocsássák vissza hazájába. De Péter kijelenté, hogy nincs törvény, mely a magyar királyt a lengyel herczeg porkolábjává tegye, s vendégének nemcsak útat engedett, a merre annak tetszett, hanem el is látta száz vitézzel, kiket fényesen felruházott és fölfegyverezett. A cseh barátságot vagy ellenségeskedést csak kevésbe vette.³ Különös kegyben állhatott az egyház előtt, melynek különben is nagy része volt trónra jutásában. Ő kezdte meg a pécsi egyház újjáépítését, védő szentjének, Szent-Péternek tiszteletére.⁴

Mindamellett uralkodása nem volt tartós. Bukását a nemzet elégedetlensége okozta, és csak az elégedetlenség okait illetőleg van eltérés a német és a magyar hagyomány közt.

Az altaichi évkönyvek, melyek ez időszakra nézve a hazai történetnek legfontosabb és legbővebb kútfőjét képezik, miután elbeszélték István intézkedéseit a trónöröklés dolgában, Péter eljárását igy adják elő: „Mint nagybátyja meghagyta, még annak életében esküt tett, hogy úrasszonyát, a királynét mindig tiszteletben fogja tartani, és ha Gizella túléli férjét, nem fogja őt megfosztani özvegyi javaitól. Hogy az eskü annál szilárdabb legyen, még azt is hozzá tette, hogy az özvegy királynénak minden rágalmazója ellen segítségére lesz. Az ország összes főurai ugyanerre tettek esküt. István halála után egy éven át jól bánt özvegyével, de aztán megfosztotta minden jószágától. Először elvette tőle birtokait, azután erőszakkal elragadta kincseit és még esküre is kényszerítette, hogy abból, mi neki még megmaradt, senkinek sem juttat az ő engedelme nélkül. Végre egy városban oly szigorú őrizet alatt tartotta, hogy senki sem látogathatta meg, sem ő nem mehetett senkihez.⁵ Három éven át tűrte ezt a királyné, de midőn az igaztalanság nem szünt meg, Gizella összehivta a főurakat és emlékeztette őket esküjökre. Ezeknek megesett rajta a szivök, és arra kérték a királyt, vessen véget a sérelemnek, mert nem akarnak vele együtt esküszegők lenni. De bár többször is megintették őt, rosz lelke végig megmaradt megátalkodottságában. Utoljára kijelentették, hogy nem akarnak hitszegők lenni és elpártolnak tőle, ha az úrasszonynak nem szolgáltat igazságot. Ezzel ő nem törődött és beszédjökre mit sem hajtott, a miért is beteljesedett rajta az a bölcs mondás: romlása előtt fönhéjázó lett az ő szive.”

Gizella királyné sorsának e szomorú fordulatáról csak az altaichi évkönyvek tudnak, de azok tanúsága magában véve is nagy súlylyal bir. Egy más egykorú német kútfő csak annyit tud, hogy az özvegy királyné jótétemények és alamizsnák közt vénült meg.⁶ Bárminő jelentőséget tulajdonítsunk Gizella személyének, bárminő nagyra becsüljük özvegyi ellátását:

az iránta elkövetett igazságtalanság mégis csak csekély oknak látszik arra, hogy Péter ellen amiatt lázadjanak fel a magyarok. Az altaichi szerzetes csak az őt legközelebb érdeklő oldalát világította meg a kérdésnek, de épen nem a legfontosabbat.

Kútfőink egész más szinben tüntetik fel Gizellát. Már István idejében is az ő cselszövényeinek tulajdonitják a herczegek kizáratását és Péternek örökösül való kijelölését.

Hogy érdeklődése Péter iránt annál természetesebbnek lássék, ezt, a velenczei dogenak és István nővérének fiát, az ő testvérének mondják, és nem is olasznak, hanem németnek.⁷ Egy régi hagyomány szerint itt sok rosszat cselekedett, amiért aztán meg is ölték.⁸ Kézai szerint Pétert, nővérének fiát, ő tette meg magyar királynak, hogy szabadon tölthesse kényét és alávethesse az országot a németeknek. A budai krónika szóról szóra ugyanazt beszéli el, csakhogy megegyeztetvén az igazságot a koholással. Gizella atyját Vilmosnak nevezi, ki első nejének, Gizella anyjának, halála után Szent-István nővérét vette nőül, akivel aztán Pétert nemzette.⁹ Arról, hogy Péter aztán rosszúl bánt volna Gizellával, itthon mit sem tudnak, a kettőt elejétől végig bűntársaknak nézik.

A külföldiek Péternek csak egy igazságtalanságáról tudnak, mely bukását előidézte.

Krónikánk gyönyörű képét rajzolja általánosságban az idegenhez szító, nemzete iránt bizalmatlan, e miatt erőszakos és gyűlölt uralkodónak. Ha e kép egyes vonásai nem is felelnek meg a történeti valóságnak, az egész mégis történetileg hű, a nemzeti érzés legmélyebbjéből fakadó.

„Miután Péter király lett, elvetette magától a királyi felség minden jóakaratát, és germán dühvel kegyetlenkedve, megvetette a magyar nemzetet; az ország javait kevély szemmel és telhetetlen szivvel felfalta a vadállatok módjára ordító németekkel és a fecskék csacsogása módjára fecsegő olaszokkal. A váraknak, erősségeknek és kastélyoknak őrizetét csupa németre és olaszra bizta. Péter azonfelül nagyon buja is volt, és senki sem lehetett azon időben biztos nejének vagy leányának szemérmetességéről, vagy húgának szűzességéről, a király testőrei miatt, kik büntetlenül követtek el erőszakot. A magyar főurak, látván népök nagy baját, melylyel Isten ellenére illették, tanácsot tartva, kérték a királyt, parancsolja meg övéinek, hagyják abba azt az utálatos dolgot. De a király felfuvalkodott gőgjében kiöntötte előttük mérgének egész bűzét, mondván: „hacsak egy darab ideig megmaradok épen, mind a birákat, a jeleseket és tekinteteseket csak úgy, mint a közönségeseket, a századosokat, tizedeseket és a falusi birákat, az egész Magyarország minden főemberét és hatóságát, a németek közül nevezem ki, az egész földet megtöltöm gyarmatosokkal és a németek hatalmába hajtom.”¹⁰ Ezek voltak a viszály terjesztői Péter király és a magyarok közt”.

A kor és a helyzet látszik visszatükröződni e rajzban és e nyilatkozatokban, és mégis alig lehet kétségünk a felől, hogy az későbbi benyomások alapján készült, tán II. Endre korában, midőn először lehetett szó nálunk németek uralmáról és zsarnokságáról. Mert mi érdeke lehetett a velenczei Péternek, ki azonfelül uralkodása eleje óta háborúban áll a németekkel, a németeket tenni az ország uraivá?

Mindkét elbeszélésnek történeti magva a következő: Péter mint az udvari sereg vezére jutott királyságra. Nemcsak ő maga volt idegen, az volt hada is, a minthogy a legtöbb országban szokásban volt idegenek közül válogatni ki a fejedelem testőreit. Ezek Lengyelországban németek voltak, Oroszországban törökök, varégok és besenyők, nálunk e korban valószinűleg németek és olaszok. Mennél nagyobb erőszakossággal ment végbe Péternek a polczra való emeltetése, mennél nagyobb volt a magyarok ragaszkodása Árpád véréhez, annál nagyobb bizalmatlansággal kelle az új királynak néznie nemzetét. Igazán otthonosnak csak földiei, zsoldosai közt érezhette magát. Ebből vaskövetkezetességgel folyt a

magyarok eltávolítása a hatalomtól, az ispánságoknak és más méltóságoknak idegenekkel való betöltése. Ezt az eljárást még igazolni is lehetett magának Istvánnak akaratával, hisz a magyar még nem volt eléggé állhatatos az új hitben. Amint az idegenek mind jobban érzik a király kegyét, látják, mennyire reájok van az utalva, mint marczona, vad hazafiak kiaknázzák a kedvező helyzetet rablásra, erőszakoskodásra. Ha panasz érkezik, a király azokkal azonosítja magát, kikben már egyedül látja hiveit, a sérelmet nem orvosolja, a vádban hűtlenséget keres. Igy kell tovább haladnia azon végzetes lejtőn, melynek legalsó fokán nem találhatott mást, mint nemzete gyűlöletét és hő vágyát, tőle, mint a zsarnok idegenek pártfogójától, minden áron megszabadulni.

