István uralkodása. A görög háboruk kezdete

A kor jelleme. István egyénisége. Velencze megtámadja Dalmácziát. Viszály Csehországgal. Határvillongás Ausztria és Stiria felé. Álmos Görögországban. Görög háboru. Csata a Karas folyó mellett. István kegyetlensége.

Királyi zsoldosok. Orosz háboru. Kozma. A jobbágyok cserben hagyják a királyt. István örököseül fogadja Vak-Bélát. Kún testőrök

AZON SZELLEMI ÉS ERKÖLCSI erőfeszités után, mely a XI. század folyamán, nagy királyok vezetése alatt, Magyarországot átalakitotta, keresztény, központositott, hatalmas, haladó állammá tette, Kálmán halálával az elernyedésnek korszaka áll be. A térités, szervezés, hóditás nagy feladatai be voltak fejezve. Kivül nem fenyegetett veszélyes ellenség, bent a trónöröklés kérdése, bár erőszakosan, de gyökeres módon látszott megoldottnak.

Kálmán óta nem volt többé oly vezető elme, mely ujabb fontos, a nemzet lelkét emelő problemákra forditotta volna az ország erejét. Hazánk sem maradt ment azon monarchiák végzetétől, melyekben az uralkodó személyétől, egyéni tulajdonaitól függ minden. Mihelyt István trónját hozzá nem méltó utód foglalta el, még pedig ellenmondás és veszély nélkül, megszünt az az egységes, tudatos kormányzás, melynek legnagyobb része volt az addig elért, sok tekintetben bámulatos eredményekben. A nemzet élő szervei pangottak vagy erejöket egymás ellen forditották.

Ernyedésnek, pangásnak monarchicus állam leginkább gyermek uralma alatt van kitéve. Mintha a sors tanuságot akart volna tenni a mellett, minő bölcs volt az az ősi szokás, mely férfit követelt a nemzet élén: első királyunk, ki még mint gyermek egyenesen atyja után örökölte a trónt, mindenkép azt mutatta, minő veszélyes avatatlan, gyönge kézre bizni ily nagy hatalmat.

II. István alig volt tizenöt éves, midőn atyjának halála, Álmosnak megvakitása őt tette a magyarok urává. Lényében mitsem észlelhetünk atyja neveléséből. Azt sem tudjuk, fiatal korában kik gyámolitották őt tanácsaikkal. Valószinű, hogy normann urak jöttek be anyjával és annak halála után is itt maradtak az országban és szolgálták úrnőjük fiát. Ily normann urakúl emlittetnek a Casertából eredő Olivér és Ratold.¹ A normann származásnak és nevelésnek következése lehetett az az erőszakosság, önkény és nyugtalanság, a kalandnak, harcznak keresése magáért a harczért és veszélyért, melyek ennek a lovag-nemzetnek megkülönböztető sajátságai voltak, és mely jellemvonások Kálmán király fiát annyira megkülönböztetik többi nemzeti királyainktól.

Kálmán hatalma az ország határainak tiszteletére kényszeritette a féltékeny szomszédokat. Mihelyt a nagy király behúnyta szemét, Velencze már 1115-ben haddal támadta meg Dalmácziát. Az arbeiek önként meghódoltak Ordelafo Faledro dogenak, a többi város: Zára, Sebenico, Trau és Spalato önként, vagy kényszeritve, ismét Szent-Márk oroszlányának oltalma alá állottak. Magyarország e háborúban egészen el volt szigetelve. V.

Henrik császár és Komnenos Alexios egyaránt szövetségesei voltak a köztársaságnak. 1117-ben új magyar sereg indult a tengerpartra Zára felé. A doge maga sietett a fontos város védelmére, de a csatában elesett. A magyar kormány gyöngeségét mi sem bizonyitja jobban, mint az a tény, hogy még ezt a kedvező helyzetet sem birta felhasználni a tengerpart visszaszerzésére. Meglehet, hogy akkor fegyverszünetet kötöttek, bizonyos, hogy az emlitett városok mind nyugton Velencze birtokában maradtak mindaddig, mig István személyesen nem vezetett oda hadat, uralkodása kilenczedik évében. (1124).

