Régibb viszonyok magyarok és horvátok közt. Horvátország területe. Dalmáczia. Horvátország viszonya Byzanczhoz, Velenczéhez. Kresimir király. Belső viszonyok. Egyházi viszonyok. Ellentét szlávok és olaszok
közt. Szláv liturgia. Szvinimir király hűbérese lesz VII. Gergelynek. Anarchia. A magyar hóditás a kútfők szerint. A hadiut. Álmos herczeg. A zágrábi püspökség alapitása. Kúnok betörése. László győzelmei. Székely
telepités. Meszesi kapu. A székelyek szervezete, A besenyők. Kúnok betelepitése. Jászság. Külső viszonyok.
Lengyelország. Csehország. Közeledés IV. Henrikhez. László jelleme. Gyakorlati államférfiu. Várad. A somogyvári apátság alapitása. Franczia szerzetesek. Az egyház királyi szabadsága. Ellentét a pápai hatalommal.
Keresztes háboru. László halála
Mióta a magyar nemzet e földön megtelepedett, a hagyomány szerint több izben érintkezett délnyugati szomszédjával, a horváttal. Az Anonymus elbeszéli, hogy Lehel és Bulcs elfoglalták Spalato városát és meghóditották egész Horvátországot.1 Aztán a tenger felől visszajőve, átkeltek a Petozgur hegyen, vagyis a Kapellán és elfoglalták Zágráb, Pozsega és Valkó várait. Ebben az elbeszélésben a történetíró alig találhat mást, mint az író korában létező birtokállapotnak a régi időre való visszavitelét. Azt hiszszük, hogy a magyar portyázások nem igen érintették a Drávántúl délnyugatra fekvő erdős vidéket, a mai Horvátországot, Szlavóniát, sem pedig a Karstnak és Kapellának kopár felföldjét és keskeny partszegélyét. A magyar birtok és telepedés magában foglalta a mai Szerém, Verőcze megyéket, tán Pozsegát is: hisz arra vezetett a nagy hadi út Bolgárország és Byzancz felé.
Hanem attól nyugatra nem igen csábitott semmi a hegyes, erdős, amellett vitéz lakosoktól védett szegény tartományban. Még átjárónak sem volt alkalmas; az Olaszországba vezető
„Strada Hungarorum” tovább északnak vezetett Udine felé. A dalmát városokkal való történelmileg kimutatható első érintkezés István korába esik, amidőn velenczei Péter érdekében harczoltak ott magyar csapatok. Ekkor tehát át kellett vonulniok Horvátországon, akár barátságosan, akár erőszakkal törve maguknak útat. Épen így állott a dolog Endre korában is, amidőn szintén emlittetik a magyarok megjelenése a tengerparton.2 Minthogy magyar-horvát háborúról nem hallatszik semmi, íróink szövetséget föltételeztek és családi összeköttetést az Árpádok és a horvát dynastia közt. Imre herczegnek horvát királyleány lett volna a neje. Ez a házasság azonban tiszta hypothesis minden kutfői alap nélkül, ép úgy természetesen a szövetség is.
A magyar hatalom megalapitása és megszilárdulása az új hazában, eleinte kétségtelenül előnyös volt a horvátokra nézve. Megszabaditotta őket az annyira nyomasztó német túlsúlytól, megszüntette azokat a kegyetlenségeket, melyek ellen a szabadságszerető nép fölkelt, és véget vetett a Dráva és Száva közti határgrófságnak, melynek a Szlavóniában lakó törzsek hódoltak. Maga Horvátország abban az időben első sorban hegyi és tengermelléki állam volt. Észak-kelet felé alig ért túl a Száván – Sziszek volt arra valószinűleg a határváros – másrészt ellenben a horvát zsupánok sorban birtokukba vették az Adria keleti partján még fennálló római gyarmatokat, úgy, hogy birodalmuk kiterjedt a mostani Dalmáczia északi részére. A horvátoknak ez az elhatalmasodása épen a magyar túlsúly idejében, 920–950 körül, ment végbe. Függetlenségöket úgy a velenczésekkel, mint a görög császárral szemben föntartották, s főzsupánjuk, Tomiszláv, kit a görög császár consuli czimmel tisztelt meg, fölvette a királyi czímet, melylyel utódai is éltek.3 A XI. század elején egyrészt Basilios császár győzelmei, másrészt meg Velencze emelkedése visszaszoritották mindenfelé a horvát hatalmat és befolyást. A doge ebben az időben veszi fel a dalmát herczegi czímet. De azok a belső zavarok, melyek Byzanczban Basilios halálát, Velenczében pedig az
Urseolok elűzését követték, újabb kifejlést engedtek az ily módon két legveszélyesebb ellenségétől megszabadult horvát nemzetnek. 1052-ben a régi uralkodó családnak egy ivadéka, Kresimir Péter nemcsak a királyi czímet használja, hanem újra ura Dalmácziának is.
