Az örökösödési rend. III. István. Mánuel tervei. II. László. IV. István. Egyházi ellentét. Lukács érsek. Gualterius Mapes elbeszélése. Görög háboru. A magyarok győzelme. Béla a görög udvarhoz megy. Mánuel új hadjárata.
Cseh szövetség. Béke. Mánuel új támadása. Zimony ostroma és elfoglalása. Béke. Dénes nádor győzelme.
Mánuel készülődése. A görög sereg győzelme. Mánuel hatalmának hanyatlása. A görög háborúk következése.
Az egyház szerepe és szabadságai. III. István oklevele. Egyházi javak. Milanoiak betelepitése. Francavilla. III.
István halála
„A magyaroknál az a szokás, hogy, ha a király meghal és fiúkat hagy hátra, a testvérek mindaddig jó barátságban megférnek, mig annak, a ki uralkodik, nincs fia, de mihelyt az megszületik, a király testvéreit, ha azok az országban maradnak, megvakitják.”1 A hivatalos görög történetirónak ez a megjegyzése teljes ridegségében feltárja a Szent-István ideje óta az Árpádok családját duló küzdelmeknek okát. A trónörökösödés szilárd törvény által nem volt megállapitva: az ősi szokás kétségtelenül a király testvéreinek adott elsőséget kiskorú fia fölött, és az uralkodó csak a legkegyetlenebb eszközökkel biztosithatta a trónt egyenes örökösének. A testvérek megvakitásának, vagy más módon az uralomra képtelenné tételének, divatja egyébbiránt megvolt Byzanczban is, a törököknél pedig napjainkig sem szünt meg.
Mióta Kálmán keresztülvitte, hogy utána kiskorú fia uralkodjék, nálunk nem szünt meg a trónkövetelő. II. Géza némileg hasonló helyzetben volt, mint nagy elődje. Neki is voltak fiai és öcscsei, kik már életében fegyvert fogtak ellene. Csakhogy sem László, sem István herczeg nem voltak az országban, midőn bátyjok meghalt. Igy a trónt békén foglalhatta el III. István, a király fia, de a trónkövetelők, mint addig is tették, külföldi segítségtől várták igényeik keresztülvitelét.
A görög császárok egymásután oltalmukba fogadták Álmos herczeget, Boricsot, annak fiát Kálmánt, végre Istvánt. Ez utóbbit Mánuel mintegy családja tagjának tekintette; hozzá adta nőül unokahugát, a szép Máriát, Izsák sebastokrator leányát, kit előbb Frigyes császárnak szántak. Ott volt László is, az Istvánnál idősebb, de úgy látszik nálánál nyugodtabb, tétlenebb testvér.
Géza halálakor azonnal Szófiába ment Mánuel, hogy onnét szemmel tartsa a magyarországi eseményeket. „Módot keresett arra, mikép vesse alá Magyarországot uralmának.” A görögök úgy adták elő a dolgot, hogy a magyar király halála esetén testvérét illeti meg az uralom, és igy a magyar törvénynek megfelelően járnak el, ha a kis István ellen bátyjának fogják pártját. A magyarok közt teljes erőben élt a régi felfogás, és a görög követek könnyü szerrel keresztülvitték, hogy III. Istvántól, a gyermekkirálytól elpártoljanak. Hanem a másik István, a görög császár rokona, meg az ország függetlenségére és vallására látszott veszélyesnek, ezért nem őt, hanem Lászlót választották, ki különben is idősebb volt, de még nem nős. Igy II. László lett a magyar király, öcscse István a vezér, mint egykor Béla, László és Álmos. Mint ilyen, egyúttal a trón örököse, kit a nép „uram”-nak nevezett.2
II. László uralkodása alig tartott félévig. Öcscse IV. István is még azon évben elvesztette a trónt, és nemsokára életét is. III. István, ki Ausztriából már 1163-ban visszatért és mindkettő ellen, valamint görög pártfogójukkal szemben fenn birta magát tartani, túlélte nagybátyjait, de ő is alig érte el a serdült férfikort és 1172-ben örökös nélkül húnyt el. Az Árpád-háznak ez a tragoediája nagyon foglalkoztatta az akkori közvéleményt, és a kor irányához képest nem lehetett benne mást látni, mint az isten büntetését.
