A felőle szóló hagyomány. Az új társadalom képe. László népszerüsége. Mondák. László és Salamon. Salamon fogsága. VII. Gergely és László. Szövetségük IV. Henrik ellen. Az ország egyesitése. István canonisatioja.
Csodatételek. Salamon kiszabadulása. A kúnokhoz megy. Jelleme, eltünése
LÁSZLÓ TRÓNRALÉPTÉT a biblia hőseit megillető fénynyel övezte körül a nemzeti hagyomány. „Géza király halálának hallatára a magyar nemesek teljes sokasága eljött öcscséhez, Lászlóhoz és őt egy lélekkel, közkívánsággal, egyhangu akarattal, egyetértőleg, megválasztották a királyi kormány elfogadására, vagyis inkább kényszeritették őt arra szerető és sürgető könyörgéssel. Mert mindnyájan tudták felőle, hogy fel van ruházva az erények tökéletesséségével, hogy katholikus hitü, kiváló kegyességü, bőkezü az ajándékozásban és kitünő az irgalomban. Úgy ragyogott, mint a hajnali csillag a köd közepette, eloszlatva az undok sötétséget, és amint a teli hold ragyog a maga idejében, vagy mint a fénylő nap, úgy világitott népe előtt, mint a húsból kiolvasztott zsír.1” És a mint a zsoltár mondja Dávid királyról: „az oroszlánokkal és medvékkel játszott mint a bárányokkal, és nem ölte-e meg az óriásokat és nem törölte-e le a gyalázatot Izráel népéről? Mindenfelől megtéritette ellenségeit és kiirtotta azokat, kik ellene szegűltek. És bár a magyarok saját hozzájárulása nélkül választották őt királyukká, mégsem tétette fejére a koronát, mert inkább az égi korona után vágyódott mint a földi után. Nem is szándékozott törvényesen megkoronáztatni, nem óhajtotta a koronát lelkében, hanem jobb szerette volna, ha azon az áron szilárd békét nyerhet:
Salamonnak átadni a királyságot és beérni a herczegséggel.2”
Ez a lelkes, bibliai dicshymnus nem bir az egykorúság becsével, hanem már maga is későbbi történeti itélet az Árpádkor utolsó századából. És mégis több annál, maga is történet.
Az egész nemzet öröme, lelkesedése nyer benne kifejezést. Az öröm azon, hogy a gondviselés ily fényes nevü, minden szeplő nélkül való uralkodót engedett e sokat próbált nemzetnek;
azon, hogy volt egy férfiú testéből és véréből, kiért lelkesedhetik a magyarságnak apraja-nagyja. István a keresztény egyház herosának maradt meg, kinél a hagyományban a nemzeti elem mindjobban elmosódik. Lászlónál a vallásos és a nemzeti erények teljes egységben, harmoniában jelennek meg, úgy hogy mindegyik emeli a másiknak fényét, értékét.
A kritikai történetírás is elismerheti Lászlóról, hogy egyike a történelem ama ritka alakjainak, kiknél nemcsak az erkölcsi tulajdonok állanak szép, szinte művészi összhangban, hanem a kik egyuttal teljesen meg is felelnek koruknak, nemzetöknek. Csakis a politikai alakulások kezdetén, midőn még az érdekek és a műveltség sokfélesége nem okoz visszavonást a népekben, és midőn a bús kétség nem fér még magának az egyénnek lelkéhez, találkozunk ily szerencsés megjelenésekkel. Az olyan személyiségek, mint ő – kihez talán anyai őse a lengyel Chrobry Boleszló vagy kortársa a Cid hasonlíthatók leginkább, – a patriarchalis kort állitják vissza. Uralmok természetes törvényen látszik alapúlni, mert mindazon tulajdonság, mely korszakuknak és környezetöknek ideálisnak tünik elő, bennök szinte tökéletesen van megvalósitva.
Magyarországon egy emberöltő viharjai után némileg megszilárdult a társadalom.
