MÁRTON ERZSÉBET - PESTI UTCA 1956

„...mindennap át kellett élnem, hogy elvisznek valakit akasztani'

Ha a lányok is lehettek volna katonák, én bizony az lettem volna. A nyolcadik általános után kezdtem járni Esztergomban katonai középiskolába, ahol az érettségi mellett katonai rendfokozatot is kaptunk volna, de 1953-ban a lányok részére beszüntették az oktatást. Azért jelentkeztem oda, mert nagyon fiús voltam, meg volt egy öcsém, és mindig a fiúkkal játszottam. A számháború volt a kedvencem, babázni sose szerettem.

A laktanyába gyakran bejártam nézelődni, az apám a háború után polgári alkalmazott-ként ott dolgozott. Ez tulajdonképpen a Sztálin Akadémia volt a Szilágyi Erzsébet fasorban. Itt szinte mindenki ismert. Még azt is megengedték, hogy lovagoljak. Lány-barátnőim tulajdonképpen nem is voltak, szóval mint mondtam, fiús típus voltam, nem olyan, aki babázik meg varrogat. Meg aztán nem is volt szükségem barátnőre, mert az édesanyámmal mindent meg tudtam beszélni.

Egyébként én soha nem voltam olyan, aki ki akar tűnni a többiek közül. Amit rám bíztak, azt igyekeztem mindig maximálisan elvégezni, mert ezt otthon is megkövetel-ték tőlem a szüleim.

Az anyám tíz gyereket szült, de heten 1935-ben egy vérhasjárványban meghaltak, csupán egy bátyám maradt meg közülük. Az anyám engem és az öcsémet talán azért is hozott a világra - annak ellenére, hogy szívbeteg volt -, hogy valahogy érzelmileg kárpótolja ezt az iszonyú csapást. Én 1937-ben, az öcsém meg 1940-ben született.

A halálesetek után még abban az évben el is költöztek Gyónról, ahol saját házuk és egy kisebb gazdaságuk volt.

Vidéki viszonylatban természetes volt, hogy mindent megtermeltek maguknak otthon. Ezen a kis farmszerűségen többen dolgoztak édesapámnak, és volt egy asszony is anyám mellett, aki a háztartásba besegített. A testvéreim halála teljesen nullára vitte őket, a gyógyíttatás, a temetések elvitték a pénzüket. 1935-ben jöttek fel Budapestre.

Budán az Alkotás utcában szereztek bérlakást, ahol újra elkezdték az életet.

Amikor kitört a háború, a bátyámat és az édesapámat is behívták katonának.

Akkor már élt az öcsém is, így hárman maradtunk otthon. Tisztán emlékszem, ahogy az Alkotás utcában mentek a tankok, a katonák, ahogy jöttek be a házba a németek, aztán a nyilasok, aztán végül a szovjetek. Az utcára kellett mennünk vízért, mert vízellátás nem volt. A Királyhágó utcában volt a vízművek, odajártunk vödörrel vízért.

Én mint kislány, mentem az édesanyámmal, és bizony láttuk, ahogy kézikocsikon hozták a hullákat meg a sebesülteket a tisztikórházba a Királyhágó utca és az Alkotás utca sarkára. Az ostrom alatt ezt a kórházat is lebombázták. Láttam a kilőtt házakat, a felrobbantott hidakat, mert sokszor elmentünk a városba ide-oda édesanyámmal.

Édesapám unokatestvérei és a nővére is Budapesten éltek, és tartottuk velük a kapcso-latot. Rengeteget gyalogoltunk, mert másként nem lehetett közlekedni.

A házunk harmadik emeletét elvitte egy bomba, de volt egy folyosórész, ami megmaradt. Nem járt ott senki, így aztán ott tiszta maradt a hó. Onnan lehordtuk a havat, hogy felolvadjon, ha nem tudtunk vízért menni, és azt ittuk felforralva.

A szenespincében az édesanyám úgy rakta össze a tüzelőt, hogy oda tudjunk behú-zódni. Egyszer, mikor egy légitámadás miatt le kellett mennünk és az egész második emeletet találat érte, a légnyomás úgy nekivágta az öcsémet a falnak, hogy fél emeletet repült szegény a lépcsőházban.