Mert a schismának, a császár és pápa közti harcznak kérdése foglalkoztatta még mindenütt a kedélyeket. „A magyarok, irja a becsületes Gerhoh, reichersbergi prépost, királyuknak (Gézának) halála óta, ki elfogadta volt Sándort, ismét elszakadtak tőle, azért,
mert érseköket legatusai által erősitette meg, és most új királyuk alatt ismét máson törik a fejöket. De mivel ez az uj király (IV. István), görög neje által a görög császárhoz és a görög fejedelmekhez áll közel, azt lehet gyanitani, hogy valamint a görögök, mint ők állitják, a rómaiak kapzsisága miatt idegenedtek el tőlük, úgy a magyarok is megkezdik a szakadást.”3 Lehetőnek tartották tehát, hogy Magyarország, mihelyt politikailag görög befolyás alá kerül, egyházilag is elválik a nyugottól. Most már nem az ellenpápa elismeréséről volt szó, hanem a teljes elszakadásról.
A kik igy gondolkoztak, számoltak a magyar király hatalmával nemzete fölött, ismerték a nemzet nagy részének vallásos közömbösségét, de nem méltatták eléggé a nemzet függetlenségi érzetét és nem tudták, hogy a magyar egyházi rend egy részében minő erős gyökeret vert a nyugati kereszténységhez való tartozásnak eszméje, minő fejlődésre jutott a vallásos érzés bensősége. Mint annyiszor történetünkben, az egyházi kérdés a legszorosabb összeköttetésben áll az ország függetlenségének kérdésével és a vallásos érzés a hazafiságból meriti legigazabb erejét. Mint a görög befolyás elleni küzdelemnek és a római kereszténység fennmaradásának előharczosa vivta ki helyét történetünkben Lukács esztergomi érsek. Már Géza idejében is ő volt a III. Sándorhoz szító pártnak egyik főtámasza, most pedig, midőn sokkal fontosabb érdekek megőrzéséről van szó, kifejti jellemének, tehetségének egész nagyságát. Megmutatta, hogy van már hazánkban más erkölcsi és politikai hatalom is, mint a melyet a király képvisel.
„Párisban Girardus Puella mester iskolájában láttam a magyar Lukácsot, derék és tanult férfiut, ki közös asztalt tartott a szegényekkel úgy hogy azok vendégeinek és nem alamizsnásainak látszottak.”4 Igy ir az akkori angol irodalom leghiresebb, legszabadabb szavú költője, Gualterus Mapes, iskolatársáról, kivel az akkori egyházi tudomány felszentelt csarnokában, a párisi főiskolában együtt ismerte meg a nominalisták és realisták vitáit, Abelard, Roscelin és Szent-Bernát tanait, és az akkor virágzásban levő scholastica philosophia éles distinctióit. Később se vesztette el szem elől. A franczia maine-i Hugotól, ki acre-i püspök lett, hallott Lukács viselt dolgairól azon időből, midőn érsek lett.
„Meghalt a király, ki Lukácsot érseknek megtette, és kis fiút hagyott hátra utódul. A király öcscse kérte tehát Lukácsot, koronázza őt meg és kenje fel királynak. De Lukács megdorgálta és árulónak nevezte, mert jog, szokás és igazság ellen az ártatlant meg akarja fosztani örökségétől. Erre amaz az ország másik érsekétől, kinek azonban nem volt semmi joga a koronázáshoz, megkoronáztatta magát,5 mire Lukács őt kiátkozta. Erre a király kivont karddal követeli a kiátkozás visszavonását, és midőn az érsek nem enged, tömlöczbe vetteti.