Hálából azért, hogy Isten „tengeren és szárazon bővitette az ő hatalmát,” Kresimir-Péter dúsan megadományozza Szent-Chrysogonusnak jádrai, zárai monostorát. Az oklevélben még emlittetik a keleti római császár, és Jádrában székelő helytartója, Dalmácziának kapitánya.4 Azóta a görög uralom azon a vidéken lassankint megszünt. A horvát-dalmát király teljesen önálló és Szvinimir-Demeter, az utolsó horvát nemzeti király magától VII. Gergelytől nyeri koronáját és királyi czímének elismerését.
Kresimir oklevelei mutatják, hogy a horvátoknál, úgy mint a magyaroknál, a királyság a nemzet egyesülését jelentette, a törzsfők, zsupánok oligarchiájával szemben. A király Nonában tartózkodik zsupánjaival, bánjaival és udvari káplánjaival. Az aláírók és tanúk közt a zsupánok az elsők, utána következik egy „dad” (senior), majd az udvari méltóságok a postelnik (kamarás), a királyi káplán, a volár (a királyi ökrészmester), a paizshordozó. Egy másik oklevélen a király nádorispánja (curialis comese) az első ugyan, de már az udvarbiró és a főpohárnokmester a zsupánok után soroltatnak csak el.5 Ez a származási aristocratia a délszlávoknál oly erős családi összetartásnál fogva mély gyökeret vert a népben, és az ország alig volt tekinthető másnak, mint az egyes törzsek igen laza confoederatiójának, melyet csak igen ritkán birt szorosabbra fűzni egy-egy király. A különbség a magyar viszonyokhoz képest abban áll, hogy itt a zsupa nemcsak törzs, hanem egy bizonyos terület is, (Nona, Licca, Brebir, Cetina stb.), a minthogy a lakosság le volt telepedve, továbbá abban, hogy itt az ispán és bán sokkal inkább senior, mint királyi kinevezéstől és kegytől függő tisztviselő. Ez a feudalis alap már magában véve is szinte lehetetlenné tette az állami hatalom erősebb szervezését, és a dalmácziai román városi lakosság és a szláv hóditók közti természetes ellentét még növelte a visszavonás elemeit.
Ezekhez a nehézségekhez, melyek magának a nemzetnek alakulásából származtak, járultak még az egyházi viszonyokból fejlődő viszályok.
