Csönge, 1947. U. 27.
Kedves Professzor Úr!,
köszönöm a szíves levelet1 és Professzor Úr kedves törődését egyre zűrösebb sorsom-mal; de azt hiszem, az az állapot, melyet a „Nyomor"2 versben megírtam, s a jelenlegi, mely már a nyomor bázisát is nélkülözi, nem tart soká: azt ígérik, hogy januárban kinevez-nek a székesfehérvári múzeumhoz,3 és ezzel megint rendeződik a dolgom. - Két nappal ezelőtt érkeztem Pestről Csöngére, és szilveszterkor újra Pesten leszek. Egyelőre szinte seholsem vagyok; fűtetlen szobában ülök egy íróasztalnál, remény nélkül arra, hogy három percnél tovább egyfolytában írhassam ezt a levelet. Hónapok óta egy percnyi magány nél-kül, folytonos tépettségben élek, s már nem tudom, hogy rám-kövült egykedvű nyugalmam teljes fásultság-e, vagy immunitás az élet bármily zaklatásával szemben.
„Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém."4 Nemcsak az alsó, életbeli, hanem a felső, alkotásszférában is. S az alkotás-beli megzavarást nem az okozza, hogy barátaim csaknem egyöntetűen csalódottak és kielégí-tetlenek az újabb írásaimtól, és súlyos vádakkal illetnek. Úgy látszik, már nem érdekel az olvasóközönség, csak magammal törődöm - írja Székely László5 kath.[olikus] papköltő, akit mint kristálytiszta embert becsülök. Elfordulok az élményvilágtól, a valóditól, és pót-szerekkel, sacharinnal, sütőporral dolgozom - mondta Koréin Andor,6 a zsidó mágus.
S a többiek is azt hangoztatják: követhetetlen, ellenőrizhetetlen, homályos dolgokkal kí-sérletezem. Nem zavar meg ez a sok ellenvélemény; bár megható és megdöbbentő, hogy e sok gáncsból sosem a rosszindulat és kivétel nélkül mindig az aggódó szeretet szól;
s ezért szinte illendő volna, hogy a sok gáncs legalább egy kicsit megzavarjon. Viszont:
tudom azt, hogy a kísérletem nyaktörő, csak az én nyakam törik ki; s ha kísérletem ered-ményes, ez az eredmény mindenkié. Az ő dolguk, hogy aggódva visszahívjanak a veszé-lyes útról; s az én dolgom, hogy ne az aggodalomnak engedjek, hanem a veszéveszé-lyes útnak.
- Mindamellett egyelőre megtorpantam, nem a gáncsok miatt, hanem mert az „Elysium"7 -stádium után mintha meredek fal következne, melyet nem tudom hogyan kell megmászni vagy áttömi.
Kedves Professzor Úr, idáig jutott a levelem még karácsonytájt; azóta körülményeim dobáltak Pestre, Fehérvárra, Pécsre, Pápára, stb., és a levelet lehetetlen volt folytami; azóta a levél elkészült része a zsebemben zúzódott és utazgatott. - Most újra Csöngén vagyok, aránylag nyugodtabb körülmények között, de csak március 5—10-ig, akkor megint Pestre kell mennem, hogy édesanyámat egy hónapra kórházi kezelés alá helyezzem; szegénynek Parkinson-kóija van, s ez makacs dolog. Engem pedig újra dobálni fognak Kukutyintól Kutyabagosig; de legalább ezt a pár napot felhasználom nyugodt munkára. Dolgozgatok egy nehéz versen, mely a gyermekkori álmokról szól, melyekben az általános-emberinek minden fő-aspektusa feltárul, szinte bevezetés-szerűen. - A vers egyelőre még csak rész-ben kidolgozva:
A vörös palást8
Első álmod még bölcsőfiaálom -két rózsás gyerek, összefonódva mezitlen, eszi egymást, dagadó lágy húsba harapva.
Második: a fekete áldozat édesanyádnak.
Emeli a kő-fedelet, s nem szól a homályból.
íme harmadik: a zugolyban, bútorok árnyán, pajtások csüggnek fejjel le a légből, mint vak lámpák... nem is élnek ezek tán...
Ojaj! tenger
álom hullámzik, inog a lomha redőkön, vörös alapon tarka szál: csillagsereg álom!
Emlékezz már:
him ágyékból a magasba szökik a bimbó, nő ágyéka virágot hajtva kibomlik,
s mint hegedü-vonó a remegő kényes idegre, a kitárult szirom-övbe lezudul a bimbó.