Oda eljutnak hozzá Sándor pápa levelei, melyeket megszabaditása érdekében irt, de ő nem akarta a bullát felhasználni, mert kiváltásáért 12 denárt kellett volna fizetni, ő pedig nem akart simonia árán kiszabadulni.6 De az Úr; husvét napján, midőn a király épen misén volt, kinyitotta börtöne ajtaját. Mindjárt a kápolnába ment és az elképedt királyhoz igy szólt:
„Uram Jézus, kinek feltámadásában hisz minden keresztény, ha ezt a királyt méltónak találod látogatásodra, javitsd meg őt, de ha nem, hadd mutassa meg negyven nap lefolyása alatt bosszuló kezed, ki ellen vétett.” Aztán kiment a kápolnából és ismét börtönbe vettetett, hol nyugodtan, imádkozva türte az üldöztetést. Negyven nap előtt meg is halt a király, meg se bánva bünét. Erre öcscse következett, ki csak oly erőszakos volt mint elődje. Ennek is negyven napi határidőt adott, és midőn az letelt, megölte őt szájának lehelletével.
Most a törvényes örököst, a gyermeket koronázta meg nagy pompával. Mig ez gyermek volt, Lukács nagy nyugalomban élt, de mire ifjú lett, már nem. Mert a király, midőn felserdült, nagyobb vállalatokba fogott, mint a melyeket végre birt hajtani, és kifolyván pénze, nem riadt vissza az egyházi birtokok eltékozlásától. Lukács sokszor intette meg őt sirva, de midőn látta, hogy megátalkodott, nagy fájdalommal őt is kiátkozta. Sokat könyörgött érte Krisztushoz és igy azt a kegyelmet nyerte Istentől, hogy a király, megbánva bűneit, töredelmesen elment Esztergom egyházába. Lukács a papsággal és a néppel nagy pompával
eléje ment, feloldotta őt és magához vezette. Mialatt a többiek énekeltek, ő titkon sirdogált. A király kérdezi: miért sirsz, szent atyám, ily nagy öröm közepette? Nem örülhetek, válaszol az érsek, mert mához egy évre, mindnyájunk nagy bajára, fájdalmára, ezen a helyen holttestedet fogják fogadni. Igy is történt.” Magyarországon is tudták, hogy Lukács kiátkozta a két bitorló királyt és megjósolta vesztöket.7 Az is tény, hogy III. István – királyaink közül az első – Esztergomban van eltemetve.8
Megvolt a szellemi, erkölcsi erő a görög uralom meggátlására; nem hiányozhatott a hadi erő sem. Az az összeköttetés a nyugattal, melyet vallásos tekintetben Lukács képvisel, politikai tekintetben is meghozta gyümölcsét. A pápának, mint a nyugoti egyház fejének, Frigyes császárnak, ki most már vetélytársát látta Mánuelben, egyaránt érdekökben állott, hogy a byzanczi imperator e földön meg ne vethesse lábát. Igaz, hogy Frigyest nagy igéretekkel – 5000 márkáról volt szó – le is kellett kötelezni.9 Maga a magyar nemzet is fegyvert fogott III. István mellett, hasonló nevü nagybátyja ellen. Nagy csata volt Gervasius és Protasius napján, 1163 június 19-én, talán Fejérvár vidékén, „hol sok magyar nemes elhullott,” a „nagy” Istvánnal levő törökök, pogányok – mert ezekből állott már a görög sereg ereje – pedig megszaladtak.10 A bitorló királyt futtában elfogatta egy asszony, Elek neje, Dióson, hol megszállott. Öcscse elé vitték, de III. István király őt, Lukács tanácsára, minden bántás nélkül elbocsátotta vissza a görögökhöz.
