Egyházi befolyás. Büntető törvények. Szigoru törvények a tolvajok ellen. Adás-vevés szabályozása. Deákcsiny.
A kivitel korlátozása. A határ őrzése. Emberölés. Fegyveres támadás. Végrehajtás. Birodalmi gyűlés. VII.
Gergely reformjai és Magyarország. A coelibatus. A papi házasság szabályozása. Templomépités, egyházi birtok védelme. Izmaeliták. Zsidók. Pogányok. Vasárnapok és ünnepek megtartása. Templomok látogatása. Vadászat.
Vasárnapi munka. Testvérségek. Bőjt. Kötelező ünnepek. Ellentét az olasz szokással. Bevándorló papok.
Püspökök és apátok viszonya, Királyi látogatás. Dézsma. Házasságtörés. Erőszaktétel. Tűz- és vizpróba. Idézés.
Királyi hatalom. Az urak. A papok. Az ország fejlődése. A föld értékének növekedése. Pénz
A magyar királyság megalapitása, a kereszténység befogadása hazánkban azon időszakban ment végbe, a midőn a clunyi reform, az egyház magasztos rendeltetésének és a világi befolyástól való teljes függetlenségének eszméje az 1000-ik év körül először foglalkoztatták az elméket. Kimutathattuk, minő része volt ez eszméknek a magyar állam, a magyar egyház első szervezésében. A nemzetben lappangó, majd előtörő ellentétek leküzdése után körülbelől két emberöltővel később történt a királyságnak, az egyháznak végleges megszilárdulása. Ebben a munkában Magyarország már nélkülözte a német-római császárság támogatását és még szerencsének tekinthetjük, hogy az nem fordulhatott ellene egész hatalmával. Annál szorosabbá vált az összeköttetés a szent székkel, a világuralomra törő pápai tekintélylyel. Ez az egész világot felölelő igényeivel eleinte Magyarország koronájának önállóságát is megtámadta, de amint ellenállásra talált, elállott követelésétől, hogy egész erejét igazi versenytársa, a császár ellen fordithassa. A politikai és egyházi érdekek ezen egybevágásából folyt, hogy Magyarországnak uj szervezése szoros összeköttetésben áll a Rómában akkor diadalra jutó nagy egyházi reform eszméivel és intézkedéseivel.
Szent-István törvénykönyvében két irányban is észlelhető a külföldi befolyás.
Nemcsak az egyház berendezésében szolgáltak alapul a kánonok, hanem a világi élet szabályozásában is a római birodalmi törvények, vagy az egyes német törzsek jogszabályai.
László törvényeiben az egyházi elem, ha lehet, még erélyesebben érvényesült de világi téren már alig mutatható ki egyenes átvétel. A király a hazai állapotok alapján rendelkezik, melyeket már felismert és melyek a monarchia és a római egyház eszméivel már nem állottak oly rikító ellentétben, mint István korában.
Világi tekintetben nem is más László törvénykönyve, az, melyet másodiknak jelöl a Corpus Juris, mint az I. Béla után kelt törvényeknek folytatása és kiegészitése. A feladat még mindig ugyanaz, melyet 1064–65-ben igyekeztek megoldani: a magánvagyon biztositása, az ellene irányult támadásoknak megtorlása.
„Az igen kegyes László királynak idejében mi, a magyar királyság főemberei, teljes számban gyülést tartottunk a szent hegyen1 és arra törekedtünk, hogyan lehetne a gonosz emberek szándékát megakadályozni és nemzetünk ügyét előbbre vinni. Azért először is esküt tettünk, hogy bárki, a ki a főemberekhez tartozik s egy tyúknál többet érő tárgynak lopásában bünösnek találtatnék, ők azt semmikép sem fogják elrejteni, sem megvédelmezni.” Az eskü azonos, mint a régi törvényben volt, csak hogy most a lopás értékének minimuma meg van állapitva, az akkori viszonyok közt legolcsóbb tárgyban, az aprómarha közt is a legapróbban.
