Ezzel az állásponttal szemben, mely az Abszolú

tum és a relatívum viszonyát a megismerésben az itt ki­

fejtett két szempontból fogja fel, van egy, már a neopla­

tonizmussal kezdődő, Averroésnéá kibontakozó s egy sajá­

tos módon neo-averroistánál: Klagesnél fellépő téves ál­

láspont, mely e viszonyt úgy gondolja, hogy a megismerő alanyt kettéhasítja s azon belül különböztet meg egy ab­

szolút komponenst, melyet Averroés az istenséggel, Klages a ,,Geist“-tel azonosít, s egy relatív, individuális tényezőt, amelyet mind Averroés, mind Klages azonosítanak a lé­

lekkel. Lássuk a tanítást közelebbről.

Averroés szerint:91 Consentaneum est credere reperiri in anima duas partes intellectus, quarum ima est, quae re- cipit, quae quid sit, hic fűit probatum, alia verő, quae ágit, et est illa, quae facit, ut illáé intentiones et conceptus existentes in vírtute imaginativa moveant intellectum ma­

terialem actu, postquam erant moventes ipsum in

poten-tia . . . . et has duas partes esse ingenitas et incorruptibiles, et quod ratio ipsius agentis ad recipiens est veluti ratio ipsius formáé ad ipsam matériám." Közelebbről:92 Dica- mus ergo, quod, cum intellectus, qui in nobis existit, duas habet actiones (ea scilicet ratione, qua est relatus ad nos), quarum una est de genere passionis et illa quidem est ip- sum intelligere, altera verő est de genere actionis, nempe quae est abstrahere formas easque denudare a materiis, quod nihil aliud est, quam facéré eas intelligibiles actu, postquam erant intelligibiles in potentia etc. Aristoteles tanát úgy magyarázza az intellectus agens-ről (miután Arístotelest abszolút tekintélynek fogadta el), hogy ,,ex hoc dicto qos possumus opinari intellectum materialem esse unicum in cunctis individuis“.93 Az arab bölcselő tanítása tehát világos: az emberi lélekben van egy individuális rész, amely befogad, s abba egy nem-individuális általános értelem mintegy betör: ez az intellectus ágens, amelynek a felvételére, úgy látszik, az készteti Averroést, hogy a cse­

lekvő értelem tartalma: az egyetemes és örök igazságok túl vannak az egyéni változó gondolkodáson. Erre mutat azon tétele, hogy94 ,,Scientiae sunt aeternae et non gene- rabiles nec corruptibiles nisi per accidens, scilicet ex copu- latione earum Socrati et Platoni. . . , quoniam intellectui nihil est individuitatis“. Az arab bölcselő tévedésének nyilvánvaló forrása, hogy az igazságokat s az egyetemes észelveket is éppoly valóságoknak veszi, mint az individuá­

lis lelkeket s a megismerést e kétféle szubsztancia kölcsön­

hatásának tulajdonítja. Érvényt és valóságot egyazon lét­

síkra helyezi; innen exotikus tanítása. Bármily meglepő is, ezt az elég kezdetleges ^ercißaaig-t találjuk egy mo­

dern metafizikus: Klages tanításában is, melyet épp ezért méltán nevezünk neo-averroizmusnak. Az ő tanítása is95 abban a veszélyben van, hogy ő is két tényező közreműkö­

dését látja az emberi lélekben: a szellem (Geist) és az élet (Leben) mozzanatait, melyek ellentétesek; az előbbi egye­

temes, az utóbbi egyéni. Az averroizmus veszélye annál nagyobb Klagesnél, mert ő sem dolgozik amannál világo­

sabb alapfogalmakkal, lét és érvény nála is egybefolynak, s

ebből folyólag a naív pszichologizmus álláspontján áll az egyetemesség természetére nézve.

Ez averroizmus azért érdekel bennünket ebben az ösz- szefüggésben, mert egyúttal az ismeretforrás egy téves el­

méletét involválja. Ha ugyanis az averroizmusnak igaza van, s ami egyetemes megismerés bennünk van, az nem az egyéni lélek, de egy attól különböző, nem egyéni „szel­

lem“ műve, akkor lelki életünk egysége megszűnt, s két, egymással sok tekintetben ellenséges komponens küzdelmé­

nek színhelye a mi lelkünk. A megismerés is ennek ered­

ménye volna; nem egy, de két megismerő alannyal: a szel­

lemmel és a lélekkel kellene számolnunk. Már most elte­

kintve e tétel pszichológiai képtelenségétől, mely teljesen ellentétben van épp a modern lélektan azon megállapításá­

val, hogy a lelki élet totalitás, semmiképen nem atomizál­

ható s elemibb részekből nem rakható össze, mint az asszo­

ciációs lélektan gondolta, így azt két részből állónak sem szabad gondolnunk, a megismerés természete sem engedi meg e scissio-t. Hiszen az egyes és az egyetemes megisme­

rését nem lehet széjjel szakítani egymástól. A principium classificationis értelmében az egyesben mindig van egyete­

messég: mindkettő egyaránt konstitutív tényezője a valóság világának.96 Egyéni lélek- s általános szellemnek megfele- lőleg tehát nem vehetünk fel két külön tárgykört s ezzel az averroizmus által hirdetett kettős ismerési alany és ket­

tős egymástól mereven elválasztott ismereti tárgykör nem vehető fel.