Azok a külömböző eredetü és törekvésü elemek, melyek Szent-István államának alkotásában részt vettek, hosszas küzdelmek után fajsúlyuk arányában elhelyezkedtek és erkölcsi tekintetben egy egészet kezdtek képezni. Ebben az uj társadalomban egyaránt megvolt István kereszténysége, a pogány magyarság vitézsége és kalandossága és a bevándorló német és olasz harczosoknak kezdődő lovagiassága. Ezen elemek szerencsés vegyülete által oly erkölcsi és politikai ideál jött létre, melyet a magyar nemzet képes volt egészen magáévá tenni, és egészen magáénak tekinteni, noha annak nem minden vonása fejlődött ki a hazai
talajban. De hiszen épen az a haladó korszakok legfőbb és legjellemzőbb tulajdonsága, hogy bennök nemzetek és egyének azt fogadják el követendő mintakép gyanánt, a mi azon idők történeti munkájának legáltalánosabb értékü és ennélfogva legtökéletesebb alkotása.
A kereszténység már honosságot nyert, mióta keresztény királyok is harczoltak a nemzet függetlenségeért. A magyarság pedig jeles tagja lett a kereszténységnek, mióta a kereszt jelvénye alatt harczolt a pogány kúnok és besenyők ellen. A nemzeti és a vallásos érzés már nem hogy kizárná, hanem inkább erősíti egymást. Az ország belső megerősödése, Németország belső ziláltsága következtében, a nyugati szomszéddal való százados ellentét sokban enyhül. Másrészt egy uj pusztai hatalmasságnak, a kúnnak megjelenése által, a nemzet ereje kelet felé nyer foglalkozást. Magyarország arczvonalt változtat: keletnek van ismét beállítva. Midőn ott birtokáért, hatalmáért küzd, egyuttal megvédi művelődésének zsengéit és előharczosává válik a kereszténységnek.
Ennek az ujabb hőskorszaknak vált herosává László. Nem áll annyira fölötte népének, nem akarja azt erkölcsileg magasabb polczra emelni, mint István, hanem minden izében hozzá tartozik. Nem oktatás által hat, mint szent elődje, hanem mi jobban bevésődik a lelkekbe:
példájával. Hősiessége, egész megjelenése Árpádra, Bulcsra emlékeztet; a kereszténység szemlélődő, mystikus iránya távol maradt tőle, mint általában egész népétől. Nincs benne semmi idegen, szinte gyermekkora óta látták őt a csatában német és görög, besenyő és kún ellen. Vállal magasb mindeneknél, és a hol csatabárdja vagy lándzsája lecsap, biztos az ellenség megriadása, futása. Lelkében meg kellett lennie annak a melegségnek, közvetlenségnek, mely egyedül köti a kiválókhoz a hívek ezreit, mely szeretetet és ragaszkodást támaszt, mert mindenki saját magát véli látni vezérében, csak hogy tökéletesebb, szinte emberfölötti alakban. Az ilyen hős aztán láthatólag az istenség oltalma alatt áll, reá nézve nincs lehetetlenség, a hivő elme meg van arról győződve, hogy még a természet törvényei is meghajlanak akarata, imádsága előtt. Ketté hasad a sziklabércz, hogy a tátongó örvény őt elválassza vad üldözőitől. Arany és ezüst értéktelen kavicscsá változnak, midőn hadait a zsákmány vágya eltériti a kunok üldözésétől. Elernyedt harczosai táplálására bölény- és szarvascsordák jelennek meg a pusztában, és mint egy második Mózes, ő is éltető vizet fakaszt a sziklából. Midőn az isten meglátogatja népét, és a halálvész pusztitása a régi istenek imádására, Krisztus elhagyására birja a csüggedőket: ő buzgó fohászában megleli azt a füvet, melylyel nemzetét kigyógyitja a testi betegségből és a hitetlenségből. Népünk lelkének nagy ismerője, Arany János, fejezte ki legszebben azt a magasztos, lélekemelő hitet, melyet Lászlónak megjelenése, lénye a magyarságban keltett. És a mint a monda még a hősök lovait is szerfölötti tulajdonságokkal szokta felruházni, úgy nem feledkezett meg Szent-László paripájáról sem. „Szent-László lováról beszélik némelyek, hogy nem annyira erőre és kitartásra volt kiváló, mint más természetes tulajdonságokra nézve. Ura minden intését, nógatását csudálatosan teljesitette, az ellenséget harapással, rúgással szokta megtámadni, gazdáját soha sem hagyta el és a legnagyobb veszélyben is roppant ügyességet tanúsitott.”3 Ritka szerencse egy nemzetre nézve, ha még történeti korszakban is támad oly vezére, kit mythikus vonásokkal koszorúzhat, kinek emlékét az egymás után következő századok nem mossák el, hanem inkább a monda és költészet uj meg uj virágaival diszitik.