Mivel Péter trónjának biztossága zsoldosainak számától és megbizhatóságától függött, mindig újakat kelle toborzania és őket mind nagyobb javadalmakkat elhalmoznia. A cseh- német háborúba való avatkozása a sereg újabb erősítését vonta maga után. Az egyre növekedő igények kielégítésére pedig nehezen állott az ő rendelkezésére István egész kincse, mert annak igen jelentékeny része bizonyára Gizella kezén maradt. Igy aztán nemcsak a magyar urakat és a népet lázította maga ellen, hanem a vendégeknek azt a régebbi, némileg már magyarrá lett rétegét is, mely mint a bajor herczegné kisérete költözött be, s hiven szolgálta Istvánt békében és háborúban. Legalább a megmaradt hagyományok nem engednek kétséget a felől, hogy Péter, kit a mieink mint a külföldiek gyámolítóját gyűlöltek, a németeknél is rosz hírben állott igazságtalansága miatt.¹¹

Mintha a magyarral a királyság megalapítása óta veleszületett lett volna az alkotmányos érzék, most sem a királyt érte a nemzeti harag első kitörése, hanem tanácsosát Budot, kit felelőssé tettek minden gonoszságért. A jobbágyok ennek halálát követelték a királytól, mint ki mindnyájuknak közös ellensége. A király látva, hogy meg nem mentheti, hivét a bosszúállóknak kiszolgáltatta. Borzasztók lehettek azok a vétkek, melyekkel a közvélemény a király bizalmasát vádolta, mert borzasztó volt a sokáig elfojtott harag kitörése.

Megfogták Budot, megölték, darabokra vagdalták, még két kis fiának is kitolták a szemét.

Törvényes hatalom büntetlenül engedhet a nép óhajtásának; erőszakos, melyet csak a rettegés tart fenn, soha. Péter is érezte, hogy ügye el van veszve, még az éjjel kevesed magával elmenekült Bajorországba. „Isteni itéletből történt, hogy akit ő ok nélkül megbántott, annak kegyességére szoruljon nyomorúságában. A mi királyunk pedig nagy kegyelemmel fogadta őt, sajnálkozott rajta, sok jóval halmozta el, s megfeledkezett sérelméről Isten kedvéért.”¹²

Hagyományunk még néhány vonással megtoldja a népies boszú képét. „Az igen gonosz, szakállas” Budát – itt már e magyaros név alatt fordul elő, – megölik, fiait megvakítják. „Sebusnak, ki annak idején Vazul szemeit kitolatta, kezeit, lábait összetörték, úgy végezték ki. Némelyeket megköveztek, másokat vasmángorlókban öltek meg.¹³ A nemzeti hagyomány nem képzelhette el az ország sérelmeinek megtorlását az Árpádház ellenségeinek rettenetes meglakolása nélkül.

A Péter ellen diadalmaskodó mozgalom magyar volt minden izében, de nem füződött Árpád dynastiájának egyik tagjához sem. Csak jogos és népszerű trónkövetelőnek hiánya magyarázhatja meg a három éven át zavartalan idegen uralmat. Midőn a főurak, kik közt Ztoyzlan Viske és Pehzili említtetnek, mint a mozgalom vezetői, királyt kerestek, Abán akadt meg a szemök, ki István egy nővérének volt a férje. Előbbeni szerepléséről nem tudunk egyebet, mint hogy egyike volt az ország jobbágyainak, némelyek szerint nádorispán.¹⁴

Külföldön csak Aba, Ovo név alatt volt ismeretes az új király, egyedül Béla király jegyzője tartotta fenn, hogy keresztnevén Sámuelnak hívták. Igy aztán hozzáfüzték azokat a

„Sámuel” névvel ellátott pénzeket, melyeket azelőtt valami bolgár fejedelemnek szoktak tulajdonítani. Ugyancsak ez iró révén értesülünk Aba származásáról is. A jegyző Aba családfáját a honfoglalás koráig viszi vissza. „Akkor Árpád nagy földet adott a Mátra erdejében Edunek és Edumernek – kik előbb kún vezérekül említtetnek – hol később

unokájok Pota várat alapított. Az ő nemzetségökből származott aztán hosszú idő mulva Sámuel király, kit kegyessége miatt Abának neveztek.”¹⁵

Kunokat, minők a XIII. században telepedtek meg hazánkban, hiában keresnénk István korában, akár a Mátrában, akár az országnak bármely más részében. De az Anonymus adata minden esetre azt bizonyítja, hogy Abát nem tartották szorosan véve magyar származásúnak.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Mátra-alja, melynek Aba, és utána nemzetsége, századokon át kiskirálya volt, mai napig külön szójárású népnek, a palócznak lakóhelye, melyet a kúnnal azonosítani semmikép sem lehet, és melynek letelepedése minden esetre a honfoglalásra megy vissza, mind inkább meggyőződünk arról, hogy Sámuel király nem tartozott a hét magyar nemzetségéhez. Mert oly erősen elütő nyelvjárásnak nem lehet más az eredete és magyarázata, mint kezdettől fogva különböző származás.

Maga az Aba nemzetség szintén Edben és Edemenben tisztelte törzsatyáit, de azokat nem tekintette kúnoknak, hanem Csaba fiainak. „Ez a Csaba Attilának törvényes fia Honorius görög császár leányától, kinek fiait Edemennek és Ednek nevezték. Edemen, midőn a magyarok másodszor bejöttek Pannoniába, atyjának és anyjának igen nagy családjával ide költözött, Ed pedig Scythiában maradt atyjánál. Ettől a Csabától származott az Aba nemzetség. És midőn Csaba Scythiába érkezvén, anyjának előkelőségével büszkélkedett, a hún nemesek őt megvetették, mert nem tartották igaz szittya honfinak, hanem külföldi sarjadéknak. Nem is vett feleséget Scythiában, hanem a Corosmin nemzetből hozott hitvest”.¹⁶ A tisztán mondai részeket leszámítva, ez elbeszélés tartalma az, hogy az Aba nemzetséget nem számították az igaz magyarokhoz, ez meg viszont különbnek tartotta magát a többinél.

Az Attilához és a görög császárleányhoz való kapcsolat kozár vagy bolgár eredetre mutatna; a Corosmin ősanya említése mégis inkább a kozár felé hajlítja a mérleget. Szabad tehát az a föltevés, hogy Aba a magyarokkal bevándorolt kabarok kozár törzsének volt feje. Ez a hypothesis egyaránt megmagyarázza családjának mondai genealogiáját, és népének, a palócznak, minden magyarsága mellett is elütő nyelvét.

Aba Sámuelt, ki nem kereste a királyságot, elismerte az egész ország és nemsokára fel is avatták az előbbi királyok módjára. Csakhamar gyűlést tartott a püspökökkel és jobbágyokkal, és azon eltörölte Péternek valamennyi törvényes rendeletét. Két püspököt, kit Péter erőszakkal eltávolított székétől, oda vissza szándékozott helyezni. A nehézség csak abban állott, hogy oda már másokat neveztek ki, és ezért a király a pápa elhatározásának tartotta fenn az ügyet.¹⁷ Mindezekből az István alatti törvényes állapot helyreállításának nyerjük képét, mely megfelelt a nemzet óhajának, kizárt minden külföldi befolyást, de semmikép sem ellenkezett a kereszténységgel.