Krónikánk csak arról tud, hogy a magyar királyt ott nagy tisztelettel fogadták. A külföldi irókból azt is megtudjuk, hogy magok a dalmaták is megunták a velenczei igát és nemcsak hogy szivesen fogadták a magyarokat, hanem, mikor ujra velenczei sereg jött ellenök, a magyarokkal együtt harczoltak törzsrokon elnyomóik ellen.² Ebben a háborúban történt, hogy a győztes velenczeiek feldulták Tenger-Fejérvárt, melynek lakói aztán Scardonában kerestek uj hazát. (1125.)

A tengerpart ujra elveszett, és István többé kisérletet sem tett annak visszanyerésére.

Ha ebben az esetben a következetesség és kitartás hiánya okozta azon tartomány elvesztését, melynek megszerzése Kálmánnak annyi fáradságába került, más alkalommal egyenesen a kormány meggondolatlan könnyelmüsége idézett elő bajt, és mérgesitette el a cseh szomszédhoz való viszonyt.

Az „ország” vagyis azok az urak, kik a még fiatal, István nevében kormányoztak, elhatározták, hogy az ifjú király összejőjjön Ulászló cseh fejedelemmel, ki 1115-ben visszafogadta öcscsét, Szoboszlót, és békére lépett annak pártfogójával, a lengyel Boleszlóval is.³ A három rokon udvarnak barátsága ott nyerte volna teljes megpecsételését. „István még nem vala érett korú, de lelkét a tenyerén tartotta. Elment a határra az Olsva folyóhoz, szembe jött vele a cseh herczeg, ugy hogy csak a folyó választotta el őket. Egy Solt nevű ember, kinek örökké álnokságon járt az esze és kit gonoszsága miatt számüztek Magyarországból, ott volt a cseh táborban. A fejedelmek összejövetele előtt titkon üzenetet küld a királynak: én hive vagyok uramnak és tudtára adom, mit hallottam. A mint összejő a herczeggel, elfogják őt, mert hallották, hogy népe fegyvertelen. A herczegnek viszont azt izente: ölts fegyert és néped a táborban legyen harczra készen, mert el akar fogatni a király. A csehek, iszákos és dühös létökre, úgy is tettek, a hogy Solt javasolta. Erre az ármányos ujra azt izente a királynak:

küldd előre nyilasaidat, hogy a csehek meg ne lephessék táborodat. A király indulatos leve, ezt meg is parancsolta, még pedig tanácsának megkérdezése nélkül. A mint a csehek jönni látták az íjászokat, már nem kételkedtek Solt szavainak igazságában és reájok támadtak. A hitvány besenyő és székely előhad pedig harcz és seb nélkül meg futott a táborig. A mint a király ezt meghallotta, gyorsan elszaladt Magyarország felé, mivel népe csakugyan fegyvertelenül jött, és mert azok, kiknek volt, sem ölthettek fegyvert, mivel nem tudták, mit határozott a király. A csehek erre nagy sietve kirabolták a királyi tábort. János, Urosa fia, a nádorispán, ki távol szállott meg a királytól, a mint ezekről hirt vett, nagy csendben és nyugalomban fölfegyverezte népét és reá csapott a tábort fosztó csehekre. És az úr szétzúzta őket a magyarok kardja előtt és keserves halállal sebezte őket. Azután János hirnököt küldött a király után és tudósitá őt a győzelemről. István nagy örvendve visszatért, csak azon búsult, hogy Solt, ki hazugságával annyi bajt okozott, nem esett el a csatában.”

