VIZI IMRE - PESTI UTCA 1956

„Fölnyitjuk az ágyút, hát nincs benne az ütőszegi"

1937. január 19-én születtem Kápolnásnyéken. Nagy volt a családunk, édesapám mint fejősgazda, hét gyereket tartott el. Ebből éltünk, meg abból, hogy a nagyobbakat elküldte kiscselédnek. Akkor is nehéz volt, de annyira-amennyire fönntartottuk ma-gunkat. Negyvenötben a földosztás után kaptunk 15 holdat, attól kezdve azon gazdál-kodtunk. A Rákosi-rendszerben egyszer, a legnagyobb beszolgáltatási időben, titokban levágtam két disznót. A tanács persze kiszállt, hogy feketén vágtunk. Engem elvittek, a disznókat elvették. Ott aztán felvilágosított a párttitkár meg az ÁVO, hogy nincs jogom a saját disznainkhoz, mert ami a miénk, az nem a miénk, hanem az államé. így kerültem először összeütközésbe a hatalommal. Akkor nem is tudtam befejezni a nyolc osztályt. Sokan voltunk, a Rákosi-rendszer pedig hajtotta az embert, hogy adót fizetni, beszolgáltatni; lesöpörték a padlást is, nem maradt semmink se. Sokkal nehezebben éltünk, mint '45 előtt. Nekem mint gyereknek is ugyanúgy fel kellett kelnem éjjel az apámmal, hogy kimenjünk aratni. Utána mentem reggel iskolába, mert ha nem tudtunk volna beszolgáltatni, elvitték volna az apámat. Hiába volt földünk, megélni nem bírtunk, mert mindent elvettek.

Emlékszem, még vége se volt a háborúnak, apám már elment Zalába, mert a mi környékünkön már semmi se volt. Hol az oroszok, hol a németek jöttek be, aztán megint az oroszok, és elvittek mindent. Volt egy kis aranyunk, azért cserébe hozott lovat, tehenet, krumplit, lisztet. Lisztet nem láttunk akkor már jó egy éve, korpából sütöttük a kenyeret, mert nem volt más. Mikor már lett valamicske termés és egy kicsit jobban kezdtünk volna élni, elkezdték szorítani Rákosiék a kapcát. Elrendelték, hogy téeszt kell alakítani. Brug Gábor, a téeszelnök, odajött egyszer apámhoz, hogy álljon be. Azt mondta apám: „Én nem megyek téeszbe, magángazda akarok maradni!" Hiába mondtam apámnak, hogy álljon be, nem állt be, de 1949-ben aztán már nem volt pardon. Elvették a földünket, a lovunkat, a tehenünket, be kellett vinni mindent. Akkor az apám egy darabig eljárt a téeszbe, de sehogyan sem tetszett neki, mert kevesebb bérért többet kellett dolgoznia, mint amennyit valamikor a cselédrendszerben dolgo-zott. Adtak ugyan egypár forintot a lóért, kocsiért, tehénért, sertésért, de jóformán alig valamit. Fillérekért szedték össze az emberektől az igásállatokat, hogy a téesz meg bírjon indulni. Voltak olyan elöljárók a faluban, akik az elsők között léptek be. Ezek aztán mindenből duplán kaptak, nagyobb volt az engedményük, és senki nem törődött vele, hogy mit vittek haza a téeszből! Nekik sok mindent elnéztek, de annak az alsó rétegnek, aki nem akart beállni, csak már szorításra, azok nem kereshettek annyit, s ha valamit véletlenül hazavittek, abból ügyet fújtak.

Székesfehérváron dolgoztam egy építőipari vállalatnál mint kőművestanuló, ami-kor jött a békekölcsönjegyzés. Behívattak, hogy jegyezzek békekölcsönt. Mondom, jóformán még nem is keresek semmit, miért jegyeznék? De muszáj nekem is! Itt megint összetűzésbe kerültem velük. Végül nem jegyeztem, ezért aztán jól megvertek az ávósok. Fogtam magam, nehogy ez folytatódjon, otthagytam a vállalatot, és hazamen-tem Kápolnásnyékre egy maszek pékhez. Majd egy idő múlva őt is államosították.