Az ilyen tolvajnak akasztófa a büntetése. Asylumnak jelöltetik meg itt is az egyház, a királyi udvar és a püspök; de a ki menekülését elősegitette, szintén büntetésbe esik. Ha valaki jót állott a bünösért, ez megszabadul ugyan a bitófától, de a jótálló vele együtt eladatik rabszolgának az ország más részébe, és a jótálló javai a királyi kincstárra szállanak. Az ilyen drákói szigor legjobban mutatja, minő nagy szüksége volt még védelemre a magánbirtoknak.
(1.)
Csak a szabad ember iránt volt ily kérlelhetlen a törvény. A rabszolga első esetben csak orrát vesztette el, de azt nem is lehetett megváltani, csak második esetben lakolt halállal.
A bünrészesek és orgazdák ellen sem ismer kiméletet. Ha valaki megakadályozza a tolvaj megkötözését, 55 pensát, tehát fél vérdijat fizet (3.) Ugyanannyit fizet az az ispán, kinek katonái az ő ösztönzésére megakadályozzák a lopott jószág kutatását. Magok a kutatást megakadályozók pedig halállal bünhődnek. (5.) Arról is gondoskodtak, hogy a végrehajtás valamikép ne csorbitsa a törvény élét. Az a biró, ki a tolvaj szolgának nem vágatja le az orrát, vagy nem akasztatja fel a szabad tolvajt, elveszti egész vagyonát, és maga is eladatik, mint rabszolga. Ha ártatlant akasztott: meg kell téritenie a költséget és a kivégzettnek birtokát. Ha őt vádolták igazságtalanul, az árulkodót éri az a büntetés, mely különben a birót érte volna.
(6.) Látjuk, a törvénynek nem csak betüje, hanem szelleme is kegyetlen: a biró sokkal kevesebbet koczkáztat, ha ártatlant akasztat, mintha a bünöst nem bünteti.
A lopás megakadályozására legfontosabb annak meggátlása, hogy a lopott jószágot forgalomba lehessen hozni. Ezért csak vásáron volt szabad venni és eladni, és ha valaki máskép cselekedett és rajta érték, ha lopott jószágról volt szó, halállal bünhődtek mind: vevő, eladó és tanúk, ha pedig jogos birtokról, elvesztik azt és a tanúk is ugyanakkora birságot fizetnek. A vásáron is csak biró, vámszedő és tanúk előtt jöhet létre adás-vevési szerződés és ha a tárgy mégis lopottnak bizonyul, a vevőnek nem történik ugyan baja, de a tanuknak elő kell állitaniok az eladót. (7.)
A tetten érés esetén még nagyobb volt a büntetés. Akkor a rabszolgát csak úgy felakasztották, mint a szabadot, ha pedig a tettes a templomba menekült, megvakitották. A káron oly módon osztoztak, hogy a tolvaj szolga gazdája elvesztette a felakasztott rabszolgát, a lopott jószág gazdája pedig azt, mit tőle ellopott. Valószinüleg ez szolgált a szolga gazdájánk kárpótlására. Ha a szabad embert tetten érték és ő az egyházba menekült, onnan meg kihozták és megvakitották, tiz évnél fiatalabb gyermekei megmaradtak szabadoknak, de az idősebbek elvesztik egész vagyonukat és rabszolga sorsra jutnak. (10.)
Kisebb lopás sem marad büntetés nélkül. A ki tyúkot vagy libát lop – kisebb egységet nem ismer a törvény – annak kitolják a fél szemét, azonfelül megtériti a kárt.
Az ilyen kisebb tolvajlásoknak: jobban mondva csínyeknek az egész középkorban a tanuló rend, a deák volt a nagy mestere. Akár az iskolában voltak együtt a clericusok, akár mint vagansok kóboroltak az országban, ügyességgel iparkodtak fedezni erszényök hiányosságít. Minden országnak ha nem is törvénye, de anekdota-gyüjteménye tele van leleményességök példatáraival. Még ez a szerfölött szigoru törvény is atyailag bánik el apró eltulajdonitásaikkal. „Ha a clericus rendhez tartozó lúdat, tyúkot, almát vagy más affélét lopott, elég ha a mester vesszővel bünteti.” De a papi rendre nézve is megszünik az immunitás, ha a jogtalanul elsajátitott tárgy már nem „bagatelle”. Ilyen esetben a püspök a bünöst megfosztja rangjától és a törvény őt is oly mértékkel méri, mint bárki mást. (11.)