Napi renden voltak akkor a fejedelmi családokban a testvérharczok és rokongyilkosságok, nem csoda, ha az egymástól távolabb álló uralkodók is gyanakodtak egymásra és kis félreértés elegendő volt nagy vérontás okozására. Azt a csatát, mely az Olsva melletti barátságos találkozásból fejlődött, az egykorú Cosmas ily szavakkal irja le. „A magyarok roppant erejü, gazdag, fegyverben hatalmas és a világ minden királyával megküzdeni biró nemzetének fejedelmei, Kálmán királyuknak halála után, követeket küldenek Ulászló herczeghez, hogy új királyukkal, Istvánnal erősitse és újitsa meg a régi békét és barátságot. A herczeg kész volt hozzájárulni. Eljöttek az Olsva folyóhoz, mely Pannoniát elválasztja Morvától. A magyarok számtalan sokasága már ellepte Lucskó⁴ mezejét, mint a tenger fövenye, vagy mint az eső cseppjei, úgy elboritották az egész területet mint a sáskák. A másik oldalon a herczeg ütött tábort. De a mint a szentirás mondja: jaj annak az országnak, melynek gyermek a királya, a magyar főurak, a velök született gőggel a herczeg barátságos szavaira inkább kihivóan, mint békésen válaszolnak, és ezért a herczeg nem akart elmenni az nap a találkozóra. Ezek pedig zokon vették és három külföldi zsoldos csapatot kirendeltek a táborból védelmökre a folyón túlra. A herczeg azon hiszemben, hogy csatára

indulnak, fegyverre szólitja hadát, mely nagy gyorsasággal áttör a határfolyón. Véletlenül, szándék nélkül kárhozatos, kegyetlen, véres csata fejlődik, melyben elesett Jurik saatzi várnagy sok más jeles vitézével (1116 május 13-án). De a többiek futása menekülésre kényszeriti a herczeget is. Hanem Ottó⁵ és Szoboszló herczegek, kiknek négy erős dardárjuk volt, még ugyanannyi cseh csapatot vettek magokhoz, megkerülték azt a dombot, mely a tábort elválasztotta, és hirtelen erős rohammal reá ütöttek a magyar táborra. A király és jobbágyai mitsem tudva az ütközetről, a püspökökkel együtt fényes lakománál ültek és ittak.

Bizony, ha Lőrincz érsek gyorsan nem szalad el a királylyal, az sem menekült volna meg a haláltól. Annyi nemes és nemtelen magyar veszett ott el, hogy még a Lech vizénél sem többen. Azok a zsoldos csapatok pedig, melyek a herczeget legyőzték, a mint a csatából visszatérve látták, hogy övéik elestek vagy elmenekültek, táborukban meg az ellenségek dorbézolnak, rútul megfutottak. Akkorra már a király hada messze járt Belim hidja felé,⁶ és midőn az érkezőket meglátta, azt vélve, hogy ellenségek jönnek, sokan a Vágnak ugrattak és abban elmerültek. A mieink pedig győztesen a magyar táborban töltik az éjet és elragadják a magyar kincseket, s töménytelen arany és ezüst edényt.”⁷

Ilyen határvillongások akkor az európai országok rendes életéhez tartoztak, és különös ok nélkül is meg szoktak ujulni. Az 1118-ik évben az összes osztrák évkönyvek elpanaszolják, hogy a magyarok a Lajta folyó körül pusztitották őket és nagy prédát és ragadmányt vittek el.⁸ De Leopold őrgróf sem maradt adós, berontott a királyságba és a cseh herczeg segitségével öldökölve egész az ország kapujáig hatolt, ott egy várost – tán Sopront – elfoglalt és felgyújtott és köröskörül mindent elpusztitott.⁹ Azt az érdemet, hogy azokon a végeken helyreállott a béke, Konrádnak, Salzburg jámbor és erélyes érsekének tulajdonitották.