A déli szlávok közt a IX. századtól fogva elterjedt és uralkodóvá lett a Cyrill és Method-féle szláv liturgia. A Szvatopluk által elűzött morva papok nagy része ide menekült, és egyenes értesülésünk van a felől, hogy a morva nemzet egy része a magyar honfoglalás következtében a horvátok közt talált új hazát. Másrészt a dalmácziai városi püspökök csak úgy elitélték a szláv ritust és a glagolita irást, mint ahogy a frank püspökök a IX. században elitélték Method működését. Ebben a törekvésükben a XI. század óta nagy segitségükre volt az apostoli szék. II. Sándor pápa követe, Mainard apát, később cardinalis, 1062 után zsinatot tartott Spalatoban, melyben többek közt elhatározták, „hogy ezentúl senki se merje szláv nyelven szolgáltatni a szentséget, csak latinul vagy görögül, és azon a nyelven senkit se szenteljenek fel pappá. Azt is mondták, hogy a góth (t. i. glagolita) betűket valami Method nevű eretnek találta fel, ki azon a szláv nyelven hazugul sokat írt a katholikus hit tanai ellen, amiért is, mint beszélik, Isten itélete őt hirtelen halálra kárhoztatta. Midőn ezt a zsinati határozatot meghozták és apostoli tekintélylyel megerősitették, a szláv papok nagyon elszomorodtak, mert minden egyházukat becsukták. Be kellett szüntetniök megszokott tisztjöket.”6
II. Sándor utóda, VII. Gergely még kevésbbé volt hajlandó a nyelv kérdésében engedni. A nagy pápa II. Vratiszláv cseh herczegnek, ki beleegyezését kérte a szláv nyelvű isteni tisztelethez, így válaszolt: „Mi ezen kéréseket sehogy sem teljesithetjük. A ki gyakran forgatja a szentírást, az előtt világos, hogy a mindenható Isten nem ok nélkül akarja, hogy az néhol titkos és rejtelmes legyen, mert ha egész tisztán nyilvánulna mindenki előtt, talán vesztene értékéből s megvetésnek volna kitéve, vagy pedig a gyöngébbeket, kik félre értenék, tévedésbe vezetné. Az sem szolgál mentségül, hogy néhány vallásos férfiú eltűrte és elnézte azt, mit a nép a maga együgyűségében megkivánt. Mert az ifjú egyház sokat elnézett, miket
később, a kereszténység megerősödésével, a hit növekedésével, a szent atyák elmés vizsgálattal kijavitottak. Szent-Péter tekintélyénél fogva tehát megtiltjuk, hogy megtörténjék az, mit tieid oktalanúl követelnek, neked pedig meghagyjuk, hogy a mindenható Isten dicsőségére minden erőddel szegülj ellene ennek a hiú vakmerőségnek.”7 Ha ehhez hozzá veszszük, hogy a coelibatusért való küzdelem abban az időben öltött nagyobb mértéket, és hogy ebben a pontban is eltértek a román papok a szlávoktól, világossá válik előttünk, hogy a vallásos kérdések tökéletesen felzaklatták a horvát-dalmát birodalom nyugalmát. Tamás esperes ki is mondja, hogy Lőrincz spalatói érsek idejében „kárhozatos schismának viszálya keletkezett Dalmáczia és Horvátország birodalmában.”
Körülbelül a felbomlásnak azt a processusát találjuk itt, mely a IX. század végén tönkre tette Szvatopluk birodalmát. A különbség abban áll, hogy itt a nemzetiségek is szembe állanak egymással, és hogy magok a horvát törzsek sem jutottak még igazi egységre. Nem csoda, ha az egyesiteni óhajtó királyok a román, a szigoruan katholikus elemre támaszkodnak.
Kresimir, ki oly bőkezűen gondoskodott a zárai és spalatoi egyházakról, maga is Spalatoban keresett utolsó nyugvóhelyet, Szent-István templomában, hol már előtte is több király és királyné volt eltemetve.8 Vele úgy látszik kihalt dynastiája. A trónért többen harczoltak a zsupánok közül, különösen egy Slavizo nevű bitorló emlittetik. Végre Szvinimir Demeter zsupán, László sógora, ki már előbb is igénybe vette a magyar segitséget, kerekedett fölül. Az új király, bár sehol sem nevezi magát elődjei ivadékának, egészen azok dynastikus hagyományát követi. A belső zavarok ellen a római egyházhoz való szoros kapcsolatban keres támaszt.9 Az volt akkor, 1074-ben, az előre törekvő hatalom. Csakhogy ez a politika ép annyira alkalmas volt az uralkodótól elidegeniteni a horvátokat, mint ahogy kétségtelenül megnyerte részére a római városokat.
