Van-e jogunk ezért az Abszolútumot „szellem“- nek nevezni? Az empirikus világ kétségtelenül kétféle

valóságot jelent: testit és lelkit. Különbségük a következő mozzanatokon fordul meg: a test 1. térbeli, 2. közös ta­

pasztalat tárgya, 3. abszolút egységekkel mérhető, 4. vég­

telen [ség] ig osztható. Evvel szemben az, amit lelki való­

ságnak nevezünk, 1. nemi térbeli; valamely gondolatnak vagy érzelemnek alakja nem négyszögű vagy három­

szögű, 2, csak egyéni empiria által mint individuális él­

mény ragadható meg; 3. nem osztható a végtelen [ség] ig:

oszthatatlan magva az, amit Énnek nevezünk, mely köré csoportosul a lelki jelenség: Én gondolkodom, teszek,

ér-zek, s az Én oszthatatlan (egyszerű); ahol az Én látszólag megkettőződik, pl. az öntudat tényében vagy a kóros „Én megkettőződésénél“, úgy ez csak látszólagos, hiszen mindig van egy Én, amely megfigyeli önmagát, amely konstatálja az Én-hasadást stb. Az Én tehát maga egy és oszthatatlan;

nem is az Én-nek a „belső végtelenségéről“ kell szótanunk (P. Hoffmann), midőn az Én végtelen sok ízben önmagára irányulhat, hanem csak az Én-tudat az, amely végtelen sok esetben irányulhat önmagára. A valódi Én, amely mindig kisiklik a tárgyiasítás elől, az az igazi Én, amely a lelki­

élet koncentrációjának „végső alanya“.

Láttuk, hogy az anyag szükségképeni végessége és végtelenig való oszthatósága azt relatívvá teszi, s ezért az Abszolútum nem lehet anyag. De lehet-e lelki valóság?

E kérdésre csak akkor felelhetünk, ha kimutatjuk, hogy a lelki valóságban nincs oly vonás, mely, hasonlólag az anyagi valósághoz, szükségképen annak relativitását eredményezi.

Minden valóság relatív: tehát a lelki valóság is. Mert minden valóság már azáltal, hogy változó, mástól függősé­

gét dokumentálja. A lelki valóság, mint önálló realitás, vagyis mint szubsztancia, éppoly relatív, mert létében és határozmányaiban mástól függő, mint az anyagi szubsztan­

cia. Nyilvánvaló, hogy az Abszolútum nem mondható lelki valóságnak, éppoly kevéssé, amint nem mondható róla, hogy anyagi valóság. Valójában túl van (ikéxeiva) a test-lélek dualizmusán, ami már abból is következik, hogy mindket­

tőnek végső előfeltevése.

Az Abszolútum tehát a test-lélek dualizmusán túl fekvő harmadik fajta léttartalommal bír, melyet legtalálób­

ban szellemnek nevezhetünk. Ezt — egybevetve a lélek­

kel — a következő határozmányokkal bírónak kell gon­

dolnunk. A szellem nem valóság, azaz nem szubsztancia vagy akcidens, mint pl. Aquinói Szent Tamás is felismeri,551 hanem oly léttartalom, mely ezeken túl van. Továbbá: szem­

ben a lelki valósággal, nem tartalmazhatja az alany-tárgy dualizmusát, amely már relativitást, azaz függőséget jelen­

tene. Mert az a körülmény, hogy a lélek mint szubjektum szembeállítja magával a tárgyat, más szóval azt

je-I

lenti, hogy függ is tőle (t. i. tudattartalma függ a reáható tárgytól). Ez az Abszolútumnál lehetetlen; vi­

szont nem lehetetlen, de szükségképi, hogy az Abszo- lútum a relatívumról valamiféle tudomással bírjon.

Mert ellenkező esetben a relatívumot nem határozná meg végső előfeltételként az Abszolútum. Az Abszolútum tudatát tehát olyannak kell gondolnunk, mint amely nem azáltal bír tudomással a világról, hogy az hat reá, hanem azáltal, hogy ő a világot minden ízében meghatározza. ,,Mi azért látjuk olyannak a dolgokat, mert ilyenek, — mondja Szent Ágoston — de azért ilyenek, mert Isten őket ilye­

neknek látja“ (Confessiones).