Emlékezz már:
jársz kiveszett fennsíkon, szikla-göröngy közt, lelsz valakit nyakig-állig kőbe temetve,
s a menő, s az elásott: ez is, amaz is, te magad vagy!
A kiálló fejbe gorombán belebotlasz, de a másik fejnek fáj csizma-rugásod.
Mint a te álmod, mind az enyém is:
gyermeki álmunk ugyanegy kút gyöngyeit issza.
Száz közös út visz a sok-rablóju határon:
ábrái vörös palástnak: gyermeki álom!
Téren, időn át bújj, bújj hozzám:
pártos, vad szívünk gyökere közös a földben.
S közös, ami vár ránk.
Gondold: füstben jársz. Szemedet bekötötték.
Megcsap a fáklya-meleg, míg kézenfogva vezetnek.
S majd ha nem félsz, te magadat áldozod,
szemed kendője magára-tépi a lángot!
Ó, ha meglátod vér-szinű palástod!
Eddig a vers. - Míg ide-másolgattam, közben észrevétlenül alighanem készre csinál-tam, legföljebb még kicsit gyalulgatni fogok rajta. - Metrumát magam csinálcsinál-tam, s nem minden sorban alkalmazkodtam hozzá; ez a metrum a következő:
u u u u u u u u u u u u y y u u — És a rövid soroké:
u u u u
Kérdezte Professzor Úr, Kardos László cikkével9 kapcsolatban, hogy hogyan mondtam el a „Sorsangyalok" szerkezetét, tartalmát. Leírtam e vers keletkezés-történetével együtt;
hosszúra sikerült; bocsánatot kérek, hogy ilyen hosszú levéllel terhelem Professzor Urat.
És kérdi Professzor Úr, hogy hol lehet látni Tóth Menyhért10 festményeit. Illés Árpád"
festő barátom lakásán van egy csomó képe; Illés címe Bp. VI. Izabella u. 65. IV. em. Ha Professzor Úr egyszer Pesten jár és esetleg felkeresné Illés Árpádot, aki ismeri és becsüli Professzor Úr munkáit, s meg volna hatva a látogatástól: ott láthatná Professzor Úr a Tóth képeit. És Illés képeit, melyek, hogy úgy mondjam, érdektelenségükben érdekesek, hallat-lanul halk, nem-mutatós munkái egy nagykulturájú művésznek. - Tóth Menyhért maga valamelyik pestmegyei faluban lakik, de nem tudom melyikben, Kecskemét környékén.
Jó egészséget, minden jót kívánok - és elnézést kérek ezért a sok-mindenféléért - hálás mély tisztelettel
Weöres Sanyi.
A „Sorsangyalok" említett elemzése kb. a következő volt:
A sorsangyalok: a Párkák, vagy Moirák, vagy Lipikák, vagy a Karma hatalmai, vagy a kauzalitás szellemei; az az angyalrend, mely a történések következményeit tükör-szerűen visszaveri a teremtett világra. Ha a világot egy billiárd-partinak tekintjük, akkor ez az an-gyalrend jelenti a billiárdasztal szegélyét, melynek a golyók nekiütődnek és onnan tör-vény-szerű szögben visszaütődnek. Ez az angyalrend mintegy a teremtett világ szegélye, mely a történéseket felfogja és szinte „kiértékelve" visszaveri. A keresztény misztika „má-sodik Hármas"-a: a fizikai-biológiai történések Hatalmai, a tudatos cselekvések Virtusai és az értelemfeletti történések Dominációi.
Strófánkénti elemzés:
1.) Tág tető láng-ormai
nem átallnak a görcsös útnak díszt és rangot osztani.
A sorsangyalok (a teremtett világ felső, tüzes ormai) a életet (a görcsös utat) díszessé-rangossá avatják azáltal, hogy felülről, résztvesznek benne. Nélkülük az élet csak por és sár volna; ők sugározzák bele a törvényt, a felelősséget, a magasabb valóságot.
2.) Párkányok fehér mosolya, bontakozó csók bársonya függ a magasban, forr a mélyben fájdalom és mámor kerekében.
A sorsangyalok: a világ felső, tiszta párkánya, fehér márvány-mosolya. Mindenben résztvesznek, és mégis mindig legfelül vannak, elérhetetlenül; ezáltal olyanok, mint egy bontakozó csók, mely mindig csak készülődik és soha el nem csattan. Magasban vannak, elérhetetlenül; de ott vannak mindenütt a mélyben is, a fájdalom és mámor „kerekét", tör-vényszerű fogását intézve.
3.) Kulcsos könyv betü-lelkei lóbálják a gyík-fejű lámpát, az eleven bőr villogását szüntelen teremteni.