IV. István, ki előbb nem akart tudni a veszélyes görög szövetségről, most mégis elment Mánuelhez Szófiába. A császár vele adta egyik vezérét, maga pedig még egy ideig Nissában időzött, hogy rendezze Szerbia ügyeit, melynek zsupánja Dese már megint a magyarokhoz hajlott. A mint aztán Belgrádhoz ért, csakhamar meggyőződött arról, hogy védenczének nincs kilátása a magyar trónra. „Mivel pedig minden erejéből azon volt, hogy hatalma alá hajtsa a nyugati nemzetek közt lakó hún népet,” e czél elérésére, az őt jellemző ravasz leleményességgel, csakhamar más módot talált.11 Testőrségének kapitányát, Palaiologos Györgyöt, elküldte követségbe a magyar urakhoz, kik úgy is belefáradtak már a hosszú trónviszályba, és kik közül többen már Frigyes császárhoz fordultak, kérve őt, vessen annak véget. Bélát, Géza király ifjabb fiát, III. István öcscsét, ki akkor körülbelől 16 éves volt, szemelte ki tiz éves leánya, Mária, leendő férjeül. Elkérte tehát a herczeget, hogy ő neveltethesse, mint vejét és örökösét, Konstantinápolyban. Ez a szándéka akkor őszinte volt, de bizonyos, hogy gondolt közvetlenebb haszonra is. Mert Bélával együtt kikérte annak örökségét is, valószinüleg Horvátországot. A magyar urak hajlottak a császár szavára, és Mánuel haza tért. Legrosszabb esetre is, ujra talált trónkövetelőt, kinek révén módjában áll majd, mihelyt neki tetszik; Magyarország ügyeibe avatkozni.
Ez az alkalom csakhamar elérkezett. Az idősebb István betört ismét Magyarországba, és midőn ott bajba keveredett, a császár maga indult oda, okúl adva, hogy III. István elfoglalta Béla részét. Ezért egyenesen Titelnek tartott. Jövetelének hirére III. István ismét a nyugati szomszédoknál keresett segitséget. Anyjának Euphrosynának kértére el is jött Ulászló, a vitéz cseh király nagy hadsereggel. A csehek úgy viselkedtek itt mint ellenséges földön, dúltak, raboltak mindenfelé, úgy hogy a magyarok csak úgy elmenekültek előlük, mint a görög elől, de királyuk nem feledkezett meg az özvegy királynénak tett igéretéről. Az országon áthatolva, az alsó Tisza felé sietett. Oda tartott III. István is a folyó tulsó, keleti partjáról. Ezalatt Mánuel Péterváradnál átkelt a Dunán és Bácsnak tartott, hol Mikónak, az ő pártjához szító érseknek volt székhelye.12 Az érsek és a népesség nagy része most is Mánuelhez csatlakozott, de azért Mánuel még sem akart megmérkőzni az egyesült, feléje tartó magyar-cseh hadsereggel.
Ulászló királynak azt izeni, hogy nem István király ellenére jött, hanem csak azért, hogy Bélának visszaszerezze örökségét. A cseh sem szivesen harczolt a császár ellen, kihez őt régi vendégbarátság füzte A csehek dicsekedtek azzal, hogy kifosztották a görög tábort, de komoly ütközet nem igen volt. Ulászló békét közvetitett, mely szerint Mánuel többé nem segiti az idősebb Istvánt, Béla pedig megkapja az ország egy részét. Ulászló aztán gazdag
ajándékokkal elhalmozva, haza indult, Mánuel pedig kijelentette IV. Istvánnak, hogy segitségére többé ne számitson.13 István, bár a magyarok tudni sem akartak róla, egy görög segédcsapattal tovább folytatta a reménytelen harczot.
A béke még sem tartott soká. A magyarok az ország kapuját, a Szerémséget nem hagyhatták ellenséges kézben. Alig távozott el Mánuel, III. István visszafoglalta Szerém várát.
Erre Mánuel ujra elismerte IV. Istvánt magyar királynak, szövetségre lépett Jaroszláv halicsi fejedelemmel, megegyezett Fridrik császárral s Henrik osztrák herczeggel, számtalan törököt és kúnt fogadott zsoldjába, Velenczét pedig hajók adására kötelezte.14
E roppant diplomatiai és katonai készülődésnek meg is felelt a siker. Mánuel Zimony felmentésére sietett, melyet az idősebb István védett a magyarok ostroma ellen. Sikerült neki a magyar hajóhadat legyőzni, mert a magyar sajkák nagyon is szélesek voltak és gyorsaságra nem vetekedhettek a görögökkel, de a várost meg nem menthette. IV. István halálakor, (1165 ápril 10-én), melyet a görögök mérgezésnek tulajdonitottak, hívei feladták a várat, teljes bántatlanság föltétele alatt. Oly nagy volt a magyarok haragja országuk örökös háboritója ellen, hogy még temetésre sem méltatták, egy ideig ott hagyták tetemét és csak később földelték el Szent-István templomában.15 Mánuel e hirekre elhatározta a betörést. Ugy tett, mintha Horom vidékén akarna átkelni a Dunán, aztán hirtelen Belgrádnak fordult és Zimony előtt termett. A császár csodáit művelte a vitézségnek, de az őrség is derekasan védte magát.