Ekkor felmentem Pestre. Végül a Magyar Államvasutaknál kötöttem ki 1954-ben tizenhét évesen. Mindenfélét csináltam itt, mindig máshová tettek. Egy fél évet moz-donyon is dolgoztam mint fűtő. Akkor megint jött a békekölcsönjegyzés.

A vasútnál nagy pénzeket kerestünk. Igaz, éjjel-nappal mentünk, nem volt pihe-nőidőnk, szinte le sem szálltunk a gépről. Abban az időben muszáj volt dolgozni, mert ha nem, akkor már mindjárt azt mondták: szabotál. Volt úgy, hogy hazaértem, bekö-szöntem, hogy megjöttem, anyám, de már jött az értesítő, hogy induljak vissza. De békekölcsönt ekkor sem akartam jegyezni. Akkor háromszor hívattak be, mind a háromszor megtagadtam. Mondtam, én nem jegyzek. Voltunk többen is, akik nem jegyeztünk, de én voltam a legnyakasabb és a legfiatalabb is. Behívattak az irodába.

Ott úgy vágott pofon egy ávós, hogy a másik pofont a fal adta. Mondom neki, hogy ne haragudjon, miért volt ez? Miért? Puff, még egy. Akkor eleredt az orrom vére. Rácsöp-pent a csizmájára. Azt mondta: „Te rohadt fasiszta! Nyald le a vért!" Nemigen tehettem mást, és békekölcsönt is jegyeznem kellett. A többiek kint voltak a külső helyiségben, és hallották, hogy mi folyik benn. Akkor egy az egyben aláírták. Gondolták, ha engem megvertek, akkor őket se fogják kímélni, hát aláírták. Ez nekem annyira szívszorító dolog volt, mert se kulák nem voltam, se gazdag - munkásember voltam, állandóan a létfenntartásomért küzdöttem, hogy meg bírjak élni. Az otthoniaknak se tudtam segíteni, mert állandóan úton voltam.

Egyszer megtörtént, hogy késtünk a vonattal, mert rettenetes hófúvás volt. Min-den pályaudvaron volt egy ávós őrszoba. Olyan hatalommal voltak fölruházva, hogy nekik nem kellett, hogy parancsnok vagy valaki szóljon, ők, ha úgy látták a dolgot, bárkit megverhettek! Ezt a késést is megtorolták. Kapott is a két mozdonyvezető jócskán. Aki nem úgy csinálta, ahogy ők parancsolták, azt vitték, ütötték, vágták. Ez

az igazság. Itt visszabeszélni nem lehetett, muszáj volt csinálni. Ahol egy ávós megje-lent, még a föld is remegett, mert mindenki félt, hogy na, most kit visznek el megint.

Időközben segédmozdonyvezető-gyakornok lettem. Egyszer úgy ki voltunk fá-radva, hogy a főmozdonyvezetővel együtt elaludtunk az egyik állomáson, és kialudt a tűz. A pusztavámi bányászok segítségével begyújtottuk a kazánt, de besúgott valaki, és büntetésként áthelyeztek Ferencvárosba. Ferencváros volt a büntetőtábor. Három-négy hónapja dolgoztam itt, amikor kitört a forradalom. Tizenkilenc éves voltam akkor.

Október 23-án is szolgálatba mentem. Reggel még nem volt semmi. Délután kezdődött a felvonulás, akkor akartak az egyetemisták a Rádióhoz menni. Mikor ezt meghallottam, én is elmentem felvonulni. Otthagytam a szolgálatot, mert kíváncsi voltam, hogy mi lesz. Budáról onnan is indult egy csoport egyetemista, én evvel a hullámmal mentem fölfelé. A Parlamentnél előbb elkezdődött a tüntetés, de mi nem arra mentünk. Beszélgettem a diákokkal, hogy hogyan lesz, mondták, hogy 16 pontot akarnak felolvasni. Abban az állt többek között, hogy szabad Magyarországot akarunk, függetlenséget akarunk, a többiről akkor nem beszéltünk. Megvolt nekem ez a papír nagyon sokáig, aztán elkallódott, azt nem küldtem ki Kanadába. Itthon maradt, aztán

valahol elkallódott. Én nem olvastam el, de azért mentem velük. Éreztem, hogy velük kell tartanom. A diákok azt követelték, hogy szabadság legyen Magyarországon. Mire odaértünk a Rádióhoz, már bement két diák és követelték, hogy a 16 pontot olvassák be a rádióba. A diákoktól hallottam először a Petőfi Körről is.