„Látva, hogy az őrgrófság a magyarok portyázása által elpusztul, a magyar királylyal erős frigyet kötött. Ezen békének ő volt az első szerzője, jó szándékkal és nagy előrelátásal, mindkét félnek javára. Mert e szövetség előtt a magyarok is csak úgy zaklatva voltak mint a bajorok, mert mindennaposak voltak a betörések, és a bajorok és szlávok csak annyiban szenvedtek többet, a mennyiben a magyar portyázók elvittek embert, barmot és minden jószágot, mely kezük ügyébe akadt, és gyökeresen elpusztitották a földet. A béke után ez pedig többé nem történt. Emlékszem, hogy a magyaroknak egy ily szokásos betörése után, midőn ez ügyben mint követ jártam Magyarországon, Felicianus esztergomi érsek segedelmével keresztülvittem, hogy a király kemény parancsot adott ki. Meghagyta, hogy mindenki visszaadja foglyait, és ha valaki mégis megtartaná, az maga legyen foglya érsekemnek. Tudni kell, hogy ebben része volt az érsektől való félelemnek is, mert ő a regensburgi, münsteri és gurki püspökökkel és más fejedelmekkel épen a határon tartózkodott, és hire járt egész Magyarországon, hogy nagy sereggel készen áll és el fog pusztitani mindent, meg sem áll Esztergomig, azon ország fővárosáig. Igy fogja megboszulni rabságba hajtott népét és a szerződés szegése által elkövetett bünt. Ez a hir a magyar urakat és a népet nagyon megrémitette. Midőn tehát Esztergomba jöttem, az érseket és az egész népet ily nagy aggodalomban találtam, úgy hogy kérdezték tőlem, hogy merek én hozzájok közeledni, midőn uram ily szándékkal van? én nem akartam őket megnyugtatni, hanem azt mondtam, hogy uram még vár, ha a foglyok visszaadásával megtartják a szerződést. Ennek hallatára követet küldtek a királyhoz, ki akkor a ruthén végeken járt, és a foglyokat és a prédát sietve visszaadták. Ezen szerződés oltalma alatt kezdett az a föld ismét művelődni, úgy hogy népesség és termékenység dolgában már nem igen külömbözik Ausztriától, A férfiak és nők eladása, mely oly sokáig volt ott szokásban, most igen ritkává vált.”¹⁰ István király nemsokára ujra megmutatta az érsek iránti kegyességét. A salzburgi székesegyház elégése után, 1127-ben, követet küldött az érsek vigasztalására, és sok aranynyal, ezüsttel és számtalan ruhával ajándékozta meg annak egyházát, ugy hogy azt nem egészen öt hónap alatt ujra fel lehetett szentelni.¹¹ De azért az érsek nem mulasztotta el három várnak, Leibnitznak, Pettaunak és

Reichenburgnak épitése által biztositani a határt a magyaroknak „természetes állhatatlansága ellen”.

Mindezek a háborúk, úgyszintén a lengyelek és oroszok ellen viselt hadjáratok, melyek szintén emlittetnek, mintegy a régi kalandozó kornak jelölik megujulását és nagyobb jelentőséggel nem birtak. Annál fontosabbak a görögök ellen folytatott háborúk, melyek egy új, Magyarországra nézve igen vészes következésekkel járó politikai helyzetnek szolgáltak bevezetésül.

Komnénos Alexiosnak 1117-ben történt halála után Konstantinápolyban fia, a „szép”

János, uralkodott, László király leányának Irénének vagy Piroskának férje. Az új császár, kit nemcsak vitézsége és politikai belátása, hanem még inkább a byzanczi trónon annyira ritka erkölcsössége és családi élete tett kiválóvá, szerencsésen harczolt a törökök, besenyők és szerbek ellen, és hatalmas zsoldos sereg élén, még mindig roppant financziális eszközökkel rendelkezve, a császárságot régi kiterjedésében és tekintélyében igyekezett visszaállitani. A magyar ügyek iránt már neje miatt is érdeklődőtt. Álmos herczeg megvakitása után ujra Görögországba menekült és számos magyar úr csoportosult ott körülötte. Macedoniában új várost alapitottak, melyet Álmos görög neve szerint Konstantinának neveztek.¹² A szerencsétlen trónkövetelőnek és emigráns társainak pártolása a görög udvar részéről szemet szúrt Magyarországon. Háborúra azonban ez nem szolgáltathatott okot. Ürügynek jó volt az is, hogy a branizovaiak rosszúl bántak az arra felé Konstantinápolyba járó magyar kereskedőkkel. Magyarországon azt beszélték, hogy a császár hűbéres jogot követelt a magyar király fölött, és midőn neje a magyar királyleány ennek ellene mondott, azt megfenyitette.