Úgy látszik, hogy a végrehajtásnál kitünt, mennyire nincs arány a büntett és annak büntetése között. A tyúk vagyis a denár nagyon is csekély bünalapnak mutatkozott. Ezért ujabb mértékegységet is állapitanak meg: tiz dénárban, vagyis, ha a régibb törvénynyel összevetjük,2 két ökör váltságdijában. A ki ennyit érőt lop, felakasztják, a ki kevesebbet, annak már nem tolják ki fél szemét, azt már nem végzik ki, mintahogy a régibb törvény előirta:3 elég, ha tizenkétszeresen megtériti és azonfelül egy ökröt ad. A szolga kétszeresen fizeti csak meg, de azonfelül elveszti orrát. Különös figyelemben részesülnek a szökevény rabszolgák. Ha loptak, nem akasztják fel őket, nem is vágják le nyelvöket. „Azért, hogy ha aztán urok megtalálja őket, nyomára juthasson annak, a mit elvesztett.”
Mindebben az a törvény nem más, mint az előbbinek keményebb kiadása. A czél is ugyanaz: a lopás bünének minden eszközzel való kiirtása. Mintha az tünnék ki a törvény szövegéből, hogy a magyar társadalom maga fog ehhez a nagy munkához, talán a király távollétében, annyira nem látszanak az uj határozatok ujitásoknak.
Csak egyben megy ez a törvény lényegesen túl az előbbinek körén. Előbb a lopott vagy bitang jószágot nem kisérték túl a vásáron vagy a megye székhelyén. Arra nem gondoltak, hogy a lókötő siet majd túladni zsákmányán az ország határán túl. László törvénye már erről is rendelkezik.
Ezért a határterületen lényegesen megszoritja a ló és ökör vételét és eladását. A kereskedő csak egy lovat vehet ott a maga személye számára, azonkivül csak igás ökröket. Ha valaki a király engedelme nélkül vitt lovat a határra, vásárra, a határ ispánja köteles elvenni a lovat vagy őt magát bezáratni, mig az az ispán, kinek területére való, őt ki nem szabaditja. Ha bűnösnek bizonyul, halállal lakol, úgy mint más tolvaj; de még ha ártatlan is, elveszti a lovát.
(13. 14.)
A határ őrzése ebből a szempontból igen szigorú kötelességévé tétetik a határ ispánjainak. Ha megengedik, hogy királyi engedelem nélkül kivigyenek külföldre, eladásra, ökröt vagy lovat, elvesztik ispánságukat. Ha pedig a határ őrei az ispán tudta nélkül járultak ehhez, a szegények közülök elvesztik szabadságukat, hadnagyaik pedig, ha bűnösök, fej és jószágvesztésre itéltetnek, csak gyermekeik maradnak meg szabadoknak. (15.) Azt hiszem, ebben nem szabad valami gazdasági rendszert vagy vámpolitikát keresni: mint az egész törvényben, itt is a lopás megakadályozása a fő. A büntetések is azonosak.
A külföldi kereskedők üzlete a határvidéken szintén korlátozva van. Először a határispántól velök adott kisérővel a király elé kell menniök és csak ott nyerhetnek engedelmet bizonyos számu lónak vagy más marhának vásárlására. Csak akkor vehetik a megszabott számot, a királyi poroszló jelenlétében. (16.) Ennek a törvénynek a czélja már nehezen büntetőjogi. Rendeltetése volt pótolni a modern lókiviteli tilalmakat;
megakadályozni, hogy válságos időben a talán ellenségeskedésre készülő szomszéd innét lássa el magát hadi eszközökkel.