Estefelé járt már az idő, de nem tudom, hány óra lehetett, amikor eldördült az első lövés. Mi egészen hátul álltunk, és nem láttunk oda. Egy diák elkiáltotta magát, hogy

„agyonlőtték!" De hogy kit, azt nem tudtuk. Amikor ez elhangzott, az egész tömeg mint egy darázsfészek, felbolydult - kitört a pánik. Azt sem lehetett tudni, hogy ki lőtt.

Jobb oldalamon állt egy rendőr - hogy honnét vettem ezt a merészséget, ezt ma sem tudom megmagyarázni de úgy gyomorszájba vágtam, hogy összerogyott. Tőle vettem el az első fegyveremet. Akkor már mindenki a rendőrökre támadt.

Az első lövést követte a többi. A rendőrök szabályosan menekülni kezdtek, de akkor már mindenhonnan jöttek a lövések. A Rádióból is jött egy sortűz. Aztán ment visszafelé is lövés, mert az emberek közben szereztek fegyvert. Hogy honnét, honnét nem, ezen még ma is gondolkodom, egyszer csak odakerült egy teherautó teli fegyver-rel. Talán az ávósok akarták valahova vinni, és ezt kiszagolták és leállították az emberek?! Nem tudom. A kocsin két ember volt. Az egyik leszállt, és azt mondta, hogy nem mehet a kocsihoz senki. Aztán amikor kiderült, hogy nem csak náluk van fegyver, akkor szétosztották a népnek. Amikor már csitulóban volt a dolog, én fogtam magam, és két egyetemistával elindultam felfelé az Üllői úton a Corvin köz felé.

A Kilián laktanyánál az Üllői út-Nagykörút kereszteződésében összetolva álltak a villamosok. A villamosbarikád előtt állt egy orosz harckocsi. Ekkor azt mondta az egyik fiú, hogy jó volna már valamit csinálni, ami robban. Nem tudom, hogy hívták, engem is csak „Vasutas"-ként ismertek, azt, hogy Vizi, nem tudta senki. Szóval azt mondja az egyik, hogy vegyünk ki benzint, van itt a közelben egy kút. Föltörtük a kutat, onnét származott a koktél. Utána feltörtünk egy közértet, hogy üres üveget szerezzünk.

Teletöltöttük az üveget benzinnel, és körülcsavartuk egy ronggyal. A rongy egyik végét beledugtuk az üvegbe és megráztuk, hogy kifolyjon a benzin a rongyra. Utána meg-gyújtottuk a rongyot, és rádobtuk a harckocsira. Ezzel a módszerrel később is harcol-tunk. 25-én például volt egy ilyen benzinkoktélos ütközetünk. Ahogy jöttek a Körúton, általában el tudtuk vele találni az oroszokat, mert nem bírtak elég gyorsan jönni, csak úgy 35-40-nel, mert a barikád akadályozta őket. Ahány harckocsi vagy páncélautó ott elment, az ott is maradt, valamelyikünk biztos eltalálta. A csökkentett sebesség miatt maradtak ott azon a részen annyian.

A Corvin közben az első napokban körülbelül hatvanan lehettünk. Volt az Üllői úton, meg szétszórva a közeli utcákban is négy-öt emberünk. Volt három fő, aki állandóan a benzint töltötte, mert rendes fegyver nem volt, csak pisztoly vagy legfel-jebb géppisztoly, vagy „dióverő" puska , de az is nagyon kevés. Amikor a kilőtt harckocsikból kiugráltak az oroszok, elszedtük tőlük a fegyverüket. Mindig többen és többen lettünk, szükségünk volt a fegyverekre. A kilőtt páncélkocsikból is elhoztuk éjjelente azt, ami megmaradt, és még használható volt. Voltak közöttünk 15-16 éves gyerekek is. Hogy azok mit csináltak! Hogyan lehetett ennyi bátorságuk ilyen fiatal gyerekeknek, nem tudom! Szaladtak a benzinesüveggel, majdnem neki a harckocsinak, addig nem nyugodtak, míg ki nem robbantották.