A sorsangyalok (a Sors Könyvének betűi, s ezáltal tartalmai, lelkei) adják az élet ele-venségét, hevét; ez az isteni tűz azonban, amint a lenti sáros elemekkel érintkezésbe kerül, démonivá, sárkánnyá válik: „gyík-fej ü lámpa". Ez a felülről jövő tűz teszi az alsó világ felszínét („az eleven bőrt") villogóvá; minden tisztátlanságában és durvaságában is a ma-gasságot tükrözővé.
4.) Fal-szegély fény-kútjai szállnak a lompos ballagásra:
gyík-ujjak mindennapi záruléka és nyilása.
A sorsangyalok (a világ szegélyének fényforrásai) ráragyognak a lenti sár-elem lassú-menetű periódusaira. Ez a ragyogás ütemes: zárulnak és nyílnak a „gyík-lámpa" ujjai.
5.)Tág tető láng-ormai, kulcsos könyv betü-lelkei lanyha port puha illanással, lomhaságot ütem-vonulással nem szűnnek betölteni.
A sorsangyalok teszik a lenti port puhán-illandóvá (a durvát bájossá, a lélektelent lel-ket-hordozóvá), s a teremtett világ tehetetlen lomhaságát ütemessé, ütemes periódusokon át kibontakozóvá. Ők viszik az alaktalan iszapba az ütem égi, érlelő elemét.
6.) Hű bivalyként húz az ütem, vásznak imbolyognak a szélben, aprón, mint a tengeren,
lángrózsák lehelletében.
A magasságos ütem, ahogy a lenti sárba kerül: lomha, nehézkes, de hűséges-türelmes vontató állat. Húzza a „vásznakat" (az elfoszlókat, tarkákat, a mulandó burkokat) a tenger-szerű végtelenségben, a „lángrózsák" (sorsangyalok) fényében-tüzében.
7.) Őrzik az eleven bőr varázsát kulcsos könyv betü-lelkei, sóvár hús nehéz dobogását, szárnyat, amint a port veri.
A sorsangyalok vigyáznak az általuk átlelkesített lenti durva világra. „Sóvár hús nehéz dobogása": a sár éledni-átfűtődni kezd, egyelőre durván és mohón. „Szárny, amint a port veri": felszállni kíván és lenn vergődik.
8.)Párkányok fehér mosolya pőreség izzó havában, mozdulatlan bontakozásban:
zengő „mindig és soha".
A 2. strófa motívuma tér itt vissza. A sorsangyalok szakadatlan ajándékozzák magukat a világnak, mint a pőrére-vetkőzött nő; de mégis elérhetetlenek, külön-maradók (bontako-zásuk mozdulatlan, változatlan, mindig-egyforma). Ők „mindig" odaadják magukat és mégis
„soha".
9.)Ó, a fakó föld iszonyú láza!
vázzá száradó virága!
győzik e lázat ontani tág tető láng-ormai, égi év örök világa!
A „mindig és soha" szomjaztatja az életet. Az élők a megkapottnak és megkaphatatlan-nak kettősségétől lázasak; láztól kivirulmegkaphatatlan-nak és láztól elhervadmegkaphatatlan-nak. Ez a láz a sorsangya-loktól árad az élet éveinek és világéveinek periódusaira; a sorsangyasorsangya-loktól, kik változatlan-egyetlen-örök égi évben élnek.
10.) Mélyén a ködös áradatnak ütem bodrai rejlenek, görcsös útnak rangot adnak.
Az 1. strófa motívuma. A sorsangyalok rangot, létjogot adnak a lenti sárnak, azáltal, hogy az ütem égi váltakozását viszik bele, az előző strófákban említett lázas periodikusságot.
11.) Tüzes gyík-fej füstöl a légben, élő bőrön fény-habok;
száz kendő, kalap imbolyog lángrózsák lehelletében.
A 3. és 6. strófa motívumainak vegyülése. A magasban a sorsangyalok gyík-lámpája, a mélyben az élők bőrén ragyog e lámpa fénye. Az élő-testek, a mulandó burkok („kendő, kalap") groteszkül, tragikomikusán imbolyognak a sorsangyalok tüzében.
12.) Menny betűi, csillagok rezgő dajka-dalra kelnek:
zöld sűrűségben, mint halott, hófehéren alszik a gyermek.
A sorsangyalok a sár-világból kifejlő lélek dajkái. A lélek a tenyészet szövevényében („a zöld sűrűségben") sápadtan, betegen alszik, s olyan, mintha halott volna. S ez a „hófe-héren alvó gyermek": Jézus, a minden emberben meglévő halhatatlan, isteni lélek.