Magyarországban biztos alapon nyugodott Aba trónja. Tisztába kellett azonban jönnie III. Henrik német királylyal, ki Pétert oly kegyesen fogadta és oltalmáról biztosította. E czélból Strassburgba követséget küldött, hol Henrik 1041 karácsonyán a német fejedelmekkel fényes gyűlést tartott. Követségének egyenes utasitása volt megtudni: békét várhat-e vagy háborút. Henrik fiatal, nagyravágyó létére sértésnek vette az önérzetes kérdést, melyben semmi sem volt abból a hódolatból, melyet mint a császár fia, mint leendő császár a szomszéd keleti nemzetek fejedelmeitől már-már megkövetelt. A csehek fölött kivivott siker, Bretiszláv megalázása, hódolata és adófizetése, méltán emelte büszkeségét. A régente oly veszedelmes Lengyelországnak is már ő adott fejedelmet, az onnét elűzött Kázmért, ki hálából aztán hűbéresének vallotta magát. Hogyne gondolt volna Magyarországgal szemben hasonló eljárásra, különösen ha annak királya, kit ő még csak törvényesnek sem ismert el, nemhogy kegyét keresné, hanem mint egyenrangú fél tárgyal vele? Ezért a büszke kérdésre ép oly büszkén azt válaszolta: ha őrizkedik attól, hogy engemet és enyéimet megbántsa, én nem kezdem meg az ellenségeskedést, de ha ő kezdi, Isten segitségével megérzi majd, meddig ér hatalmam. Jól esett neki az a gondolat, hogy régi ellensége Péter iránt most nagylelkűséget gyakorolhat. Az elűzött király érdekében szólhatott az ausztriai őrgróf, Adalbert is, Péter

sógora, ki akkor nagy kegyben állott, mert fiával Liutpolddal együtt kitüntette magát a csehek ellen. A háború közvetlen megindítására azonban nem gondolhatott, mert fejedelmei még megsinylették a hadjáratot és mert országa sokat szenvedett éhségtől és természeti csapásoktól.¹⁸

Aba azzal a gyors elhatározottsággal, mely minden tettét jellemezte, levonta Henrik válaszának következéseit. A háborút elkerülhetetlennek látta és akkor akarta meginditani, midőn az ellenfelére nézve legkellemetlenebb. Titokban nagy készületeket tett, és hogy azoknak Németországban semmi neszét se vehessék, nemcsak a jövevényeknek, kereskedőknek és hirmondóknak tiltotta el a kijárást országából, hanem, még Henrik követeit is, kik az övéi kiséretében jöttek el Strassburgból, visszatartotta magánál, „amit pedig minden nemzet jogtalanságnak tart.” Körülbelől oly módon járt el, mint a pogány magyarok az ágostai csata előtt. Hirtelen, még télviz idején betör a keleti őrgrófságba. Maga a fősereggel a Dunától délre nyomul előre, hadnagyát pedig az északi parton küldte nyugat felé. A németek már megfeledkeztek a régi magyar betörésekről, a magyar hadosztályok csöndes, észrevétlen előrenyomulása az erdőkön át a szlávok hadviselésére emlékeztette őket, „kik farkasok ravaszságával az erdőkben rejtőznek az előre kijelölt helyig.” Egyszerre csak előcsapnak a Treisam folyónál, némelyeket még az ágyban fognak el, másokat, kik semmi rosszat sem vártak, a házakban. Egyeseket, kik ellenállást kisérlettek meg, elnyomott a sokaság. Az egész hadjárat csak egy napig tartott: február 15-én, hajnaltól estig. Aztán Tuln városánál megháltak és nagy örömmel visszamentek: méltán, mert még a magyarok soha sem szereztek annyi zsákmányt Bajorországban. Az egész hadjárat, amint el van beszélve, a király részvéte daczára, inkább rabló portyázás lehetett a keleti határgrófságnak már benépesített középső részébe, mint komoly háború.

Kevesebb szerencsével járt az északi hadtestnek vezére. Ez is nagyszámú foglyot ejtett, és azokkal visszafelé igyekezett, midőn reá tört Adalbert őrgróf Liutpold fiával és a gyorsan köréje gyülekező szomszéd vitézekkel. A magyar sereg tiz csapatból állott, és három részre volt osztva: az egyik a zsákmányt őrizte, a másik szemben harczolt, a harmadiknak a cselvetés volt a feladata. A mint a németek a harczosokat megtámadták és legyőzték, a foglyok megrohanták őrzőiket, „mert a harag mindenből fegyvert kovácsol” és kemény tusa után leverték őket. A harmadik, hátul leskelődő csapat sem kerülte ki sorsát, csak kevesen menekültek belőle, sokan a Morvába fultak. Aba megvakíttatta a szerencsétlen vezért.

Hasonló sorsra jutott egy Karinthiában portyázó és onnét megrakodva visszatérő portyázó csapat, melyet Gottfrid őrgróf vert szét.

Ez a határszéli háború, melyen magyar részen volt a számnak és a meglepésnek előnye, nem nagy reménynyel biztatott, ha egyszer magával Henrikkel és a német birodalmi sereggel kerül harczra a dolog. Mintha Aba és vezérei az ősöktől csak a hadviselés módját örökölték volna, de nem azt a gyorsaságot és biztosságot, melyet megkövetelt a könnyű lovasoknak szembeszállása nehéz fegyveresekkel. Pedig Henrik megtett minden előkészületet Magyarország legyőzésére. Husvétkor Kölnben maga köré gyüjtötte a birodalmi fejedelmeket, kik egyhangulag a háború mellett nyilatkoztak a békeszegő, pusztító Aba ellen, kit bitorlónak néztek. A pünkösdöt már Würzburgban ülte meg és onnét a nyár vége felé roppant sereggel megindult a keleti határ felé. A cseh herczegnek tanácsára a Duna északi partján hatolt előre.

E tanács oka világos: Bretiszláv már 1030-ban a Garamig jutott az István elleni háborúban, mig Konrád császár a derékhaddal nem birt a másik parton kibontakozni a Lajta és Rába közének mocsaraiból. Magyar részről minden lehető ajánlatot tettek, csak Péter királysága ellen tiltakoztak, pedig Henrik avégett jött, és magával is hozta a trónkövetelőt. Bretiszláv tanácsa helyesnek bizonyult. A német sereg több határszéli várost elfoglalt, köztük Pozsonyt és Hainburgot, mely még magyar birtok volt, és egész a Garamig üldözte Aba hadi népét. Az ellenállás elkeseredett volt: két erősséget – nevöket nem tudjuk – magok a védők gyujtottak fel, hogy németek kezébe ne jussanak.

Henrik e hódítását állandóan birodalmához remélte csatolhatni. Mivel a lakosok mit sem akartak tudni Péterről, Bretiszláv közbenjárására Istvánnak egy rokonát, ki addig Csehországban tartózkodott, – talán Endrét – nevezte ki oda herczegnek. Ennek uralma azonban nem volt hosszú tartamú, mert Aba, kinek hatalma korántsem volt megtörve, mindjárt a német fősereg távozása után megtámadta a herczeg támogatására ott hagyott őrséget, azt legyőzte, és a herczeget futásra kényszerítette. A nagy készülettel történt német hadjárat tehát 1042-ben nem vezetett semmi nagyobb eredményre. Magyarország területi épségében megmaradt az év végén, csak úgy mint az elején volt, Henrik uj, nagy előkészületeket tett, hogy uj hadjárat által visszahelyezhesse Pétert, Aba pedig elég kedvezőnek tartotta helyzetét arra, hogy, mint bár gyöngébb, de még mindig egyenlő fél békét eszközöljön ki a németektől, kik meggyőződhettek arról, hogy a magyar király leverése még sem oly könnyű, minőnek azt Péter és emigrans bajtársai bizonyára feltüntették.