Szvinimir, vagy amint kútfőink nevezik, Zolomér királynak megmaradt oklevelei a mély vallásosság szellemét lehelik. 1076 októberben Szent-Péter spalatoi egyházában Gebizo pápai legatus által zászlóval, karddal, kormánypálczával és koronával felruházva (investiálva), a papságnak és a népnek megegyező akaratával királynak kiáltották őt ki. Ő aláveti magát azoknak a feltételeknek, melyeknek teljesitését Gergely abban az időben Géza királyunktól hiába követelte. „Fogadom, és megigérem, – így szól – hogy változatlanul megteszem mindazt, mit ő tisztelendő szentsége meghagy, t. i. hogy mindenben megőrzöm az apostoli szék iránt való hűséget, és bármit rendel el az apostoli szék vagy az ő legatusa ebben a birodalomban, azt fentartom. Az igazságot gyakorlom, megvédem az egyházat, gondoskodom az egyházat megillető első termésről és tizedről, utána nézek annak, hogy a püspökök, papok, diaconusok és aldiaconusok szabály szerint szüzességben éljenek, oltalmazom az özvegyeket, az árvákat és szegényeket. Megsemmisitem a tilos, rokonok közti házasságot, ellenben a törvényest fenntartom, nem engedem az emberekkel való üzérkedést és isten segitségével mindenben méltányos leszek. Évenkint, az Úr feltámadása napján, 200 byzanczi aranyat fizetek adó gyanánt Szent-Péter primatusának és arra kötelezem utódaimat is.”10 Az egyházi hűbéresnek látjuk ezekben tökéletes, minden állami önállóság eltörléséig menő képét.
Szvinimirt egyrészt a pápai oltalom, másrészt László királyunk hatalmas karja tartotta trónján. VII. Gergely 1079-ben egy Wezelin nevü „nemes lovagot” felszólít, ne támadjon az ellen, kit az apostoli szék Dalmáczia királyaul rendelt. Tudja meg, ha megmarad makacsságában: „Szent-Péter kardját fogjuk kirántani vakmerőséged ellen”.11 Ha van panasza a király ellen, forduljon a pápa itéletéhez. László pedig már herczeg korában is megoltalmazta sógorát a karantánok ellen, és amint uralomra jutott, még erősebb védelmet nyujthatott neki lázongó jobbágyai ellen. Ennek a kettős védelemnek köszönheté az utolsó horvát király, hogy, mint egy oklevélben mondja: „Isten különös kegyelméből nyugalom és csend uralkodott egész birodalmában.”12 De bár megvolt benne a szándék „senkit ki nem zárni kegyéből”, világos, hogy ezen kettős függő állásában nem segithetett azon a nemzetiségi és egyházi
megoszláson, mely szervezeti hibája volt királyságának. A pápához való viszonya következtében szükségkép a szláv papok ellen kellett fordulnia Egyenes értesülésünk is van arról, minő ragaszkodással viseltetett a király Lőrincz érsek, a románok természetes feje és vezére iránt, „kit mintegy atyául fogadott”.13
Ez a jóakaró gyönge király egyenes utód nélkül hunyt el 1088-ban vagy 1089-ben. Fia Radován, kit magyar neje szült neki, csak az ő életében emlittetik, de halála után nem. Nem volt már senki, a ki korlátba tarthatta volna a zsupánok nagyravágyását, kiket a király mellőzése okleveleiben alig emliti e czimet – méltán bánthatott István, ki magát a régi királyok utódának mondotta, erre hiába tett kisérletet. Nem volt senki, kinek ereje lett volna összetartani a nyelvre, szokásra, műveltségre annyira külömböző népességet. Igazi anarchia következett be.
Ennek az anarchiának vetett véget a magyar hóditás.