Mással mint lopással és kereskedéssel foglalkozó törvényt keveset foglal magában ez a decretum. Rendelkezik az emberölésről. „Ha valaki kivont karddal megöl egy embert, királyi itélettel vessék a tömlöczbe és egész vagyonát: szántóföldet, szőlőt, cselédet és rabszolgát oszszák háromrészre. Ebből két harmad a megöltnek vérrokonait illeti, egy harmad; a gyilkos gyermekeit és nejét.” Az ember élete tehát sokkal kevésbbé van, megvédve, mint vagyona: az emberölésnek nem oly súlyos, halálos a büntetése, mint a lopásé. Az ágdij most is 110 pensa, mint Szent-István törvényében. Ebből következik aztán, hogy az a gyilkos, kinek vagyona nem tesz ki 110 pensát, vagyonán felül elveszti szabadságát is. (10.) A fegyveres embereknél a weregeld, a vérváltság az uralkodó. Visszaesés Szent-István törvényéhez képest annyiban észlelhető, a mennyiben a bírság most már egészen a rokonságot illeti, a királynak nincs többé része benne. Az is feltünő és teljesen ellenkezik a frank és germán törvényekkel, hogy a vérdij, nem az áldozat rangjához, hanem a bűnös vagyonához képest növekedik.
Épen igy büntetik a fegyveres támadást. „Ha egy nemes vagy vitéz más nemesnek házára tör, ott harczol és a ház asszonyát megveri, ha van annyi vagyona, annak két harmadát fizeti bírság gyanánt és csak egy harmada marad meg az ő nejének és gyermekeinek. Ha nincs vagyona, leborotválva bilincsben vezessék a vásárra, korbácsolják meg és adják el. Ha pedig más szabadok is kisérték, ezek 55 byzanczin, azaz pensán váltsák meg bünöket. A szolgák ép ugy lakolnak, mint uraik. Ha pedig idegen szolgák is eljöttek uraik tudta nélkül a harczhoz, el kell őket adni, és fele áruk birságul szolgál, a másik fele meg volt uraikat illeti.” Ily módon tartja bevonulását az „actus majoris potentiae”, a hatalmaskodás, erőszakoskodás törvénykönyvünkbe, hol aztán sokféle elágazásaival sok századon át nem szünt meg szerepelni.
Ennek a decretumnak tárgya szűk körü, csak Magyarország belső ügyeire nézve nyujt felvilágositást. A mellett még a nemzet felosztására nézve sem oly tanulságos, mint az előző, melyre minden tekintetben támaszkodik. Még az a kérdés is támad: mennyiben volt keresztülvihető és mennyiben hajtották végre a valóságban. Mert nemcsak a mi szemünkkel
nézve egyoldalú és igazságtalan, hanem még azon kor erkölcsi felfogásának sem felel meg egészen. Bizonyos, hogy maga a törvény szövege nem tulajdonit László királynak semmi részt megalkotásában. A krónika pedig egyenesen megvédi a kegyes királyt azon föltevés ellen, mintha alatta azok a vérrel irott törvények valóban életbe léptek volna. „Mindig szeme előtt tartotta itéletében Isten félelmét, különösen a büntető ügyekben, melyek a megtorlást, a vérboszut vonják magok után.” Ez az egész törvénykönyv nem is mutat mást, mint azt az elszántságot, melylyel a keletkező és gyarapodó birtokos osztály a magánbirtokosoknak uj és örökös kiváltságát meg akarta védeni a birtoktalanok támadása ellen.
Egészen más, általánosabb, a László úgy nevezett első, de valószinüleg későbben kelt törvénykönyvének jelleme. Ez rendes törvény: meg van határozva helye és ideje. Nemcsak egész tartalmában, hanem minden izében mutatja szerkesztésének gondosságával, hogy tanult papok műve.