Az Abszolútum mint szellem kizárja tehát tudattar­

talmának más által való meghatározottságát, viszont szük- ségképívé teszi az Abszolútumban a tudatot. Maga a tudat nem zárja ki, hogy az Abszolútumnak határozmánya le­

gyen, csak a passzív tudat nem lehet az Abszolútumban.

Az aktív s a tárgyát abszolúte meghatározó, teremtő tu­

datban semmi relativitás nincs. Mivel pedig tudat Én nél­

kül, azaz centrum nélkül nem állhat fenn, mert „tudat“

annyit tesz, hogy valaki tud valamiről, nyilván következik ebből, hogy az Én fogalmában nincs semmi, ami inkompa­

tibilis volna az Abszolútummal. És ez valóban így is van.

Az Én abszolút koncentráltságot, vagyis egyszerűséget je­

lent valamely alanyban: e mozzanatok pedig nemhogy el­

lenkeznének az Abszolútum természetével, sőt azt szük­

ségképen megilletik (33. §.). Hiszen Énnel bírni épp annyit tesz, mint egyszerűnek s végső alanynak lenni, amely ha nem kapcsolatos — mint nálunk embereknél — a tárgy­

tól való függéssel, azaz a passzív tudattal, épp az Abszolú­

tum egyik leglényegesebb vonása.

36. Relatívnak lenni annyi, mint mástól függeni, azaz mástól határoltnak, azaz végesnek lenni. Ebből viszont az következik, hogy Abszolútnak lenni annyit tesz, mint más­

tól nem-határoltnak lenni. Lehet-e azonban ebből azt kö­

vetkeztetni, hogy ami abszolút, az végtelen is? Más szó­

val: az Abszolútum nem lehet-e — belső okokból — véges, bár külső okokból nem lehet az? E kérdésre csak akkor

felelhetünk, ha a végtelenség pozitív definíciójában talá­

lunk oly vonást, mely szükségképen megvan az Abszolú- tumban.

A modern matematika felszínre hozta a végtelen hal­

maz ama meghatározását, mely szerint végtelen halmaz az, mely leképezhető egy valóságos alkotó részére.56 E definí­

ció nyilván nem alkalmazható az Abszolútum elméletében, mert az Abszolútum egyszerű, s így nem állhat elemekből, azaz nem lehet halmaz. Szempontunkból csak a következő meghatározás jöhet számba. Valamely egyszerű dolog ak­

kor végtelen, ha mivolta csak oly tartalomban nyilvánul­

hat, melynek mozzanatai egy-egyértelműleg leképezhetők a természetes egész számok sorára. A „végtelenség“ lénye­

gileg matematikai, sőt aritmetikai fogalom; tehát csak úgy definiálható, ha valamely végtelen sorozatra leképezhető egy-egyértelműleg, A végtelen sorozat logikai előfeltétele pedig a természetes egész számok sorozatára: 1, 2, 3, 4, , , , in infinitum-ra való egy-egyértelmű leképezhetőség.

Könnyen kimutatható, hogy ami abszolút, annak k e l l bírnia az így értett leképezhetőség tulajdonságával. Ha ugyanis valamely lény nem bír evvel, akkor ez azt jelenti, hogy nem bír tudattal. A tudatot úgy lehet definiálni, hogy az az öntudat lehetősége, mert a tudatos lényt épp az jel­

lemzi, szemben a tudattalannal, hogy önmagának is tárgya lehet. Az öntudat — az Én tudata — pedig az önmagára való reflektálás lehetőségét jelenti a végtelenig. Láttuk pe­

dig, hogy az Abszolútum nem lehet tudattalan, azaz a tu­

dat analógiájával kell bírnia: teremtő tudatnak kell lennie, tehát teremtő öntudattal is kell bírnia. Az öntudatnak e

„belső végtelensége" az emberi öntudatnál abban a lehető­

ségben nyilvánul meg, hogy az időben az ember határta­

lanul önmagának tárgyává teheti a maga Énjét, Az Abszo- lútumnál ez időbeli folyamat nem tehető fel, hiszen válto­

zatlan és befejezett (1, alább), tehát aktuálisan végtelennek kell lennie az önleképezésnek. Vagyis az Abszolútum vég­

telensége abból következik, hogy az időtlen öntudat maga befejezett végtelensége: az öntudatossági aktusok számá­

nak aktuális végtelenségét jelenti.

37. Az Abszolútum jelenti a relatívummal szemben