Nem sokára hire jő, hogy István király közeledik egész hadával, nagy orosz és cseh segitséggel. Mánuel elhatározta a csatát, de addig is teljes erővel folytatta az ostromot. A várbeliek egy óriási sziklát készültek lehengeriteni az ostromlók műveire, de az emelőgép nem birta, a szikla a magyarokra zuhant és sokat agyonnyomott közülök. Ez a csapás megtörte az őrség ellenállását. Alkuba bocsátkoznak: a császár azt követeli, hogy Gergely ispán s a vár többi jobbágyai mezitláb, hajadon fővel, kötéllel a nyakuk körül jöjjenek kegyelmet kérni. A magyarok ezt meggondolják, még varázsláshoz is folyamodnak, hogy a várat megtarthassák. Egy nő állott a vár falára és felhajtva ruháját, varázsigéket s átkokat szórt a görögökre. Hiába: egy-egy erős roham az ostromlók kezébe adta a várat, és a magyar ispánoknak csakugyan kegyelemért kellett könyörögniök. Béla közbenjárására Mánuel meghagyta életöket. A városban roppant kegyetlenséggel dúltak a győzők. Egy magyar főur, midőn látta, hogy szép nejét el akarják rabolni, maga vágta le a szerencsétlent.16
Zimony bukása nagy csapás volt a magyar ügyre nézve. A császár mindjárt más várat is alapitott és oda telepitette a Szerémből elhurczolt magyarokat, kiknek nagy része mohamedánus kaliz volt. István király békét kért és felajánlotta nemcsak a Szerémséget, hanem Dalmácziát is. Manuel elfogadta a feltételeket s birtokba vette Dalmácziának 57 városát, mint Béla örökségét.17
Már a következő évben ujra megtámadták a magyarok a Szerémséget. Egy jeles hős.
Dénes ispán volt a vezérük. A görög helytartók Vrana és Gavra nem értettek egyet és vereséget szenvedtek. Dénes nagy sirhalmot emeltetett tette emlékére. E hirek a magyar határra hivták Mánuelt. Serege egy részével maga indult a rendes úton a Duna felé, a másikat Vatatzes Leo alatt, sok oláhval együtt, a fekete-tenger felől küldte, hogy Magyarországot kelet és északkelet felől támadja meg. Ezek szerencsésen el is érkeztek oda, nagy prédát ejtettek és érczkeresztet állitottak fel, Mánuelt dicsőitő felirattal, valószinűleg Erdélyben. A fősereg azonban nem jutott túl Szófián. Henrik osztrák herczeg ugyanis ott elébe ment a császárnak, kinek rokona volt, és fegyverszünetet eszközölt ki a magyarok részére. III. István sorsában annyiban volt érdekelve, hogy a magyar király az ő tanácsára visszaküldte jegyesét, a halicsi fejedelem leányát, s az ő leányát jegyezte el. A fegyverszünet alatt sem volt béke. A magyarok most már nem Szerémet, hanem Dalmácziát nyugtalanitották. Ugy látszik, akkor Velencze is a magyar részen állott, mert mindkét hatalom, bármily külömböző volt is az érdeke, egyaránt meg akarta akadályozni a görög hatalom megszilárdulását a tengerparton. A
velenczei dogenek, Vitale Mihálynak fia Miklós, Arbe grófja, a magyar királyi családból való hölgyet vett nőül, kit fényes magyar követség hozott Velenczébe.18 (1166.)