Paderbornban tartotta udvarát a német király 1043 pünkösdjén, midőn oda érkezett a magyar békekövetség. Aba foglyainak szabadon bocsátását, azoknak, kiket nem adhat vissza, vérdiját igérte, azonkivül nagy aranykincset, ha Henrik lemond a háború tervéről. Látjuk, hogy ezen igéretek, bár kétségtelenül győztesnek tüntetik föl Henriket, nem érintik Magyarország területi épségét, sem koronájának függetlenségét. Mintha Aba csak téli zsákmányolásaért adott volna megfelelő kárpótlást. Az is világos, hogy Henriket ezek a feltételek nem elégíthették ki annyira, hogy miattok lemondott volna hódító szándékairól.

Békét nem kötött, de elutasító választ sem adott, hanem elhatározását azon időre tartotta fenn, mig Regensburgban, Bajorország fővárosában, megtudja az ottani véleményt. Ott aztán kiadta a parancsot a bevonulásra, és mindenféle ostromló gépeket szerkesztetett, hogy a magyarok nagy védőművét, melylyel a Rábczán való átjárást elzárták, könnyebben megvívhassa. Ott állott Kapuvár, az a nagy erősség, mely az ország belsejét a már a lajtai kapun át betört ellenség ellen hivatva volt megvédeni. Azon a mocsaras, folyókkal, erekkel szeldelt földön vajmi bajos volt a várat elkerülni, annak megközelítése pedig nem csekély fáradságba és áldozatba került. Ebben a helyzetben Henrik, közvetlen a csata előtt, hajlandó volt elfogadni az Aba által előbb felajánlott feltételeket. Dicsőségnek, haszonnak elég volt téve: sok arany gazdagította tárát, sok drága prémet oszthatott ki udvarnépe közt; a magyar portyázások által rabságba jutottak visszaadattak családjoknak, vagy helyettök ágdijok szolgált kárpótlásul;

Gizella királyné visszahelyeztetik birtokába; végre a német birodalom határai is kiterjesztettek. Aba lemondott István 1030. évi hódításáról; azontúl a Lajtha (Sár folyó) és a Morva voltak a két birodalom határai. De Pétert nem helyezték vissza, min a németek könnyen vigasztalódtak, hisz „mig uralkodott, mindenben csaló volt”,¹⁹ és Abát most már elismerték királynak. Mindezt ősz végéig Szent-András napjáig végre kelle hajtani. Henrik fiatalsága, dicsősége egész virágában, Besançonba, burgundi királyságába ment, hogy ott rokonával, poitoui Ágnessel egybekeljen.

Mindeddig Magyarország a külföldi invasióval szemben egynek mutatkozott. A nemzet nem akart tudni más uralkodóról mint Sámuelről, és mig neki, későbbi hirek szerint, még Bajorországban is voltak előkelő hiradói és kémei,²⁰ Magyarországon Péter hiveinek nem találni nyomát. Ez a nemzeti egység a külső veszély elháritása után megszűnt. Lehet, hogy a keletkező egyenetlenségnek az ország által szenvedett veszteség volt egyik előidéző oka, de ez nem valószinű, és semmi egykorú tudósitás sem szól felőle. Hazai hagyományunk, bár az egyes adatokat nagyrészt külföldi forrásból, az altaichi évkönyvekből merítette, a belső viszálynak és tüneteinek előadásában független és igen érdekes képét nyujtja Magyarország akkori állapotának.

„Aba király a békekötés által biztosságban érezvén magát, dölyfös és kegyetlen lett a magyarok iránt. Ugy vélekedett ugyanis, hogy minden közös legyen az urak és a szolgák közt, de az esküvel sem sokat törődött. Megvetvén országa előkelőit, parasztokkal és nemtelenekkel társalkodott. A magyar nemesek, nem akarván ezt elviselni, és zokon véve az ő zsarnokságát,

összeesküdtek ellene, hogy megöljék. De a czinkosok egyike felfedezte a királynak a gyilkos tervet, mire ő ellenségeit elfogatta és minden birói itélet nélkül kivégeztette, mi aztán nagy bajt hozott rá.”²¹

Krónikánk mintegy társadalmi forradalom vezetőjét mutatja be ezt a királyt. Más régi hagyomány is úgy tűnteti őt fel, mint a nép „apját.”²² Ugy képzelték, mintha Sámuel, meggyőződve arról, hogy az István által berendezett, annyi idegen elemet magába záró aristokratiába, nem bizhatik, a köznépnek, a fegyvereseknek hűségére alapitotta volna uralmát. Az összeesküvésről és annak véres megtorlásáról maradt egykorú hiteles tudósitás, és minthogy ez a tudósitás főembereket (principes) emlit mint az elégedetlenek vezéreit, könnyű volt a későbbi eseményeket a király által is élesitett osztályellentéttel magyarázni.

A királyt haragja az összeesküvés részesei iránt borzasztó tettre ragadta „Ötven embert összegyüjtött tanácskozás ürügye alatt egy házba, azután bezáratta őket és vallomás s birói itélet nélkül levágatta a fejöket. Ezért aztán Gellért csanádi püspök kánoni szigorúsággal dorgálva a királyt, előre megmondta neki, hogy veszély fenyegeti.²³

Ez a veszély csakhamar be is következett. A király üldözését kerülő urak Németországba menekültek, és ott Péter ügyét melegen ajánlották Henriknek. Amint ezt sikerült meggyőzni arról, hogy Magyarországban már tekintélyes párt óhajtja Péter visszatérését, és így könnyű lesz Abát legyőzni, ott a háborús irány kerekedett felül. A mult évben kötött béke és az arra letett ünnepélyes eskü nem lehetett akadály. Az emigránsok arról is meggyőzték Péter pártfogóját, hogy az igazi esküszegő Aba, amennyiben ő volt az, ki a béke határozásait kijátszotta.²⁴ A lovagias uralkodó lelkiismeretének megnyugtatására szolgált az is, hogy VI. Benedek pápa, a tusculumi grófok családjából, kit az ő pártfogása emelt Szent- Péter székébe, noha alig volt 20 éves, már előbb kiátkozta a magyarokat, „mert meggyalázták királyukat.”²⁵

Henrik aránylag kevés hadi néppel indult a keleti határgrófság felé, „hogy a szerződést végrehajtassa”. Udvarának vitézein kivül csak a határhoz legközelebb eső, a háborúban leginkább érdekelt két törzsnek, a bajornak és csehnek katonaságát gyüjti maga körül. Többet nem is gyüjthetett, mert birodalmát még mindig sanyargatta az inség. Tanácsosai, tekintve a had csekélységét, ellene is voltak a határ átlépésének, és midőn a király ezt mégis elhatározta, a loyalis történetirók – tekintve az eredményt – ebben az isteni gondviselés különös sugallatát tisztelték.

Világos, hogy a békét a németek szegték meg, és maga a hivatalos történetirás is csak az által leplezheti ezt el, hogy nagyon kiemeli a béke végrehajtásának elmulasztását Aba által.

Ez a kijátszás pedig nem lehetett valami lényeges, hisz csak a magyar emigránsok juttatták Henrik tudomására. Aba ellenben egészen a szerződés alapján állott, midőn követei által kiadását követelte a menekülteknek, kik a gyűlöletet szitják a két birodalom közt. De e követelésére mit sem hajtottak, ép oly kevéssé törődtek felszólitásával, hogy hagyják abban a hadjáratot, s ujabb békeajánlataival. Követeit pedig, kiket kémeknek nézett, Henrik tisztességes fogságban magánál tartotta, mig a két sereg szembe nem állott egymással. Az alkudozások tehát nem vezettek czélhoz. A németek, tapasztalásból tudva, minő nehézségekkel jár az országba való behatolás, csak nyilt ütközet istenitéletétől vártak kedvező eredményt. Aba ezt elkerülte és a német seregnek ismét át kellett törnie az annyi mocsár és sáncz által védett ingoványos mosonyi kapun.