Mindazonáltal az averroizmus minden formája lát egy igazságot, melyet azonban nem elég világosan fog fel és nem helyesen fejez ki. Ez az ismerő alanyra nézve az, hogy az kiléphet szubjektivitásából, az ismereti tárgyra nézve pe­

dig az, hogy abban valóban két komponens szerepel: a priori és a posteriori tartalmak. Lássuk ezt bővebben.

Amikor érzékelek, egyéni pszichém reagál külső való­

ságok behatására, azaz valóságokra. De ha egyetemessé­

geket ismerek fel, akkor túlmegyek a hic et nunc adottsá­

gokon; itt a megismerési folyamat és a megismerési tar­

talom létre jövetelében nem reakciókról van szó, tehát

egyé-niségem mintegy eltűnik, önmagát mellőzve, önmagából ki­

lép. Itt már nem a hic et mine szempontja döntő, hanem a megismerő lélek — aristotelesi kifejezéssel élve — ,,est quodam modo omnia”, tárgyassá válik. A megismerés az egyetemességekhez emelkedve már több, mint reakció:

tár ggyál evés, az objektumhoz való símulás, valami örökké­

való és végtelen megragadásává válik, s nem merő reak­

ciója az egyénnek. Ezt a körülményt látja, de meg­

tévesztő, mitikus formában fejezi ki az averroizmus minden formája, midőn az én beolvadásáról szól a világészbe, il­

letve midőn e világész betöréséről szól az egyéni lélekbe.

Ám nem betörésről, de félig* egybeolvadásról, s nem a szellem s a lélek „küzdelméről" van itt szó, hanem a lé­

lek felemelkedéséről, mely a lelket beilleszti az igazak kontemplációjába*, s csak az alsóbbrendű lelki élet elleni küzdelmet provokálja e körülmény. Evvel az is meg van mondva, hogy az averroizmus helyesen látja, hogy van egy a priori komponense a megismerésnek: az, amit az ész ma­

gából merít, maga a logikum, az etikum s az esztétikum értékdialektikája, s egy az egyéni reakciók (érzékelés) ál­

tal nyújtott a posteriori tartalom. Ezt sem szabad azonban az averroizmus mintájára ontologizálni, azaz két valóság:

a szubsztancializált világszellem s az egyéni lélek küz­

delmének felfogni.

63, Ha minden megismerés végelemzésben az Abszo- lútum megismerésének törekvésében áll, akkor a végső is­

mereti tárgy keresésében nem nyugodhatunk meg, nem áll­

hatunk meg közbülső állomásokon. Ez az oka, hogy sem a tapasztalás (indukció), sem a matematika (dedukció) nem nyújthatnak teljes bizonyosságot, hanem csak az Abszolú- tum egyes aszpektusainak megragadása, amire a redukció vezet bennünket. Lássuk ezt közelebbről.

A külső tapasztalás, mely érzékeink által a térben elterülő tárgyakra vonatkozik, nem nyújthat semmiféle tényre nézve teljes bizonyosságot, mert a külső empíria tárgya, a természeti valóság, reánk nézve mindig kimeríthe­

tetlen. Mivel pedig a valóságban — mint minden tárgykör­

ben a princípium cohaerentiae-ből kifolyólag — minden

egyes dolog minden más dologgal összefüggésben van, eb­

ből az is következik, hogy egyetlen tényről sem állíthatunk valamit teljes bizonyossággal. Ha ugyanis a természet ki­

meríthetetlen, s ha minden egyes természeti tényben té­

nyező minden más természeti tény, azaz az egész termé­

szet, akkor bármely természeti ténynek csak részben is­

merjük feltételeit, s így amit róla állítunk, csak rövid ideig tartó aszpektus lehet, mely hirtelen megváltozik az isme­

retlen tényezők munkábalépésével. Tehát minden termé­

szettudományi megállapítás csak hipotetikus érvényű lehet.

Pl. sok évezredes tapasztalás, hogy esőfal bizonyos megvi­

lágítása szivárványt hoz létre. Teljesen bizonyos-e ez?