(Ehhez még hozzáfűzöm: a sorsangyalokat megjelenítő sorok: „Tág tető láng-ormai", stb.: a csillagok képzetét idézik fel; hiszen a csillagok a sors megtestesítői.)
Megírom „A sorsangyalok" keletkezését; eléggé bonyolult história: Előzménye: szok-tam néha úgy írni verset, hogy a vers keletkezésében való részvételemet minimálisra redu-kálom, s a vers létrejöttét úgyszólván a poézis hatalmaira bízom. Ez a következő metódus-sal szokott történni: Rögtönzők néhány sornyi értelmetlen szöveget; pl.:
hobu mohu tollobu mehei télán litilu kavui vovun
pendumnu litto kohul bo haunbun ive ivon igede
Mikor ez az értelmetlen szöveg elkészült: elkezdem a felsorakozott értelmetlen szava-kat ízlelgetni, hogy melyiknek milyen fogalmak felelhetnek meg leginkább. Pl. „hobu"-nak megfelelhet: sötét, homályos, nyugodt, nyugodni, nyugvás, gúzs, szűk, fal, kuckó, odu, pince, barlang, guggolni, zsugorodni, száradni. „Mohu"-nak: sötét, oldott, kígyó, kékes-zöld, páfrány, kanyarogni, mocsár, békanyál, tespedni. „Tollobu"-nak: lengő, lengni, re-megni, lobogni, vihar, zuhatag, sisak, madár, szárny, létra. „Mehei"-nek: sok, keverék, át-menet, padló, bürü, szürke. „Télárí'-nak: éles, nyilt, nyitott, szabad, forogni, felső, csúcs, kard, penge, tőr. - „Litilu"-nak: fuvola, énekesmadár, lila, rózsaszín, édes, gyengéd, lejte-ni, játszalejte-ni, halom, hullámzalejte-ni, változni. „Kavui"-nak: szöglet, szögletes, emelet, érdes, szökőkút, szökellni, friss, harapni. „Vovurí'-nak: vörhenyes, bama, domború, hegynyereg, hágó, domb, horpadás, homorú. - „Pendumnu"-nak: fémtárgy, tükröző, ütőhangszer, rejt-ve-működő, bűvölni, titok, mágnes. „Litto"-nak: erre, bele, mutatni, megbékélni, tárgyila-gos, hűvös, hétköznap, görcs, akadály. „Kohul"-nak: fénylő-sötét, lakk, zománc, láda, üreg, öböl, éjszaka, földmélye, forrás, kút, medence. „Bo"-nak: hirtelen, gömb, ború, gömbölyű, gurulni, magában-való, nyelni, jóllakni, kövér. „Haunbun"-nak: zilált, bonyolult, lármás, torony, harang, harangjáték, érc, füst, bronz. „Ive"-nek: szelíd, kék, menny, csillag, csil-logni, ivóvíz, üreg, korsó, kancsó, kehely. „Igede"-nek: csillagraj, nyáréj, nyáj, sokaság, sokszög, szimmetria, harmónia, zengés, tánc, ritmus.
Mármost mindegyik értelmetlen szó egy csomó értelmet kapott: tehát elkezdhetem „meg-fejteni" és „magyarra lefordítani" a szöveget. Persze nemcsak egyféle „megfejtése" van az ilyen szövegnek, hanem legalább százféle, és mind más-más. Pl. a fenti szöveg egyik rög-tönzött „fordítása":
Kétszeres sötétség lobog és forog a sokféleségben:
fuvolahangként szökell a magasba és dobhangként sűlyed a barlang borujába, érckopárság a tiszta csillag-nyáj alatt.
Másik „fordítás":
Gúzsbakötve kanyarog a viharban a por, vörhenyesen hullámzik és szökken,
majd a mélység delejes görcse összegöngyölíti,
így csinálhatnék további „fordításokat" is, egyre lazábban alkalmazkodva a megadott értelmezési lehetőséghez; pl. ha egyhelyen a „nappal" szót találom, de alkalmasabb volna az „éj", vagy „hajnal", vagy bármi más, hát azt veszem; hiszen a felvonultatott fogalomsor nem arra szolgál, hogy görcsösen ragaszkodjak hozzá, hanem, hogy impulzust adjon. -Aztán következik a létrejött nyers-szövegek megformálása, ahol már egyáltalán nem ra-gaszkodom azokhoz a fogalmakhoz, melyekből elindultam.