Az 1044-iki hadjáratnak sem lett volna más az eredménye mint az előzőnek, mely a Rábcza erőditésénél elakadt, ha új tényező gyanánt nem lép föl az árulás. Az éjnek oltalma alatt a folyón felfelé vezették Henrik seregét, oly helyre, hol az észrevétlenül, könnyű gázlón átlábolhatott a tulsó partra. A babóthi sánczot és átjárót védő magyar csapat ez által meg volt kerülve, és visszahagyva gazdag éléstárait, futásban keresett menekülést. Igy a németek előtt nyitva állott az út kelet felé. Aba király, bár nagy sereggel rendelkezett, még mindig nem támadott. Azt hitte, hogy ellenségén annál könnyebben vehet erőt, mennél mélyebben engedi

őt behatolni országába. Henrik tehát akadálytalanul jutott el a Rábáig, és csak midőn azon Ménfő mellett át készült menni, „tűntek fel köröskörül a magyar fegyveresek roppant tömegei, erdő módjára elboritva a széles rónát.”

Az annyira végzetes csatát, a németek fényes győzelmét, történetirásuk, melynek nyomán haladt a mienk is, egész legendaszerű vonásokkal ékesitette föl.

„A magyar sereg harczra készen mindenfelől körülveszi a mieinket, úgy hogy azt hitték, még futással sem menekülhetnek, de Isten semmivé tette szándékukat, és bármit tettek a mieink ámítására, az az ő vesztökre volt. Az Uristen ez által példát méltóztatott adni minden népnek, mennyire kell tisztelniök előljáróikat, különösen királyaikat, mert minden hatalom istentől való. A mint a két sereg annyira közel volt, hogy láthatták egymást, egy gyönge felhőcske jelent meg, égi jel gyanánt azoknak, kiket a pápa kiátkozott (a magyaroknak).

Egyszerre pedig nagy forgószél támad, mely a mieink felől az ellenség szemébe fútta a port.

Amint ez a szél lecsendesedett, a mieink Istennel ajkukon, amazok pedig éktelenül kiabálva, kemény csatába kezdenek és mindegyik fél teljes erőfeszítéssel harczol. Az első összecsapásnál jól tartották magokat a magyarok, mert Bajorországból tudósitásaik érkeztek a mi seregünk csekélységéről, és igy biztak sokaságukba. De mikor látták, hogy sokan elvesztek közűlök, meghátráltak, seregünk pedig hat mértföldön át üldözte őket. A földet számtalan hulla boritotta, a király aranyos lándzsája zsákmányul esik, fogságba ejtik a püspöküket, káplánokat, főurakat és másokat. Végre a mieink, elfáradva az üldözéstől, nagy diadalmasan visszatérnek táborukba. (1044 július 5.) Ugy mondták, hogy a hullák bűze két hónapon át távol tartott a csatatértől minden élő embert.”²⁶

Valószinű, hogy a ménfői nagy győzelemben kiváló része volt Henrik határozottságának, vitézségének és vezéri tehetségének. Az sem szenved kétséget, hogy nyílt csatában, mint Augsburgnál is tapasztalták, a nehéz fegyverzetü németnek sok előnye volt a magyar könnyű lovas fölött. Ehhez járul, hogy Aba, bár egész rövid uralkodása csupa háború, mint vezér éppen nem tűntette ki magát. Ezen okok mellett azonban számba kell venni azt is, hogy a magyar sereg épen nem egységes, hogy nem mind az áruló menekült el Péterhez. Egy megbizhatatlan csapat is magával ránthatja ilyenkor az egész csatarendet a futásba. A magyarokat csak az vigasztalhatta némileg, hogy a németek is jelentékeny veszteséget szenvedtek. Később a monda ezt mindjobban kiszinezte, úgy, hogy Vezt-Nemptinek, Verlorum Peyer-nek nevezték a ménfői mezőt azon nagy veszteség miatt, melyet a németek ott állítólag szenvedtek.²⁷

A kegyes német király tisztán az isteni kegyelemnek tulajdonitotta a nem várt fényes diadalt. „Mezitláb, szőrruhában térdre borult a szent kereszt életfája előtt, és példáját követték a fejedelmek és a népség. A nagy győzelem örömére kölcsönösen megbocsátották egymás bűneit.”

Ezen egy csata elég volt Aba trónjának megdöntésére. A föld népe, amint a német sereg előrenyomult, csoportokban vagy egyenként meghódolt a magát kegyesnek és barátságosnak mutatkozó Henriknek, ki őket aztán Péternek adta át alattvalókul. Maga Aba a csatából megmenekült, de neje és gyermekei egy szomszéd városban – talán Győrben – a győztesek kezébe jutottak. A bukott király élete végét különbözően adja elő a külföldi és a hazai hagyomány. Az altaichi évkönyvek szerint futása közben egy faluba menekült. Ott a villám felgyujtotta a házat, úgy hogy alig birta megmenteni életét. Aztán egy ideig bujdosva lappangott, mig el nem fogták, és magyar és német birák őt halálra nem itélték, Aventinus szerint az általa ejtett, de ki nem adott német foglyok szolgáltatták őt ki ellenségeinek. A főadatban, a kivégzésben alig lehet kételkedni. Krónikáink, bár sokban függenek a bajor annalesektől, mégis érvényre juttatják azt a rokonszenvet, melyet a magyar e szerencsétlen királya iránt érzett, ki a nép ügyét védte az urak, a nemzetét az idegenek ellen. „Aba király elfutott a Tisza felé és ott egy faluban, egy régi veremben, azok a magyarok, kiknek király korában ártott, megölték, aztán eltemették egy templom mellé. Néhány év mulva, midőn testét

kiásták sírjából, szemfedőjét és ruházatát ép állapotban találták, és sebhelyeit begyógyulva, aztán eltemették újra, saját monostorában, Saáron.”²⁸ Emlékét, hagyományát fentartotta nemzetsége, mely századokon át hegemoniát gyakorolt a Mátra aljában és a Hernád mellékén és a palócz király életét és halálát most is kiszinezi és ékesíti népének regéje és költészete.²⁹

Mi sem állott útjában az ország új, a ménfői csata eredményéhez mért, berendezésének. Henrik Péterrel együtt a csatatérről gyorsan, ellenállás nélkül bevonult Fejérvárba, hol királyi pompával fogadták a hódítót. Az uj közjogi állapot jelképes kifejezést nyert az által, hogy Henrik fölruházta Pétert a királyi jelvényekkel, aztán kezén vezetve felültette a trónra. Az egész nép szine előtt, a Boldogasszony templomában, István idejében a magyar dicsőség és uralom legnagyszerűbb emlékében, történt az uj uralomnak ünnepélyes inaugurálása. Együtt voltak a főemberek mind, és a király kibékült népével, a nép meg királyával.

Szorosan véve ez alkalommal nem vallotta magát Péter a németek hűbéresének. Még akkor életben volt Aba: nem lehetett nyiltan kimondani, hogy Magyarország elvesztette függetlenségét. De hogy mi volt a változás lényege arról két igen rövid, de nagyon tartalmas adat maradt reánk. Az egyik szerint Henrik, saját kérelmökre, bajor törvényeket adott a magyaroknak,³⁰ a másik szerint német őrséget hagyott Péter mellett. Véget vetettek az önálló magyar jogfejlésnek, és mivel világos volt, hogy Péter uralmának nincs gyökere a nemzetben, idegen fegyverrel kellett azt biztosítani. Az egész alkotmányos játék – ha szabad úgy nevezni – csak igen rövid időt vett igénybe; alig három héttel a ménfői diadal után Henrik már Mainzban járt. Németországban mint hőst és a béke fejedelmét üdvözölték azt az uralkodót,

„ki nevezetes és csudálatos győzelemmel megfékezte és a győzelem után magának és utódainak biztosította azt a Magyarországot, mely azelőtt még hallani sem akart felőlünk.”³¹

1. Herim. Contractus Chron. Mon. Germ. Scr. V. 123.

2. Ann. Wirzburgenses. Mon. G. II. 244. l. 1041. évhez. Ann. Altahenses, 1041-hez. „Boemico etiam duci, nostro regi repugnanti, maxime fuerat subsidio, prioris anni, ut diximus autumno.”