„Urunk és üdvözitőnk Jézus Krisztus uralma alatt, megtestesülése 1092. évének május 21-én, Szabolcs várában szent zsinatot tartottak, Lászlónak, a magyarok igen keresztény királyának elnöksége alatt, birodalmának összes püspökei és apátai, mind a jobbágyokkal, az egész papságnak és a népnek bizonyságával.„
Egyszerre látjuk a nagy birodalmi gyülést, mely a fölkent király igazgatása alatt egyaránt intézkedik egyházi és világi ügyekben és melynek nem a jelenlevők rendje, hanem a tanácskozás és a határozás tárgya, adja meg a szent zsinat jellegét. Az egyházi és világi törvényhozás hazánkban Szent-László korában ép oly kevéssé volt külön választva, mint a frank birodalomban háromszáz évvel ezelőtt, Nagy Károlynak és capitulareinek korában.
Pedig a kor és annak szelleme egészen megváltozott. Az egyház lerázza a világi kor igáját és hogy uralomra juthasson riválisa fölött, saját érdekei, saját eszméi szerint készül szervezkedni. Lángelméjü vezére, VII. Gergely az 1074-iki zsinaton formulázta azokat az intézményeket, melyek a római hierarchiát önmagában befejezett, magas erkölcsi fokon álló, nemcsak független, hanem uralomra hivatott renddé tették: a simonia eltörlését; a coelibatust;
a világi investitura megszünését. Azóta egy világrész állott fegyverben, úgy a harczmezőn, mint szellemi téren, ezen föltételek megvalósitása mellett, vagy megakadályozásukra.
Magyarország ezt az időpontot használja fel már megszilárdult, a nemzet fölött uralomra jutott egyházának berendezésére, fegyelmezésére. A térités időszaka be volt fejezve.
Már nem volt szükség amaz emberfölötti önfeláldozásra, melynek a vértanúságra való remény volt legfőbb lelki rugója. Viszont már nem is kellett türni azon nem igen ellenőrizhető, sok salakos elemet magában foglaló bevándorlást, mely a térités örve alatt ellepte az országot. A királyi hatalomnak, mely ezt az uj szervezést végrehajtja, arra kellett ügyelnie, hogy a már veszélyen kivül álló, nagy kiváltságokkal és javadalmakkal felruházott nemzeti egyház már a maga erejéből oldhassa meg a keresztény szellem ápolásának feladatát. A mint a fegyelmezésben arra kellett törekednie, hogy a magyar egyház ne zárja el magát azon nagy haladási mozgalom elől, mely a keresztény világot betöltötte, ugy másrészt arra is kellett gondolni, hogy VII. Gergely reformjait csak annyiban alkalmazzák magyar földön, a mennyiben az itteni állapotok azt a nagy változást, melyet azok a papi rendtől megkövetelnek, valóban elbirják. Semmiképen sem gondoltak arra, hogy a király bármiben is lemondjon az egyház igazgatására vonatkozó örökölt jogáról.
Ez a kettős szempont tünik ki azon czikkelyekből, melyek az akkor fennforgó egyházi fegyelmi kérdések legfontosabbikával: a coelibatussal foglalkoznak.
Ennek a nagy újitásnak, mint tudvalevő, a szerzetesek, első sorban a clunyiek voltak a zászlóvivői. Az ő izgatásukra lázadt fel a franczia és olasz városi népesség a házas papok ellen. Magok a házas papok tudni sem akartak az elválásról és minthogy Szent-Pál egy mondása egyenesen előirni látszik a házasságot,4 megtagadták a törvénytelen pápától az engedelmességet. „Zsarnokság az, ugy mondták, ha az embereket angyalok módjára kényszerítik élni; a természetes út elzárása a bujaságnak és szennyességnek nyit majd kaput;
ők inkább hagyják el a papságot, mint a házasságot; ám lássa a pápa, honnét vesz aztán angyalokat az egyház népének igazgatására.”5 Midőn a mainzi érsek Erfurton, a papok zsinatján ki akarta hirdetni a pápai törvényt, éktelen zajjal félbeszakitották és halállal fenyegették.