Nem, mert lehet a szivárvány felléptének oly ismeretlen feltétele, mely eddig mindig az esőfallal együtt lépett fel, de nem volt azonos vele; s ezért megtörténhet, hogy bár sok évezreden át együtt járt az esőfallal, egyszerre csak a természet új konstellációjánál fogva nem lép fel az esőfal­

lal, s a szivárvány az eddig ismert körülmények közt nem következik be*. Érzéki megismerésünk korlátozottságát s így a természet kimeríthetetlenségét részünkről három té­

nyező határozza meg, ú. m. 1. térbeli helyzetünk, 2. idő­

beli korlátoltságunk, 3. biológiai determináltságunk. Lás­

suk ezeket egyenként.

Természetismerésünk térbelileg korlátolt, mert egy rohanó kis bolygón élünk, s így csak azon jelenségekről szerezhetünk közvetlen vagy közvetett tudomást, ame­

lyekbe bolygónk beleütközik, illetőleg amely jelenségekre való következtetésre ama jelenségek adnak kiindulópontot, amelyekbe épp beleütközünk. Mindaz, ami azon kívül van, örökké ismeretlen marad előttünk. És mivel annak a kevés adatnak alapján is, mely a természetre nézve rendelkezé­

sünkre áll, kétségtelen, hogy a természet térbelileg mér­

hetetlen nagy ahhoz képest, amit mi észlelhetünk — teljes joggal állíthatjuk, hogy csak elenyésző kevés az, amit a természetből ismerünk. Ez pedig — a fentiek alapján — azt jelenti, hogy az is, amit a térben megismerünk, csak fosz­

lány, töredék, felületen úszó pár mozzanat, s így az azok­

ról való empirikus megállapításaink is csak töredékesek és

hipotetikusok lehetnek, Annyit ismerünk a természetből, amennyit egy ember ismer az idegen városból, melybe éj­

jel érkezik, s amelyből csak annyit lát, amennyit kis kézi­

lámpája abból bevilágít. Sőt az arány valószínűleg még sokkal rosszabb.

Ugyanezen eredményre jutunk, ha empirikus megisme­

résünk időbeli korlátáit nézzük. Megfigyeléseink alapján például 3000 év obszervációja alapján tudunk a termé­

szetről; ezekből visszakövetkeztetve pl- 300 millió évre visz- szamenőleg állíthatunk valamit. De ha e számokat megszáz- szorozhatnók is, mindez oly rövid időtartamot ad, mely csak futó pillanat a világegyetem egész tartamára nézve.

Mindaz tehát, amit ebből a rövid tartamból, azaz e rövid tartam alatt észlelhetünk a természetről, legjobb esetben csak approximativ és hipotetikus általánosítás lehet. Örök és változatlan természeti törvényekre kövekeztetni tehát nincs jogunk, s ha el is érünk valóban ilyeneket, azt, hogy ezek valóban örök és változatlan törvények, nem tudhatjuk.

De korlátozott s így hipotetikus és approximativ jel­

legű természetismerésünk biológiai determináltságunknál fogva is. Érzékszerveink ugyanis nem öncélú megismerést, hanem az egyén és a faj létbenmaradását szolgálják, s így azok nem fotografáló, hanem jelzőkészülékek, melyek jelzik a veszedelmet, a táplálékot s a sexuális egyedet.

Ezért meglevő érzékszerveink is csak oly mértékben van­

nak kifejlődve, amily mértékben azok e biológiai célokat szolgálják, szemünk nem mikroszkóp s nem teleszkóp, mert ha az volna, csak feleslegesen terhelné érzéki szféránkat.

Tehát csak azon jelenségek esnek érzékszerveink alá, ame­

lyek biológiailag érdekelnek bennünket, a többi örökre rejtve marad előttünk. Pedig bizonyos állatok reánk nézve érthetetlen tájékozódó képessége s egyébként is a termé­

szeti jelenségek bekövetkezésének tudata (viselkedések földrengés, vihar előtt) elárulja, hogy ők viszont percipiál- hatnak ily, nékünk érzékileg nem adott jelenségeket. Ér­

zéki világunknak mind e biológiai meghatározottsága épp­

úgy, mint említett tér- és időbeli determináltsága, világo­

san bizonyítja, hogy a természeti valóságnak csak egy

kés-kény sávját világíthatják meg érzéki benyomásaink. Ide­

vágó ismereteink töredék-jellege világossá teszi, hogy az érzéki adatokból levont általánosítások is csak hipotetikus jellegű approximációk lehetnek s így reájuk teljes bizo­

nyossággal nem építhetünk.

64.* Evvel kapcsolatban kell állást foglalnunk egész érzéki világképünk relativitása tárgyában. Einstein diva­

tos relativitás elmélete teljesen elhibázottan magyarázza azt. L Schultz „Die drei Schichten des Wirklichen" c. ta­

nulmányában97 találóan mutat rá arra, hogy a valóságban

In document METAFIZIKA PAULER ÁKOS AZ AKADÉMIA FILOZÓFIAI KÖNYVTÁRA (Pldal 86-92)