* Dióverő puska (48 mintájú puska), amelyet 1948-ban rendszeresítettek a magyar hadseregben, a hossza miatt kapta a nevét.

Az első igazolványokat „matyó lányos" levelezőlapokból csináltuk. Ekkor már volt vezetője a csoportnak, az Iván Kovács László. Ő volt az első, akinek a neve rákerült a „Corvin-gárda" igazolványra. Ő úgy lett megválasztva, hogy elhangzott, legyen egy parancsnok, és akkor ő szólt, hogy ő lesz a parancsnok. Akkor mi, akik ott voltunk corvinosok, egyhangúlag megválasztottuk. Nem kézfeltartással, egyszerűen csak úgy, hogy jó, akkor ő lesz a parancsnok. Iván Kovács azonban lövést kapott, és elvitték valahova, nem tudom, hova került. így 27-étől Pongrátz Gergely lett a parancsnok.

Nem ilyen néven lett megválasztva, hanem „Bajuszként", mert bajusza volt. Elhangzott, hogy parancsnokválasztás lesz, akarjuke. Egyhangúlag akartuk. Elfogadjuk -ennyi volt az egész. Azt hiszem, aznap a választásnál, még egy fegyver is eldördült.

Mindenki nagyon megijedt, Bajuszék is, akik a Corvin mozi színpadán ültek. Ez úgy volt, hogy egy fiatal kis gyerek mondta, hogy kipucolja a fegyverét, és kivette, ahogy én láttam, a súlyzárt, de vissza is nyomta. Annyira tudatlan volt, hogy amikor rányom-ta a súlyzárt, lőszert nyomott be. Lezárrányom-ta, a fegyver ilyenkor automatikusan rátolt, nem is kell ráhúzni, saját magától tölt. A gyerek azt hitte, hogy üres a tár, megfogta és elsütötte a puskát. Ahogy ott ültek fenn a színpadon, a töltény bevágódott a fejük fölött.

A gyerek véletlenül oda lőtt be, ahol a főnökök ültek és tárgyaltak.

Az orosz harckocsik a barikád miatt az Üllői út felől is támadták a Kilián laktanyát.

Lőtték rendesen. A Körút felől érkező oroszok közül három harckocsi és két páncélos megadta magát, és átállt hozzánk. A 25-e és 28-a közötti harcokban rengeteg ember esett el a Corvin közben. Akármerre fordult az ember, hullákba ütközött. Mi egy kicsit idősebbek voltunk, megfontoltabbak, kiszámítottuk, hogy hogyan támadunk, hova lövünk, hogy helyezkedünk, hogy ne érjen bennünket lövés, de ezek a kis fiatal gyerekek szinte belerohantak a halálba. A harcias érzületük megvolt, de nem tudták, vagy nem gondolták, hogy ők is kaphatnak egy sorozatot. Mi tudtuk, hogy mikor kell megállni, mert különben lelőnek bennünket.

A forradalom első napjaiban a Kilián laktanyával elég feszült viszonyunk volt. Az első napokban észrevettük, hogy egy harckocsi áll a Kilián laktanya bejárata előtt.

Állítólag onnan jött ki az udvarból 25-én és beállt, hogy majd minket fog lőni. Ránk azonban onnét nem lőtt senki. Ha lőtt volna, ahogy szemben állt a harckocsi, mindjárt széjjelvitte volna a Corvin mozit. Azon a folyosón be tudott volna lőni, és akkor ripityára megy a mozi. De nem lőttek onnan bennünket egyáltalán. Én ott voltam végig, éjjel-nappal azt a környéket jártuk, éjjel-nappal fönn voltunk, de onnét lövés nem dördült el. Ha a Maiéter meg akart volna bennünket támadni, lehetősége lett volna neki kiadni a tűzparancsot, hisz velünk szemben állt a harckocsi. Az meg egyáltalán nem igaz, hogy ez a harckocsi elindult volna felénk, és amikor hátrafelé tolatott kifelé, akkor beszorult két épület közé, és nem tudott kimozdulni. Olyan nincs, hogy be tudjon szorulni, mert ott vannak a nyílászárók szélei, és azok nem engedik. Az a harckocsi odaállt, hogy egy nagyobb támadás esetén meg tudják védeni magukat.