Krónikánk, mely e helyen épen nem oly részletes, mint az esemény fontossága megkivánná, ily szavakkal adja elő László hadjáratát. „Ő vetette alá először Dalmácziát és Horvátországot monarchiájának, örökös joggal. Mert midőn Zolomer király gyermekek hátrahagyása nélkül halt meg, az ő neje, László király nővére, férje ellenségeitől sok sérelemmel illetve, Krisztus nevében esdekelt, hogy testvére segitse meg őt. Ezt az igazságtalanságot László keményen megtorolta és Horvátországot s Dalmácziát egészen visszaadta növérének, aztán meg a királyné által saját birtokává tette. Ezt pedig nem kapzsiságból cselekedte, hanem azért, mert királyi jog szerint őt illette meg az örökség.
Zolomer király ugyanis első fokban atyafia volt, más örököse pedig nem maradt.”14
A dalmata történetiró előadása valamivel kimeritőbb. „Abban az időben meghalt Szvinimir király, s nem hagya maga után utódot örökösül; és így kiveszvén a királyi sarjadék, nem volt senki, kire törvényesen szállott volna a horvátok királysága. Ezért a főurak közt nagy egyenetlenség támadt és midőn külön-külön, majd ez, majd amaz bitorolta uralomvágyból a hatalmat, számtalan rablás, préda, gyilkolás és minden más bün származott ebből. Nem szüntek meg egymást üldözni, megrohanni, megölni, napról napra. Ebben az időben egy szlavóniai mágnás, ki a törzsebeliektől sok igaztalanságot és nagy kárt szenvedett, kétségbe esve sorsán, Magyarországba menekült. László királyhoz fordult és beszéd közben felszólitotta őt, hogy induljon haddal Horvátország elfoglalására. és meghóditására. Bizhatik abban, hogy nem igen talál ellenállásra, mert a trón üres és a királyságnak senki sem viseli gondját. László király hajlott a tanácsra és késedelem nélkül, számos sereget gyüjtve, eljött és megszállotta az egész földet a Drávától egészen a Vasas hegységig,15 minden akadály nélkül.
Azután átment a hegységen és elkezdte foglalni a várakat és erősségeket. Sok csatában összecsapott a horvát nemzetségekkel, de mivel ezek meg voltak oszolva és sehogy sem segitettek egymásnak, a király könnyen erőt vett rajtok. A tenger mellékére azonban nem jutott el, mert hirt véve, hogy idegen nemzet tört királyságába, ismét hazafordult. Ez a király nemcsak fegyverben volt derék, hanem hite és szentsége által is kiváló.”16
Mindkét tudósitás megegyezik tehát abban, hogy a horvát dynastia kihalt és ennek következtében anarchia állott be. A magyar azonban arra helyezi a súlyt, hogy a hóditás teljesen jogos; László mint törvényes örökös teszi kezét az országra. Nővére, kit a horvát oklevelek Lepának (szépnek) neveznek, reá ruházza jogát és eltünik. Tamás esperes nem a királynénak, hanem egy horvát főurnak tulajdonitja a magyar beavatkozást.17 Nála az örökösödés kérdése egyáltalában nem játszik szerepet. Az uratlan országnak szüksége van hatalmas fejedelemre, ki a felbomlott társadalmi rendet helyreállitani akarja is, birja is. Ezt a fejedelmet Lászlóban találták meg a horvátok. A magyar hóditásnak ez az igazi jogczime.