3. (Gallus) Chron. Polon. Mon. Germ. IX. 437.

4. U. o. Ecclesiam sancti Petri de Bazoario.

5. Talán Veszprémben. Az altaichi évkönyvekből merítettek a bambergi évkönyvek, melyeket felhasznált Pray. Dissertatio de S. Ladislao. 116–117. Krónikáink közt csak Muglen ismerte e hagyományt. XXI.

fej.

6. Herim. Contr. 995-höz.

7. Gizella rokonsága Szent-Zsigmond burgundi királylyal, úgy mint a képes krónika előadja, egészen koholt. Csak annyi alapja van, hogy hasonló nevű anyja csakugyan a burgundi királyi családból származott, szintúgy Konrád császár neje, III. Henrik anyja is, ki szintén Gizella volt.

8. Albericus Trium Fontium 1010. évhez, magyar hagyomány után. „Dicunt Hungari.”

9. Chron. Bud. 71.

10. U. o. 72.

11. Az egészen egykorú Antal. Sangall. Maiores. Mon. Germ. I. 84. 1043. „Nam idem Petrus quamdiu regnavit, in multis praevaricator exstitit.”

12. Ann. Altahenses 1041. A mi krónikánk elbeszélése ezt majdnem szószerint követi.

13. Bud. Chr. 75. Schebisnek „Magyarország őrgrófjának” haláláról az altaichi évkönyvek is szólnak 1039.

évben. E szerint az független volt Péter bukásától.

14. Albericus Trium Fontium 1041. „Et quia (Petrus) non erat de semine Ungarorum, contra eum promovere curaverunt quendam Abbonem, qui erat unus ex ipsis, de magnis principibus.” – Vita S.

Gerardi 17. „Alba comes palacii, deiecto Petro regalem coronam et aulam, regiam sibi usurpavit.”

15. Gesta Hungarorum 32.

16. Képes krónika I. 10.

17. Annales Altahenses 1041. és utánok Kézai és a képes krónika.

18. Ann. Altahenses 1042. 1041.

19. Ann. San. Galli Maiores. 1043.

20. Aventinus.

21. Képes krónika II. 45.

22. Anonymus.

23. Kézai II. 3.

24. Annales Altahenses. „Fraudes tyranni, quas pacto intulerat, retexerunt.”

25. „Quos apostolicus, successor beati Patri, eo quod regem suum dehonestarant, iam pridem anathemizarat.”

26. Képes krónika. Annal. Altah. 1044.

27. Kézai. II. 3.

28. Képes krónika. Kézai.

29. Kandra Kabos. Aba Sámuel.

30. Ann. Altahenses. „Illis etiam petentibus concessit rex scita Teutonica, et relinquens illis suorum praesidia domum redit.” Herm. Contractus. „Ungarios petentes lege Baioarica donavit.” A mi krónikáink nem birták elérteni, hogyan kérhetnek magyarok német jogot és azért úgy tűntetik fel a dolgot, mintha Henrik a magyaroknak megengedte volna: a magyar törvények megtartását és a magyar szokások szerint való biráskodást. A német törvények kényszerű átvétele alig szenved kétséget. Ezt többen, mint Hajnik és Pauler úgy magyarázták: „lehessen magyar biró, tanú bajor földön, lehessen neki, nejének, ha bajor volt, a bajor földön öröksége, birtoka.” Szerintem ez épen nem felel meg a „legé Baioarica”-nak és az ilyen részletekbe menő aprólékos meghatározás, nem is illik az akkori helyzethez.

Valószínű, hogy a magyar urak a kik Péterrel tartottak, a „lex Baioaricát” kérték vagyonuk, életök, állásuk biztosítására, melyeket az Aba által vezetett társadalmi forradalom egyre fenyegetett. Mert a bajor törzs ősi törvénye a „lex Baiuvariorum” mindezen tekintetekben egyike a legrészletesebbeknek és legszigorúbbaknak és igy sokkal jobb szerették István aránylag általános és enyhe törvényénél. Azt is tekintetbe kell venni, hogy a bevándorolt urak és a püspökök aránylag nagy része bajor volt. Végre még nézetünk megerősitésére fölemlithetjük, hogy István törvényei a „Lex Baiuvariorum” egyik régi kéziratával maradtak meg az admonti codexben, a mi tán mégis több a puszta véletlennél.

31. Wipo. Vita Chuonradi Imp. Mon. Germ. Scr. XI. 257.

II. FEJEZET.

A pogány lázadás.

Péter meghivja Henriket. Hűbérbe veszi tőle Magyarországot. Magyar trophaeumok Rómában. Az új viszony fontossága Németországra és hazánkra nézve. A magyar nemzet és a kereszténység. Nemzeti visszahatás a németek ellen. Az egyház. Gellért csanádi püspök működése. Egyházi fegyelem. Alapítványok. A püspök és a magyar nép. Az állapot bizonytalansága. Gellért Aba ellen. A pogány visszahatás nemzeti eredete. Az ellenállás

jogosultsága. Péter kegyetlensége. A csanádi gyűlés. A pogány lázadás. Régi szokások megujitása. Rombolás.

Vazul fiai. Endre és a pogányság. Gellért és társai vértanu halált szenvednek. Keresztények üldözése. Péter bukása. III. Henrik és a pápák. Az új rend megszilárdulása. Levente. Endre és Henrik császár. Béla herczeg. III.

Henrik hadjáratai. Szittya hadviselés. Vértes. Bársonyos. IX. Leó pápa közben jár. Pozsony. Zotmund mondája.

Henrik kudarcza. Magyarország kivivja függetlenségét. Összefoglalás

Aba királyt kivégezték, neje és gyermekei Péter fogságában sínlődtek. A kikért Pétert három évvel ezelőtt elűzték, Árpád vérei hontalanul bujdostak. Bent az országban német törvény, erős német őrség védelme alatt. És mint az egész állapotnak legfőbb biztositója: a hatalmas német király, ki a nemzet ellenére védenczét visszahelyezte István trónjára, és a ki becsületét látja abban, ha véresen megtorol minden kisérletet Péter ellen, az ország felszabadítása érdekében.

Világos, hogy mindazok a bajok, melyek az 1041-iki kitörést előidézték, sokszorosan megnövekedtek. Ki szorítson törvénynek, jognak, becsületnek tiszteletére oly királyt, ki egyedül hatalmas patronusától várja üdvét, megmaradását? Ki tanitsa meg őt szeretni azt a nemzetet, melytől mindig idegen volt, mely ellen három éven át fegyveresen küzdött? Helyre állithatta-e a fejérvári ünnepélyes jelenet a kölcsönös bizalmat? És nem is nézve a királyt: ki tartsa féken zsoldosait, kiknek garázdasága ellen már azelőtt is oly sűrű és jogos volt a panasz, és a kik most mindent megengedettnek véltek a legyőzött, ellenséges, vad országban? Hol keressen védelmet a szegény ember ispánja, gazdája ellen, kiket az uj német törvény sokkal szigorúbb rendelésekkel különitett el alattvalóitól, mint előbb István szelid szabványai?

Még csak egy vigasztalása volt a magyarnak. Bár Péter idegen segítségnek köszönte trónját, idegen haddal küzdött népe ellen, nagy ajándékokkal hódolt segitői kapzsiságának, de legalább forma szerint, nyilvánosan még nem kötelezte magát és népét hűségre Henrik iránt.

István koronája, bár sok drágakövétől megfosztva, még független fényben ragyogott.

