Korábban, (az I. fejezetben) bemutattuk, hogy Lajtha már fiatal korában kiválasztja magának a színház azon két műfaját, amelyet leginkább alkalmasnak tart mondanivalója kifejezésére. Az előző fejezetben arra is utaltunk, hogy már húszéves kora körül, párizsi tanárától, d’Indytől is olyan erős ösztönzést kap a régi muzsika megismeréséhez, hogy ez természetes módon fordítja őt a XVII–
XVIII. század színpadi világa, azon belül az opera buffa felé. Ez a vonzalom akkoriban egész Európára jellemző volt. Íme, néhány példa. Az olasz, nagy műveltséggel és kiváló színpadi érzékkel rendelkező Wolf-Ferrari (1876–1948) már a század legelején új életre kelti az opera buffát, sorra mutatják be darabjait.
Zenei eszményképei Haydn, Mozart és Rossini. Imádja a XVIII. századi Goldonit,70 zenés komédiái többnyire az ő szövegeire készülnek, amint az 1903-ban Münchenben bemutatott Le donne curiose (A kíváncsi asszonyok) és a három évvel később ugyanott színpadra került I quattro rusteghi (A négy házsártos) is. Ez utóbbi, hatalmas sikerű vígoperája Velencében játszódik 1800 körül, ráadásul a történet bizonyos elemei igencsak hasonlítanak Lajtha opera buffájához (rövid pórázon tartott hölgyek, majd a szerelem és a szabadság győzelme, stb.). A Susanna titka (1909) Pergolesi La serva padronáját idézi. A Wolf-Ferrari művészetének egyik betetőzését jelentő Il campiello (A terecske) című, Goldoni nyomán írt opera buffáját 1936-ban mutatják be Milánóban. Ugyanebben az évben hal meg Wolf-Ferrari honfitársa, a nála három évvel fiatalabb Ottorino Respighi, aki ugyancsak visszafelé tekintgetett, olyannyira, hogy még Concerto gregorianót vagyis Gregorián hegedűversenyt is írt. Sorra készítette elő olasz barokk mesterek műveinek kiadását. Hogy a vígoperánál maradjunk, 1920-ban újrahangszerelte Paisiello La serva padronáját és Cimarosa Le astuzie femminilijét.
Maurice Ravel 1907-ben komponálja meg és négy évre rá láthatja a közönség a L’heure espagnole (Pásztoróra) című comédie lyrique-et (zenés komédiát), amellyel
70 Carlo Goldoni (1707–1793) olasz drámaíró, nagyrész velencei színtársulatoknál, majd 1762-től Párizsban dolgozott. 250 színdarabot írt, köztük intermezzókat is, és 150 vígjátékot. Akárcsak Molière, Goldoni is ötvözi az olasz és a francia színházművészetet.
10.18132/LFZE.2013.1
130 szerzője az olasz opera buffa elveit kívánja feleleveníteni. Ugyancsak 1911-ben, Drezdában nézheti meg előszőr a publikum Richard Straussnak az 1740 körüli bécsi rokokó környezetben játszódó (Hugo von Hofmannsthal librettójára készült) zenés komédiáját, a Der Rosenkavaliert (A rózsalovag), amely – különösen a szerző korábbi operáit, a Salomét és az Elektrát tekintve – jól példázza a modern zenétől való határozott elfordulást és a mozarti operaeszményhez való visszatérést. Ugyanez a szerzőpáros a XVIII. századi opera seriát és opera buffát ötvözi (és varázsolja vissza) az Ariadné Naxosban című egyfelvonásossal, amely – Batta András szerint – még közelebb áll Mozarthoz, mint a Rózsalovag.
Hofmannsthal elképzelése az volt, hogy a mitológiai alakokhoz „commedia dell’arte-figurákat: Harlequint és Scaramucciót” társít, „akik a komoly hősökkel párhuzamba állítható buffo-karakter hordozói.”71 Az Ariadné kerettörténeteként Molière Úrhatnám polgára szolgált, majd a darabokat szétválasztották (az Ariadné átdolgozott, önálló változatának ősbemutatója: Bécs, 1916). A ravaszul átvert, gazdag, de műveletlen Jourdain úrról szóló fergeteges komédiához Strauss nyitányt és balettzenét komponált, és ehhez felhasználta az eredeti comédie ballet Lullytől származó dallamait (Der Bürger als Edelmann, azaz Az úrhatnám polgár, komédia táncokkal, három felvonásban, 1917). Az ebből készült kilenctételes, igen népszerű zenekari szvit (1918) barokk táncok stílusutánzatait tartalmazza, például menüettet, courante-ot, gigue-et. Ekkor kezdi írni az Intermezzót is, ami
„polgári komédia szimfonikus közjátékokkal”.