Mert az, hogy Horvátország hóditott tartománya volt a magyar királynak nem szenved kétséget és csak is abban a korban lehetett ezt kérdésessé tenni, melyen a nemzetiségi vágyak elöltek minden történeti érzéket. László teljes királyi hatalommal lép ott fel, és midőn eltávozik, unokaöcscsét Vilmost rendeli ott kormányzóul18 Álmost erős magyar őrség veszi
körül, nemcsak az ő biztossága, hanem a birodalom nyugalma végett. A magyar vitézek sűrün jártak a „hadi uton,” mely Fejérváron, Segesden, Vaskán, Zágrábon, Petrinián, Topuszkón és Bihácson át ment a Kis-Kapella déli aljában a hegyes Korbáviába.19
A magyar fegyverek csengése már elhatott a tengerparti városokba. Az olasz városok tudatában lehettek annak, hogy nemsokára urat cserélnek. Egyelőre azonban örvendhettek a gonosz szlávok baján.20 Azt mesélték, hogy Zvonimirt tulajdon népének gyülése ölte meg és a király utolsó lélekzetével elátkozta tulajdon népét, ugy hogy többé soha se legyen saját véréből való ura, hanem idegen fejedelmeket legyen kénytelen szolgálni. Igy aztán a magyarok, Zvonimir sorsának hallatára, elfoglalták az egész országot és a horvátokat mint a királyuk ellen lázadókat és gyilkosokat szolgaságba hajtották.21
Ez későbbi, szinezett monda. A magyar király hóditása nehezen volt egyértelmü a horvát nemzet teljes elnyomásával. Annak a jó gyalogos katonaságnak, mely a hegyes vidékről kikerült, nagy hasznát lehetett venni és ha a horvát urak hiveknek mutatkoztak, nem lehetett őket kizárni Álmos udvarából. Magyar rendszerü közigazgatást csak a Szávától északra eső részben állítottak fel, hol valószinűleg már azelőtt is túlnyomó volt a magyar befolyás. Ez az addig elhanyagolt, erdős vidék, most mint átkelő, mint a magyar hadak nagy országutja, kiváló fontosságúvá lesz. Itt, az igazi Horvátország határán alapitotta László a zágrábi püspökséget.
László semmikép sem volt kötve sem Szvinimir hagyományához, sem a pápa iránti hűbér által. Ő mint egészen részrehajlatlan biró foghatott az egyházi ügyek rendezéséhez. „Az igen nemes László király uralma alatt, midőn az esztergomi érsekség primatusát Acsa igazgatta, Fábián volt a bácsi érsek, Kozma a veszprémi püspök, Gyula nádor, Grab somogyi ispán: az emlitett király ezeknek és más nemeseknek tanácsára felállitotta a zágrábi püspökséget.”22 Ez a püspökség kezdettől fogva a magyar egyházi szervezet kiegészitő tagja, és az oklevél ép oly kevéssé emliti Horvátország metropolitáját, a spalatoi (salonai) érseket, mint bárminő horvát főurat vagy méltóságot, még Álmost sem véve ki. Alapitásának egyházi és politikai jelentőségét egyaránt kifejezi, hogy István, a szent király lett patronusa. A későbbi Szlavónia, a mai Horvátország akkor illesztetik be a magyar államnak, de egyuttal a kulturának közösségébe.
Mert István szellemének és hagyományának megfelelően az uralom itt egyértelmü volt a téritéssel. Azon a rengeteg erdőkkel és mocsarakkal boritott földön még túlnyomó volt a pogányság. „A püspöki gondnak az igazság útjára kell tériteni azokat, kiket a bálványimádás tévelygése isten tisztelésétől elidegenitett. Ennek a tudatlan népnek oktatására alkalmas embert talált, egy tiszteletes életü Duh nevű csehet, kit káplánja Fancsika által azon egyház pásztorául felavatott. Az egyház személyzetét pedig Somogy és Zala ispánságaiból rendelte.”
Tán nem tévedünk, hogy a szláv felfogáshoz való közeledést találunk abban, hogy épen cseh emberre volt itt bizva a térités munkája. Ne feledjük, hogy Csehországban még nagyban dívik az anyanyelven való isteni tisztelet, Method hagyománya.
Láttuk, hogy László nem fejezhette be Szvinimir birodalmának meghóditását. Midőn a magyar lovasság élén már leszállani készült a Zermagna völgyébe, Novigrad és Zára felé, az a hir, hogy a kúnok szerte pusztitják országát, gyors visszatérésre birta.
A kúnok Komnenos Alexios görög császár érdekében a Balkán-félszigeten barangoló besenyők ellen folytattak kemény háborút. Miután azokat legyőzték, egy csapatjok
A kúnok Komnenos Alexios görög császár érdekében a Balkán-félszigeten barangoló besenyők ellen folytattak kemény háborút. Miután azokat legyőzték, egy csapatjok