Verseim közül így keletkezett az „Áldozati táblák": egy ötsoros értelmetlen szöveget egymásután háromszor, háromféleképpen „lefordítottam". így keletkezett a „Mennyekzői kar" is, hatsoros értelmetlen szöveg négyszeri „megfejtése". S a „Mennybemenetel", nyolc-soros értelmetlen szövegből. És a „Patakmonda" is ílymódon eredt, különösen az eleje.
*
Ezekután rátérhetek „A sorsangyalok" keletkezésére.
így szóltam magamhoz: „Sok-mindent kaptál már sorsod angyalaitól: köszönd meg ne-kik egy himnusszal. S hogy e himnuszban mi legyen, azt bízd őrájuk."
Elindulásul leírtam négy értelmetlen sort:
1. naur glainre iki 2. vobe gollu vá 3. tian plitei keumu tié 4. hom vonnom mí
Mindegyik szónak 10-20-féle értelmet adtam, aztán „lefordítottam" egymásután tizen-kétszer; de a sorokat közben cserélgettem, hogy a szerkezet változatosabb legyen; s olykor csak 3 sort vettem, olykor pedig egy sort kétszer is. Ha az egyik strófában 1-2-3-4 volt a sorok sorrendje, a következőben mondjuk 2413, vagy 12143, vagy 132, stb. -így keletkezett a következő nyers szöveg:
Szegély kedves csúcsai, lassú ballagás lelkei a vén úrnak rangot adnak.
Fal-tető mosolya,
törvény hullámának öröme, lomha foltokra fény-hullás
csillogva zeng, fájdalom és mámor fele.
Oromzat fényforrásai,
terebélyes lomhaság besugárzói
őrzik az élő fehér bőr zordságát és örömét, az örök vonulást üdvözlik.
Fal-tető mosolya
tompán a lomhaságra ragyog, szent vonulás öröme,
fénylő ujjak zárulása és nyílása.
Korlát csillaga,
elmosódó lomhaság tündére zengi a fürdés görcsét, mámorát, szent út üdvét,
kis és nagy lámpák mosolyával.
Széles ballagás patakzása, elevenség sorozata, bús, derűs, a vén úton hajlong
az orom-tüzek fényében.
Őrzik az eleven bőrt komoran és vígan a szegély kedves csúcsai,
számolják a part homokját némán és zengve, a lassú változás madarait.
Fal-tető mosolya,
csillogó sor csendje és éneke, szent sor öröme,
mozdulatlan vonulat patakja.
Számolás az eleven bőr változásaival, számolás a fürdő görcsével és mámorával, a terebélyes ballagás forrásával,
e fakó fényű csúcssal,
a vén hullámzás elégedettjével.
Hangszer-játék futamai búsan és vígan tisztelik a vén utat,
az ujjak fürdőjét a homokban, mely bús és víg.
A széles ballagás tüneménye, a sorozat derűs-borús csillogása köszönti az út nyugalmát
bogárpáncél-csillogás kicsinységével.
Fakózöld és fénylőfehér csúcs, elmosódó ködfolt, csillag, forrás, szent út csendes öröme
seregestől csillog görcs és láz felett.
Ez a 12 szabadvers-strófa „A sorsangyalok" első alakja. Ezt elkezdtem kötött formába átfaragni, csak igen lazán alkalmazkodva az első alak motívumaihoz. - Formául
kínálko-a trocheusokkínálko-at pótolni-váltogkínálko-atni nemcskínálko-ak spondeusskínálko-al és pyrrhychiusskínálko-al lehet, hkínálko-anem dactylussal és tribrachyssal is, sőt helyenként még jambussal is. A dactylus és tribrachys valami megremegő, gyorsuló hatást visz a trochaikus versbe, a jambus pedig disszonáns ellen-áramot ad. S a rímképletet folyton váltogattam, hogy a vers hangulata ide-oda fo-rogjon, mint egy lebegő kristály.
Hogy a vers tartalma, a sors-hatalmakról való tanítás hogyan bujt bele az értelmetlen sorokba, s hogyan vált az egész vers gerincévé: ezt nem tudom. Ez a művészet csodája, hogy az ember sokkal nagyobbat szarik, mint amekkora a seggén kifér. A művészet nyil-ván nem e világból való; az elemzés csak addig a kapuig tudja nyomon elkísérni, ahol az ismeretlen kezdődik.
*
Próbálkozom most olyan versekkel, melyeknek ne legyen kezük-lábuk, hanem úgy mo-zogjanak, mint a golyó. Végsőig legyalult, legömbölyített dolgok legyenek. - Ősük talán a hérakleitosi aforizma. - A túloldalra idejegyzem őket:
Egysoros versek Vajúdik a sírásó felesége.
*
Hiány teste, árnyék.
*