Hagyományunk a magyar korona fenségét és a törvény és jog iránt való áhitatos tiszteletet semmi által sem helyezheti magasabb polczra, mint azon tétel által, hogy még László, Gézának öcscse és örököse, az egész nemzet választottja, sem volt a trón törvényes birtokosának tekinthető, mindaddig, mig Salamon, a koronázott király, életben volt. A királylyá való fölkenetés le nem törölhető szentség volt őseinknél. És a hagyomány egészen fentartja a legvégső hatalom iránti tiszteletet, midőn előadja, hogy Lászlót szintén bántja a lelkiismeret, mint előbb bátyját és hogy mindenkép vonakodik kinyujtani kezét Szent-István koronája után, melyet homlokára készül tenni hozzá hőn ragaszkodó népe.
„Salamon Pozsonyban tartózkodott. A tisztelendő püspökök a kibékitésen fáradoztak.
László király pedig, noha tudta, milyen daczos és haragtartó Salamon, hallgatva a kegyességnek és még inkább az igazságnak szavára, mert törvényes joga4 ellenében nem vala és csak tényleg uralkodott, de nem jogilag, uralkodásának negyedik évében kibékült Salamonnal, megadva neki a királyi ellátáshoz szükséges költségeket. Az ország jobbágyai azonban nem engedték, hogy megoszsza a birodalmat Salamonnal, nehogy a jövőben még roszabbtól kelljen tartaniok mint a mit a múlt hozott. Salamonnak megrögzött lelkét azonban egyre marczangolta az engesztelhetetlen gyülölet keserűsége.”
„Ingadozó elméjében cselt forralt László ártatlan életének vesztére, de maga esett belé a verembe, melyet másnak ásott. László, rajta kapva Salamont a gonoszságon, elfogatta őt és Visegrádon őriztette a börtönben. Mellé pedig Bodust, Bokon fiát rendelte, nem mintha félt volna Salamontól, hanem mert vérbeli rokona volt Salamon és mégis mindig fenyegetődzött, hogy még rosszabb lesz, mint azelőtt. Azt hitte, hogy ily módon kissé mérsékli majd dühösségét. Maga László buzgón fohászkodott Salamonért, hogy az Isten törvényére térjen.
És ha Salamon megjavult volna, bizony átadta volna neki a királyságot és megelégedett volna a vezérséggel, és mig amaz a börtönben volt, egyre jobban sajnálkozott rajta”.
Ez az előadás kellő ellentétbe helyezi a hatalom törvényes birtokosát, kit azonban bünei méltatlanná tesznek annak gyakorlatára, a választott királylyal, kit erényei miatt nemzete szinte reá kényszerit az uralomra. A közjogi felfogás helyessége szerzője tudományára és nagy itélőképességére vall, mig másrészt Salamon jogának oly erős hangsulyozása közel egykorú eredetre mutat. De ez az elbeszélés csak a két ellenfél személyes viszonyának megitélésére nézve fontos. Magyarország és László akkori igazi helyzetének nem adja képét. Hogy ezeket fölismerhessük, idegen kútfőkre, a külföldi viszonyok méltatására van szükségünk.
Lászlónak kezdettől fogva sokkal kedvezőbb a helyzete, mint a minő Gézáé volt.