A háború után édesapám dolgozott, amennyit csak bírt, hogy bennünket fel tudjon nevelni. Eleinte az optikusszakmában volt, ezt még a háború előtt kitanulta, de a szeme nem bírta, és akkor áttért a parkettásszakmára és elment a honvédséghez. Amíg a pincében voltunk, a lakásunkat teljesen kirabolták, úgyhogy az égvilágon mindent újra meg kellett vennünk.

Édesanyám csak abban az időben járt el dolgozni, amikor az édesapám hadifog-ságban volt. Azelőtt sem járt munkába, mert a sok gyerek mellett nem lehetett, elég volt az, amit otthon elvégzett a ház meg a gyerekek körül. Amikor a bátyám hazajött a hadifogságból, akkor nagyon gyorsan meg is nősült, úgyhogy négyen maradtunk a családban. Anyám jó háziasszonyi logikájának köszönhetően ki tudtunk jönni apám fizetéséből. Volt ennivalónk, de az biztos, hogy eldobott zokni meg kinőtt ruha nem volt, mert stoppolt, toldozott-foldozott örökké.

Az édesapám a szocdem párt tagja volt, és a fuzionálás után MDP-tag volt. Azt mondta, hogy azért maradt benn, mert nem akarja azt, ami a régi időkben volt, az elnyomottságot, a cselédsorsot meg a szegénységet. Csentereken, Csongrád megyében, ahol született, nagyon nagy volt a nyomor, és neki mint gyereknek már nagyon korán dolgoznia kellett a földeken. A kommunizmusban azt szeretnék, mondta, hogy min-den embernek munkája legyen, emberi módra bánjanak vele, rendes körülmények között élhessen és kereshessen mindenki annyit, hogy meg tudjon élni, és a családját el tudja tartani. Csak hát ez az eszménykép nem vált valóra. Mesélt nekünk arról, hogy milyen körülmények között éltek a szülei, meg ő is mint gyerek, hogy volt akkor befogva munkára. Azt mondta, hogy ő nem kívánja senkinek sem, nekünk se, hogy az iskola helyett vagy az iskola mellett olyan komoly, nehéz fizikai munkát kelljen végeznünk ahhoz, hogy a család meg tudjon élni, mint neki.

1954-ben, 16 évesen mentem először férjhez. A férjem határőr sorkatona volt Ady-ligeten. Amikor összeházasodtunk, kintlakó lett, reggel bement a laktanyába, este meg hazajött. De sajnos a körülmények úgy hozták, hogy nem tudtunk együtt maradni, nagyon fiatal és éretlen voltam én még akkor.

Mivel a katonai iskola a lányoknak megszűnt, érettségizni se tudtam. Azzal biztattak, hogy vállaljak munkát, és majd 18 éves koromban beiratkozom a felnőtt tisztiiskolára, ahol párhuzamosan lehet letenni a gimnáziumi érettségit és megsze-rezni a szakiskolai képesítést is. Erre aztán nem került sor. Én akkor korenged-ménnyel elmentem villamoskalauznak, és a Beszkártnál dolgoztam egészen '56.

október 23-áig.

* 1948. június 12-én a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt közös kongresszust tartott.

A Szociáldemokrata Párt egyesült a Magyar Kommunista Párttal a Magyar Dolgozók Pártjává.

Állandó járatom volt az 56-os és az 58-as vonal, akkor még 81-esnek és 83-asnak nevezték. Az 58-as a Zugligetbe ment, az 56-os meg a Hűvösvölgybe járt. Aztán a 61-essel, az 59-essel, nagyon ritkán a 6-os villamossal iá jártam. Azt lehet mondani, fél Buda ismert engém, mert abban az időben még a katonatisztek is, meg a továbbszol-gálatosok is villamoson közlekedtek.