Ez a vigasztalás is semmivé vált. 1045 elején, midőn Henrik Freisingben, Bajorországban töltötte a bőjt első hetét, megjelentek nála Péter követei, kérve őt, látogassa meg urokat pünkösdre, és ülje meg vele, „fiával” a nagy ünnnepet.¹ Henrik május 11-ike után el is indult Regensburgból hajón, fényes kisérettel, le a Dunán. Utközben kiszállott Persenbeug várában Adalbert ebersbergi gról özvegyének, Richlindának látogatására. Ott nagy lakomához ültek az érkezett és meghivott vendégek, midőn a termet tartó oszlop hirtelen összedőlt, és az egész épület leszakadt. Omladékai közűl nagy bajjal huzták ki a grófnénak és több előkelő vendégének testét, maga a király azonban csekély horzsolással megmenekült, bár legalól esett, miért a hivő krónikás méltán adott hálát az isteni gondviselésnek. A kedvezőtlen előjel Henriket nem riasztotta el az utazás folytatásától. A vendéget nagy tisztelettel, királyi díszszel fogadták István városában.

Pünkösd napján az ünnepélyes misén 1045 május 26-án ment végbe az a szertartás, mely, mint az István halála óta lefolyt események végső következése és betetőzése, hivatva volt kifejezni a magyar királyság meghódolását a német-római birodalom feje, Henrik király előtt. Péter az egész népnek, németeknek és magyaroknak jelenlétében az aranyozott lándzsával, a királyi hatalom jelvényével átadta Magyarországot hűbéres urának. Henrik nagyravágyásának és vallásos buzgóságának megfelelt, hogy e páratlan diadalmi jelvényt,

hatalma és kegyelete örök emlékéül, elküldte szövetségesének, a római pápának. Az örök városban még soká őrizték a német uralomnak, hazánk megalázásának ezt a symbolumát.²

Ez a tény több volt, mint Péter hálája az iránt, kinek koronáját köszönte. Egész Magyarországot mindenkorra közjogi kapocsba akarták hozni Henrikkel és birodalmával.

Ezért az összes főurak hűséget esküdtek nemcsak Henriknek, hanem utódainak is.³ A két uralkodó és a két nép közti uj viszonyt megpecsételték azok a gazdag ajándékok, melyekkel Péter vendégét elhalmozta, és melyeket ez, nagylelküen, szétosztott a ménfői hősök közt.

Valójában csak most szakította le hadjáratainak és győzelmeinek gyümölcsét. Tekintélye Magyarország meghódolása következtében annyira nőtt, hogy Gottfrid, lotharingiai herczeg, mindaddig legveszedelmesebb ellensége a birodalomban, megadta magát.

Nagy esemény volt ez Németországra nézve. Körülbelől másfél századja mult el annak, mióta a magyar nemzet tanyát ütött a német mellett. Ezen kor első harmadában Arnulf hajdani szövetségeséből a legborzasztóbb ostor vált, mely valaha sanyargatta Hermann népét.

Nemcsak állami szervezését akasztotta meg, hanem végveszélylyel fenyegette annak alig kezdődő szellemi és anyagi kulturáját. Nagy-Ottónak győzelmei véget vetettek ezen időszaknak. Azóta a magyar békés, de egyenjogú szomszéddá vált, ki politikai és egyházi függetlenségét féltékenyen őrizve, csak a kereszténység és az állami intézmények közössége által érintkezett vele. Mi sem természetesebb mint az, hogy ez az érintkezés, melyben a régibb fejlődésű nemzet volt az adó, az ifjabb az elfogadó rész, bizonyos szellemi függést vont maga után. Ezt a függést a magyar trónörökösödésben beállott viszályok és a német király hatalmas egyénisége azon pontig fejlesztették, a melyben Magyarországot már mint egy lánczszemet be lehetett illeszteni a német-római birodalmat kelet felől övező hűbéres tartományok rendszerébe.

Mindaddig az uj keresztény államalkotások között Magyarországnak természetes elsősége volt nemcsak a kezdettől fogva a karolingoktól függő Csehország, hanem Lengyelország fölött is, melynek dicső és folytonos ellenállása a német hegemonia ellen még sem birta soha teljesen elszakítani a reá nehezedő hűbéres kapcsot. Ez most megszünt. A magyar király a cseh és lengyel fejedelmekkel lépett egy sorba. A római német birodalom épülete ez által nyert betetőzést. Az ágostai ütközetnek az a fejérvári pünkösdi ünnep volt végső consequentiája. Mint akkor Nagy-Ottó, most III. Henrik nyert jogot a kereszténység legfényesebb világi méltóságára. Már 1046-ban Olaszországba siet, hogy fölvegye a császári koronát.

De végzetes napja volt ez hazánknak is. Egyike azon napoknak, melyeket a gondviselés a nemzetek okulására rendel, és melyek még akkor is, midőn közvetlen emlékök megszünt, s közvetlen hatásuk elmosódott, századokon át irányt adnak a nemzetek lelkének.

Szinte öntudatlan halad az emberek sokasága, mely egy nemzetet alkot, a történelem útján. Mindegyikök saját külön életét is éli a közös, a nemzeti mellett, és jobbra-balra tekintve, széthúzva, keresi a maga boldogulását. Egyszerre egy villámcsapás megvilágítja az ösvényt. Meglátják, valamennyien, hová jutottak, nyilvánvalóvá lesz előttük a történeti lét egész rideg komolysága. Ilyen esemény volt a fejérvári hübéreskü. Árpád népe akkor egyszerre jutott tudatára annak, hová vitte őt az ősi intézmények és erkölcsök elhagyása, a régi ellenséghez, a nyugothoz, való közeledés, csatlakozás.

Alig szenved kétséget, hogy a magyar uralkodó osztály, Géza és István parancsára és példájára, ha nem is lelkesedéssel, de őszintén és hátsó gondolat nélkül fogadta el Róma hitét és Nagy-Károly kormányának rendjét. Nem látjuk nyomát sem annak, hogy akár az idegen Péter első uralkodása alatt, akár Sámuel király idejében vissza akartak volna térni a Géza előtti állapotokhoz. Pedig mindkét alkalommal hiányzott a törvényesség telje, tág tere nyilt az ellenállás, a rakonczátlanság szellemének. Az új köntöst, melyet a király adott reájok, összeférhetőnek tartották a régi gondolkodással. Szemökben eleinte csak a nevek, a külsőségek változtak; a lényeg: a nemzet hatalma és függetlensége, az Árpádház uralma,

nemzetségök elsősége az ország tanácsában és a seregben, nem is forgott kérdésben. A keleti fajok teljes empiriája megakadályozta őket abban, hogy előre meglássák, vagy megérezzék a szavakban, az eszmékben rejlő erőt. Nem tudták, minő gyökeres szakítást jelölt a korona és a kereszt a nemzet multja és jövője közt, alig érezték, hogy nemcsak befogadni kell az idegen tanokat, hanem le is kell mondaniok mindarról, mit őseik öröke gyanánt tiszteltek, mi úgy szólva az anyatejjel együtt vált bennök vérré.

Csak a mélyre ható okok egész sorozata vihette az olyan fegyelmezett és összetartó társadalmat, minő a magyar volt akkor, a forradalom lejtőjére. Tekintsük át még egyszer a fontosabb eseményeket, és vessünk számot azzal, mikép hatott mindegyik Magyarország urainak érzésére és gondolkodására.

Az első ilyen esemény az Árpád véréből való herczegek mellőzése és számüzése, az idegen Péternek a trónra emeltetése. Egész lefolyásában lazitania kellett a megszokott, szinte családi kapcsolatot az uralkodó és a nemzet közt. A személyes ragaszkodás hiányát a törvény, majd az erőszak pótolják.

Ezután következett Péternek erőszakos, buja kényuralma, melyet még gyülöletesebbé tett az, hogy eszközei idegenek voltak. Minden magános sérelem egyuttal a nemzeten elkövetett gyalázat szinezetében tünt fel. Ez uralom megszüntetése nemzeti kötelességgé vált.

A krónika ugy is jellemzi Viskét, Toyzlant és Pezlit, a nemzeti mozgalom vezetőit, mint a kik

„nemzetök szabadságát keresték és hűségesen igyekeztek a királyi magzat birtokába adni ujra az országot.” De ez a forradalom, bár nem tekinthető csupán udvari pártütésnek, és kétségtelenül a nemzet közérzületével találkozott, mégis csak a király személye és környezete ellen irányult. Nem járt vele semmi visszahatás a királyság és az egyház ellen. Aba, bár nem volt „királyi magzat,” ép oly keresztény, koronás uralkodó volt mint elődei.