29-én az oroszok kezdtek elcsendesedni. Ott álltak a Duna partján, már nem harcoltak, csak egymásra lövöldöztek. Nem tévedésből, hanem az átálltakat lőtték.

Mert sokan átálltak a magyarokhoz. Azután teljes csend lett. Az éjszakai lövöldözések már nem az oroszoktól jöttek, azok már az ávósok lehettek. Voltak olyan szakaszok, ahol komoly harcok folytak ellenünk. De mindig fedezékből, ablakokból lőttek ránk. Egyik éjjel az őrjáratban - mert az üzleteket feltörték és arra is vigyáznunk kellett, nehogy elkezdődjön a fosztogatás -, mi is kaptunk egy sorozatot. Pesten akkor nagyon sötét volt, mert a lámpákat leszaggatták, ezért szerencsére nem tudtak pontosan célozni.

Szóval elcsendesedtek az oroszok. Erre valaki nem kiadta a parancsot, hogy a barikádokat szét kell szedni!? Nincs már szükség rájuk. Már hogyne lenne! Hiába mondtam, hogy amíg az oroszok itt vannak, nem szabad lebontani a barikádot, mégis elrendelték, hogy szüntessük meg, bár mindenki tudta, hogy a háttérben ott vannak az oroszok. Azután, hogy a barikádok szét lettek szedve, a harckocsik úgy mentek, mintha puskából lőtték volna ki őket, azokat már nem lehetett megsemmisíteni benzi-nesüveggel.

Október 30-án Pongrátz hazaengedett meglátogatni a szüleimet. Akkor volt nálam egy pisztoly, hat kézigránát meg egy automata magyar karabély. Mindenki sírva könyörgött, amikor megérkeztem, hogy ne menjek vissza. Mondom, megtisztálkodom, meglátogatom a menyasszonyjelöltemet, aztán megyek vissza, mert én felesküdtem a bajtársaimmal együtt, hogy az utolsó csepp vérünkig harcolunk. Este, mikor megyek a menyasszonyomhoz, elkapnak hátulról. Egy jó erős fiatalember volt, azt kérdi, mit keresel itt. A pisztolyomat nem látták, mert bent volt a zsebemben. Gondoltam, agyonlövöm, ha bántani akar. Mondom, hogy a pisztolyom csöve a zsebemben felé van fordítva. Akkor elengedett. Másnap reggel, amikor indulok, hogy jövök vissza Pestre, elkapnak a nemzetőrök, hogy álljak meg. A fegyvert le kell adnom a tanácsnál!

Bekísérnek. Rám fogták a fegyvert, amit a helyi szervezettől kaptak. Azt mondja a tanácselnök, hogy rakjam le a fegyvereket. Mondtam, Pista bácsi, ezt nem maga adta, ezért nem a maga vére folyt, nem maga reszkírozta az életét, hanem mi, Budapesten!

Ezt a fegyvert maga el nem veheti tőlem. De elveszi, azt mondja. „Jól van, leadom, de két vagy három órán belül visszajövök érte, de már harckocsival!" „Na, visszakapod a fegyvereidet, mindent, de kikísérünk az országútra, fölülsz a kocsira és elmehetsz, semmi akadálya." Kikísértek, visszajöttem Pestre, jelentkeztem Pongrátz Gergelynél.

Portyáztunk, jártuk az éjszakát, hogy az üzleteket ne lehessen kirabolni. Az én kis csapatomban, akikkel együtt jártam, 16 fő volt. Nem egyforma volt a csapatok elosz-tása. Attól függött, hova kellett menni és mikor. Megvolt, hogy mikor mennyi a pihenő, és ki mikor megy ki. Ez pontosan meg volt határozva. A moziban fakkok voltak, ott pihentünk, az étkezés pedig a Tűzoltó utcában folyt, odajártunk át. A vidéki felszállí-tások rendszeresen jöttek a téeszektől, a falu népétől. Akkor nagyon támogattak bennünket mindennel, hoztak fölbontott disznókat, sonkákat, kenyeret, lisztet, tojást, zsírt. Élelmiszerrel teljesen el voltunk látva.