Az én járataim a Szép Ilona-kocsiszínhez tartoztak. 1956-ban, amikor megalakult a Petőfi Kör, a Sztálin Akadémiáról kijött egy illető a kocsiszínbe, és tartott egy előadást a Petőfi Körről, de én egyébként egyáltalán nem tudtam, hogy mi a helyzet. Az eseményekről is csak hallomásból értesültem, mert október 23-án dolgoztam. A Széna téren, ahogy mentem haza munkavégzés után, mondták az emberek, hogy mi van a Parlamentnél meg a Bem-szobornál.

Másnap bementem dolgozni, de közölték, hogy nem tudjuk fölvenni a munkát, mert a közlekedést leállították. Akkor a karbantartókon kívül mindenki hazament.

Jöttem be a kocsiszínből, és mentem a többi ember után. A Moszkva téren meg a Széna térnél emberek gyülekeztek. Nézelődtem egy kicsit, azután hazamentem. Őszintén szólva akkor felfogni sem tudtam, hogy ez tulajdonképpen micsoda. Hallottam, hogy mi a céljuk, mit szeretnének, hogy le a kommunizmussal, be lettünk csapva, a diákok nem tanulhatnak tovább, azoknak a gyerekei tanulhatnak csak, akik a párt felső funkcionáriusai közé tartoznak, azok tudnak csak egyetemekre, főiskolákra bejutni, a dolgozó népnek a gyerekei nem tudnak - akkor ilyenek hangzottak el a Széna téren.

Otthon elmeséltem, miket mondanak az emberek az utcán, és az édesapám azt mondta, hogy ebben igazuk van, nagyon kevés az a munkásember, akinek a gyereke eljut odáig, hogy az egyetemre vagy a főiskolára bekerülhessen.

Nem volt semmi dolgom, mert dolgozni nem lehetett, ide-oda csellengtem a városban. Elmentem a laktanyába is körülnézni, hogy mi van az ottani srácokkal. Aztán valahogy odacsapódtam a Széna téri csoporthoz, aminek a Szabó bácsi volt a vezetője.

Emlékszem, hogy egy bricsesznadrág volt rajta, csizma, meg egy háromnegyedes, ódivatú bőrkabát. Ötven körüli lehetett, közelebbről nem ismertem, mert olyan hely-zetbe soha nem kerültem, hogy leültem volna vele beszélni, vagy bárkivel, aki az ottani vezetőséghez tartozott. Tulajdonképpen nagy jövés-menés folyt ott, bárki bemehetett, bárki kijöhetett, senki az ég egy világon számon nem kérte az embertől, hogy odatar-tozik-e vagy sem. Senki nem kérdezte, miért jött be, vagy miért megy ki. Nem volt semmiféle előre megszervezett rendszer, ami alapján a dolgok történtek. Különböző feladatokra kisebb csoportok alakultak azokból, akik éppen ott voltak. Aztán a feladat elvégzése után ezek fel is oszlottak. Szóval kaotikus időszak volt ez, kaotikus állapo-tokkal.

Név szerint nem is ismertük egymást. Látásból azonban sok arcot ismertem, mert budaiak voltak, és gyakran utaztak az én vonalaimon. Ők is ismertek engem, így aztán rendben volt minden, jöhettem-mehettem, ahová csak akartam.

Egyik nap a laktanyából, a Sztálin Akadémiáról megkértek, hogy ha már úgyis a Széna téren vagyok, akkor, ha van rá idő és lehetőség, vigyük be a Marosán Györgyöt, szóval tartóztassuk le, hogy ne tudjon ellenünk dolgozni. A Széna téren szóltam a fiúknak, hogy milyen utasítást kaptam a laktanyától. A fiúk a Széna téren örültek a helyzetnek meg az utasításnak. Azt mondták, „jó, Erzsi, akkor menjetek, kaptok egy teherautót, és a srácokkal együtt kimentek". Hogy hatásosabb legyen a helyzet, kaptam egy dobtáras géppisztolyt, hogy ne szabad kézzel lityegjek-lötyögjek, meg hogy még határozottabban látszódjék, hogy én is közéjük tartozom. A fegyver használatát

abszo-lút nem ismertem. Hiába forogtam katonák között, odáig soha nem jutottunk el, hogy énnekem megmutatták volna a kezelését, vagy hogy hogyan kell vele lőni, és ezt a katonai iskolában is csak később tanultuk volna. Úgyhogy ilyesmire nem voltam kiképezve.