Először, jogilag, ő nemcsak hogy nem volt bitorló, de nem is látszott annak, mert örökös módjára, békén vette át a nemzet beleegyezésével bátyjának hatalmát. Másodszor pedig politikailag, amennyiben ő csak Salamonnal magával áll szemben. Salamon legfőbb támasza ugyanis, IV. Henrik, kinek hatalma nem csak László uralmát, hanem az ország függetlenségét is veszélyeztette, az 1076. év vége óta abba a világtörténeti élet-halálharczba bonyolódott VII.
Gergelylyel, mely lefoglalta egész erejét.
Ez a kedvező helyzet visszatükröződik VII. Gergelynek 1077 június 9-én Nehemiás esztergomi érsekhez intézett levelében. A pápa ebben királynak, rex-nek nevezi a magyarok fejedelmét; nem dux-nak mint Gézát, és csak a legnagyobb óvatossággal érinti azokat a hatalmi igényeket, melyeket két évvel azelőtt oly fennen hangoztatott. Az érseket felszólitja, hogy az ujonnan választott királyt a többi püspökkel és fejedelemmel együtt sürgesse, „hogy nyiltan fejezze ki irántunk való akaratát és a szent szék iránti köteles tiszteletét, alkalmas követek által. A mi minket illet, mi a mindenható Istennek és Szent-Péternek dicsőségére jó indulattal fogunk válaszolni és teljes szeretettel és jóakarattal fogjuk kimutatni Ő Excellentiájának az ő és egész birodalmának javára szolgáló apostoli törekvésünket”.5 A pápa e levelében elárulja, hogy László nem igen tudatta vele trónra-lépését és nem igen sietett vele összköttetésbe lépni. Hogy ugy mondjuk, szabad kezet biztosított magának Róma felé is. A pápát viszont a császár ellen veszélyes küzdelme engedékenyebbé teszi azon uralkodók irányában, kiknek fegyvere esetleg megvédheti a szentszéket a német hatalom ellen. Az a követelése, hogy Magyarország pápai hübér, ugy sem volt keresztülvihető; jobb volt tehát attól egészen elállani és Lászlót eleve is biztositani a pápának iránta való hajlandóságáról.
VII. Gergelynek ez az ügyes, teljesen a viszonyokhoz mért politikája lehetővé tette, hogy László az akkor folyó nagy harczban az egyházi párton foglaljon állást. Arról az oldalról már nem igen kellett veszélytől tartania. Midőn a német fejedelmek egy része elpártol IV.
Henriktől és Rudolf sváb herczeget választja meg királynak, a franczia király követeivel
együtt a magyar király követei is megjelennek azon a fényes gyülésen, melyet Rudolf 1078 pünkösdkor (május 27-én) Goslarban, hű szászjai közt tartott. Segitséget ajánlottak ott fel az egyháznak és a német birodalomnak Istenért és Szent-Péterért.6 Lászlónak ezt az összeköttetését a német ellen-királylyal még szorosabbá tette házassága. Nőül vette ugyanis Rudolf leányát, Adelheidot.7 Arról ugyan nincs semmi értesülésünk, hogy László ez időben egyenesen beavatkozott volna a német polgárháborúba, de magatartása elég volt ahhoz, hogy sok déli német főurat, köztük Luitpold osztrák őrgrófot is, elvonjon a császár pártjától. Midőn Bajorországban IV. Henrik kerekedett felül, az ellenfél főemberei, köztük Ekbert formbachi gróf, magyar földre menekültek, hol szivesen fogadták őket. VII. Gergely egy ujabb levelében, 1079 márczius 23-án, különösen szivére köti Lászlónak a menekültek sorsát.
Ugy látszik, IV. Henrikre nézve annyira kényelmetlen volt. Magyarországnak ezen állásfoglalása, hogy 1079-ben, midőn Bajorországban némileg megerősödött, László ellen vezette seregét.8 Eredményt azonban nem érhetett el; egész vállalkozása csak igen rövid tartamu lehetett. Salamonnak még egyszer, utoljára, meg kellett győződnie arról, hogy mit sem remélhet sógorától. Lászlót pedig császárellenes politikájától nem téritette el sem ipjának, Rudolfnak, 1080-ban, a Mölsen melletti csatában történt halála, sem VII. Gergelynek 1085-ben bekövetkezett elhúnyta. Ez a politika teljesen megfelelt a nemzet hagyományának és akkori érdekének. Nem is követelt nagyobb áldozatot, mert a szász-sváb oppositio a pápa erkölcsi támogatásával, magyar fegyveres segitség nélkül is képes volt megbirkózni Henrikkel.