Október 31-e után, a teljes csendben, amikor már megalakult a Nemzetőrség, rendesen fel lett osztva a terep. Már előtte is szervezett volt a járőrözés, mert Pongrátz Gergely korábban is megkövetelte, hogy az üzleteket védjük, nehogy kirabolják. De ezek után pontosan kijelölték, hogy nekik ez a területük, nekik az, mi ezt a részt nézzük, ti azt. Közben szereztünk két ágyút. A Corvin mozi bejáratánál álltak. Még a korai harcokban kilőttünk két páncélkocsit, azokról akasztottuk le. Ezekhez volt megfelelő mennyiségű lőszerünk is. Sajnos nem tudom, ki kezelte az ágyút, mert még akkor se tudtuk egymás nevét. Gúnyneveken szólítottuk egymást. Volt „Tücsök", „Bogár",

„Korom", „Szennyes" - mindenféle csúfnevek. Volt „Beszkártos", „Katona", én voltam a „Vasutas". Egy forradalomban, ahol sokakkal találkozik az ember, ha mondta is a nevét az illető, mindet megjegyezni nem lehet, mert ilyen nincs. A Tűzoltó utcaiakkal, azonkívül, hogy átjártunk étkezni - mert ott volt a főhadiszállás étkezés szempont-jából -, nem volt kapcsolatunk, tehát az ottaniak nevét sem ismertem. A Tompa utcaiakkal, ha találkoztunk velük, köszöntünk egymásnak: „Szervusztok! Szervusz-tok! Hogy vagytok? Jól vagyunk! Csend van." Ennyi volt az egész. A Tűzoltó utcaiak

valamiért nem kedveltek minket. A Tűzoltó utcaiak minket, Corvin közieket, mindig úgy kezeltek, hogy rablógyilkosok vagyunk. Hogy mi az ávósokat kibelezzük, agyon-lőjük. Ez persze nem volt igaz. Mi fogságba ejtettük az ávósokat, de nem akartunk ítéletet mondani, mert vártuk, hogy majd a törvény ítélkezik felettük. Azt is terjesztet-ték rólunk, hogy a Corvin közben állandó a marakodás, a küzdelem, a belső viszály.

Ez sem volt igaz. Persze olyan nincs, hogy ne lenne valami koccanás. De rendben mentek a járőrözések és a biztosítások, ezt a Gergely nagyon jól megszervezte.

Muszáj volt biztosítani az üzleteket, amik ki voltak lőve, hogy ne tudják kirabolni, mert sajnos voltak fosztogatók 1956-ban! Minden értékesebb üzlet előtt volt őr. Ez így volt, aki az ellenkezőjét mondja, az hazudik.

Egy ízben éjjel mentünk ki, amikor, nem tudjuk honnét, megint lőttek ránk.

Nappal a lövés után mentünk, de éjjel nem lehetett. Hiába láttuk, hogy föntről jön, és mentünk volna abba az irányba, úgyis eltűnt volna a lövöldöző. Fogtuk magunkat és végigjártuk azt a területet, ami ki volt adva, mert az Üllői úton a harcok következtében végig ki voltak lőve az üzletek. Egyik üzletnél észrevettük, hogy van benn valaki. Akit odaállítottak őrségbe, azt sem tudtuk, hova tűnt. Az üzletbe nem mehettünk, mert az ki lett adva, hogy az üzletbe behatolni tilos, hiába vannak benn. Ha nincs őrség az üzlet előtt, őrséget kell hagyni, és erősítést kell hozni. De mire visszaértünk a tetthelyre, akkorára már nem volt ott senki.

30-án odajött valaki a Köztársaság téri pártháztól, hogy segítségre van szükség.

Pont én voltam kéznél, a csoportommal. Mikor odaértünk, akkor már két vagy három harckocsi lőtte elölről a pártházat. Én mindjárt mondtam az embereknek, hogy nekünk itt nincs semmi keresnivalónk. Hátulról föl a tetőkre! Ott, azon a részen lapos tetős házak voltak, mi onnét vettük tűz alá a pártházat. Körülbelül tizenketten voltunk.

Három embernél kézigránát is volt, innét dobálták befelé a házba. Szóval két tűz közé fogtuk, elölről és hátulról is lőttük őket. Mikor elcsöndesedtek a lövések, a tömeg megtámadta a pártházat. Ott elkaptak egypár ávóst, azokkal csinálták azt a brutális

In document PESTI UTCA 1956 (Pldal 88-100)