Piroska ezt megizente a magyar királynak, ki fegyveres kézzel keresett elégtételt.¹³

Először is magát Branizovát, a görögök végvárát a magyarok és kúnok felé, nem messze a Morava torkolatától, a későbbi Galambócz közelében érte a magyarok rohama.

István seregében számos frank pánczélos lovas is szolgált, nem volt hiány ostromló szerekben sem, melyekkel a görögök bástyáit ledöntötték.¹⁴ Branizovát földig lerontotta, ép úgy Belgrádot is. Ennek a várnak a köveit aztán áthordatta hajókon Zimonyba, mely ily módon lett erős végvárrá.¹⁵ Még tovább is tartott a magyarok győzelmes hadjárata, körülbelül az 1071–1072-iki hadjáratok nyomában. Nis és Szófia is kitárták előttük kapuikat.¹⁶ János császár ezalatt nyugton ült Philippopolban, úgy hogy, a mint a magyarok mesélték, István azt izente neki, hogy nem is császár, hanem vén banya, mert nem tesz semmit. Igaz, hogy aztán János meg azt válaszolta: vigyázzon a király, mert még ebben az esztendőben kiherélem köldökig. Össze is gyűjtötte hadát, a fekete-tengeren levő hajóhadát a Dunára rendelte, és császári hajóján a Duna szorosa fölött, Horom várának közelében, szerencsésen át is kelt. A magyarok nem akadályozhatták meg az átkelést, mert az ellenség a csövekből vetett görög tűzzel felgyujtotta hajóikat. István király maga betegen feküdt birodalma belsejében, hanem azért erélyesen intézkedett országa védelméről. A Karas folyó mellett Setephel vezetése alatt összegyült a magyar seregnek szine-java. Viszont a császár sem mulasztotta el nehéz fegyverzetű lovas lombardokkal és könnyű nyilas szeldzsuk törökökkel erősiteni hadát. A nagy, elhatározó csatában a császárnak ügyes vezetése kivivta a diadalt. „Az úr keze a görögökkel volt, a magyarok nem birtak ellenállani. Oly nagy volt ott a vérontás, a milyen ritkán esik meg, a Karas folyó vize annyira összevegyült vérrel, hogy vérnek látszott, a pánczélos emberek úgy feküdtek a folyóban, mint a tuskók, és a szaladók és üldözők átkeltek a tetemeken, mint egy hidon. Úgy mészárolták a magyarokat, mint az ökröket és nem mentette meg őket senki a görögök kezéből. Elesett ott Csiz ispán más jó vitézekkel együtt.”¹⁷ A görög irók a fogoly magyar urak közt emlitik Ákost és Keladot.¹⁸ Hanem a magyarok erejét ez a veszteség épen nem törte meg. A császár, miután a Szerémséget (Frankochorion) elfoglalta és Zimonyt is megszállotta, haza tért és Branizovában erős őrséget hagyott. De a magyarok ezt csakhamar megtámadták és el is foglalták. Jánosnak ujra a határra kellett sietnie, annál is inkább, mert a szerbek népe is fellázadt ellene. Mialatt Branizova ujabb

megerősitésén fáradozott hadával, István ujabb csapást készült mérni a görögökre. Azonban egy előkelő és gazdag olasz nő, ki Magyarországon tartózkodott, a császárnak meg üzente a magyarok tervét és János még idejében elmenekülhetett a Komcsi planina szorosán. Csak hátsó védét érték már utól a magyarok és a császár sátra is kezökre jutott. István haragjában elégettette az áruló úrasszonyt, és úgy elpusztitotta az egész vidéket, hogy még hosszú időn át emlegették ott nevét. „Félelem szállotta meg a konstantinápolyi császárnak alávetett tartományokat. Úgy rettegtek István királytól, mint a mennykőtől, még a siró gyerekeket is az ő neve emlitésével csititották. Nem is mertek aztán többet mocczanni.”¹⁹