Még kevésbbé lehetett természetesen a házas papok teljes kiszoritására gondolni ott, hol a papi rend még külömben sem volt oly számos, hogy feladatainak megfelelhessen és a hol a lakosság számának szaporodásával és a letelepedés előhaladásával mind uj meg uj egyházak és plébániák felállitásáról kellett gondoskodni. 1092-ben, midőn nyugati Európában már teljesen győzött volt a coelibatus, midőn Németországnak délnyugati részében is felülkerekedett a papi nőtlenség tábora, hazai törvénykönyvünk még megelégszik a papi házasság szabályozásával.
Nyugaton a pápa parancsa és a nép szava a házas papokat már eltávolitotta az oltártól.
Nálunk e tilalom csak a másodízben házas papokra és diaconusokra szól, továbbá azokra, kik özvegyeket vagy elváltakat vettek nőül. Ilyen esetekben a nő szüleihez tért vissza, és ha akart, uj házasságra léphetett, minthogy az előbbi úgy sem tekintethetett törvényesnek. De ha a pap elvált az ilyen feleségtől, a penitenczia kiállása után ismét a rendhez tartozott. (I. 1.)
Úgy látszik, meglehetős szokásos volt, hogy a pap rabszolganőjével úgy élt, mint nejével. Ily esetekben, – mivel a rabszolgaság jogi természeténél fogva az ily házasság nem lehetett törvényes – a nőt el kellett adnia. Ha nem tette, mégis eladták, csakhogy ily esetben a püspököt illette az ára. (2.)
Azok a papok ellenben, kik első és törvényes házasságban éltek, abban, elnézésből, megmaradhattak, „a béke kapcsa és a szentlélek egysége miatt”. A római egyházzal való összekötést e fontos ügyet illetőleg az a kijelentés tartja fenn, hogy ez az elnézés addig tart, mig ezekben az apostoli úr ő atyasága nem ad tanácsot. A régi állapot törvényes elismerését csak ily módon lehetett megegyeztetni a pápa iránt való tekintettel. (3.)
Ha az ily tiltott házasságban élő és elválni nem akaró papnak püspöke vagy érseke beleegyezett abba, vagy olyat engedett meg neki, minek elvégezése csak a papi rendhez tartozott, a király és a püspökök itéljenek fölötte, a mint észszerünek gondolják. Ha esperes járt el igy, a püspök itél fölötte, a hogy neki tetszik (4).
Nagyon kiemelendő itt, hogy még ily szorosan egyházi fegyelmi ügyben is kizárólag a nemzeti gyülés rendelkezik. A püspöknek és érseknek ily ügyekben is a király a legfőbb birája.
A törvények másik sorozata az uj egyházak felállitásával és a régieknek jó karban tartásával foglalkozik.
Ha valaki templomot épittetett és bejelentette: mennyivel akarja azt ellátni, de nem adta meg, a mit igért, az igéret beváltására küldött által szólitsa őt fel a püspöki itélet. Ha ennek is ellenmond és esetleg megveri a küldöttet, a király itél fölötte. Fontos egyrészt az egyháznak tett igéret kötelező volta, másrészt az, hogy az egyházi vagyon és jövedelem oltalmazója a világi kar. (5.) Még egy más czikkely is rendelkezik arról, hogy az, ki vagyonát, birtokát az egyháznak adta, ezt semmi módon ne másithassa meg. (23.) Az egyház birtokjoga nem évül el: akár más egyháznál találják meg az ő jószágait, akár az uraknál, azok az előbbi birtokosra szállanak vissza. (24.)
Ha a pap az egyház tulajdonát saját czéljaira forditja, vagy ha az a pap gondatlansága miatt vész el, háromszorosát téritse meg az egyháznak. (6.)
A lázadás idején elpusztult vagy elégett egyházakat a hozzájok tartozó kerületnek kötelessége ujra felépiteni. De a kelyheket és öltözeteket a király szolgáltatja, a könyveket a püspök, úgy mint István törvénye előirta. Ha azonban az egyházak régiségök miatt dőltek
A lázadás idején elpusztult vagy elégett egyházakat a hozzájok tartozó kerületnek kötelessége ujra felépiteni. De a kelyheket és öltözeteket a király szolgáltatja, a könyveket a püspök, úgy mint István törvénye előirta. Ha azonban az egyházak régiségök miatt dőltek