Szóval nyolcan-tízen, akik éppen ott voltunk akkor, fölszálltunk egy teherautóra, és kimentünk Marosán György lakására a Pasaréti útra. Csöngettünk, kijött a felesége, és beengedett. Bementünk, és akkor én azt mondtam, hogy le van tartóztatva. A fiúk közben átkutatták a házat, ávós ruhákat meg adó-vevő készülékeket kerestek. Olyan értesítést is kaptunk, hogy ávósok vigyáznak rá, de nem találtunk senkit. A pince viszont tele volt ávós pufajkával, tehát nem volt egészen vaklárma. Marosán úgy meglepődött, hogy még csak nem is tiltakozott. Az az igazság, hogy egy kicsit csodál-koztam is, hogyan lehet az, hogy ez a meglett ember egy taknyos lánnyal szemben nem kérte ki magának az egészet. Őszintén megmondva, így, felnőtt ésszel visszagondolva, de mint fiatal lány is úgy képzeltem el, hogy egy ilyen személyiség, akinek ilyen magas beosztása van, az majd tiltakozni fog. Hallottam akkor már egy-két beszédét, erős orgánummal, nagyon határozottan beszélt mindig. Most meg nem hadakozott, nem tiltakozott, nem csinált az égvilágon semmit sem.

Beszállítottuk a Maros utcai volt ÁVH-laktanyába, mert menet közben a Széna téri csoport azt is elfoglalta. A továbbiakban a Széna téri csoportnak ez volt a székhelye.

Személyesen kísértem le a fogdába, jelentettem, hogy behoztuk, lekísértem, és átadtam a fogdásnak. Kész, részemről ezzel be is lett fejezve. Másnap megtudtam, hogy kihall-gatták, és utána elengedték. Marosán bárhol is volt, mindig megtalálta a helyét a vezetők között. Egyszerűen köpönyegforgató volt. Mindig úgy fordult, ahogy a szél fújt, akár a nyárfalevél. Nekem a honvédségnél úgy mondták, hogy a munkás-embereknek abszolút soha nem akart jót, mindig csak a saját karrierje érdekelte. Az mindig blabla volt, amit ő beszélt a szakszervezetről, meg hogy milyen jó dolgokat szeretnének. Ezekből semmi sem valósult meg.

Én azért vállaltam el a Marosán letartóztatását, mert megkértek rá, és hittem, hogy erre szükség van. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy megkértek, és úgy gondoltam, ha megkérnek, akkor meg is csinálom. Ha valamilyen erőszakos, durva cselekedetre kértek volna, akkor biztos, hogy nem vállaltam volna el. Akármennyire is fiús alkat voltam, nem verekedtem, nem kötekedtem, nem szerettem az erőszakot, eleve nem is olyan az alaptermészetem. Én megkérdeztem, hogy miért kell őt letartóztatni, ha a kommunizmus ideje alatt ült és meghurcolták. Akkor azt mondták, hogy nem úgy viselkedett, ahogy a nép megkívánta volna, és ahogy a népnek jó lett volna. Tehát nem a munkásnép mellett volt. Félni nem féltem, mert azt mondták, hogy nem fog történni az égvilágon semmi se velem. A fiúk ott vannak, megvédenek, ha netán mégis közbe-jönne valami.

A forradalom napjaiban jöttem-mentem, összevissza mászkáltam, néha hazaug-rottam, azután visszamentem a Széna térre meg a Maros utcába. Mindenhol nagy fejetlenség volt. Például én is ki-be közlekedhettem a Széna téri egységen belül a Városmajor utcában, a Maros utcában, és soha senki meg nem kérdezte tőlem, hogy én melyik csoportba tartozom, melyik Széna téri kisebb alegységbe, annak ki a vezetője, ki küldött engem ide vagy oda, miért vagyok ott. Soha senki az égvilágon meg nem kérdezte, de nem is láttam olyat, hogy bárkitől megkérdezték volna. Tehát mindenki szabadon járkálhatott ki-be a saját feje után. Bárki bemehetett, kimehetett, azt csinált, amit akart. Magyarán szólva, mindenki ment a saját feje után. Én is.