Ezek a görög háborúk változó eredménynyel folytak több éven át 1125 óta. De bár a magyarok elpusztitották a görög városokat és bár a görögök döntő csatát nyertek, egyik fél sem tekinthette magát győztesnek. A háború igazi oka megszünt: 1127 körül meghalt Álmos herczeg macedoniai asylumában. A császárt az iconiumi szultán győzelmei Ázsiába szólitották. A békét a két fejedelem személyesen kötötte meg a Duna egy szigetén, valószinüleg Branizova és Horom közt.²⁰ A határokban alig állott be változás: a Szerémség magyar kézen maradt. Hanem János császár már megizlelte a győzelem édességét, és mint egy görög történetiró mondja: miután a határos népeket maga alá hajtotta, azon volt, hogy a távolabb esőket is alávesse, különösen azokat, melyeket a kereskedés Konstantinápolyba vont.²¹

Jellemző Istvánnak ezen szakadatlan, változó sikerű háboruskodására nézve, hogy abban a külföldi zsoldos katonaság jóval nagyobb szerepet játszik, mint az előbbi és az utána következő királyok korában. Szent István ideje óta a „hospes”-ek állandó seregét képezték ugyan a királyságnak, de számuk és jelentőségük mégis csak másodrangú volt a magyar katonasághoz képest. II. István korában ellenben ily hospesek emlittetnek az Olsva melletti ütközetben, a görög háborúban és a Karas melletti csatában. A nyugati pánczélosok mellett ott szolgáltak a besenyők és kúnok is, kiknél külön kiemeli a krónikás, mennyire birták a király kegyét.

Ennek a jelenségnek oka világos. Kálmán egész alkotmánya, a telepedés előhaladása már a békés állapotot tételezi fel a rendes gyanánt, és bár mindenkép gondoskodva van a háború esetéről is, az már áldozatnak, tehernek tünik fel. Ha volt a háborúnak nagy politikai czélja, mint a görögök, vagy velenczések ellen, szivesen mentek el az ispánok és a zsákmányra való kilátás sem szünt még meg csábitani előkelőt és közembert. De a háború magának a háborúnak kedveért – az már sehogy sem felelt meg a magyar urak akkori állapotának, gondolkodásának.

Ebből aztán komoly összeütközés támadt király és jobbágyok közt. Egy Bezen nevü orosz herczeg eljött a királyhoz²² és panaszkodott neki, hogy testvére őt elüzte fejedelemségéből és kérte a király kegyét, hogy személyesen segitse meg. István király, meg akarva boszulni az oroszokon atyjának kudarczát, megigérte a segitséget, sereget gyüjtött és ostrom alá vette a várat.²³ Egyszer, kora hajnalban megtörtént, hogy, a mint a herczeg a vár körül járt, hogy kiszemelje, mily ponton kellene megtámadni a bástyákat, a várbeliek kirontottak a magyarokra. A herczeg megtámadta őket, de azok férfiasan harczoltak és őt halálosan megsebezték. A mint a király meghallotta, hogy a herczeg elesett, haragra gyuladt és megparancsolta a magyaroknak, hogy még az nap vivják meg a várat: győzniök kell vagy meghalni. Erre a magyar jobbágy-urak tanácsot tartottak. Igy szóltak: ugyan minek, miért haljunk meg? Ha elfoglaljuk a herczegséget, kit tesz meg köztünk herczegnek a király?

Határozzuk el, hogy nem vivjuk meg a várat, és mondjuk meg ezt a királynak, mert ő ezt

Határozzuk el, hogy nem vivjuk meg a várat, és mondjuk meg ezt a királynak, mert ő ezt