Mánuel a következő tavaszszal az eddigieknél erősebb készülettel szándékozott Magyarországba törni, hogy megrenditett állását ott fentarthassa. De egy lovas tornajátéknál lebukott lováról és oly erős sérüléseket szenvedett, hogy csak husvét után mehetett Filippopolba, hol a magyar követekkel találkozott. De mivel azok hódolásról, vagy az elfoglalt területek visszaadásáról mit sem akartak tudni, folytatta a hadjáratot. Maga azonban nem vett abban részt, hanem Szófiában maradt, megelégedett azzal, hogy fővezérének, huga fiának, Andronikos Kontostephanosnak igen részletes utasitást irt elő, még hadi térképről sem feledkezett meg. Betegségén kivül tán a babona is visszatartotta, melytől ez a hatalmas, sorsába annyira bizó férfiú épen nem volt ment. Az a hir érkezett ugyanis, hogy a Konstantin piaczán, a császári városban álló érczszobor, mely a római birodalmat ábrázolta, összedőlt, az a női alak pedig, mely Magyarországot jelképezte, megállott a helyén. Mindjárt megparancsolta, hogy Rómát állitsák fel ujra, Magyarországot pedig döntsék le, a rossz előjel megsemmisitése végett.19
A magyar sereg már ujra betört a Szerémségbe. Andronikos, midőn a Száván átkelt, egy magyar hadi fogolytól megtudakolta, mekkora a magyar had s kik a vezérei? Harminczhét ispán van a táborban, de Dénes a legfőbb vezér. A sereg legfölebb 15000 harczosból áll, egy része pánczélos lovas, a többi íjász és könnyű fenyverzetű katona. Annyira égnek a harczi vágytól, hogy a római sereg első rohamuknak sem állhat ellen. Andronikos erre megüzeni Dénesnek, legyen készen a csatára és rendbe szedi seregét. Tudta, hogy a magyaroknak szokása legjobb erejüket az első csatasorba helyezni – mi megfelel népünk hadi tüzének – és ehhez képest hadát épen megforditva rendezi. Elől a kúnokat küldi, rokonaikkal, az ázsiai törökökkel. Ezek nyilas lovasok; csak kevés lándzsás van köztük. A szárnyakon a római phalanx halad. Hátul nehéz fegyverzetű gyalogság következik, ijászokkal és vértes török lovasokkal vegyest. Nyomukba jő sok görög főember, válogatott német, görög és török hadakkal. Végre, utoljára, tartalékul jött maga a fővezér a zsoldos normannokkal és lombardokkal, meg a szerbekkel, kik lándzsával harczolnak és hosszú paizst viselnek. A görög-római császárság minden ereje, minden gyöngesége meglátszott ezen a seregen, ezen a felállitáson. Tábor volt, melyet vezér, hadi tudomány, dicsőség, zsold, kényszer tart össze:
nemzet nem áll mögötte. De a katonai hagyomány közössége sokat pótol. Midőn elhaladnak a Dénes által rakatott testhalom mellett, a lovasok leugranak lovukról és megesküsznek, hogy készek haláluk árán megboszulni társaikat, rokonaikat.20
A magyarságnak nem volt ily mesterséges csatarendje. Nem hiába biztatta a görög vezér a csata előtt hadait azzal a megjegyzéssel, hogy ha fegyverzetben, lovasságban, vitézségben egyenlők a magyarral, hadi tudományban és fegyelemben túlszárnyalják őket.
Dénes a görög sereg közeledtének hirére dáridót csapott és a magyar vitézek gúnyból ellenségeik egészségére iddogáltak. Nagy vigan mentek a csatába, mintha játék volna. Nem gondolt a magyar hadnagy jobb- és balszárnyra, sem elkülönitett hadosztályokra. Egész nagy seregét egy tömegben, torony alakjában vezette elő, úgy hogy az sötét felhőnek látszott. Hadi
Dénes a görög sereg közeledtének hirére dáridót csapott és a magyar vitézek gúnyból ellenségeik egészségére iddogáltak. Nagy vigan mentek a csatába, mintha játék volna. Nem gondolt a magyar hadnagy jobb- és balszárnyra, sem elkülönitett hadosztályokra. Egész nagy seregét egy tömegben, torony alakjában vezette elő, úgy hogy az sötét felhőnek látszott. Hadi