A dolgok ilyen állása nem maradhatott hatás nélkül Salamonra. Ha hiányzik az a hátsó véde, melyet eddig Németországban birt, meddig tarthatja majd fenn magát Mosonyban és Pozsonyban? Az 1079-iki német hadjárat sikeretlensége kellett hogy hajlandóbbá tegye Salamont a békealkura. 1080-ban IV. Henrik hatalma azon a vidéken végkép megszünt:
Luitpold őrgróf ujra elpártolt tőle és szoros szövetségbe lépett Lászlóval;9 Henrik megfosztotta őt hűbérétől és hivére, Vratiszláv herczegre bizta az őrgrófságot, de ahhoz, hogy Luitpoldot elűzzék, egyiknek sem volt hatalma. Igy Salamon, minden oldalon ellenségtől körülvéve, még örvendhetett, ha Lászlótól kedvező föltételeket birt kieszközölni.
Inkább azt kell kérdeznünk, mi birhatta a hatalom birtokában levő, a nemzet osztatlan szeretetere támaszkodó, egyik oldalról sem fenyegetett Lászlót arra, hogy kedvező feltételeket ajánljon bukófélben levő ellenfelének? És itt, ha el is nézünk Lászlónak igaz vallásos érzésétől, attól a hő vágyától, hogy még a legszigorubb biró: saját lelkiismerete, se tarthassa bitorlónak, találunk egy valószinű politikai okot is. Az ország kapui 1074 óta el voltak választva a többi országtól, és Salamon mint a német király hűbérét birta a nemzeti védelem legfőbb támaszpontjait. Jöhetett idő, midőn a német király ujra érvényesithette jogát, sőt ily biztos alapról veszedelmes támadást intézhet az ország többi része ellen. Salamon megegyezése tehát ujra egyesiti az egész országot és eltörli a német hübér gyalázatának legutolsó nyomát. Oly eredmény ez, melyért, semmi pénzbeli áldozat nem látszott elég nagynak. Mert másról, mint királyi tartásról, talán a királyi czimről és méltóságról is, nem lehetett szó.10 A hatalom megosztásába nem egyeztek volna belé a magyar urak, ujabb herczegség felállitása Salamon részére pedig megujította volna az előbbi bajokat és azonfelül sértette volna László öcscsének, Lambertnek jogát. Valószinü, hogy a pápa az ilyen kettős királyság mellett foglalt állást: erre mutat legalább az, hogy a püspökök voltak a megegyezésnek szószólói. De ha a birodalomnak ily törvényes kettészakitása még az annyira megoszlott Németországban sem sikerült a pápának, mennyivel kevésbbé lehetett arra gondolni az annyira egységes és László személye által még jobban egyesitett Magyarországban.
Salamon tehát 1080-ban Pozsony és Mosony átadása fejében – ha e szóval élnünk szabad – mintegy nyugdijazott király lett. Sem kora, sem egyénisége nem hajlitották a kényszerü nyugalom felé. Alig egy év lefolyása alatt kitünt, hogy a béke és egyezség paizsa
alatt összeesküvést szőtt László birodalma, élete ellen. László kénytelen volt saját biztossága végett őrizet alá helyezni unokatestvérét. „Abban az évben történt ez, melyben a villám becsapott a Fejérváron felállitott szent keresztbe.”11 Akár Nyitrán tartották Salamont fogságban, mint egy talán régebbi adat előadja, akár Visegrádon, mint az általános hagyomány és a „Salamon tornyának” neve mai napig hirdeti, bizonyos hogy ártalmatlanná volt téve és politikai szereplése teljesen megszünt.12
Hosszu idő mulva, Szent-István ideje óta először, volt ismét Magyarországnak erős, az országban ellenállásra nem találó, kifelé elismert kormánya. Az ország függetlensége meg volt állapitva, uralmának egysége helyre volt állitva. Es a mint az egység és függetlenség ellen a német birodalom intézte a legveszélyesebb támadást, ugy az sem szenvedhetett kétséget, hogy annak akkori belső ziláltsága és IV. Henriknek harcza VII. Gergelylyel mindenkép elősegitette hazánk consolidatióját. Még a tisztán világiasan gondolkodónak is be kellett látnia, hogy Magyarország mennyit köszönhet a római székhez való jó viszonyának.