A környéken mindenütt barikádok álltak. A Mártírok útján, a Széna térnél is volt egy, fölborított tehergépkocsikból és különböző vaseszközökből. Ezek mögül lőttek a felkelők, mint hallottam, mert én ilyesmikben soha nem vettem részt.

Egyik nap megtudtam a katonai akadémián, hogy a Maros utcai ÁVH-laktanyá-ban szolgálatot teljesítő tíz-egynéhány kiskatonát, akik az épületet őrizték, a felkelők átvitték a Széna térre, a volt Margit körúti fegyházba, és bezárták őket. Aztán később kitudódott az is, hogy ki akarják őket végezni. A tisztek persze már idejében elpucoltak.

A honvédségi ismerőseim azt mondták, hogy amit a Szabó bácsiék akarnak, az szép, mármint hogy jobb legyen nekünk, fiataloknak, me£ a következő generációnak, de a sorkatonák nem tehetnek arról, hogy őket a kék AVO-hoz sorozták be. Senki sem szabhatja meg, hogy milyen egységbe osszákbe, ha egyszer behívták katonának. Akkor azt mondták a honvédségnél a laktanyában, hogy meg kell akadályozni, hogy ezeket a kiskatonákat kivégezzék. Ezzel én akkor is egyetértettem, és ma is így gondolom.

Akkor megint az jött, hogy te ezt meg tudod csinálni. Kiderítheted, hogy tulajdonkép-pen hol vannak lezárva, utánanézhetnél, hogy mit lehetne csinálni, hogy lehetne őket valahogy onnan kiszabadítani.

Addig mászkáltam a fogház labirintusában, amíg kijutottam a Ganz Villamossági Művek, a Ganzvill gyártelepére . Nem messze onnan találtam egy öltözőrészt, ahol lelakatolt vasszekrények álltak a munkások munkaruháival. A laktanyában elmond-tam, hogy ha odáig el tudnánk jutni, ott lehetne ruhát cserélni. A sok mászkálás következtében megtaláltam a kijáratot is. A Rózsadombon jutottam ki a labirintusból, az alagútrendszer odáig vezetett el. Akkor rájöttem, hogy abba az irányba kell meg-szöktetni a srácokat. A tisztek a laktanyában helyeselték a tervemet. Azt mondták, ez egy nagyon jó megoldás volna, ha meg lehetne oldani, hogy a fiúk átöltözzenek a munkásruhákba. Mindegy, hogy milyenek azok a ruhák, csak az egyenruhájuktól megszabaduljanak, aztán amikor kiszabadulnak, menjen mindenki, amerre tud.

Ahhoz, hogy ezt végre tudjam hajtani, intenzíven ott kellett lennem köztük a Széna téren. Egyik este tíz órára mentem. Szóltam a fiúnak, aki vigyázott rájuk lent a celláknál, hogy menjen fel éjszakai pihenőre, mert jöttem váltani. Olyan nagy káosz volt, hogy eszébe se jutott megkérdezni, ki parancsolta. Egyszerűen azért, mert már látott engem korábban is ott több napon keresztül, katonaruhában voltam, mint a többiek, mert akkor már nagyon sokan átöltöztünk, meg fegyver volt a kezemben, és akkor nyilván rendben van a dolog. Azt mondta, jó, kösz, szia - és ezzel elment. Egy olyan jó félóra, óra múlva mondtam a kiskatonáknak, hogy az éjszaka folyamán meg fogunk szökni.

Hát azok borzalmasan féltek! Hiába voltam lány és fiatalabb náluk, hiába mondtam, hogy nem kell félniük, higgyenek nekem, nem fogom őket becsapni. Egyre csak hajtogatták, hogy ez csak csalétek. Elmondtam, hogy mi a terv. De hogy én ezt kinek az utasítására csinálom? Mondtam, hogy a laktanyából kaptam ezt az utasítást, ott hagyták jóvá a szökési tervemet. Szóval biztosak lehetnek benne, hogy kijutnak.