Bár Lajtha (mint fentebb láthattuk) hamar kiábrándult Schönbergből, a bécsi mester melodrámája, az Op. 21-es, 1912-ben bemutatott Pierrot lunaire mégiscsak idekívánkozik, hiszen Pierrot – a franciáknál meghonosodott bohócalak, akit az olaszoknál Pulcinellának vagy Pagliacciónak neveztek – a commedia dell’arte figurái közé tartozik. Nem sokkal később készül el Stravinsky egyfelvonásos énekes balettja, a Pulcinella. Gyagilev Pergolesi-kottákat mutatott Stravinskynak (mint ismeretes, egy részüket tévesen tulajdonították a nápolyi mesternek), aki rögtön bele is szeretett e muzsikába (és az ötletbe, hogy átdolgozza), majd megállapodtak a balett cselekményében, amely az 1700-ban kelt, A négy azonos
71 Idézi Batta András, Richard Strauss (Budapest: Gondolat, 1984), 194.
10.18132/LFZE.2013.1
131 Pulcinella című kéziraton alapul, és amelynek főszereplője a nápolyi commedia dell’arte hőse. A darabot 1920-ban mutatja be az Orosz Balett, Mjaszin koreográfiájával, Picasso színpadképével és jelmezeivel. Az előző évben, 1919-ben, Londonban viszi közönség elé Gyagilev társulata (ugyancsak Mjaszin koreográfiájával és Picasso színpadképével) a spanyol Manuel de Falla El sombrero de tres picos (franciául Le tricorne, magyarul A háromszögletű kalap) című balett-pantomimját. (1927-ben a darabot Budapestre is elhozta a társulat.) A cselekmény Granada mellett, a XVIII. század végén játszódik, egy malomban.
(Lajtha Capricciójának helyszíne is egy malom.)
Lajtha legfogékonyabb éveiben tehát erőteljesen érvényesült a XVII–XVIII.
századi prózai és zenés színház hatása. Később a komponistához életkorban közelebb állók is bekapcsolódtak az opera buffa, illetve a commedia dell’arte tovább éltetésébe az opera- és a balettszínpadokon. Ha korábban említettük Stravinsky énekes balettjét, a Pulcinellát, hadd kerüljön most ide a Lajthával egykorú Darius Milhaud ugyancsak Gyagilevnek írt énekes balettja, a Salade, melyet Stravinsky Pulcinellája is inspirált.
27. kép: Milhaud Francia saláta címmel bemutatott balettja, a Salade a budapesti Operaházban, 1938-ban (Vajda M. Pál jelenetfotója, Magyar Balett 1926–1939 című
fotóalbum, Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tár)
10.18132/LFZE.2013.1
132 A balett – melyet Budapesten Francia saláta címmel mutattak be – a XVIII. századi Nápolyban játszódik. Tipikus commedia dell’arte történet, ugyanabból a típusból („szerelem akadályokkal”), mint a Le chapeau bleu: akaratos, zsarnok vének, akik a fiatal lányokat nem engedik a hozzájuk való fiatalemberekhez hozzámenni, aztán átöltözések, cselek, végül házasságkötések… 1924-ben, Párizsban kerül a közönség elé Mjaszin koreográfiájával. (Lajthának a darab 1938-as budapesti bemutatójáról írt kritikáját már idéztük a zenés színházi műfajt érintő nyilatkozatait tárgyaló I. fejezetben.)
A szintén eklektikus, hagyományos formákat alkalmazó, neoklasszicista Jacques Ibert,72 Lajtha párizsi baráti körének tagja több vígoperát is komponál; az Angélique című egyfelvonásos farce73 bemutatója 1927-ben, a Le roi d’Yvetot (Yvetot királya) című opéra comique bemutatója 1930-ban Párizsban zajlik le. Az olasz neoklasszicizmust képviselő Malipiero, aki szenvedélyesen tanulmányozza a XVII–XVIII. századi mestereket, és különösen sokat tesz megismertetésükért,74 1928-ban áll elő kétfelvonásos vígoperájával, az Il finto Arlecchinóval (A hamis Arlecchino vagy Az ál-Arlecchino), amely a Velence misztériuma című trilógia középső tagja. Goldoni három egyfelvonásos vígjátékára is zenét komponál (köztük A chioggiai perlekedőkre, bemutató: 1926). Hogy magyar szerzőket is említsünk: Dohnányi Ernő A tenor című darabját ekkortájt (1929-ben) mutatja be az Operaház, Kósa György pedig 1934-ben a régi olasz intermezzók modorában írja meg gyermekeknek szóló mesejátékát, Az két lovagok címmel. Menotti The Old Maid and the Thief (A vénlány és a tolvaj) című darabja ugyancsak opera buffa, 1941-ből. A következő évben éppen a Lajtha-vígopera hangszerelését befejező Farkas Ferenc jelentkezik A bűvös szekrény című kétfelvonásosával. Pár hónappal később mutatják be Richard Strauss Capriccióját, amely az 1770-es években játszódik.
72 Jacques Ibert (1890–1962) műveit ugyancsak a Leduc adta ki.
73 A „farce” francia szó jelentése: töltelék, betölteni, berakni, továbbá bohózat, bolondozás, tréfa, móka. A középkorban komikus közjátékot jelentett, majd rövid színdarabot chansonokkal tűzdelve. A XVIII–XIX. században egyfelvonásos opera buffát is neveztek így.