Hanem az uj király még sem volt Árpád vére, még sem birt az e dynastiához kötött, minden mást elhomályositó tekintélylyel. Azonkivül csakhamar szemben látta magával a kereszténység világi fejét, a német királyt. Hogy e tulhatalmas ellenséggel megbirkózhasson, a nemzetben rejlő régi harczos szenvedélyekhez kellett folyamodnia. Ezeknek megnyilatkozása pedig nemcsak Németországban szította fel ujra a régi gyülölet tüzét, hanem a pápát is az új király ellenségévé tette. Abának és hiveinek kiátkozása, – akár csak politikai okokból rendelte azt el a pápa, hogy Henrik kedvében járjon, akár valóban azon meggyőződésből folyt, hogy az ország Péterrel és az idegenekkel együtt a keresztény egyházat is üldözni készül – szükségkép maga után vonta az ily módon megtámadott királynak és embereinek elidegenedését attól az egyháztól, mely őket kitagadta.

Péter a püspököknek és ispánoknak volt a királya. Abát a vitézek, milites, nagy sokasága emelte a trónra. Ezzel együtt járt szükségkép az alig életbe lépett kormányzásnak, a szolgálati viszonyoknak meglazulása. Az a két párt, mely István udvarában békésen megfért egymás mellett, most egymás üldözőjét, halálos ellenségét látja egymásban, mihelyt nincs oly erő, mely előtt meg kell hajolnia mindenkinek. A Péter alatti rémuralom ismétlődik, csakhogy megforditva. Most az előbbi elnyomóknak kell tartania, nemcsak áldozataik boszujától, hanem szolgáik, katonáik véres lázadásától. Ez ellen pedig nem várhatnak segitséget a királytól, ki nem büntetheti hiveit ellenségei kedvéért. Viszont a király méltán tarthat attól, hogy a hatalomtól megfosztott urak, már megmaradások miatt is, cselt szőnek ellene, összejátszanak Péterrel és Henrikkel.

István szerencsétlen és pártos végső rendelkezése tehát néhány rövid év alatt az ország kormányának teljes felbomlásához, az alig alakuló osztályok élet-halál harczához vezetett. Ha Aba szerencsésen harczol Henrik ellen, valószinűleg ujra megszilárdulnak az állapotok. De a külső veszély szükségkép még jobban rémíti, és elkeseríti a kedélyeket és gyors tettre kényszeríti azokat, kiknek hatalma, élete forog koczkán.

Az általános zürzavarban csak egy intézmény tünik fel szilárdnak: az egyház.

Szent Gellért életéből látjuk, minő kitartó, csendes és eredményes munkát folytattak a magyar egyház apostolai István uralkodása utolsó éveinek békéje idejében.⁴ Miután Csanádon berendezték a káptalant és a püspöki iskolát, a hivek arra kérték a püspököt, jelölje ki megyéjében az egyházaknak szentelt helyeket. Aminthogy egyáltalában akkor senki sem mert a királynak, a püspöknek vagy világi főurnak szine elé járulni ajándék nélkül,⁵ lakoma után átadták neki a mit hoztak: lovakat, ökröket, juhokat, szőnyegeket, az asszonyok pedig arany gyűrűiket és karpereczeiket rakták eléje.⁶ És midőn a püspök papjaival bejárta megyéjét, hogy beszentelje a sirkerteket, „úgy fogadták őket, mint a szent apostolokat.” Előtte rendesen több barát járt, ki az igét hirdette és megtérítette a népet, úgy hogy ő már előkészitett földbe vethette a vallás magvát. Mindebből világos képét nyerjük annak, hogy az a hódoló tisztelet, mely a királynak minden lépését környezte, átszármazott a püspökökre is, kiket ép úgy hatalma részeseinek tekintettek, mint jobbágyait és ispánjait.

A külső terjesztéssel párhuzamosan haladt a belső fejlesztés és szilárdítás is, tanítás, jó példa és erkölcs által. A marosvárosi iskola deákjait mint plébánosokat küldte szét megyejébe, de helyökbe annyian jöttek, hogy a jó Valther mester már nem tanithatta őket egyedül maga:

Fejérvárról uj mestert kellett hozatni, a német Henriket, „ki könyveivel együtt eljött a püspök nagy örömére”. Gondoskodása kiterjedt az egyházi szertartás minden részletére: arra, hogy jó bor legyen az úr vacsorájához; arra, hogy ezüst tömjénező legyen a szent szűz oltára előtt; és ott két ember éjjel-nappal virrasszon, hogy a tömjén illata soha se szünjék meg, még arra is, hogy legyen a monostornak harangozója. Papjai közt szigorú fegyelmet tartott. Nem engedte meg, hogy kanonok, kivéve ha ő küldte el, kivül háljon a monostoron. Ha egyikök nem jött el reggeli isteni tisztelethez, az nap nem kapott ellátást. „Nem engedte, hogy egyedül menjenek valami gyanús házba. Azt szokta mondani: ha ilyeneket tesztek, csak a pilisben különböztök a világiaktól.” Ha valamelyik bünt követett el, azonnal megfosztotta javadalmától.

Hivei ragaszkodását és tiszteletét még növelte az a tudat, hogy nagy befolyásnak örvend a királynál. Ezt a befolyást nem is mulasztotta el felhasználni. „Nagy volt az ő szorgoskodása a reá bizott nyáj oltalmában, ha István király valamelyik fiát bármilyen büne miatt az igazság vesszejével akarta megfenyíteni.” Ilyenkor szekérre kapott, elment a királyi udvarhoz és kegyelmet kért és nyert a bünös részére. Az udvarnál való tartózkodást arra használta fel, hogy dús adományokat és alapitványokat eszközöljön ki a bőkezű és vallásos királytól káptalana és monostora részére. István a Boldogasszony monostorának 500 márka ezüstöt adományozott, azonfelül még tiz vég bársonyt vagy ötven vég posztót, a királyné pedig négy vég bársonyt és ugyanannyi selymet. Sz. György káptalanának pedig 1000 márka ezüstöt igért a király, és azokat ki is fizette.⁷

Mi sem mutatja jobban a nyugodt és megszilárdultnak tetsző állapotot mint az, hogy az egyháznak szigorú, magát sanyargató bajnoka közeledik a magyar néphez, érdeklődik annak sorsa, öröme, búja iránt. Ez érdeklődésnek emléke a szép elbeszélés Gellért egyik útjáról a királyhoz. Szekerében utazott, melyen azokat a könyveket, melyeket a szent lélek sugallatából irt, kényelmesen olvashatta. Utja egy erdős, sertéstenyésztésre alkalmas tájékon vitt keresztül. Egy majorban megszállott és meghált. „Éjféltájban malomzakatolást hall, pedig malmot nem látott, és elcsudálkozott rajta. Ez alatt a nő, ki a malmot forgatta, egyre dalolgatott. A püspök ezen elbámúlva kérdezi kisérőjétől, Valther mestertől: hallod-e a magyarok symphoniáját? és mindketten nevettek a dalon. A malmot az az egy nő hajtotta és éneke mind magasabbra szállott. A püspök, ki ezalatt lefeküdt, mosolyogva kérdi társát:

magyarázd meg Valther, mi ennek a nótának a dala, mely félbeszakítja az én olvasmányomat.

– Ez az ének változata, volt a válasz. A daloló asszony a mi gazdánknak rabszolganője, a ki urának buzáját őrli, mert más malmot mostanában a vidéken nem találnak. – Mesterségesen hajtják, vagy kézi munkával? – Mesterségesen és kézi munkával, mert nem barom hajtja, hanem a kéz forgatja. – Csodálatos, mond a püspök, hogyan táplálkozik az emberi nem. Mert ha nem volna mesterséges szerszám, hogy birnák el a munkát? Boldog az az asszony, ki