Vitatkoztunk egy darabig, féltek, én pedig nyugtattam őket. Amikor kinyitottam a cellákat, azért csak jöttek szépen mind kifelé, és elindultunk a Ganz öltözőjébe. Elkérték a puskámat, a tusával leverték a lakatokat a szekrényekről. Átöltöztek az olajos munkaruhákba, bakancsot, csizmát húztak, amit ott találtak. Amikor kiértünk az alagsorból, mondtam nekik, hogy most mindenki menjen arra, amerre lát. De ne együtt

* Lövőház u., Kisrókus u., Marcibányi tér és a Margit körút (Mártírok útja) által határolt területen.

menjenek, hanem külön-külön mindenki, és próbáljanak meg valahova ismerőshöz vagy rokonhoz eljutni.

Erre a dologra valahogy rájöttek a Széna téren, csak azt nem tudom, hogyan. Nem valószínű, hogy a honvédségtől szivárgott ki a Széna tériekhez, hogy én ezt az akciót végrehajtottam. Talán úgy derült ki, hogy ment az őrségváltás másnap reggel, és nem találtak ott senkit, se őrt, se az ávósokat. Hogy honnan jutott a tudomásukra, hogy ezt pont én hajtottam végre, azt a mai napig sem tudom. Mert engem is leválthatott volna éppen valaki. Elhatározták, hogy példát statuálnak. A Maros utcai ÁVH-laktanyában olyan határozatot hoztak, hogy kivégeznek, hogy mindenki láthassa, a forradalmárok között is vannak beépített, kétes elemek, és azok milyen sorsra jutnak.

A Maros utcáról a személyi bejárat mellett balra van a teherbejáró, ami nem egy szintben van a járdával, hanem legalább 45 fokos szögben lejt lefelé az udvarra.

Odaállítottak a szemben lévő falhoz az udvaron. Nem olyan nagyon nagy az a zárt udvar. Velem szemben a Maros utcai falrésznél pedig három géppisztolyos civil fiú állt, és arra vártak, hogy a tűzparancsot kiadja valaki, hogy na, most tüzelj! Egy csomó ember álldogált ott kétoldalt, jobbról-balról a fal mentén, és várták a kivégzést. Egyszer csak begurult az udvarra egy teherautó burgonya. Az a férfi, aki a teherautót vezette, életében soha nem járhatott itt. Hozta az élelmiszer-utánpótlást, hogy legyen mit enni az ottani népnek. Behajtott, de nem tudta, hogy az udvar ilyen hirtelen lejt, és későn vette észre. Nem nagy a távolság a kaputól az épület másik oldaláig, ha az ember nem fékez idejében, gyorsan a falnál köt ki. Szerencsétlen annyira hirtelen taposott bele a fékbe, hogy megcsúszott, és óriási robajjal nekivágódott a kapunak. Borzalmas nagy ricsajt, zajt és kavarodást okozott, mindenki szaladt, amerre csak látott. így tudtam megmenekülni. Ma is azt mondom, hogy annak a teherautó-vezetőnek, illetve annak a teherautó burgonyának köszönhetem, hogy életben maradtam és megmenekültem.

Annyira féltem, hogy haza se mertem menni. Nekivágtam a Rózsadombnak, fel a Maros utcán végig, át a Városmajoron toronyiránt. Az egyik háznál valaki meglátott és behívott, hogy kislány, hova megy így katonaruhában, hát lelövik, így nem lehet járkálni. Azt válaszoltam, hogy disszidálni akarok, mert le akarnak lőni. Akkor levették rólam a katonaruhát, adtak rám egy ballonkabátot, és így mentem ki a Vörösvári útra.

Ott felkéredzkedtem egy teherautóra, ezzel mentünk a határig. A határon valamilyen szörnyű ingoványos, mocsaras, nádas területen kísérték át a csoportunkat. Félelmetes

In document PESTI UTCA 1956 (Pldal 152-166)