74 Gian Francesco Malipiero (1882–1973) szerkesztője volt a Monteverdi összkiadásnak (1926–42), közreadta Galuppi, Marcello, Lotti műveit, könyvet írt Monteverdiről, Vivaldiról stb.
10.18132/LFZE.2013.1
133 A II. világháború utáni években, amikor Lajthában már erősen érlelődik a szándék egy vígopera megírására, illetve amikor elkezd dolgozni rajta, a tipikusan XVIII. századi opera buffának még mindig vannak fellángolásai.
Természetes, hogy a háború megpróbáltatásai után nem ez a legjellemzőbb műfaj. A Lajthához emberileg-művészileg közel álló Prokofjev75 humort és szerelmi lírát ötvöző Obrucsenyie v monasztyire (Eljegyzés a kolostorban) című vígoperája még 1940-ben készült (librettója is a zeneszerzőtől származik), de éppen a háború miatt csak 1946-ban mutatják be. A történet megint csak hasonlít a Le chapeau bleu-jéhez, hiszen a mediterrán világban, Sevillában játszódik, a XVIII. században. Ifjú szerelmespárok, gondokat okozó öreg férfiak, átöltözés, boldog kézfogó... 1947-ben kerül a közönség elé az olasz Menotti The Telephone (A telefon) című vígoperája (lévén a bemutató New Yorkban, nemigen gyakorolhat hatást a magyar mesterre), majd a Lajtha által jól ismert, jeles francia szerző, Francis Poulenc szürrealista burleszkje, a Les mamelles de Tirésias (Tirésziász keblei).
Tekintve, hogy 1947–48-ban Lajtha főként Londonban dolgozott, meg kell említeni Brittennek az 1947-ben bemutatott Albert Herringjét (szövege mellesleg a Lajtha által is szeretett és megzenésített76 Maupassant nyomán íródott) és egy XVIII. századi mű 1948 májusában színpadra került átdolgozását: The Beggar’s Opera (Koldusopera). Fontos a La farce du Maître Pathelin (Pathelin mester) 1948 júniusában, Párizsban lezajlott ősbemutatója, hiszen ez Lajtha legbizalmasabb barátjának, Henry Barraud-nak az opéra comique-ja. A levelezésből tudjuk, hogy a magyar komponista nemcsak tudott a darabról és gratulált a bemutató megvalósulásához,77 de egy későbbi alkalommal Párizsban Barraud-val együtt meg is nézte egy előadását.78 (Feltétlenül meg kell említenünk a XX. század egyik
75 Feltűnik, hogy Lajtha önmagát Honeggerrel, Prokofjevvel és Milhaud-val többször is úgy emlegeti az írásaiban, mint összetartozó csoportot. (Lásd például Lajtha írásai, 282.) Prokofjev egy évvel korábban született, de Honegger és Milhaud Lajthával azonos évben.
76 Lajtha 1941-ben írt, Op. 34-es Trois nocturnes című dalainak első tétele Maupassant-szövegre készült.
77 Lásd Lajtha Barraud-nak, Londonban írt levelét, 1948. május 28. (Lajtha-hagyaték.) Magyarul közreadja Berlász Melinda, Magyar Zene, 1993/1: 18–19.
78 Lajtha levele feleségének és fiainak, 1948. szeptember 22. (Lajtha-hagyaték.)
10.18132/LFZE.2013.1
134 legjelentősebb operáját, a The Rake’s Progresst,79 amelyet Stravinsky 1948 és 1951 között írt, tehát éppen akkor, amikor Lajtha a Le chapeau bleu-n dolgozott.
Zártszámos szerkezete és neoklasszicizmusa ellenére azonban a léha ifjú tragédiáját bemutató darab karakterében erősen eltér Lajtha opera buffájától.)
Végül, immár csak a magyarországi színpadi – és rádiós – premierekre koncentrálva, nézzük meg, milyen vígoperákat mutattak be azalatt, amíg Lajtha itthon befejezte, majd hosszú időn át hangszerelte a Le chapeau bleu-t, vagyis 1948-tól haláláig: Kadosa Pál: A huszti kaland, 1951; Kósa György: Tartuffe – rádióbemutató –, 1952; Ránki György: Pomádé király új ruhája, 1953; Polgár Tibor:
A kérők, 1955; Láng István: Pathelin mester, 1958; Csenki Imre: A bajusz, 1959;
Ribáry Antal: Lajos király válik, 1959; végül Kozma József: Elektronikus szerelem, 1961. Bár e darabok között van remekmű is – például Németh Amadé Ránki Pomádé királyát a legjobb magyar vígoperának tartotta80 – azért mégis csak érdemes e neveket és címeket összevetni Lajtha opera buffájával és azzal az évtizedeken át tartó makacs erőfeszítés-sorozattal, amely a bemutattatására irányult – hiába.