A z értékek közül az igazi értékek, azaz az önérté

kek értékükben abszolútok, azaz autonómok, ami azonban nem zárja ki, hogy előfeltevésük az Abszolútum. Hogyan kell ezt érteni?

Ez látszólag önellenmondó állítás; ám kellő disztink­

ciókkal paradox volta eltűnik. Meg kell ugyanis különböz­

tetnünk az érték értékbeli abszolút voltát (autonómiáját), mely a t i e o ti-r e (essentia) vonatkozik, az értékrendszer fennállásától (ő 11 l ö t ív, esse). Az előbbinek nincs elő­

feltétele, hiszen az értékek mint esszenciák az örök igazsá­

gok, tehát az örök idearendszernek, vagyis Isten örök gon­

dolatainak a mozzanatai (1. fennebb 44a, §.). De van előfel­

tétele annak, hogy az értékrendszer, mint megvalósítandó feladat, áll fenn, hogy tehát viszonyba lép a való világgal, mint annak eszménye.111 Ez a mozzanat nincs még benne az értéklényegben: ezt az Abszolútum teremtőaktusa a valósággal szemben teszi lehetővé. Evvel azonban elértünk arra a pontra, hogy túlhaladjuk az értékrendszer általá­

nos határozmányaínaík ismertetését s azon specifikumokra térjünk át, amelyek megkülönböztetik épp az etikai érték- rendszert másnemű értékrendszerektől.

b) A z etikai értékrendszer sajátosságai.

80. Ezek között első helyen kell említenünk, hogy az erkölcsi érték „Forderungswert“ (Nie. Hartmann), azaz a megvalósítandó eszmény igényével lép fel a valósággal, ne­

vezetesen az emberrel szemben.

Mit jelent ez? Fenomenológiailag ez azt teszi, hogy erkölcsi értékelést nem az hajt végre, aki csak azt állapítja^

meg, hogy jelen esetben részemről ez volna a legértéke­

sebb, azaz a morális cselekvés, hanem csak az, ki hozzá­

tenné: ennélfogva a cselekvést végre kell hajtanom. A z előbbi állásfoglalás merőben teoretikus, vagyis tudományo­

san etikai volna; csak az utóbbi volna praktikus, épp az én

MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA

cselekvésem szempontjából fennálló magatartás. Ez utób­

bihoz az sem volna még elegendő, hogy a kérdéses cselek­

vést az emberre nézve általában kötelezőnek ismerném el, hanem az is hozzátartozik, hogy ezt nekem kell végrehaj­

tanom. Mindez fényt vet arra is, hogy mi az erkölcsi cse­

lekvés sajátos motívuma.

Ez nem lehet a merő formai „tisztelet az erkölcsi tör­

vény előtt“, mint Kant gondolja, mert hiszen ez esetben 1. az erkölcsi motívum merőben ismerésmentes, vak állás­

pont volna, 2. híjával volna a konkrét tartalomnak, mely épp erre az adott esetre vonatkozik s annak értékeléséből szívja életerejét. 3. Ez esetben csak a tisztelet lehetne er­

kölcsi motívum, holott az erkölcsi élet fenomenológiája az előbbi szövedékét sokkal bonyolultabbnak mutatja be, amelyben az odaadó szeretet is adja az értékes motívumo­

kat, melyeket Kant, összezavarván a szimpátiával, erkölcsi­

leg közömbös motívumnak tart. De éppígy nem lehet e mo­

tívum a merő értékbelátás: az adott helyzetből fakadó cse­

lekvési módok értékességének belátása. Ez volt Sokrates nagy tévedése, s mi is láttuk az imént, hogy az erkölcsi magatartás több, mint értékbelátás. E többletet Aristoteles abban látta, hogy az erkölcsi magatartás (habitus), azaz állandó készség a jóra. Ám még ez is kevés: a kész­

ség csak azt jelenti, hogy kedvem van a jót megtenni, [ámjde az erkölcsi magatartás azt is involválja, hogy tu­

datom van arról, hogy meg is kell tennem a jót, amit vi­

szont Kant ismert fel helyesen.

Immár kiderül a specifikus erkölcsi motívum miben­

léte: ez az a tudat, hogy a felismert jót meg kell tennem, azaz hogy r e á m háramlik az az erkölcsi értékmegvaló­

sítás, melyet ebben a vonatkozásban senki kívülem nem vé­

gezhet el. Röviden ezt f e l e l ő s s é g t u d a t n a k ne­

vezzük. Az értékfelismerésen alapuló, felelősségtudattal párosult „kell" az igazi erkölcsi motívum. Lássuk ezt közelebbről.

E „kell", mint Kant helyesen látta, kategorikus impe­

rativus, azaz oly parancs, melyet feltétlenül követnünk kell, vagyis amelynek mindent — vagyont, egészséget, sőt életet

is — fel kell áldoznunk. E felelősségteli „kell" voltaképen azt jelenti, hogy nekem van misszióm e világon: hogy cse­

lekvésem hozzátartozik a megvalósítandó helyes világ­

rendhez. Ennyiben az erkölcsi magatartás hivatástudatot jelent s az emberi személy — s az én személyem — ma­

gas értékelését, abból a szempontból, hogy nélküle nem történhet meg mindaz, aminek meg kell történnie. De je­

lent még többet is az emberi helyes cselekvés s az etikus személy értékére nézve. Az erkölcsi rend a legértékesebb cselekvések rendje, mely tehát örök rendet képvisel, mert abszolút lévén, nincs feltétele s abszolút szükségképi lévén, értéke abszolúte szükségképi. A z etikus cselekvés által te­

hát az örök élet — azáltal, hogy az etikai értékrend azt kívánja tölünk, hogy annak megvalósításán munkálkodjunk

— voltaképen a mi röpke egyéni életünket az örökkévaló­

ság síkjára emeli.

És ezzel elértünk az etikai magatartás utolsó jelleg­

zetes vonásához, hogy az, bár közvetve, de az Abszolútum szolgálatát jelenti. Hogy az etikai magatartás „szolgálat“, ez Kant óta csaknem általános visszautasításban részesül azon a címen, hogy az erkölcsi meggyőződés „autonóm“, azaz nem idegen törvény, nékünk adott, külső parancs kö­

vetésében áll. Ez azonban félreértésen alapszik. Az erköl­

csi autonómia helyes értelme az, hogy az erkölcsi meggyő­

ződés a jó felismerésében, belátásában gyökerezik s ezért spontán, nem parancsolt magatartás. Ez azonban nem zárja ki éppenséggel azt, hogy viszont ez a belátott, felis­

mert ősérték egyúttal az Abszolútum aszpektusa lévén, az etikai magatartás bármily spontán is, egyúttal annak elis­

merésével jár, hogy a Jót követve mindezek ősfeltételének:

az Abszolútum természetének teszünk eleget. Kant feledi, hogy van szabad szolgálat is, mely nem kényszeren, de el­

ismerésen alapszik. Ily értelemben nem ellentét a szabad­

ság és szolgálat, az erkölcsi autonómia s az isteni paran­

csoknak való spontán alávetés. Sőt nemcsak nem ellentét, hanem e szolgálat következik logikusan a helyes erkölcsi felismerésből.

c) Értékrendszer és [ érték] fokozat.