Mennyivel inkább kellett e gondolatnak áthatni László vallásos kedélyét! VII. Gergely lemondott Magyarországgal szemben nagyratörő terveiről, és a magyar fejedelem örvendett, hogy a pápának lelkes, hű segítője lehet koronája jogainak koczkáztatása nélkül. Azok a válságos évek, melyek alatt IV. Henrik, szövetségesei a lombard püspökök és magok a rómaiak is egyre szükebbre szoritották a nagy pápának hatalmát; midőn annak magában Rómában is ellenpápával kellett küzdenie, s midőn a császár hadai ellen csak az Angyalvár bástyái mögött talált védelmet, bő alkalmat nyujtottak az egyház hű fiának áldozatkészsége bebizonyitására. És az az ország, mely alig egy század előtt még a pogányság útjain tévelygett, most pedig a kereszténységnek előharczosa, az egyházi hatalomnak egyik zászlótartója volt, megérdemelte, hogy az egyház feje is az egész kereszténység előtt elismerje érdemét és jelentőségét. Szent-Istvánnak szentté avatását ezen elismerés kifejezése gyanánt tüntették fel. Úgy látszik, hogy maga a pápa csak ezt az egy szentet kanonizálta ünnepélyesen, oly eljárással, mely csak akkor jött divatba és még korántsem volt általános. A többi magyar szentet, Imre herczeget és Gellért püspököt, valószinüleg magának a hazai egyháznak és a népnek elismerése iktatta a szentek közé a mi abban az időben még épen nem volt szokatlan.13 Magyarország nem csak az elfogadó fél volt: legjobb erejével, szive vérével szolgálta a kereszténység ügyét, mihelyt azt megismerte. A magyar szenteknek és hitvallóknak ünnepélyes elismerése és boldoggá nyilvánitása a hagyomány szerint, épen a leghatalmasabb pápának, a pápai világuralmi eszme első nagy apostolának müve. Épen VII.
Gergely legnagyobb szorongattatása idején, 1083 nyarán ment végbe. Nem csak az jelezte, mit köszönt az egyház addig is a magyar fejedelmi szenteknek, hanem azt is, minő szolgálatokat vár akkor uralkodó utóduktól.
A magyar egyház, mely rövid fennállása óta annyi vihart állott ki diadalmasan, méltán örvendett megalapitói szentté avattatásának. Azoknak műve csak most látszott befejezettnek, és midőn majd az egész világ hiveinek ajkairól szól dicséretök, a kor jámbor hite szerint az egek uránál annál hathatósabban fogják majd pártját annak a népnek, melynek életöket szentelték. „Miután az apostoli levelek elrendelték a szentek testének szabályszerü fölemelését (elevatio), László király az ország püspökeivel, jobbágyaival és bölcseivel tanácsot tartva, három napi bőjtöt parancsolt.” Imádság, bőjt és alamizsna voltak azok a
A magyar egyház, mely rövid fennállása óta annyi vihart állott ki diadalmasan, méltán örvendett megalapitói szentté avattatásának. Azoknak műve csak most látszott befejezettnek, és midőn majd az egész világ hiveinek ajkairól szól dicséretök, a kor jámbor hite szerint az egek uránál annál hathatósabban fogják majd pártját annak a népnek, melynek életöket szentelték. „Miután az apostoli levelek elrendelték a szentek testének szabályszerü fölemelését (elevatio), László király az ország püspökeivel, jobbágyaival és bölcseivel tanácsot tartva, három napi bőjtöt parancsolt.” Imádság, bőjt és alamizsna voltak azok a